Apró kis érdekességek

Mindig olyankor ülök le írni, amikor van miről beszámolni. A sok gyönyörű látnivaló és történések mellett nem marad se idő se gondolat, hogy az apró mindennapi érdekességeket is megismerjétek. Azok a kis apróságok, amik csak akkor fedik fel magukat, ha az ember tényleg egy új helyen él, új szokások, termékek és emberek között. Lehet, hogy érdektelen kis apróságok, de én szeretek rájuk csodálkozni.

Kezdjük a bevásárlással, mert nyilván egy élelmiszer boltban vannak a legszembetűnőbb különbségek. Vannak, amik az ország sajátosságaiból jönnek. Minthogy például itt nem nagyon kapni tartós tejet, csak hűtőset. Vagy hogy sajtot gyakorlatilag csak fél kg-os kiszerelésben veszel, és a legalapabbnak is ezerszer több íze van, mint otthon a legjobb trapistának. Viszont a gyerekek által oly kedvelt rántott sajthoz is sokkal nehezebb megfelelő sajtot venni, és nem is olcsó… Érdekes módon, bizonyos egyéb tejtermékekből viszont nagyon kevés a választék. Egy, az az egy fajta mascarpone felelhető (eddig bármilyen boltban voltam, mindenhol ugyanaz az egy fajta volt), és az jó drága… 360 grammos és 1800 ft-ba kerül átszámolva. Tartós tejszín se nagyon van, csak a nagyon nagy boltokban, és ami a legérdekesebb, hogy szinte nincs semmilyen vegán tejtermék helyettesítő. Amíg otthon külön laktózmentes részlege van egy Sparnak, itt úgy kell vadászni 1-1 terméket. A friss húsok milyensége nem tudom, hogy Új-Zéland specifikus-e vagy általánosan angolszász, de sokszempontból nagyon eltér az otthoni kínálattól. Pl máshogy vágják a csirke combot. Az alsó része ugyanaz (nyilván) de felső combon rajta hagynak egy csontot, amit otthon nem. Nem nagyon tenyésztenek sertést az országban, jóval kisebb a választék, ennek megfelelően szinte sosem találkozni szűzzel a polcokon. Amióta itt élünk, azóta egyszer láttam a helyi boltban, gyorsan le is csaptam rá. Nyilván a marha hús viszont ezerszer olcsóbb és elérhetőbb itt, mint otthon bárhol. Rengeteg grillkolbász fajtájuk van mindenféle húsból, hiszen nagyon-nagyon sokat grilleznek, de mindegyik borzalmasan ízetlen, és ugyan olyan. Ez kifejezetten hiányzik otthonról. Ami szerintem nagyon vicces, és először teljesen hülyének néztem az embereket, hogy egészen máshogy eszik a narancsot, mint mi. A legtöbben meg se pucolják csak random feldarabolják, a jobbik fajta levágja késsel éppen csak a szélét. De azt a narancspucolást, amit én mondjuk 30 éve csinálok, teljes tátott szájjal figyelik. Egyszer megpucoltam és felvágtam egy kiwit amikor itt volt Simon osztálytársa és szegény gyerek értetlenül állt előtte, hogy ez milyen gyümölcs. Mert mint kiderült, ő még életében nem látott így kiwit.

De a kedvencem, ami itt nagyon más tud lenni: bizonyos csomagolások. Imádom, hogy nagyon gyakran használnak zipbag-es visszazárható csomagolást. Pl egy zsemlemorzsához. Vagy a wrap-hoz. Ami kifejezetten hasznos. És legtöbbször nem lesz ettől drágább a termék, az egész ország mindenhez zipbag-es csomagolást használ. Megy bele az uzsonna, a cukor, kekszek, bármi. Ugyanis, ebbe nem hatolnak be a hangyák. Minden másba viszont igen.

Itt a lakosság nagy része nem városban él, és ez azt jelenti, hogy 1-1,5 órát is kell autózni olyan boltig, ahol nem méregdrága minden, és van rendes választék. Így előszeretettel használnak mindenből nagyobb csomagolást, mint amihez mi otthon hozzá vagyunk szokva. A lisztek például 1,5kg-nál kezdődnek, és olajat sem nagyon kapsz 2l alatt. 10 hónap után végre sikerült beszereznünk egy mélyhűtőt, mert nagyon-nagyon sokszor szembe jött velünk az igény, hogy valamit nagyobb mennyiségben vegyünk meg vagy készítsünk el, hogy aztán lefagyasszuk. Már kiflik és krokettek csücsülnek benne, szerintem hamarosan tele lesz…

A pékáruk sem úgy néznek ki, mint otthon (azt a részét hagyjuk is, hogy minőségileg milyen, angolszász ország, nagy csodát ne várjunk…), a frissen sütött kis bucik vagy baguettek ki vannak porciózva, 4-6-osával, nem pedig te pakolod be magadnak. De ugyanez a helyzet a zöldségesnél a piacon. Minden gyümölcs-zöldség előre be van zacskózva kb fél-1 kg-os kiszerelésekbe, és azt veszed meg. Legalábbis itt északon így van.

Amiről sokat szoktunk elmélkedni, mert sokszor szembe jön, munkában és magánéletben is, hogy egészen máshogy állnak itt a szolgáltatás adásához vagy akár megfizetéséhez. Most a Simon osztályában páran szülők tenisz edzőt keresünk, aki a nyári szezonban tanítaná őket suli után, de az fel sem merül, hogy fizessünk. És nem azért, mert nem tehetik meg, mert itt a legtöbben valamennyit tudnának fizetni. Teljesen magától értetődő, hogy önkéntes alapon kell, hogy működjön, na jó, a komp költségét kifizetjük… De minden egyes gyerek sporttal így van. A fél éves foci szezon oktatásért 20 dollárt fizettem. Egy teljes szezonra. És a csapatok edzői teljesen önkéntes alapon csinálják. Ugyan ez van a gimnasztikával, vitorlázással, kisgyerekes programokkal, bármivel (nem mintha ezeken kívül lenne bármi más:-D). És ennek megfelelően azt sem stresszelik túl, ha valami elmarad, mert közbe jön valami. De a kávézót is gond nélkül bezárják, ha valaki lebetegszik, és nehézkes kinyitni. Az a gondolat, hogy csak oldjuk meg valahogy, nem létezik. Se az, hogy menjünk át a falon valamiért. Három napig egyedül voltam a kávézóban, mert beteg volt a kolléganőm és senki nem tudott bejönni helyette, és én voltam a hős, hogy teljeskörűen üzemelt a hely és nem zártam be a konyhát, vagy hamarabb az egészet.

Egy ilyenfajta kis közösséghez tartozni egészen sajátos dolog. Ugye itt két dolog találkozik: kisvárosi zárt közösség és az angolszász távolságtartás. Mostmár ismerek annyi embert, hogy lássam, néha azok is kívülállóak, akik 5-10 éve már itt élnek. Nyilván mindennek két oldala van, én nekem ez extrán nehezen megy. A felszínesség, de nem érdektelenség érdekes árnyalata az, amit kapunk a helyiektől – ez biztos, hogy nem tanulható attitűd. Ha ide akarsz tartozni, akkor mindenképpen involválódni kell annyi közösségi projectben, amennyiben csak tudsz. 2-3 hetente biztos van sütivásár, amivel gyűjtenek valamire, a suliban csinálunk Breakfast clubbot, hogy a gyerekek kaphassanak bent reggelit, és mindenki segít mindenki másnak, hogy a gyerekek eljussanak focimeccsre, vagy a sulibuszhoz, vagy bármi. Vannak napok amikor azt érzem, hogy egyedül én maradok ki ebből, aztán vannak napok, amikor meg éppen tudok kapcsolódni valakihez. Az új élet kezdésében talán ehhez van a legnagyobb türelemre szükség. Legalább is nekem.

Az igazat megvallva hetekkel ezelőtt kezdtem el írni ezt a bejegyzést. Azóta elkezdődött a tavaszi szünet a suliban, és már nagyban készülődünk a Halloweenre. A munkában egyre izgalmasabban telnek a napok, szerencsére kezd felpezsdülni egy kicsit az élet a városban, így vendég is több van. Gergőék is újra nyitottak, és túl vagyunk a tél végi betegség hullámon is. Valamiért elképesztően gyorsan eltelt az elmúlt két hónap. Bár nem történt semmi különleges, de a gyerekeken lehet a legjobban észrevenni, hogy kezdik egyre inkább otthon érezni magukat. Simon annyira szereti a sulit, hogy nem is igazán várta a szünetet és most valahogy szociálisan is jobban megtalálta a helyét, kevesebbet küzd a barátkozással. Márk továbbra is csak két napot jár oviba, de az elmúlt hónapban elképesztő ugrást lehet érzékelni az angoljában. Már nem bújik el mögém akárhányszor hozzá szól valaki, sokkal jobban feltalálja magát nélkülem, és egyre többet halljuk angolul beszélni. Amikor több órát tölt angol nyelvközegben, oviban vagy a babysitterrel, utána rendszeresen észre se veszi, de angol szavakat használ. Egyre többet gondolok arra, hogy mekkora feladat lesz, hogy valójában megmaradjon neki a magyar nyelv, és ne csak törje majd felnőtt korában. Annyira jó hallani, bármikor megszólal angolul. Nagyon nehezen jutott el ide, és még sok nehéz pillanat áll előttünk (mondjuk az egész február mikor elkezdődik a suli), de most először kezd megnyugodni a lelkem, hogy rendben lesz ő is.

