2 napos kitérő - Farnorth

Még itt se voltunk Új-Zélandon, de tudtam, hogy mikor mama meglátogat minket, akkor mindenképpen elmegyünk együtt a Cape Reinga világítótornyához. Ezt az utat megtettük 10 éve is ketten Gergővel, és a körülötte lévő látnivalók nagyrészét is láttuk már a fiúkkal, de ez nem enyhítette az izgalmat, amivel vártam, hogy visszajussak az ország legészakibb csücskéhez. Sok turista nem jut el ide, az aucklandi reptérről egyből délnek veszik az irányt, vagy ha fel is jönnek a Bay of Islands-ig már nem szánják rá a 3 órás odautat, hogy megnézzenek egy világítótornyot. Pedig, ha tudnák…

Szóval izgatottan vártam, és nagyon jóra sikerült megtervezni ezt a két napos utat. Igazából minden a látványról szól, így Gergő összevágott egy szuper videót, meg rakok majd be sok képet, de azért felvázolom merre jártunk.

Day 1.

Az első megálló a helyi Haruru Falls volt, amit mama még nem látott, és mivel útközben van nem igazán érdemes kihagyni, tökéletes felütése az útnak. Aztán egyből robogtunk tovább a Puketi Kauri erdőbe. Egy kis 15 perces boardwalk-on sétálgatva lehet gyönyörködni az erdőben. A kauri fák Új-Zéland egyik nagyobb természeti kincsei, ami mára védetté váltak. Régen elsősorba építkezéshez és hajókészítéshez használták, ugyanis nagyon nagyon magas, széles törzsű és egyenes fák, látva őket egyből a hosszú maori kenuk jutnak eszembe. Nagyon komplex ökoszisztémát tartanak életben ezek az erdők, több mint 200 fajjal, mindenhol nagy becsben vannak ma már. A legidősebb ismert fa több mint 2000 éves. Iszonyat jó hangulata van egy ilyen erdőnek, főleg tudván, hogy nem rejt semmilyen veszélyes állatot (mint mondjuk egy hasonló típusú erdő Ausztráliában van Amerikában). Kimondottan békével és nyugalommal tölt el itt sétálgatni.

Innen Mangonui felé vettük az irányt, elsősorban ebédelni, de előtte megmásztunk egy kisebb kilátót. Gyönyörű volt a kilátás a közeli strandokra és öblökre. A település híres Mangonui Fish Shopja szuper egy gyors ebédre, igazi kikötői fish&chips-ező.

Ide közel van Karikari félsziget, ahonnan elindulnak a rikító fehér homokos tengerpartok, és snorkellezni is szuper helyszín. Végül Rangiputa beach-en kötöttünk ki, Márkkal örömködve gyűjtöttünk kagylókat, amíg Gergőék snorkelleztek. Innen már csak a szállásunk volt a cél és hogy valami vacsihoz jussunk. Nagyon aranyos kis airbnb-t találtunk, ami egy avokadó ültetvény szélén volt, a háziak cuki kutyája fogadott minket meg egy gyönyörű naplepemente.

Day2.

Korán elindultunk, hogy minél hamarabb (lehetőleg a nagy meleg előtt) odaérjünk a Cape Reinga világítótoronyhoz. Gyönyörű út vezet fel a legészakibb csücsökhöz, ahol összeér nyugatról a Tasman-tenger és keletről a Csendes-óceán. A Tasmán-tenger partját itt már a 90 Miles Beach széles homokos tengerpartja kíséri, az óceánt meg sokáig a fehér homokos partok, aztán szabdalt kis öblök. A keskeny földnyelv a legspirituálisabb hely az országban, ahonnan a halott Māori lelkek elhagyják az országot, a tengerbe ugranak a több mint 800 éves pōhutukawa fa gyökereiről, hogy visszatérjenek szülőföldjükre, Hawaikiba. Maori nyelven Te Rerenga Wairua, szó szerinti jelentése: a hely, ahonnan a lélek távozik. Nem csak a látványa egészen különleges, hanem az egész hely atmoszférája is. 10 évezzel ezelőtt nyomot hagyott a lelkemen, most mikor idefelé tartottunk, szó szerint izgultam, hogy végre újra itt vagyok. Bárki jön majd hozzánk látogatóba, ide elhozom, az biztos.

Innen a gyerekek számára izgibb program következett: megint mentünk a Te Paki hatalmas homokdűnéihez szörfözni. Zseni, amennyire a gyerekek élvezik a homokban hempergést. Sajnos Márk bukott egy nagyot Gergővel, és szegénykének mindene telement homokkal, ez kicsit megviselte, de remélem elmúlik a trauma legközelebbre. Én mamának szolgáltattam társaságot, így „sajnos” kihagytam a mászást és csúszást, de megfogadtam, hogy legközelebb leküzdöm lustaságom és márk csúszó társa leszek.

