Újra itt, mert újra utazunk

Idén 10 éve indultunk neki a világnak, akkor ketten Gergővel. Életünk egyik legmeghatározóbb éve volt, és nem csak a rengeteg élmény és gyönyörű tájak miatt, hanem mert Új-Zéland olyan nyomott hagyott bennünk, amit azóta sem tudtunk kitörölni. A motoszkáló érzés, hogy húz vissza a lelkünk, mindig is ott volt. De ahogy az lenni szokott, az élet körbe szőtte ezt, és egy pár évig megmaradt csak vágynak. Voltak időszakok, amikor többet álmodoztunk róla, mint máskor, voltak időszakok, amikor beszélni sem akartam róla, mert görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól, hogy itt hagyjam mamát Balázzsal. Aztán egy borzasztó hajnalon, mikor úton voltunk a Balázst gyászoló mamához, úgy döntöttünk, hogy már nincs, ami visszatartson minket. Ez az utazás ott kezdődött el.

Nagyon sokat segít egy ilyen ugrásban, ha az ember minél többet beszél róla. Egyre több ember tudta, még ha nem is hitte, és bár adtunk a munkánknak még egy évet és Simonnak, hogy megszokja az angol nyelvet, de a gondolat, hogy Új-Zélandon folytassuk az életünket kezdett egyre mélyebb gyökeret ereszteni. Nehéz volt mamával beszélni róla, de már rávettem magam. Nehéz volt titokban tartani a fiúk előtt, de tudtuk, hogy egy vágyat nem ér nekik elmondani. A mindennapi életünkből nem volt könnyű ennek a gondolatnak időt és energiát szánni, de szépen lassan összeállt, hogy mit akarunk. Megvolt a deadline, május végén abbahagyjuk a munkát, és teljes figyelmünkkel erre koncentrálunk. Nem is tudom, hogy lehetett volna másként, ezt munka mellett nem tudtuk volna megteremteni. Az elmúlt 3 hónap hullámvasútában kipakoltuk a lakást, átköltöztünk mamához, elmondtuk a fiúknak, kiadtuk a lakást, de még mindig csak rendíthetetlenül (leginkább Gergő részéről) kerestük a munkát. Közben kiderült, hogy nem olyan könnyű ez, mint gondoltuk. A vágyunk az lett volna, hogy Marlboroughba költözhessünk, de egy idő után láttuk, hogy oda költözünk, ahol munkát kapunk. De így se jöttek a válaszok. A recesszió és munkaerő piaci kínlódás Új-Zélandot is elérte, nagyon nehezen veszik rá magukat a munkáltatók, hogy munkavízumot szponzoráljanak. Válaszok hiányában, megszületett a B terv: ha egyikünk elkezd kint egy Master képzést, ahhoz megkapjuk a megfelelő munkavízumokat is, csak pénz kell hozzá és egy nyelvvizsga. Ezt is előteremtettük. Egyre mélyebben benne voltunk, egyre visszafordíthatatlanabb volt az elköteleződésünk, de most már tudjuk, hogy ez máshogy nem is megy. A kívülről felelőtlennek tűnő lépések sokak számára hihetetlenek voltak, bátrak vagy esztelenek. De mamának köszönhetően igazi rizikó nem volt, tudtuk, bármi történik is, a gyerekek biztonságos helyen vannak, a legrosszabb, ami történhet, hogy fel kell adnunk az álmunkat, de szerencsére kitartottunk. Augusztus közepén a tanulmányi vízumnak köszönhetően azt végre ki tudtuk mondani, hogy biztos elindulunk októberben. Bevallom, nagyon nem akartam visszamenni tanulni, de ha ezen múlik, akkor bevállalom – gondoltam. És ekkor Gergő rátalált egy olyan munkaközvetítő oldalra, ahol végre egy személynek tudott írni, aki vette a fáradtságot, elolvasta, amiket küldtünk, és leültnek beszélni. Neki köszönhetjük, hogy egy olyan munka felé irányította Gergőt, amiben már nem is reménykedtünk. Három kör interjún volt túl, amikor végre megkaptuk az emailt, hogy felajánlják neki a pozíciót.

Az úti cél: Lindis Group - Sage Restaurant, Bay of Islands. Azt kell tudni, hogy amikor legelőször leültünk még februárban, hogy írjunk a nagy hospo csoportoknak Új-Zélandon, akkor ez a hely megigézett. Emlékszem amikor nézegettem az oldalt, és azt éreztem (mondtam is), hogy talán mégsem csak Marlboroughban tudom elképzelni. És most ide megyünk.

A gyerekek hihetetlen mód teljesítették ezt a nagyon bizonytalan időszakot, egész nyáron izgatottan kérdezgették, hogy áll a munkakeresés, ha valamit nem értettek akkor beszélgettünk sokat, elfogadták, hogy a féltve őrzött játékaik nagy része dobozokban van, és újságolják mindenkinek, hogy Új-Zélandra megyünk. Biztosan sokat segít az előre beígért Hot Wheels Ultimate Garázs is, de azt gondolom, hogy ott van bennük a mi utazó vágyunk is.

Most, hogy az életünk immár 3 hónapja dobozokban van, végre az utazást tervezzük. Várjuk a papírmunka fejleményeket, megkapta Gergő a munkaszerződést, újra dobozolunk, immár minden maradékot, már nincs más hátra, mint a mégnagyobb ismeretlen. Nézzük a házakat, nézzük a kocsikat, nézzük a repjegyeket, matracokat, hűtőt, mosógépet, hogy amikor végre megérkezik a papír, hogy van érvényes vízumunk, már csak az entert kelljen nyomni. Egy pillanatra, mikor megkapta a munkát olyan érzés volt, hogy végre megvagyunk, de aztán nagyon hamar rájöttünk, hogy a java most jön.

Tervezek itt hírt adni mindenről. Egyrészt – pszichológus hiányában – terápiás jelleggel is szükségem van rá, hogy írjak, másrészt a hosszú évek terápiájának köszönhetően tudom, hogy vannak sokak, akik szeretnek, aggódnak értünk, és bíznak benne, hogy szerencsésen alakul az életünk. Nem minden napfényes, tudom, hogy nehéz lesz itt hagyni az embereket. A 38 évemből benne van 20-25 év, hogy olyan barátaim vannak, akik mellett sosem éreztem magam elszigetelten a világtól. De pont ezek miatt a barátságok miatt és mama bizalma miatt tudom, hogy ezek megmaradnak majd a világ másik felén is. Sokminden más lesz, lesznek nehéz időszakok, szükségem lesz sok video call-ra, de a vágy, hogy reggel kimenjek a teraszra és Új-Zélandot lássam, és hogy a gyerekek számára az legyen az otthon, most erősebb mindennél.

Szóval hamarosan jelentkezem!