Nagyon várom az év utolsó időszakát. Fiúk hatalmas izgalommal várják a Halloweent, utána meg érkezik a december, a 40. szülinapom, mikulás, karácsonyi városi felvonulás, évzáró, mama újra jön, Simon szülinap, karácsony és egy izgalmas nyár. Ezekről mindenképpen be kell majd számolnom nektek. 😊

Addig is összeválogattam pár képet az elmúlt mindennapokról:

On the road again

 

Amióta itt vagyunk sokat agyaltunk azon, hogyan hozhatnánk össze egy síelést, hiszen kihagytunk az ideköltözéssel egy téli szezont, és már mindenkinek nagyon hiányzott. Na meg Márknak is el kell kezdenie valamikor, hiszen ez egy olyan sport, amit Új-Zélandon is űzhetünk, együtt az egész családdal, sokáig. Jó lett volna lerepülni a déli szigetre, de ötünknek a repjegy meg az autóbérlés, és erre még rá a síelés költségei kicsit túlszárnyalták a bevállalható keretet. Így maradt az északi sziget egyetlen síelhető hegye, a Mt. Ruapehu, és annak Whakapapa síterepe.

Ugyan csak 6,5 órányira van tőlünk, de ha már egyszer útra kelünk, és a szokásos Northland-Auckland távon is túllépünk, akkor már érdemes megnézni mindent fontos látnivalót, ami mellett elhaladunk. Rotorua az egyik legfontosabb turista központ és sok minden van a környékén, amit valóban látni kell egyszer, még akkor is ha nekünk ez a harmadik alkalom lesz. Onnan útközben Whakapapa felé van az egyik legnagyobb gyorsfolyású folyó és vízesés, a Huka falls, aztán 3 nap síelés, majd irány vissza Auckland, és útközben megnézzük a Waitomo Glowworm barlangokat. Így állt össze az egy heti útiterv, aminek a végén Aucklandben elköszönünk mamától, és mi most először immár haza jövünk a zöld russelli házba.

Szóval végre útnak indultunk, öten, telepakolt kocsival. Még úgy is, hogy egy 7üléses Honda Odysseynk van, nehéz volt beszuszakolni mama két bőröndjét, a mi két nagy táskánkat, a teljes sífelszerelésünket Gergővel, az összes síruhát és bukósisakot, kajákat, cipőket… és még a gyerekeket sem akartuk kihagyni a kocsiból :-D Na mindegy, Gergő pakoló tehetségének köszönhetően éppen csak befértünk, és (majdnem) az első komppal elindultunk. Imádok kora reggel elvezetni Aucklandig, gyönyörű a napfelkelte és az alacsonyan ülő felhők. Olyan helyet kerestünk első megállónak Auckland környékén, ahol tudnak kicsit rohangálni, és szép is. A város északi részén lévő Devenport negyed a helyi - mondhatni Rózsadomb. Nagyon szép házak, gondozott utcák, tengerpartok, és apró dombok, Auckland skyline kilátásával. Ha nem kéne egy vagyon az itteni ház vásárláshoz, akkor akár még el is tudnám képzelni itt az életet. Felmentünk a Maungauika – North Head Historic Reserve dombra, amit a világháború idején védelmi pontnak építettek ki. Rálát a környező vizekre és a város kikötőjére is, körbeépítették ágyúkkal, amiket végül sosem kellett használni. A fiúk élvezték, és a kilátás is gyönyörű volt.

Aucklanden áthaladva Gergő hirtelen ötletére hallgatva egy picit hosszabb úton mentünk Rotorua felé, így meg tudtunk állni Waihi Beachen. Már 10 éve is beleszerettünk, és most is megérte megállni. Gyönyörű széles homokpad, napsütés és rengeteg kagyló. Ezeknek még én, 9 hónap után sem tudtam ellen állni, mama meg pláne. Egy finom kávé és kagyló szedés után az utolsó megálló valóban Rotorua volt már csak.

A szállás elfoglalása után gyorsan vacsiztunk egyet, és már sötétben megnéztük a Redwoods Treewalkot, ami amellett, hogy egy gyönyörű vörösfenyő erdőben van felépítve a magasban, éjszaka egy kivilágított fényjáték látványosság.  20 méter magasban lóg 28 függőhíd, összesen 700 méter hosszan. Nappal is biztos nagyon különleges látvány a 120 éves, iszonyat magas vörösfenyők között sétálni, de így este a fényjátékkal kimondottan szórakoztató volt. Mikor megláttam az első függőhidat, azt hittem Márknak fog némi kihívást okozni, de szép lassan hozzászokott és a felétől már egyedül ment. Bevallom én sem voltam túl laza az első pár hídon :-D Gyerekkel, vagy akár anélkül, de ide el kell menni, ha környéken jár az ember.

Másnap végül a Wai-O-Tapu Wonderland volt a délelőtti program. Egész Rotorua a geotermális erők központja. Rengetek gejzír, iszap fortyogó, termálvíz, vulkáni kráterek és még sorolhatnám. Sok olyan park van, ahol a különlegesebb helyszíneket meg lehet nézni, mi már 10 éve, és most is a Wai-O-Taput választottuk, és Izland után alig vártuk, hogy megmutassuk a srácoknak. A parkban különleges színű, gőzölgő tavakat és krátereket lehet látni, amelyeket a vulkanikus aktivitás alakított ki. Az egyik leghíresebb látnivalója a Champagne Pool, narancssárga szélű, zöldes-arany színű termálmedence kb. 65 fokos és folyamatosan gőzölög. Simon kedvence Devil’s Bath – élénk zöld, szinte természetellenes színű tó volt, amelynek árnyalata a vízben található ásványi anyagoktól függ. Aki járt már hasonló területen, az tudja, hogy a záptojás szerű szag a látványosság velejárója. A fiúk egész jól kezelték, csak egy-egy intenzívebb ponton nyavajogtak. És képzeljétek, találkoztunk Anya Taylor-Joy színésznővel, akit Gergővel nagyon kedvelünk. Szóval hozzáadott az élményhez.

Megnéztük még a város legnagyobb és legszebb parkját, ahol a Rotorua Múzeum ikonikus épülete áll, és természetesen megkerestük a játszóteret is. Mivel tél van, a rózsakert nem virágzott, de így is gyönyörű tulipán és Kamélea fák voltak. Terveztünk egy nagyobb termálfürdőbe is elmenni, de végül csak a szomszédos Novotel meleg medencéiben áztattuk kicsit magunkat mielőtt egy fasza mexikói vacsi után elraktuk magunkat másnapra.

A környéken a kedvenc látnivalónk a Hamurana Spring hihetetlenül tiszta vize. Mivel mélyről, a föld alól tör fel a forrás, ezért kristály tiszta a vize. A világos homok és az élénkzöld vízi növények miatt elképesztően élénk türkiz és zöld színekben pompázik, ha rásüt a nap. Mivel reggel voltunk, így sajnos a fényképek nem igazán adják vissza a valódi pompáját, de így is nagyon szép volt. Egy vörösfenyő erdőben kell végig sétálni a forrás mellett, így az éjszakai kivilágított erdő után, most világosban is láttuk ezeket a hatalmas fákat.