Innen ismét egy tengerpart volt a cél, hiszen muszáj lemosni a homokot magunkról, és hát mamának meg látnia kellett a Rarawa beach fehér homokos széles partját. Olyan jó volt a víz, hogy még Gergő is bejött fürdeni, és még ráját is láttunk, szóval megint extra élmény volt. Kitartottunk még Pukenui-ig ahol az első lehetőség van ebédelni: megálltunk egy híres pite árus tákolmánynál, ahol tényleg az eddigi legjobb pitét ettük. Simon a pitéhez még nem, de a sausage roll-hoz már felnőtt, márk meg real fruit ice creammel vigasztalódott. De már annyira ki volt merülve, hogy a kocsiban fagyival a kezében aludt el, mama reflexének köszönhető, hogy nem landolt az ölében😊.

Gyönyörű volt minden ebben a két napban. Olyannyira, hogy órákig agyaltam hogy az utolsó szabad hétfő-kedden hova mehetnénk még el. Ki is néztem Coromandel félszigetét Aucklandtől délre, de sajna ez túl messzire van egy éjszakai megállóval… de hajózni elvisszük mamát Urupukapuka szigetre, az is szuper lesz 😊

Élvezzétek a képeket és a videót (mindenképpen hanggal nézzétek!!)

Barangolások

Bármennyire is az lenne a legnagyobb vágyunk, hogy egyből bejárjuk Új-Zélandot a gyerekekkel (milyen szuper is lenne egy nagy lakókocsival meg sem állni…), de a valóságban élünk, Gergő dolgozik, Simon eddig suliba járt, így fél-egy napjaink voltak csak barangolni. De szerencsére egy olyan helyen élünk, ahol ez nem jelent kompromisszumot, hiszen akár már 30 percre is gyönyörű partok vannak. Igyekeztem most összeszedni minden olyan helyet, amiről eddig nem írtam, mert azt gondolatam érdemel egy külön bejegyzést.

Farnorth

Kezdjük azzal, ami legutóbb történt. Suli szünet első hétfő-keddjén elindultunk homokdűnéket keresni. Ugyanis Northland északi részének nyugati oldalán, a Tasman-tenger partján található jó pár, kisebb-nagyobb homokdűne. Turistaként az evidens uticél a Te Paki dűnék (Giant Sand Dunes) de az tőlünk 3 órányira van, és mamával is megyünk még arra, szóval mikor elindultunk, első uticélunk a Hokianga dűnék voltak. Azt olvastuk, hogy bár kocsiút nem visz oda, a folyótorkolat másik oldalán vizitaxival át lehet jutni. Szép út vezetett ide, de a legszebb az volt, mikor messziről megpillantottuk az első homokdűnét, a tengerrel a háttérben. Kérdezősködés után kiderült, hogy aki üzemeltette a vizitaxit elhunyt és most senki nem csinálja utána… Szóval az első próbálkozást buktuk. Hokianga után a következő dűne, ami elvileg látogatható Ahipara városánál van. Innen indul a híres 90 mile beach, ami egy hosszú széles homokos part, aminek annyira széles és stabil a partja, hogy régen ez volt az egyetlen út innen északra. Az itteni dűne apálykor egy 30-40 perces sétával érhető el, és onnan még fel is kell sétálni a dűnére. Szóval a fiúk minden eltökéltségével ellentétben itt is meghiúsult a tervünk. De egy kicsit kipróbáltuk a homokon autózást, és láttuk a 90mile beachet… Ekkor jött a nagy dilemma. Feladjuk és hazamegyünk homok szörfözés nélkül (de sok szép látvánnyal gazdagodva) vagy tovább autózunk a Giant Sand Dunes felé. Végül úgy döntöttünk, hogy megalszunk útközben, így ma már nem kell sokkal többet kocsiban ülni, holnap frissen indulunk neki a szörfözésnek, és így lehetőségünk van még megnézni más helyeket is.

Az egyik legkedvencebb élményem 10 évvel ezelőtt a Rarawa beach volt. Ez az északi földnyelv keleti partján van, és a magas gipsz tartalma miatt elképesztően fehér a színe. Tudjátok, vannak azok a helyek, amik nyomot hagynak a lelkeden, nekem az elsők között van a Cape Reinga (ez innen nem messze van, egy világító torony, hamarosan eljövünk mamával) és a Rarawa Beach. A fiúk sikongatva élvezték, próbálkoztak homok szörfözéssel is de nagyon tapad a gipsz miatt, így csak maradt a puszta homokban hempergés… Gyönyörű volt megint itt sétálni… Egy Holiday Park kabinjában aludtunk, egy légteres, közösségi zuhanyzóval és wc-vel. Anno sokszor szálltunk meg ilyen helyen, de a fiúk eddig nagyon el voltak kényeztetve… Nem is értették, hogy hol a WC-nk vagy a konyhánk :-D. Se váltó ruha, se fog kefe, igazi spontán megálló volt, nagyon élvezték.

Szóval másnap reggel már 9re odaértünk az óriás dűnékhez. Hónunk alá csaptuk a body boardokat, és nekiindultunk a mászásnak. Hát ez anno se volt a kedvencem és most sem lett az… A látvány egészen hihetetlen főleg, hogy 1 perce még fenyő és pálma váltotta egymást, most meg homokdűnén mászunk, aminek a tetejéről látni, ahogy elterül a 90 mile beach a Tasman-tenger mentén. Elképesztő… Viszont nagyon nehéz menni ennyire puha homokban, MINDEN testrészed homokos, és amikor a legjobban liheg az ember, a csúcson, akkor ömlik csak igazán az arcába a homok az iszonyat szélben. Na mindegy, szóval a látvány miatt megéri, és miután mindenki megnyugodott, a szörfözést is nagyon élveztük. Ha egyszer felmész a tetejére, utána többször már nem feltétlen kell, középről is eleget lehet csúszni és meg sem fullad az ember a homoktól. Fiúk bátorsága is megjött, én is elfogadtam hogy beterít a homok, így kimaxoltuk a dűne szörfözést…

Utána beterveztünk egy tengerpartot, gondoltam jobb a sós bőr, mint a mindenhol homokos. A Holiday Park kabin falán volt egy fénykép a Spirits Bayről, ami csak 30 percnyire volt a dűnéktől. Nagyon megérte a 20 percnyi földutat, ritkán látni ennyire gyönyörű partot. Az egészet narancs sárga-lila-rózsaszín kagylók apró törmeléke borította, és hozzá a türkiz tenger és a kék ég látványa nem igazán leírható. Mivel ez a nyílt óceánra néz így elég hideg a víz, nagy fürdés nem volt, de arra tökéletes volt, hogy a vastag réteg homokot lemossuk magunkról. Innen már csak haza kellett jutnunk egy ebéd megállóval, és este még egy kis időnk is maradt felkészíteni a lakást mama érkezésére. Nagyon spontán mód alakult ez a két nap, de nagyon jó volt négyen járni a vidéket és látni, hogy a fiúk is  mennyire élvezik azt, ami nekünk is az egyik legmeghatározóbb élmény volt anno.

Kerikeri

Kerikeri a legközelebbi szolgáltató város, ha Warehouseba, bankba vagy moziba akar menni az ember, akkor általában erre veszi az irányt. De nem is emiatt írok róla, hanem mert turista szemmel is érdemes bejárni a várost. Amikor először erre jártunk belebotlottunk egy Keri Berry nevű kis helybe, nagyon cuki házikó, egy narancs ültetvény tövében, pici játszótérrel és nagyon hangulatos terasszal. Áfonyából vagy málnából csinálnak fagyit itt helyben, ami nagyon finom és még kovászos kenyeret és finom pékárukat is lehet venni. Tökéletes első megállónak egy kis 10 óraira 😊. Innen csak 10 perc kocsival a város szélén lévő Rainbow Falls, ami pár perc sétával elérhető a parkolóból. Fentről és alulról is meg lehet nézni, nagyon szép vízesés. Ha nem két lusta fiúnk lenne, akkor innen egy órás sétával el lehetne érni a folyó mentén a következő látnivalót (de mivel nyavajognak, ezért mi kocsival mentünk), az első kőházat Új-Zélandon. 1819-ben épült a Missziós állomásként használt épület, gyönyörű kertje van egy igazán cuki kávézóval, kacsák és libák rohangálnak (ha a fiúk kergetik őket), a folyó másik oldalán pedig egy maori kenu van kiállítva. Amikor először voltunk itt, megállapítottuk, hogy ide el kell hozni mamát, mert tényleg tele van csodás virággal a kert. Mikor karácsony után eljöttünk a mamával, jóval többen voltak a parkban, de még így is nagyon hangulatos volt az egész hely. A városban van egy hatalmas játszótér is, amit imádnak a fiúk, és ha akarunk még sokkal több időt is el lehet itt tölteni. De ezekre a helyekre bármikor visszatérnénk…

Közeli partok

Ha az embernek fél-egy napja van, két irányba lehet elindulni. A mainlanden vagy a félszigeten maradva. Russeltől 20-30-40 perces kocsiútra sok híres part van, ahova most már visszajárunk és kompozni sem kell. Egészen közel van a Jacks Bay, ami egy ici-pici öböl a dombok alatt, gyönyörű házakkal körbevéve. Valószínűleg előkelő hely lehet, gondozott fű, nagy fehér fa napozó székek és apró homokos part végig piros virágú helyi fákkal. A fürdésnél ezúttal jobban élvezték a fiúk a dombon való legurulást, de tökéletes kis túra egy suli utáni délutánra.