Igyekeztünk nem teletűzdelni a napot látnivalókkal, de a szembejövő Huka Falls-nál muszáj volt megállni. Ez Új-Zéland egyik legismertebb és leglátványosabb vízesése. A Waikato River hatalmas mennyiségű vize egy szűk, sziklás szurdokon préselődik keresztül, majd nagy erővel zúdul alá. A víz különlegesen élénk türkizkék, ami a folyó tisztaságának és a benne lévő apró légbuborékoknak köszönhető. A folyón percenként több mint 220 000 liter víz halad át a szűk szoroson, ezért a vízesés ereje egészen lenyűgöző. Mivel esett az eső, a világos türkiz szín nem annyira jön át a képeken, pedig még szürke éggel is nagyon szép volt…

Miután bevásároltunk a Pack n’Save-ben, már annyira tele volt a kocsi, hogy nem is nagyon tudtunk volna megállni sehol. Időben oda akartunk érni a National Park falujába, ahol a szállás volt, hogy még fel tudjunk menni a síterepre felmérni a lehetőségeket másnap reggelre. 5-f6-kor még bőven világos volt, de már nem engedtek minket fel. Olyan 7 km-rel a síterep előtt van egy sorompó, ami eldönti az ember sorsát, innen tudod meg, hogy fent a hegyen milyenek az időjárási viszonyok, vagy hogy kell-e hólánc. Elméletben a honlapot is frissítik, de azért néha elmarad…. Szóval tudtuk, hogy másnap reggel jó korán el kell indulni, mert Márknak már 9:15kor csoportos órája volt, de nem lehetett tudni mennyi idő megszerezni a sícuccait, jegyeket, feljutni, felsétálni, stb…

Világ életünkben síeltünk, nagyon komfortosan mozgunk ebben a világban, Ausztriában ismerünk minden szokást és körülményt. De ez itt nem Ausztria, és tudtuk, hogy akár egészen más élmény is lehet az egész, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Márknak ez volt az első szezonja, de a síterep honlapján szerencsére könnyen le tudtunk neki foglalni egy kezdő csoportos órát. Csak egy napot mertünk előre bevállalni, mert nem lehetett tudni, mennyire lesz együttműködő. Illetve a hó állapota is kérdéses volt, az egész síterep csak nem rég nyílt meg, szerencsére végül volt már annyi hó, hogy lehetett síelni, de a pályák fele még le volt zárva. Benne volt a pakliban, hogy egy nap után azt mondjuk, hogy ez nem ér ennyi pénzt. Mert hogy - ahogy otthon - itt sem olcsók a bérletek, és a bérlés sem. Szóval az első síelős napon jó korán felkeltünk, hogy felkészülve mindenre, időben nekiinduljunk a hegynek. Bár elég nagy szél, de kék ég várt minket, fel sem merült bennünk, hogy probléma lesz. Egészen a csukott sorompó kapuig. Egészen f10-ig nem engedtek fel senkit, mondván, hogy akkora fent a szél. Szépen türelmesen sorakozva vártak az autók, nekünk is el kellett fogadni, hogy itt ez ilyen. Ők döntik el, hogy felmész-e vagy sem. A napi bérletek ára nem változik emiatt, de legalább a Márk óráját elhalasztották f12-re. Amíg várakoztunk megnéztünk egy közeli vízesést, csak 10perc séta volt a parkolótól és úgyis mindenki be volt öltözve. Szerencsére frissítették a honlapot így mikor kiírták, hogy hamarosan nyílik a sorompó siettünk is vissza. Szóval feljutottunk a hegyre, és olyan 10-f11-re sícipő és síléc volt a lábunkon. Az apró részletek csak azoknak érdekesek, akik szoktak síelni. Például, hogy itt a síruha bérlés ugyanolyan egyértelmű pont, mint a sícipő vagy a léc. Hiszen, aki helyi, azaz az északi szigeten él, annak nincs téli kabátja. nem nagyon megy 10 fok alá a nappali hőmérséklet, így semmilyen téli meleg felszerelés, ami otthon teljesen evidens minden szezon előtt, az itt nincs. Vagy hogy nem egyértelmű, hogy bármelyik vendéglátó egységben van alkohol, mint Ausztriában, és ha van is, ne számíts hatalmas választékra. Eléggé hiányoztak a szokásos síelős kaják, de a gyerekek boldogok voltak a mindenhol megtalálható chicken nuggets-szel.

Tudni kell Whakapapa terepről, na meg az egész Új-Zélandi sí/hó közegről, hogy közel annyi turista van, mint síelő, és a síelők nagy része kezdő, vagy tanuló csoport. Egészen más a síkultúra, vagyis annak a hiánya, és az udvariasság sem jellemző sem a helyiekre, sem az ázsiai turistákra. A Happy Valley egy külön kis elzárt része a terepnek, ahova érvényes az egész napos bérlet, de van lehetőség csak ide szűkebb jegyet venni. Van egy valóban kezdőknek szóló kis síszőnyeg felvonó, meg egy két ülős, de nagyon gyenge lejtésű a pálya, ami tökéletes minden tanuló csoportnak. Amiből van bőven… Itt tanyáztunk Márkkal minden nap, ebédelni meg felmentünk a hegyre a többiekhez. Nagyon ügyesen teljesített, csinálta, amit kellett az órákon, délután meg élvezte, hogy síel az én vagy Gergő lába között. Jövőre kell neki egy sulit keresni, akikkel együtt halad 3 napig, de ennél jobb kezdő szezonja nem is lehetett volna. Simon is azonnal belerázódott, nagyon élvezte, hogy Gergővel ketten fedezik fel a hegyet. Sportértéke aligha volt ennek a három napnak, de nagyon jó érzés volt, hogy mindannyian együtt voltunk, síeltünk, és az idő is csúcsszuper volt.

Mikor elindultunk újra Auckland felé már csak egy napunk volt hátra az útból is és a mamával töltött időből is.

Gergő nem rég meglátta FB-on, hogy rally verseny lesz a síterep környékén, és nagyon eltökélt volt, hogy valamennyit mi is lássunk belőle. Mivel tényleg pont útközben volt, és időben is valamennyire belefért, így nem álltam ellent. Bár amikor kora reggel a semmi közepén, egyre messzebb kerültünk a civilizációtól kicsit elbizonytalanodtam, de aztán megérkeztünk a megadott nézőzóna helyre, ahol valóban ott volt minden, amit vártunk. A szokásos sütivásár és hot dog a közösségi házban, na meg pár lelkes láthatósági mellényes néni, aki irányította az embereket merre lehet majd látni az autókat. Kis séta után végül meghallottuk a távolból felbúgó motorhangot. Csak 4-5 autót láttunk, de már ez is megérte. Nagyon gyorsan száguldottak el mellettünk a földúton, volt is némi veszélyérzete a dolognak, főleg a két gyerekkel, de nagyon szórakoztató volt. Sajnos mindössze 20 percünk volt várni az autókat, de nem bántuk, mert szuper programot hagytunk az utunk végére.

Már nagyon vártuk, hogy megmutassuk a fiúknak és mamának is a Waitomo Glowworm barlangokat. Ez az egyik legismertebb látványossága az északi szigetnek, mivel a földön 1-2 helyet leszámítva csak itt fordulnak elő ezek a különleges parázsférgek, amik úgy világítanak a sötét barlangban, mint csillagok az égen. Egy kémia reakció miatt, ha éhesek akkor világítanak, hogy így vonzzák magukhoz az apró repülő rovarokat, amik aztán beleakadnak a fonalszerű ragacsos hálójukba. Undin hangzik, de iszonyat szépek. 10 éve is megnéztünk egy ilyen barlangot, de nem a leghíresebbet (ami a legdrágább is), de most odamentünk egy vezetett csónakos tórára. Úgy világítottak mintha a tejút lett volna a barlang tetején. Fotózni tilos volt, így csak a fantasztikus zöld háttér előtt készült képeink vannak a helyről, de maga a látványosság tényleg így néz ki.

Hogy ne érjünk túl korán Aucklandbe az uncsi szállásra Gergő még közbe akart iktatni valami néznivalót. Megegyeztünk, hogy mivel csak 1 óra kitérő, megnézzük Raglant, ami az egyik leghíresebb szörf strand a Tasman-tenger partján. Lenyűgöző a szélesen elterülő csillogó fekete homok. Ugyanis az ország keleti felén végig húzódó óceán partra jellemző a világos vagy fehér homok, a nyugati oldali tengerpartok meg híresen sötét fekete homokosak. Nem gondoltam, hogy még így télen is ennyien lesznek, szinte tele volt a parkoló szörfözőkkel.

A tengerpartozás és egy kávé után elindultunk immár tényleg Auckland felé. Mindenki jól elfáradt, sokat ültünk autóban, és jól eltereltük a figyelmünket arról, hogy másnap újra el kell köszönnünk mamától. Tanulság, hogy legközelebb nem szabad ilyen hosszú utat tervezni mama repülő útja előtt, de ugyanakkor mindannyian élveztünk minden programot, és szuper helyeken jártunk. Nagyon élveztem, hogy a fiúk végre többet is láttak Új-Zélandból, lett némi benyomásunk más vidékekről, és még Russellnél is eldugodtabb helyekről. Ugyan a búcsútól kicsit szomorkásan, de mégis jó érzéssel tértünk haza a kis zöld házikónkhoz, a kevésbé hideg reggelekhez és az óceán part látványához.

Még több kép:

Július Mamával

Az elmúlt egy hónap legnagyobb történése, hogy ismét kijött hozzánk mama, amit a legnagyobb izgatottsággal vártunk. Legutóbb a nyáriszünet gondatlanságában jött hozzánk, így gyakorlatilag együtt nyaraltunk 6 hetet. Ezzel szemben most a csendes, téli (tudom-tudom, nem is annyira téli..) hétköznapok várták. Én végig dolgoztam, Simon két hét után újra suliba járt, így sajnos a valóban együtt töltött idő sokkal kevesebb volt. Próbáltuk a két-két szabadnapomat mindig kitölteni. Eleinte nagy lelkesedéssel mentünk ide-oda. Megnéztük Whangarei Quarry Garden botanikus kertjét. Azt hihetnétek, hogy télen nem érdemes kertet nézni, de itt ilyenkor is számtalan fa virágzott, tele volt a kert orchideákkal, Kamélia és Rhododendron fákkal. Meg is állapítottuk, hogy ezt bármelyik évszakban érdemes megnézni, szóval biztos vagyok benne, hogy majd nyáron is visszajövünk. Megmutattuk neki Waipu Cove gyönyörű kagylós tengerpartját, és Mangawhai Heads impozáns szikláit. De hamar rá kellett jönnünk, főleg nekem, hogy a két nap alatt muszáj pihennem is, mert különben nagyon nem akaródzik bemenni dolgozni kedden reggel… Ebből tanulva sikerült pár békésen csodás pillanatot is becsempészni a rövid szabad napokba. A kikötőnél naplementében pezsgőzést már az elejétől kezdve terveztük, de ami a legjobb volt a teraszon kártyázni, a gyerekekkel együtt, ameddig csak lehetett élvezni a délutáni nap erejét. Újra és újra megjegyeztük, hogy azért eléggé élvezhető ez a helyi télnek nevezett inkább tavasz. Munka után sokat jártunk tengerpartokra, a fiúk pedig napközben élvezték, hogy mama még vevő a rengeteg kreatív jelmezkészítő ötletükre 😊.  Ismét találtak polipot, ami még mindig nagyon nagy szám, megint felkirándultunk a Big Chair kilátóhoz, megnéztük Russellt magasból, és Gergő rengeteg fát aprított fel tüzelőnek, láncfűrésszel… Minden morgolódást visszaszívok, megérte elhozni 😊.

Születtek kisbárányok a szomszédban, annyira cukik, hogy nem lehet megunni, és a pizza készítő tudományunkat is gyakoroltuk. Azt kell, hogy mondjam, már elég jól megy. Nem tudom megunni a kéksajtos-körtés-mézes kombinációt, de csináltunk most egy sülthagymás foccacciát is, amit különösen élveztem másnap a munkahelyen ebédnek füstölt lazaccal 😊.

A munkával kapcsolatban nagyon sok izgalmas dologról nem tudok beszámolni, de kezdem magam otthonosan érezni a helyen. Jó a kapcsolatom mindenkivel, a nehezebb dió munkatársak is megkedveltek, hamarosan jön az izgalmasabb nyári menü tervezés, és sikerült mindent megugranom abban a három hétben amíg se a főnököm se a helyettesem nem volt. Nem vagyok beleszerelmesedve a helybe, de szépen lassan elkúszunk a nyárig, ami meg nagyon nagy menet lesz. De azért nagyon vártam ezt az egy hét szabadságot.

Suliban is elindult a Term3, gyakorlatilag félévnél járunk. Kicsit átrendezték az osztályt, a nagyobbak feljebb kerültek, így újra kisebb a létszám. Ilyenkor van az év második szülőije, amit itt goal setting-nek hívnak, és a szülő-diák-tanár együtt átbeszéli az elért eredményeket és az új célokat. Mennyivel emberibb ez, mint az otthoni 10 perces online beszámoló…Ugye arról múltkor írtam, hogy Simon milyen iszonyat sokat fejlődött, és hogy most mennyire lelkes az iskolai feladatokkal kapcsolatban. Így hatalmas meglepetés nem ért, de olyan nagyon-nagyon jó volt hallani mennyire elégedettek vele. Megköszönték, hogy kértem, hogy kapjon házit, mert sokat segített, hogy minden nap olvastunk otthon. Azt hittem, hogy az írással gondok lesznek, mert – ahogy magyarul – kiejtés alapján ír, de erre is azt mondták, hogy bárcsak minden gyerek ebbe az irányba fejlődne. Hogy ír, sokat, mindent, ami csak az eszébe jut, és nem zavarja, hogy vajon hogyan kell leírni. Ha felolvassuk fonetikusan, akkor tökéletesen azt kapjuk, amit mondani akar. Szóval azt mondták, azzal ne foglalkozzunk, olvassunk tovább, minden más jönni fog. Márk meg elkezdte énekelni a maori énekeket, amiket az oviban tanul, és minden nap egyre több mindenre reagál angolul. Szóval minden idegörlő és fárasztó nap ellenére nagyon büszke vagyok rájuk.

Most ismét úton vagyunk, ezúttal egy hétig, és végre kimozdultunk Northland és Auckland köréből. Mama utolsó hetét együtt töltjük 5-en, és csupa izgalmas dolog történik. A fő úticél a síelés, de megálltunk útközben Rotoruán és visszafelé megnézzük a Waitomo Glowworm barlangokat is. De ez az út megér egy külön írást, szóval hamarosan jelentkezem!!

Még több kép:

The Winterless North

Két hónap telt el az utolsó beszámolóm óta, és az életünk ez idő alatt elég jelentősen megváltozott. Teljesen át kellett alakítani a mindennapokat, mert munkát kaptam egy kávézóban. Csak, hogy egyből belecsapjunk a közepébe… A French Coffee House nevű kis helyet vezetem, ami a Pompallier Mission and Printery birtokon van. Ez egy nagyon régi, hosszú történelmet őrző birtok, így a New Zealand Heritage csoport üzemelteti. Van egy birtok igazgató, ő a főnököm, egy helyettese, aki a házban lévő kis souvenir boltot vezeti és én, aki a kávézót. A helyi backpacker vendéglátó munkásokkal szemben itt mindenki helyi és évek óta itt dolgozik. Pár hete dolgozom, és lassan kezdem megtanulni a járást. Kávét főzök, sokat sütök, mert a kínálatunk nagy részét mi készítjük, és közben igyekszem minden kis személyes infót begyűjteni mindenkiről, hogy minél jobban tudjak lavírozni a főnökség és a kávézóban dolgozó lányok között. Most elég nyugis a napi menet, de az már nagyon egyértelmű, hogy nyáron teljes őrület van. Szerencsére minden nap csak 10-3ig van nyitva a hely, és nem is igazán engedélyezett a túlóra. Minden héten keddtől szombatig dolgozom, 8tól 4ig. Sajnos sok forrás megy el babysitterre (heti két napot és két délutánt vannak vele), de legalább vasárnap-hétfőn tudunk együtt lenni négyen Gergővel. Neki is csendesebb a munka, így mostanában vasárnaponként itthon van. Ő intézi mind az 5 nap a reggeli menetet, és egész kedden ketten vannak a Márkkal, ami egészen új kapukat nyitott meg a kapcsolatukban.

Semmi panaszom nem lehet a munkára, bár még lelkesedni sem igazán tudok. Mindenki kedves, lehet normálisakat beszélgetni, mindenkinek meg vannak a maga kis sajátosságai, de nem esik nehezemre bent lenni. Ahogy telnek a napok egyre többször fordul elő, hogy egyéb kompetenciámat is tudom használni, így csak türelem kérdése szerintem, hogy találjak majd benne motivációt. Nyáron egyértelműen kemény menet lesz a people management, a munkafolyamatok kialakítása, hogy rendszerezetebb legyen, mint tavaly. Még hozzá kell szoknom az 5 nap munkához, most érezni, hogy az elmúlt egy évben nem dolgoztam… Na meg előtte sem erőltettem meg magam az irodai munkában, ehhez képest most 8 órán át állok vagy takarítok, vagy sütök. Kicsit megijesztett a gerincsérvem az első hét után, de kezd hozzászokni a hátam, és most már nem fáj szerencsére, csak figyelnem/vigyáznom kell rá. A fiúkat ma először vittem be a kávézóba amióta dolgozom, mert megígértem nekik, hogy megkóstolhatják a forró csokit, közben meg petángoztak és nagyon élvezték. Ja és minden héten egyszer Simon odasétál majd hozzám a suliból egyedül, hogy egy kicsit ketten bandázzunk mielőtt hazamegyünk.

Olyan iszonyat ügyesen teljesít a suliban, hatalmasat fejlődött. Elég hektikusan indult szegénynek a tanév. Először is egy 17 fős osztályból egyszer csak egy 26 fős lett 3 különböző korcsoporttal (kis város-kis suli…). Egy elég nagy port kavaró, végül nyomozást is eredményező szülői panasz miatt új tanárt kaptak. Nem volt egyszerű a folyamat – mármint az eljárás – beszéltek a gyerekekkel, és videóra is vették a jelentős interjúkat (Simonét is) és végül a suli megvált a tanártól. Sokat kellett beszélgetni Simonnal, hogy helyre tegyünk mindent. Eleinte bántotta, az egész, de aztán jött az új tanár, Miss Young, akinek köszönhetően nagyon sok minden változott. Lehet, hogy Simon is mostanra ért meg rá, de a lényeg, hogy büszkén mutatja, mennyire figyel, hogy szebben írjon és javult is az írásképe nagyon sokat. Élvezi, hogy végre használhatja a saját tolltartóját, végre kötelező háziként olvasunk itthon minden nap, és imádja a különböző témájú projekteket. 2 hétig tanultak a méhekről, most pedig a maori új év, a Matariki van terítéken. A könyvhéten hatalmas lelkesedéssel választott maori-angol könyveket és itthon minden nap elmondja a pepeha-ját, ami a maori bemutatkozó önmagunkról és a környezetünkhöz való kapcsolódásról. Minden tanár dicséri, ügyes a matekban, és a helyi gyerekekkel együtt van olvasó csoportban. Egyre többször jutnak itthon eszébe angolul a szavak, ami egyrészt fantasztikus érzés, másrészt emlékeztet, hogy nincs messze az idő, amikor figyelmeztetni kell majd, hogy itthon magyarul beszélünk.