Innen tovább autózva Rawhiti felé megy az út, és mégtovább a Cape Brett felé, ahol egy híres világító torony áll, és a még híresebb (csak itt helyben az) Hole in the Rock szikla formáció. Kocsival ez elérhetetlen, vagy órákat hajózol, vagy 8 órát túrázol ha meg akarod nézni. De szép az út ameddig el lehet jönni, minden kis öböl egy gyöngyszem, főleg az amelyik a gyalogtóra legelején van.

Oke Bay, csak pár perc a főútról, de meg kell érte küzdeni. Miután felcaplatsz egy hosszú lépcsőn, rögtön indul is le az út, de az a kapaszkodós fajta, ahol inkább mászol, mint lépcsőzöl. Pont dagály volt, így a hullámok elől slisszolva rohantunk be az apró partra, de olyan gyönyörű ez a kis eldugott part, hogy arra nincsenek szavak. Önkénytelenül is emlékeztet, milyen hihetetlen, hogy itt élünk, és nem csak turisták vagyunk ezúttal.

Másik kedvenc helyünk az Elliot Bay, innen 20 percre. Ez a nyílt óceánra néz, így egészen vadabb, mint az eddigi kis öblök és nagyon lenyűgöző. Amikor legutóbb voltunk, akkora hullámok voltak, hogy még a Simon sem akart bemenni (nem mintha hagytuk volna 😊). Van a part mellett egy kemping, ami ilyenkor nyáron tele van, itt már nem csak body boardokat lát az ember, hanem valódi szörfdeszkákat is. Amióta ilyen hullámok voltak, Simon minden nap ide akar visszamenni😊, ehhez kicsit messze van, de biztos, hogy sokat jövünk még…

De indultunk már komppal is, Paihiától északnak. Igazából bármelyik strandra böksz a google mapsen, nagyon rosszul nem járhatsz. Mi Matauri Bay-t céloztuk meg, még nincs túl messze, de már gyönyörű széles világos homokos partja van. Az idevezető út és a part is megéri a kitérőt, de igazából számtalan egyéb part közül lehet válogatni.

Tapeka Point

Ez nem annyira barangolás, mert a városon belül van, de eléggé túrázós és gyönyörű szóval itt a helye. A városból kivezető út egy kis földnyelvre vezet, ez Tapeka, ami még Russel része. Sokat járunk ide strandra, és vezet egy kis túraútvonal a dobtetőre, ez Tapeka Point. Amikor először neki indultunk hárman a fiúkkal, akkor visszafordultunk, mert hamar átláttam, hogy az én kitartásom nem elég hármunknak. De Gergővel könnyedén megugrottuk, és elképesztően megéri. A csúcsról rálátni az egész félsziget russell-i részére, ahogy az öblök körbe ölelik az erdők és házikók váltakozó mintáját. Egy csoda. Sokat sasoltunk hátha látunk bálnát vagy delfint, de sajnos ezekhez még nem volt szerencsénk…

Egyelőre ezeken a helyeken jártunk. De igyekszünk, hogy növekedjen a lista. Egy hét múlva mamával el elindulunk északnak két napra, és végre ismét eljutok a Cape Reingához, arról biztos írok majd… De addig is álmélkodjatok a képekben:

December

Nagyon vártuk a decembert. Szülinapok, konténer érkezés, mama megjön, felmegyünk érte Aucklandbe, karácsony, csupa izgalmas dolog. Mindemelett november végére valahogy belecsúsztam egy spirálba, amit itt sokkal nehezebb kezelnem. Nehezebb az önreflexió a pszichológus és az embereim nélkül. Egyre türelmetlenebb voltam a fiúkkal, többet is sírtam, mint előtte, egyre több fenékre csapás csattant el, tehetetlennek és szomorúnak éreztem magam, amit nyilván női testem fantasztikus hormonális ciklusa is szépen megtámogatott. November utolsó vasárnapján, egy nagyobb veszekedés közben, azt találtam mondani Simonnak, hogy ne sajnáld annyira magad. Mire ő: miért ne? Hiszen te is azt teszed! Hát, ha valami wake up call tud lenni, ez az volt. Valahogy kihúzott a spirálból, és végre nem csak éreztem, hogy változtatnom kell, hanem a december 1-ei hétfő reggel végre más mind set-ben keltem fel, és visszataláltam a mindennapok megfelelő ösvényére.