Ami még durvább, hogy egyszer csak Márk is elkezdett 1-1 angol szólt mondani észrevétlenül. Spiderman, aki azt mondja, hogy ’stop’, na meg már tudja, hogy Captain America az angol neve és amikor magyarul számol, a három-nak elharapja az r hangját, mint angolul kellene. Ezek iszonyat pici lépéseknek tűnnek 8 hónap itt töltött idő után, de ugyan olyan melegséggel tölt el, mint Simon lassan hezitálás nélküli angol beszéde. Amennyire jól boldogul az oviban, annyira aggódok, hogy jövőre nagyon nehéz lesz a sulit megszoknia, de tudom, hogy még messze van. Bármennyire is iszonyat szófogadatlanok tudnak lenni, és az esetek nagy százalékában veszekednek egymással, olyan nagyon-nagyon büszke vagyok mindkettőjükre.

Sok apró változása van az együtt töltött időnek, amiket nem tudom, hogy vajon a hely hozott magával, vagy a fiúk érésével máshol is megtörtént-e volna. Nagyon sok zenét hallgatunk. A trambulinban kezdődött, de most már olyan hosszú a kedvenc zenék listája, hogy itthon és a kocsiban és hosszú-hosszú playlistet játszunk le a kívánságokból. Ha Gergő jelen van, akkor visszaszorul a populáris vonal, de a paletta a Hips dont lie-tól a Red Hot-on át a Blur Song 2-ig terjed. Már nem csak Simon, hanem Márk is kezdi énekelni a dalszövegeket és még nekem is megengedik, hogy táncoljak, de csak a trambulinban és a konyhában. Kocsiban szigorúan csöndben és mozdulatlanul kellene maradnom :-D.

Továbbra is nagyon sokat legózunk együtt, de már Márk is jókat tud építeni, ha éppen kitartó kedve van. Sokat Hotelezünk (álltalában vitába torkollik a játék, hogy kié lesz a Liberty), de a kedvencem, hogy Simon kezd Römizni tanulni. Amikor 4en vagyunk mindig az asztalnál eszünk TV nélkül, de nagy moziesteket is tartunk, popcornnal és általában Marvel filmekkel. (de egy ponton túl már nem nézhetjük tovább a filmeket, mert így is hektikusak az éjszakák…) A rákvadászat láz kicsit alább hagyott (szerencsére), de újra próbálkozgatunk a horgászattal, láttunk polipot a Long Beachen, így most azt is keresünk időről időre, na meg a hétvégék felét a foci uralja. Minden szombat reggel meccs van, hol itt nálunk, hol másik településen. Nagyon szerettem ott lenni, igazán jó kis meccsek voltak, aranyosak ahogy játszanak, és igazán lelkesen lehet szurkolni nekik. Mióta dolgozom ezekre sajnos nem tudok elmenni, hiányzik, hogy lássam, hogyan fejlődik... Miután egyedül vasárnap vagyunk együtt négyen, így a vasárnapi családi focik kicsit visszaszorultak, és ha van energia akkor próbálunk valamit programozni.

Egyre nehezebb olyan pár órányira lévő dolgokat keresni, amiket még nem láttunk, de azért mindig megoldjuk. Az egyik vasárnap mindenképp barangolni akartunk, így elindultunk délnek, ahol Waipu környéke vonzott minket. Megnéztük a Gloworm barlangot, ahol a fizetett túrát kihagyva nem láttunk sok glow wormot (világító parázsférget) de érdekes volt vezetés nélkül a sötét-vizes barlangban császkálni. Majd átmentünk az óceán partra a Waipu Cove településre, ahol gyönyörű part, cuki kávézók és aranyos kisváros várja a hétvégi turistákat. A tengerparton annyi fésűkagyló volt, amennyit egy helyen még sosem láttam… Kifejezetten nehéz volt nem az összeset felszedni, de annyira sok volt, hogy vissza kellett fognom magam… És ezzel még nem volt vége, tovább mentünk Mangawhai Heads felé, ami bár ország szerte ismeretlen, de a helyiek által nagyon kedvelt part, sokan is voltak. A fiúk itt láttak (Új-Zélandon) először fekete homokot. Gyönyörű, óriási sziklák, széles homokos part, ameddig a szem ellát. Nagyon-nagyon szép és különlegesen látvány, ha a környéken laknék, én is ki jönnék minden hétvégén csak úgy sétálni.  

Ugye a bevásárlások sokszor kimozdítanak minket a félszigetről. Így volt egy hete is, amikor együtt mentünk vasárnap Kerikeribe a szokásos két heti nagybevásárlásra, és kicsit barangoltunk a környéken. Különösen élvezem az őszi tájat, ahogy a lombhullató és a virágzó fák váltják egymást. Mindig megdobban kicsit az otthoni szívem, amikor látok egy őszülő fát, de azonnal csodálattal tölt el, mikor egy pillanat múlva meg a piros virágok borította fákat fotózom. Szóval gyönyörködve vezettünk Kerikerin túlra a Perua félszigetre, ahol az a táj várt minket, amibe beleszerettünk 10 éve. Zöld dombok, óceánnal a háttérben. Ez az alig egy órányi autózás is annyira fel tud tölteni, nem lehet ezzel a látvánnyal betelni.

Csak úgy, ahogy továbbra is újra és újra rácsodálkozunk, hogy milyen gyönyörű helyen élünk. Az ősz beköszöntével egyre több az eső, de az esővel együtt jönnek a szivárványok. Életemben nem láttam annyi szivárványt, mint itt az elmúlt 2 hónapban. Duplát, élénket, közelit, az alját, ahol az arany terem - bármilyen is, mindig egy csoda. Ahogy minden egyes naplemente és napfelkelte is az. Erről nem is nagyon lehet többet mondani, a képek magukért beszélnek. A kedvenc reggelek, amikor a csajokkal sikerül összehozni egy Transzkontinentális video call-t, kimegyek még sötétben a Long Beachre, ahol szerencsére már f7kor kinyit a kávés kocsi, és miközben a csajokkal beszélgetek, nézem a napfelkeltét. Jobb lenne velük személyesen beszélni, de azért ez egy picit kárpótol…

Ezekben a video call-okban és group chateken tudom csak megosztani a mindennapi életünk nem nagy jelentőséggel bíró, de annál inkább szerethető momentumait is. Például, hogy számtalan jelmezt készítettem az elmúlt időben… Iron Man páncél, Amerika Kapitány pajzs (4 db-ot is…) Waita, a sós vizek csillagának jelmezét, és még egy Batman is becsúszott. Gyűjtöttünk rengeteg pauát, tengeri sün páncélt, és a már említett izgalmas polip után Gergő meg Már láttak rájára vadászó cápát is, nagyon-nagyon!!! közel a sziklához, amin álltak. Ez igazán durva volt… Egyre többet csinálok sushit, amit nagyon-nagyon élvezek, na meg a pizza tésztánk is szépen lassan fejlődik. Csaptunk egy lángos partyt Gergő munka csapatának, ami nagyon jó hangulatban telt naplementével, zenével, borozással, és mindenki lelkesen nyújtotta a maga kis mini lángosát. Gergő szülinapját is megünnepeltük egy pisztáciás csigával. Most épen olyan hetekben vagyok, hogy nagyon hiányoznak a baráti beszélgetések. A munka sok mindenben segít, ugyanakkor az eddig meglévő némi kapcsolódásokat viszont visszaveti… De mondogatom én magamnak, hogy türelem-türelem, maratont futunk.

Sokat gondolkodunk, hogy mi legyen a hosszú távú terv. Én nem akarok sokáig itt maradni, ahol dolgozom (majd a nyár után megmondom, hogy egyáltalán még egy évet bevállalok-e vagy sem), de Gergő sem onnan akar nyugdíjba mennyi. Egyszer majd a gyerekek is felnőnek kicsit jobban, és nem fognak üvöltözni meg ugrálni egyfolytában, és nem az életük menedzselése lesz minden gondolatom. Vannak tervek, egy kis panzió, családi B&B, vagy ilyesmi, és ezt itt mind el is tudjuk képzelni. Mamának kert, amit gondozhat, nekünk pedig valami, ami a miénk, és amiből megélünk. De még agyalunk, hiszen azért ez még messze van…

Most várjuk nagyon mama érkezését és figyelemmel követjük, hogyan viszonyulunk a jelenlegi Winterless North-hoz - ahogy itt mondják…

Gergő csinált videót az utakról meg pár momentumról!