Szóval így köszöntött ránk a december, a kedvenc hónapom. Itt a karácsonyi készülődéssel egyidőben beköszönt a nyár is. Simon sulijában végre megnyitották a medencét, sokat kirándultak, kevesebbet tanultak és készültek a Price Giving nevű évvégi eseményre. Itt ez számít évzárónak, ahol a rettenetesen hosszú műsor helyett, a gyerekeket tűntetik ki különféle díjakkal. Először a nagyok aztán pedig a kicsik is előadtak pár maori éneket és haka-t tradicionális öltözetben (Simon még nem tart ott, hogy a fonott nádszoknyához levegye a pólóját 😊), amit szerintem nagyon élvezett, még úgy is, hogy elbújt a hátsó sorban. De becsülettel végig kántálta őket, csinálta a mozdulatokat, miközben vigyorgott. Szóval minden tagadása ellenére meggyőződésem, hogy imádja 😊. Ezek után egy másfél órás díjkiosztó kezdődött, amit Márk miatt szerencsére nem tudtam végig ülni, menni kellett aludni. Mint utólag kiderült elég nagy lázongás van a szülök klikkjei között, hogy kivételez-e az igazgató pár gyerekkel vagy sem. A suli kertjében ültünk, ki a fűben piknik takarón, ki széken, ki babzsákon, és az egésznek sokkal inkább közösségi érzése volt, mint otthon bárminek, kicsit meg is hatódtam, hogy talán 1-2 év múlva már mi sem leszünk itt idegenek. És jó volt belegondolni, hátha jövőre Simon is kiérdemel majd valami díjat.

Mikulással együtt a szülinapom is megérkezett. Bár itt mindenkit csak megmosolyogtat a szokás, hogy nálunk december 6-án jön a Mikulás (Szent Miklós püspök említésekor is folytatódik az értetlenség...), de azért a fiúkról nem feledkezett meg még ilyen messze sem, a csokik mellett mindketten kaptak 1-1 úszó felsőt, amire már nagyon vágytak a szörfdeszkájuk mellé. Engem is felköszöntöttek és Gergőtől pedig kaptam egy kézi csiszoló eszközt, hogy szép gyöngyházas kagylókat tudjak csiszolni, amire nagyon vágytam. Sajnos az ünneplés itt véget is ért aznapra, mert Gergő ment dolgozni, az egyik legnagyobb forgalmú napra (tök véletlen hogy pont aznap volt tömeg náluk), de ami sokkal fontosabb, hogy a cuccaink megérkezését is 6.-ra vártuk. A konténer már kikötött dec 1-én, szerencsére rendben lement a vámkezelés meg minden átvizsgálás is, így a szállítók elindultak a cuccokal szombat reggel Aucklandből. Képzeljétek, minden megérkezett, nem igazán történt nagy sérülés, így elkezdődhetett a pakolás! Gyerekek teljes extázisban keresgélték a játékokat a dobozokban, az első két nap nem is került semmi más kipakolásra, mint az ő cuccaik 😊. Jó pár napba telt, de végül minden bútor a helyére került, megtaláltunk minden szükséges cuccot, mára a képek is felkerültek a falra és készen álltunk mama fogadására. Szerencse, hogy nagy a lakás alatti tárolónak használt garázs, ugyanis a dobozaink több mint felét nem tudjuk és nem is akarjuk kipakolni. Majd, ha egyszer lesz egy nagyobb házunk talán elfogy majd az utolsó doboz, de most stoppot parancsoltam, meg megteltek a szekrények és polcok. Nagyon tanulságos tapasztalás, hogy miután eltöltöttünk 6 hónapot a cuccaink 70-80%-a nélkül, rájöttem, hogy sokkal de sokkal kevesebb ruhával/holmival/eszközzel is prímán teljesíthetőek a napok. Nem is nyúltam ruhás dobozomhoz…

Dec 12-én véget ért a suli és vele együtt minden rendszeres gyerekfoglalkoztató program is, így Gergő hétfő-keddi szünnapján végre együtt voltunk mind a 4-en. Mama 18-án szállt le Aucklandben, és bár még sok mindent meg akartam csinálni a lakásban, de azért hétfőn elindultunk egy kis homok dűne kereső kalandra. Szeretnék erről az útról majd külön írni mert izgalmas volt a gyerekekkel visszatérni ezekre az emlékezetesen helyekre. Mivel mama nem ez a típus, aki ég a vágytól, hogy szörfözzön a homok dűnéken, gondoltuk ezt a élményt kimaxoljuk még mielőtt megérkezik. Két homok dűnénél is jártunk, de egyikre sem sikerült feljutnunk, így Gergő unszolásának engedve (hál’ istennek!!!) nem indultunk el haza, hanem megaludtunk egy útközben lévő Holiday Parkban, így második nap elmentünk Northland egyik leghíresebb látnivalójához, az Óriás Homok Dűnékhez. És homok szörföztünk, sokat. És mindenhol homokosak lettünk. Mindenhol…De szuper két nap volt csoda dűnékkel és csoda partokkal.

Nem sokat pihentünk a kaland után, egy napom volt kifényesíteni a lakást mama érkezésére, majd 18-án reggel elindultunk Aucklandba. Nagyon hosszú, de szuper nap volt. A fiúk legutóbb csak Warehouse-okat és autó kereskedőket láttak a városból, így most egyből bementünk a belvárosba (Britomart) kicsit sétálgatni a kikötőbe és megnézni a karácsonyi dekorációt. Ugye a nyári karácsonynak van egy nagy hátránya, csak este 9 után tudsz bármiféle kivilágítást látni, amikor nálunk a fiúk már alszanak, szóval esti karácsonyi kivilágítást azóta se láttam sehol, de szép volt a nagy fa, és jó volt kicsit megnézni Auckland szebb oldalát. Találkozunk Lilivel és az ikrekkel, és így 2en felnőttek a 4 mindenfelé rohanó fiúval elsétáltunka Miann-ba fagyizni. Amikor 10 éve itt éltünk ez egy iszonyat menő hely volt (most is az), egy desszert bár, ami nagyon emlékezetes maradt minkettőnknek. 10 éve csorgatom a nyálam a FB oldalukon a nyári szezonban a fagyikra, és most végre megkóstolhattam az olasz habcsókos málnás fagyijukat! Nem volt sok időnk, mert a reptér előtt még egy Warehouseba is menni kellett Simon szülinapi bulijához venni cuccokat, így robogtunk tovább, de nagyon jó érzés volt találkozni ismerősökkel. Lilit a SEKből ismerem, együtt voltunk Alicantéban gimiben, és bár 2003 óta nem találkoztunk, de a FB-nak hála követtem, hogy a sorsa őt is Új-Zélandra sodorta, és most nagyon jó, hogy van a közelemben valaki, akivel könnyedén, őszintén lehet beszélgetni, nagyon jókat. Szóval még ezt az egy órát is nagyon vártam.

F7-re értünk ki a reptérre, és hosszú-hosszú várakozás után végre mamát is megölelhettük! Minden rendben volt vele az út alatt, szerencsésen ideért, és mindenkinek nagy volt az öröm. Így már a karácsonyi készülődés is elkezdődhetett.

Karácsonyi őrületemnek minden évben része, hogy ebben az igen sűrű időszakban el kell készítenem az adott év kiemelkedő torta alkotását Simonnak, idén Harry Potter Deathly Hallows volt a választott téma. Készültünk nagyon a szülinapra, meghívtuk Simon egész osztályát, és pár sulin kívüli ismerőst, de fogalmam nem volt, hogy itt hogyan reagálnak az emberek egy összejövetelre 2 nappal karácsony előtt. És nem is nagyon érkeztek az RSVP-k, fogalmam nem volt, mennyien lesznek… A suli melletti játszótéren tartottuk, igazából csak egy délutáni bandázást. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor jobban kellett volna készülnöm, nagyobbat villantani buli terén, de egész egyszerűen most ennyire telt belőlem. Remélem legalább a torta emlékezetes maradt 😊. De eljöttek jó páran, ahhoz elegen, hogy ne legyen rossz érzése Simonnak, örültek az anyukák, hogy vittünk pezsgőt, és mindenki jól érezte magát.

A hatalmas torta sütés és szülinapozás közben a karácsonyi készülődés is elkezdődött, mert Gergő szünnapjaihoz igazodva előre hoztuk a karácsonyt, és idén 23-án reggel érkezett meg a jézuska. Gergő már otthon elhatározta, hogy élő karácsonyfánk lesz, és ebből nem is tágított. Egy db karácsonyfa farm van Northlanden, tőlünk nem is olyan messze, be is követtem őket FBon, hogy napra kész legyek. Már november közepén kinyitottak, de gondoltam biztos van még időm, nem is igazán tudtam, hogy hogyan működik. Aztán december legelején láttam, hogy már csak 1 nap vannak nyitva, amikor ki lehet választani a fát, decemberben már csak mindenki megy a fákért, és már majdnem az összes el is fogyott… Konkrétan az utolsó nyitvatartási nap reggelén láttam a FB postot, és Gergő unszolására (ismét, szerencsére) suli után elrobogtunk Kerikeri felé a srácokkal hárman, hogy életünkben először együtt válasszuk ki a fánkat, ami ráadásul még a fenyvesben van. Hát, tényleg nem volt könnyű megtalálni egy elfogadhatót a maradékok közül… de a fiúk eléggé élvezték, és azáltal, hogy ők választották, imádják mindig kis deformitása ellenére. Szóval a fánk már dec 4-én megvolt, de egészen dec 19-ig a földben csücsült, ekkor hozta el Gergő. A fiúkkal együtt díszítettük fel, a megfelelő izgatottságban, és végre a karácsonyi dekoros dobozok is felkerültek, hogy minden a helyére kerülhessen mire a jézuskát várjuk.