 Még több kép (most különösen nem tudtam válogatni, szóval van mit görgetni:-D):

Everyday Magic

Várjuk a Fijiről érkező ciklont, az étterem bezárt, így négyen a kanapén kuckózva moziestét tartunk, Iron Man 2-őt nézünk. Kopog az eső a tetőn, rángatja a szél a kéményünket, de a narancssárga naplemente így is gyönyörű. Azt túlzás mondani, hogy a 10 méteres hullámok és a riasztás mindennapos dolgok itt, de azért a helyiek nem most látnak ilyet először, szóval ezentúl a mi életünknek is része lesz.

Kezdenek a hétköznapok valóban hétköznapok lenni, minden szépségével és nyugalmával együtt. Még csak két hónap telt el mióta mama hazament és elkezdődött a suli, mégis olyan hosszúnak tűnik, és nem is telt unalmasan.

Az egyik legnagyobb változás, hogy lett egy segítségem. Mármint az kérdéses, hogy mennyire segítség, mert nem a babysitterek gyöngye, de el tudtam kezdeni dolgozni. Egyelőre másik munka híján - amit keresgélek én folyamatosan - a Sage-ben dolgozom, heti 2-3 napot, ami tökéletes arra, hogy kiszakadjak otthonról egy kicsit, emberek közt legyek és egy kis színt hozzon a hetekbe. Mindeközben Nik van Márkkal (Simon meg suliban), vagy inkább azt mondanám, hogy elvannak. Ő egy helyi fiatal kiwi csaj, ismeri sok másik anyuka is és mindenki nagy sóhajjal reagál a hírre. Már látom én is, hogy miért is, valóban kupit hagy, telefonozik, és nem nagyon próbálkozik szórakoztatni a fiúkat, de arra tökéletes, hogy elkezdtük Márk leválasztását rólam és egy kicsit fellélegezhettem. A Russellben potenciálisan nyitó oviról lemondtunk, és Márkot beírattuk az Opua oviba, ami ugyan a komp másik oldalán van, de még így is olcsóbb, mintha ugyanezt az időt a semmittevő babysitterrel töltené.

Szóval az Ovi. De inkább hívjuk napközinek. 25 gyerek lehet max, egészen a pár hónapostól a 4 évesig. Erre 5 felnőtt van, és ők csinálnak mindent. Forgóban vannak beosztva, ki a kertbe, ki a kicsikhez stb. Így mikor az első nap mondtam, hogy szerintem kellene majd egy felnőtt, akihez Márk jobban el kezd kötődni, húzták a szájukat, mert ez itt nem így működik. De második nap reggelére már egyet értettek velem :-D. Mint ahogy plüsst sem vihetnek be a gyerekek, de hamar belátták, hogy igen csak nagy segítség lenne, ha eleinte ott lehetne vele a bálnája…

Úgy alakul a beszokás, ahogy vártam. Márk ellenkezik, senkit sem szeret, én meg ne menjek el. Az elköszönések nehezek lesznek, de meg fogja szokni, a szabályokat már érti, csak a többi gyereket kell megszoknia. Heti 3 napot lesz ott (amúgy is csak 4 napig van nyitva) és amíg nincs rendes munkám addig a három nap is elég. Így csökken a babysitterrel töltött idő, meg a kiadás is. Már csak rendes munkát kellene találnom, és akkor tényleg minden a megfelelő sínen lenne.

Ameddig ezen dolgozom, addig szórakoztatom magam a torta sütéssel. Végre rávettem magam, hogy csináljak egy FB és Insta oldalt a tortáimnak, Hedon Cakes lett a neve. És képzeljétek már sütöttem összesen 4 tortát rendelésre, és egyet a suli tombolájára is. Mindegyik nagyon jól sikerült, de utóbbival nagyon betaláltam, azóta minden tanár nagyon kedvel és mosolyogva nagyot köszön. Nagyon sokan látták, hogy én csináltam, szóval abszolút megérte a munka. Márciusban nagyon beindult ez a biznisznek nem nevezhető szórakozás, de most megint csend van... Pénzt nem nagyon fogok vele keresni, elég drágák az alapanyagok és sok pénz kéne elkérnem, hogy megérje, amit az itteni spúrok meg nem fizetnek meg... De attól még élvezem, és azt is, hogy végre egy helyen van az összes képem :-)

A barátkozás itt még mindig kemény dió, de igyekszem. Nem rég volt egy csajos estém, és jövőhét vasárnap is átmegyek bandázni egy anyukához. Az a pár ember, akivel eddig úgy érzem tudok beszélgetni egyik sem vérbeli kiwi.  Ez sokat elmond. De kevésbé érzem magam magányosnak vagy elszigeteltnek és jól esik a munkahelyen is dumálni másokkal. Ezek az apró dolgok mind segítenek. De természetesen hiányzik az a kapcsolat, amit otthon van az embereimmel, és most, hogy 10 óra az időeltolódás különösen nehéz összehozni normális, hosszú beszélgetéseket online. De majd ezt is megoldjuk....

Simon ennél sokkal ügyesebb. Márciusban béke volt suli fronton, nem mesélt rossz élményeket, és a szemeszter végén a tanára is nagyon megdicsérte. Továbbra is tombol a foci láz, és iszonyat jó látni mennyit fejlődött. Minden szombaton és vasárnap a foci pályán töltjük a délelőttöt. Az egyik osztálytársát mindig kihozza az apukája a bátyával együtt, és így 4en szoktak focizni szombatonként, vasárnaponként meg családi foci van, csomó gyerek és felnőtt együtt játszik meccset. És tényleg nagyon ügyes Simon, nagyon meg szokták dicsérni, és ő majdnem az egyedüli gyerek, aki végig bírja a meccset és nem szállingózik át a játszótérre. Elindult a suli utáni foci club is, így elkerülhetetlen volt, hogy kapjon rendes foci cipőt és sípcsont védőt, így már nagyon menőn is néz ki. Mindig a magyar mezében focizik, mi meg büszkén drukkolunk neki.

Foci után, és amúgy minden nap, bármikor a legfőbb vágy a rákvadászat. Kb. egy hónapja tart, már minden partszakasz minden szikláján tudjuk hol rejtőznek a rákok. Először hetekig csak bottal piszkálták őket, aztán csináltunk egy eszközt, amivel ki tudjuk őket húzni a szűk résekből, és ez egészen más szintre emelte a rák vadászatot. Nem mondom, hogy nem kezdem unni ezt a bulit, de az nagy móka volt, mikor először fogtak ki rákot, főleg amikor itthon bele kellett varázsolnunk őket egy kis dobozba, amiben beraktuk őket a fagyóba, hogy elaludjanak mielőtt megfőzzük őket. Szegények elszaladtak, a konyhában kergettük őket csipesszel, sikongatva :-D. Elmagyaráztuk nekik, hogy csak akkor ér őket kifogni, ha meg is esszük, különben csak cél nélkül kínzás az egész.

Mindig próbálunk kicsit utazni is, ha az idő engedi, így márciusban is volt egy egész nap amikor a környéken barangoltunk. Átmentünk a nyugati partra, homokdűnéket néztünk, átautóztunk Waipoua Kauri erdőn és láttuk Tane Mahutát, a világ legnagyobb kauri fáját. Hatalmas méreteit abszolút nem adják vissza a képek, 45 méter magas, 15 méter törzsének kerülete és bőven több mint ezer éves. Csak ez az egy fa is megéri a kitérőt, de az egész erdőn átvezető út nagyon gyönyörű. Az út célja a Kai Iwi Lakes volt, ami 3 tó együttese, de igazából csak az egyik híres vakító fehér homokjáról. A tavak egy régi dűnerendszerben alakultak ki. A szél és az eső kimosta a sötétebb ásványokat, és főleg a világos kvarc maradt, ennek köszönhető a fehér homok. Mivel dűnék közt jöttek létre, a meder nem lapos, hanem meredek, és nincs folyó, ami hozza a hordalékot, így megmarad a mélysége. Egészen sokáig be lehet sétálni, aztán egyszer csak a combig érő vízből be tudsz ugrani a mélységbe. Tényleg egészen különleges látvány.