Sokat gondolkodom rajta, hogyan is lehet megfogalmazni az itteni (vagy csak idei?) karácsonyi hangulatunkat. Decemberrel mindenhol elkezdődött a készülődés. Suliban járt a Mikulás, a helyi supermarketben, a Four Square-ben is felkerültek a dekorációk, és minden nap elbújt egy Elf, amit édességért cserébe megkereshettek a gyerekek. Az egyik legnagyobb decemberi buli, a Christmas Parade is eljött dec 7-én, ahol, aki csak akart, legfőképpen helyi üzletek, szolgáltatók, klubok és vendéglátóhelyek vonultak fel karácsonyra feldekorált járművekkel. A foci klub, a kedvenc kávézó, a most nyitó ovink, a posta, tűzoltók, állatvédők, önkéntes nénik, mindenki ott volt. Nagyon vicces közösségi program volt, és az ide-oda bicikliző grincsek még szórakoztatóbbá tették. De mindezek ellenére, nem kapcsolt be a lelkemben a karácsonyi égősor. Nem is igazán hiányzott, nem azt éreztem, hogy egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, csak másmilyen volt. Persze, hiszen nem világítottak már 5 kor a város fényei, nem éreztem az arcomon a hideget miközben kabátban és kesztyűben vacogva forralt bort kortyolgatok és nem csábított el a Starbucks pumpkin spice latteja sem. Míg itthon az igazi tél beköszöntével egyre inkább vágyik az ember a begubózásra, pokrócba bugyolált pihenésre és a nyüzsgéstől való elvonulásra, addig itt ennek az ellenkezője történik. Hiszen megérkezett a nyár, fogynak a naptejek, gyűlnek az emberek a strandon, állandó tartozéka lesz a kocsinak a szörfdeszka meg a törölköző és mindenki vágyik ki a természetbe. Itt a boltokban a karácsonyi gömbök mellett a legnagyobb számban a mikulásos papírtányérok és poharak vannak, hiszen mindenki piknikezik amikor eljönnek az ünnepek. Mi is egyre beljebb merészkedtünk a vízben, és egyre nagyobbakat strandoltunk. De közben meggyújtottuk az adventi gyertyákat, a fiúk minden reggel kibontották az adventi ablakot amit mama küldött, és nagyon vártuk a jézuska érkezesét. 

Hogy hogyan telnek a napok mamával, mióta lement az érkezése után rögtön kezdődő szülinapi és karácsonyi pár nap az legyen egy következő alkalom témája. De sokat pihenünk, szar az idő szóval keveset strandolunk, ennek ellenére is megmutatunk neki mindent, amit az elmúlt két hónap alatt felírtunk a mamának ezt látnia kell listára. Most már tényleg nagyon kell a beszámoló a bejárt helyekről is, csak hogy tutira legyen mire irigykedni - ja bocsi nem, gyönyörködni :-)

itt meg még sok sok kép:

Thanksgiving

Amikor régen egyetemen sok angol szakossal voltam körbevéve, tartottunk egy nagy Háladásnapi összejövetelt, ahol mindenki elmondta miért hálás. Azóta ezt minden évben megteszem, akár hallja más valaki, vagy írok róla, vagy csak magamban gondolok rá. De mikor is lehetne alkalmasabb év, hogy a hálaadásra több gondolatot fordítsak, mint idén. Hiszen itt vagyunk Új-Zélandon. Annyi év álmodozás, félelem majd újbóli álmodozás után. A mindennapok telnek, bárhol is van az ember, de néha igazán bejut egy gondolat és ráül a mellkasomra, hogy sikerült, itt élünk.

Ha megállok egy kicsit a reggeli menet-strandolás-fagyizás-ebéd-altatás-kaja csinálás egymásutáni folyamatában, akkor nagyon sok mindenért vagyok hálás, amik idén, az idevezető utat segítették. Például minden barátomnak, hogy minden kételyük, féltésük és szomorúságuk ellenére, sosem próbáltak lebeszélni a költözés tervéről. Kinek rövidebb, kinek hosszabb időszak volt, amíg ez egy nagyon távoli valóságnak tűnt, szinte megvalósíthatatlannak, amit nem is kell igazán komolyan venni. Ebben még könnyű támogatni az embert. De, amikor már megvan, hogy utazunk bárhogy is lesz, vagy aztán a munka, majd a repjegy, na akkor jön a próba. Mert akkor válik valósággá, hogy a 20-25 barátságban töltött év után most egy kicsit más lesz. Talán nehezebb. De pont attól, amilyen barátaim vannak, tudtam elhatározni, hogy ideje elindulnunk. Hogy nem ott hagyom őket, csak a térképen messzebb leszek. Persze, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire fontosak az életében ezek a találkozók, beszélgetések. Mennyire tud hiányozni valakinek a fizikai jelenléte is, akinek nem kell már magyarázni, amit mondani akarunk, hiszen ismer. Ennek a hiányát nehéz megélni, de csak növeli a meglétük értékét. A sírások talán legnagyobb része ennek a fajta magánynak szól. Még az óceán közelsége sem tud mindent pótolni.