Nagyon hasznos és egyben szuper jó program, amikor lemegyünk Whangerei-be bevásárolni a Pak N’Save-be, ami sokkal, de sokkal olcsóbb, mint bármi a környékünkön, és ha már ott vagyunk körbe is nézünk. Egy folyó torkolatban van a város, nagyon hangulatos kis központtal, hatalmas Hundertwasser házzal, szép épületekkel és szuper jó játszótérrel. Amit nem rég fedeztünk fel, hogy a játszótér mellett van egy mechanikus hatalmas óraszerkezet, amit imádunk figyelni a srácokkal. Vízesést is néztünk már a városban, és leutóbb a part menti hosszabb úton haladtunk, így ismét megnéztük régi kedvencünket, a Whale Bayt. Gyönyörű a part messziről is, közelről is, jó sziklás, így gondoltuk tökéletes lesz rákvadászatra. Azt nem nagyon találtunk, de észrevettem egy kis sziklák közti medencében egy polipot. Iszonyat menő volt ilyet látni nem akváriumban, ez volt mindannyiunknak az első. Jó lett volna még többet utazni mielőtt beköszönt a tél, a szünetre terveztünk egy nagyobbat, de hát a ciklon…

Most éppen tart az őszi szünet vagy mi. Vége az első szemeszternek a suliban, így április 2-20ig otthon vannak a gyerekek. Ahogy otthon húsvétkor minden erejével dübörög a tavasz, úgy itt egyre gyarapodnak az esős napot, és a hideg éjszakák. De mivel minden suliban ilyenkor van a szünet, így végre Gáborék el tudtak hozzánk látogatni Hamiltonból. Gergő gyerekkori barátja, felesége Kate, aki itt született és 2 hasonló korabeli gyerekük van. Nagyon sokat segítettek mikor 10 éve itt voltunk, és bár ritkán tudunk találkozni, de mindig olyan jó velük. Szóval velünk töltötték a húsvétot, így extrán izgatott voltam, hogy megpróbáljak a mamák nyomdokaiba lépni az ünnepi ebédet illetően. A Sage séfje segített csülköt rendelni, de csak remélhettük, hogy kb megközelítő lesz ahhoz, amit otthon szoktunk enni. Itt nincs hatalmas sertés fogyasztás, és sokszor egészen máshogy vágják/kezelik a húsokat. De szerencsénkre, 4-5 óra főzés után pont ugyan olyan szuper lett, mint otthon szokott lenni. Volt a számomra kihagyhatatlan majonézes kukorica (én csak ezt eszem a sonka mellé) és a Vas-megyei fiúknak pedig tökmagolajos krumpli saláta. Ismét neki ugrottam a kalácsnak, ami minden lett csak nem kalács, de Simon hatalmas örömmel ette, szóval nagy mosolyok közt telt a húsvéti ebéd. Volt csoki tojás keresés is - mivel szakadt az eső a lakásba tojta a nyuszi a sok finomságot, de a gyerekek ugyanolyan izgatottsággal rohangáltak körbe, őket egy percre sem zavarta, hogy nem a bokor alatt, hanem a Hot wheels sárkány szájában találják meg a tojást. Nagyon jól kijöttek a srácok, Simon élvezte, hogy tud kivel játszani, és a végére Márk is megszokta őket, hagyta, hogy Erzsi tanítsa angolra, vagy egy órát mellette ült és ismételgette a szavakat. Kicsit se volt fárasztó vagy túl sok, hogy 8an voltunk a lakásban, olyan családias érzete volt az egész ünnepnek. Nagyon jól esett.

Amióta elkezdtem írni, már másnap van, úgy tűnik a ciklon központja elkerült minket, máshol nagyobb pusztítást hagyott. Még egy hét van hátra a szünetből. Már újra csak 5 napot van nyitva az étterem, így holnap végre 4en leszünk 2napot, aztán újra ovi látogatás, pénteken meló és vasárnap csajos este. És utána indul is a második szemeszter…

(még több kép:)

Nyári szünet

Ott tartottunk, hogy egy héten belül megjött mama, Simonnak szülinapja volt és a karácsony is elérkezett: így indult a nyári szünet. Ami otthon a pokrócban begubózás, vörösbor iszogatás, télikabátok és kesztyűk időszaka, az itt a strandok, kirándulások és fagyik ideje.

6 hétig tart a nyári szünet (anyukák, ne hüledezzetek, hogy mennyivel könnyebb 1,5 hónapot kitölteni, mint 2,5-et, a különbözetet itt is megkapjuk csak évközben 3x18 nap szünettel…), aminek az első két hete észrevétlenül röppent el karácsony után. Az esősebb vagy kevésbé strandolós napokat legózással, én számfestővel és az új játékokkal töltöttük, és ha az idő engedte, felfedeztünk mindent újra mamával a környéken. Jézuska hozott a fiúknak egy nagy trambulint, az nagy kedvenc lett. Aztán a január a meleget is meghozta a helyi nagy turizmus dömpinggel együtt. Az eddig csendes, nyugodt kis Russellünk felpezsdült, tele lettek a parkoló helyek és ellepték a várost a turisták. Amikor csak tehettük mentünk a strandra, a Long Beach lett a törzshelyünk. Jeges kávék, rákolló keresés, labdázás, snorkelezés, és egy szerencsés rája les, így teltek a mindennapok. Mikor Gergő szabin volt akkor horgászni is eljutottunk párszor, ugyanis a jézuska azt is hozott a fiúknak. Hát a büszkeségüket nem sértve inkább nem számolok be a sikerességről, még van hova fejlődni… :-D

Nagyon vártuk a két napos Farnorth túránkat, amiről már be is számoltam. Annyira jó volt utazni, hogy egy napig agyaltam és számolgattam, hogy a köv szabad hétfő-kedden, amíg még itt van mama, hova mehetnénk el… Még jó, hogy a nagy tervem, Coromandel túl messzinek bizonyult, ugyanis Ausztrália után Új-Zélandot is elérte egy nagy ciklon, aminek köszönhetően 4 nap alatt annyi eső esett lett, mint 4 hónap alatt kéne. Így leírva is sok, de mégsem hangzik annyira drámainak mint, amilyen volt itt az északi szigeten. Mi szerencsések vagyunk, egy dombtetőn lakunk, így nem érhetett minket baj, de rengeteg helyen kiáradtak a folyók, víz alá kerültek települések, útszakaszok, földcsuszamlások taroltak le kempingeket, életeket is követelve. A 4 nap esőből volt egy nap, amikor reggeltől estig, ugyanolyan iszonyatos intenzitással esett az eső. A papírvékony faházban amúgy is minden szél és eső hangos, de az egész napos vízözön nem csak iszonyat zajjal jár, de félelmetes is. Valahogy itt érezni, hogy milyen pusztító ereje tud lenni a természetnek.

Egy hét erejéig szerencsére még visszatért kicsit a nyár mielőtt mamától el kellett volna köszönnünk. Valahogy az utolsó 1-2 hét sokkal gyorsabban telt el, mint az eleje. Megnéztük végre Russell kisebb túraútvonalait is. A Flagstaff Hill Historic Reserve a város feletti dombon van, a Waitangi szerződés megkötésekor itt húzták fel először az egyesül törzsek zászlaját. Nagyon jó kilátás van innen a városra, lehet látni a kikötőt, Simon suliját és minden utcát, amiken mindennap járunk. Felsétáltunk a Big Chair-hez is, ami szó szerint egy hatalmas fa szék, gyönyörű kilátással. Ebben az volt a legjobb, hogy Márk is teljesített a kb 40-50perces túrát Gergő nélkül, aki nem volt ott, hogy cipelje. Szóval nagyon büszkék voltunk rá :-D

Január végén sokat készültünk Márk szülinapjára is. Kérésének megfelelően itthon tartottuk a bulit, és csak két vendéget hívhattam meg :-D. Egyelőre nem nagy társasági lény szegényem, de elfogadta a vendéglistámat, ami igazából minden olyan ember és család, akikkel kicsit jobban megismerkedtünk az elmúlt hónapokban. Természetesen pókember témában kellett mozognom, így miután levittük az összes asztalunkat és székünket a kertbe, felkerültek a piros-kék lufik és beüzemeltük a karácsonyra kapott pizza kemencénket is. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyi ember eljött a kedvünkért, és hogy nagyon baráti hangulatban telt. Márk a mai napig emlegeti, hogy milyen jó volt a szülinapja…  

Mama gépe csütörtök este szállt fel Aucklandből. Aznap délelőtt még strandoltuk egyet, hogy elbúcsúzzon a Long Beachtől, majd ebéd után felkerekedtünk Auckland felé. Útközben Orewa Beachen tartottunk egy fagyinyi megállót. Ez már Aucklandhez közel van, sokan ingáznak innen, iszonyatosan teleépített az egész környék, hatalmas lakóparkokkal. Nagyon nyaraló város érzete volt, rengeteg emberrel, sok-sok szolgáltatóval. Amikor anno, 10 éve átmentünk a városon a part mentén, nagyon nem ez az élmény maradt meg…

Innen egyből a reptérre mentünk, hogy mama jó helyre tudjon becheckolni. Nehéz volt hat hét után elköszönni. Olyan könnyű volt az együtt töltött idő. Nyilván nagyon nagy segítség volt a mindennapi teendőkben, hogy nem egyedül kellett az összes étkezésről, mosásról, takarításról gondoskodnom, de ennél sokkal többet jelentett, hogy a magányomat is megszüntette. Engedtem, hogy erre a 6 hétre hatalmába kerítsen az a segítség és könnyítés, ami tudtam, hogy csak egy ideig tart, és mindemellett nagyon jó volt újra együtt lenni. Szóval hálás vagyok, hogy ez neki és nekem sosem volt gond, és olyan kapcsolatunk van, nem csak velem hanem Gergővel meg a fiúkkal is, hogy még egy lakásban sem gond a 6 hét folyamatos együtt töltött idő. Szóval Simonnal megkönnyeztük a búcsút Aucklandben…

Gondoltam másnap legyen valami figyelem elterelés, így elmentünk a Sea Life-ba, ami Auckland Mission Bay kerületében van. Nagyon-nagyon tetszett a környék, mint kiderült, az egyik legdrágább környéke a városnak, jól kinéztem magamnak :-D. De bármennyire is nagyon tetszett, nem éreztem azt, hogy le akarnám erre cserélni a kissé eldugodtabb, csendesebb kisvárosi életet.

Szóval SEA LIFE Kelly Tarlton's Aquarium. Kb másfélszer akkora, mint otthon a Tropicarium. Gergő kételkedett, hogy megéri-e, nem-e túl lepukkant-e, de nagyon nem bántam meg, hogy elmentünk. Amit én a legjobban vártam: itt van a déli félteke legnagyobb szubantarktiszi pingvinkolóniája és itt működik Új-Zéland egyetlen Teknősmentő Központja is. Több fajta cápa, hatalmas ráják, sok-sok teknős, és rengeteg egyéb tengeri állat. Nagyon-nagyon jó volt, és a figyelmünket is elterelte. Aztán haza jöttünk, mert következő héten kezdődött a suli.

Elindult a február, a nyár csendesebb időszaka, és ezzel együtt a következő tanév is. Sajnos a várva várt napköziről továbbra sincs más hír, mint hogy a papírokat várják, és a Term 1-ra tervezik a nyitást (Febr 2 - Ápr 2). De ennyi…  Nagyon nem akarnék még egy évet elpazarolni Márk angoltanulása és munka nélkül, így megpróbálunk valami alternatív gyerekfelügyelet után kutatni. Itt nagyon elterjedt, hogy ha az embernek van egy üres szobája, akkor pár hétre-hónapra kiadja munkáért cserébe. Írtam minden létező Au Pair csoportba, hogy napközbeni játszótársat keresünk Márk mellé, de még semmi… na mindegy, próbálkozunk, és bízom benne, hogy 1-2 hónapon belül valami változás csak lesz. Márknak el kell kezdenie valahogy szokni az angolt, én meg szeretném, ha elkezdődne a munkaviszonyom, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk a letelepedéshez. Előttünk áll 5 hónap otthoni látogató nélkül. Ideje újra felvenni a kesztyűt, barátkozni, beilleszkedni, menni előre…

Képekben jön sokkal több apró pillanat a nyarunkból:

2 napos kitérő - Farnorth

Még itt se voltunk Új-Zélandon, de tudtam, hogy mikor mama meglátogat minket, akkor mindenképpen elmegyünk együtt a Cape Reinga világítótornyához. Ezt az utat megtettük 10 éve is ketten Gergővel, és a körülötte lévő látnivalók nagyrészét is láttuk már a fiúkkal, de ez nem enyhítette az izgalmat, amivel vártam, hogy visszajussak az ország legészakibb csücskéhez. Sok turista nem jut el ide, az aucklandi reptérről egyből délnek veszik az irányt, vagy ha fel is jönnek a Bay of Islands-ig már nem szánják rá a 3 órás odautat, hogy megnézzenek egy világítótornyot. Pedig, ha tudnák…

Szóval izgatottan vártam, és nagyon jóra sikerült megtervezni ezt a két napos utat. Igazából minden a látványról szól, így Gergő összevágott egy szuper videót, meg rakok majd be sok képet, de azért felvázolom merre jártunk.

Day 1.

Az első megálló a helyi Haruru Falls volt, amit mama még nem látott, és mivel útközben van nem igazán érdemes kihagyni, tökéletes felütése az útnak. Aztán egyből robogtunk tovább a Puketi Kauri erdőbe. Egy kis 15 perces boardwalk-on sétálgatva lehet gyönyörködni az erdőben. A kauri fák Új-Zéland egyik nagyobb természeti kincsei, ami mára védetté váltak. Régen elsősorba építkezéshez és hajókészítéshez használták, ugyanis nagyon nagyon magas, széles törzsű és egyenes fák, látva őket egyből a hosszú maori kenuk jutnak eszembe. Nagyon komplex ökoszisztémát tartanak életben ezek az erdők, több mint 200 fajjal, mindenhol nagy becsben vannak ma már. A legidősebb ismert fa több mint 2000 éves. Iszonyat jó hangulata van egy ilyen erdőnek, főleg tudván, hogy nem rejt semmilyen veszélyes állatot (mint mondjuk egy hasonló típusú erdő Ausztráliában van Amerikában). Kimondottan békével és nyugalommal tölt el itt sétálgatni.

Innen Mangonui felé vettük az irányt, elsősorban ebédelni, de előtte megmásztunk egy kisebb kilátót. Gyönyörű volt a kilátás a közeli strandokra és öblökre. A település híres Mangonui Fish Shopja szuper egy gyors ebédre, igazi kikötői fish&chips-ező.

Ide közel van Karikari félsziget, ahonnan elindulnak a rikító fehér homokos tengerpartok, és snorkellezni is szuper helyszín. Végül Rangiputa beach-en kötöttünk ki, Márkkal örömködve gyűjtöttünk kagylókat, amíg Gergőék snorkelleztek. Innen már csak a szállásunk volt a cél és hogy valami vacsihoz jussunk. Nagyon aranyos kis airbnb-t találtunk, ami egy avokadó ültetvény szélén volt, a háziak cuki kutyája fogadott minket meg egy gyönyörű naplepemente.

Day2.

Korán elindultunk, hogy minél hamarabb (lehetőleg a nagy meleg előtt) odaérjünk a Cape Reinga világítótoronyhoz. Gyönyörű út vezet fel a legészakibb csücsökhöz, ahol összeér nyugatról a Tasman-tenger és keletről a Csendes-óceán. A Tasmán-tenger partját itt már a 90 Miles Beach széles homokos tengerpartja kíséri, az óceánt meg sokáig a fehér homokos partok, aztán szabdalt kis öblök. A keskeny földnyelv a legspirituálisabb hely az országban, ahonnan a halott Māori lelkek elhagyják az országot, a tengerbe ugranak a több mint 800 éves pōhutukawa fa gyökereiről, hogy visszatérjenek szülőföldjükre, Hawaikiba. Maori nyelven Te Rerenga Wairua, szó szerinti jelentése: a hely, ahonnan a lélek távozik. Nem csak a látványa egészen különleges, hanem az egész hely atmoszférája is. 10 évezzel ezelőtt nyomot hagyott a lelkemen, most mikor idefelé tartottunk, szó szerint izgultam, hogy végre újra itt vagyok. Bárki jön majd hozzánk látogatóba, ide elhozom, az biztos.

Innen a gyerekek számára izgibb program következett: megint mentünk a Te Paki hatalmas homokdűnéihez szörfözni. Zseni, amennyire a gyerekek élvezik a homokban hempergést. Sajnos Márk bukott egy nagyot Gergővel, és szegénykének mindene telement homokkal, ez kicsit megviselte, de remélem elmúlik a trauma legközelebbre. Én mamának szolgáltattam társaságot, így „sajnos” kihagytam a mászást és csúszást, de megfogadtam, hogy legközelebb leküzdöm lustaságom és márk csúszó társa leszek.

Innen ismét egy tengerpart volt a cél, hiszen muszáj lemosni a homokot magunkról, és hát mamának meg látnia kellett a Rarawa beach fehér homokos széles partját. Olyan jó volt a víz, hogy még Gergő is bejött fürdeni, és még ráját is láttunk, szóval megint extra élmény volt. Kitartottunk még Pukenui-ig ahol az első lehetőség van ebédelni: megálltunk egy híres pite árus tákolmánynál, ahol tényleg az eddigi legjobb pitét ettük. Simon a pitéhez még nem, de a sausage roll-hoz már felnőtt, márk meg real fruit ice creammel vigasztalódott. De már annyira ki volt merülve, hogy a kocsiban fagyival a kezében aludt el, mama reflexének köszönhető, hogy nem landolt az ölében😊.

Gyönyörű volt minden ebben a két napban. Olyannyira, hogy órákig agyaltam hogy az utolsó szabad hétfő-kedden hova mehetnénk még el. Ki is néztem Coromandel félszigetét Aucklandtől délre, de sajna ez túl messzire van egy éjszakai megállóval… de hajózni elvisszük mamát Urupukapuka szigetre, az is szuper lesz 😊

Élvezzétek a képeket és a videót (mindenképpen hanggal nézzétek!!)