Ami igazán ráébreszt, hogy nem csak a mi közös munkánk volt Gergővel, hogy kijutottunk, az leginkább mama jelenlétének köszönhető. Ha nincs az általa nyújtott talaj, akkor minden sokkal nehezebb lett volna. Amikor még nem volt munkánk, de a lakást már kiadtuk, majd közeledett a szeptemberi tanév kezdete, de még mindig nem volt semmi, akkor is tudtam, hogy biztonságban vagyunk. Nem akármilyen tető van a fejünk felett, a gyerekek imádnak vele/nála lenni, és ha mindent újra kell tervezni, akkor is ott van, hogy nála mindig otthon vagyunk, és ezért nem tudok elég hálásnak lenni. Az a türelem, amivel magában tartotta minden kételyét, példa értékű, és az a támogatás, amit kaptunk, pedig ő aztán tényleg egyedül maradt otthon, mindenkit próbára tenne, de őt nem. Szóval már nagyon várjuk, hogy megélhessük vele itt az életet, hogy lássa a rengeteg vadon nőtt virágot és a fiúk boldogságát a tengerparton. Ezek a maratonunk első frissítő pontjai, a többi jön majd az úton, remélhetőleg azok során is velünk lesz, minél többet itt Új-Zélandon.

Sokszor gondolom, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy idejutottunk, de pont ugyanennyiszer érzem, hogy ezért megdolgoztunk. Mert feltettünk mindent egy lapra, és hittünk benne, hogy sikerülni fog, és mert Gergő rengeteget dolgozott rajta, hogy ez az 1 lehetőség megszülethessen. De azért mégis hálás vagyok, csak úgy a nagy mindenségnek is, legyen az sors vagy szerencse, hogy sikerült. Hogy rátalált arra ez egy email címre, ami kellett, hogy ennek az étteremnek pont kellett egy ilyen vezető, és hogy ez itt, a Bay of Islands-en történt. Mert a maraton végcélja az, hogy a fiúk fiatal felnőtt korukra az ország előnyeit élvezzék, de nagyon sokat segít, hogy az első lépések itt történnek. Hogy a délutáni program az óceán parti strandolás, ahol rájába vagy orcába futhatunk, hogy papagájok vannak a foci pályán, vagy hogy annyi csillagot látunk az égen, mint otthon sosem. Egészen sorsszerűnek érzem, hogy azon a helyen kötöttünk ki, amit az első munkakereső napunkon közel egy éve kinéztem magamnak, hogy na itt el tudnám képzelni… És hálás vagyok mindenkinek és mindennek, aki ezt végig nézte, drukkolt vagy akár segített.

Bits and pieces

Most mér hetek óta gyűjtögetem a pillanatok mappába a képeket, apró momentumokat, amik kitöltik a mindennapjainkat. Hiszen olyan nagy történések most nincsenek.

Simon egyre kevesebbet siránkozik, hogy suliba kell mennie, és továbbra is minden nap jókedvűen jön haza. Kicsit beszélgettem a tanárával, aki elmesélte, hogy nagyon szépen fejlődik az angolja, egyre több mondatszerkezetet használ, és nagyon népszerű az osztályban. Sok barátja lett és kedvelik. Nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy nem úgy jön haza a suliból, hogy éppen melyik "barátja" mivel szivatta. Múltkor elmesélte, hogy rászólt az egyik barátja (Omakiwi - igen ez a neve:-) mert véletlenül kinevetett (szerinte nem is) egy fiút, aki elesett. Nem tudom, hogy ez a hozzáállás az országra jellemző-e, vagy csak ezen iskolai gyerekeire, de nagy szerencsénk van. Készülünk a szülinapjára, az biztos sokat fog dobni majd a kapcsolatain. De ahogy telik az idő egyre jobban hiányoznak neki az otthoni barátok. És ezzel nincs egyedül…

Márknak még mindig nincs igazán beállt napirendje. Kínlódtunk a playcentre-rel is, mert napokig nem nyitották ki, beteg volt az üzemeltető csaj, de azóta kiderült, hogy titokban mindenki úgy megy és jön ahogy csak akar, már én is tudom a kódot a kulcsos dobozhoz, szóval hoppon már nem maradunk. Csütörtökön is egész délelőtt egyedül voltunk. De a változatosság fenntartása érdekében még mindig szeretjük. Ma megyünk megint playgroupba Márkkal, sütöttem chocolate chip cookiet, hogy kicsit elősegítsem a befogadásunkat😊. Kiderült, hogy megkapták a hiányzó támogatást, és szinte tuti, hogy kinyit az ovi következő tanévre! Ez nagyon nagyon jó hír, az még nagy változásokat fog hozni, ha Márk be tud szokni tényleg egy közösségbe, és én el tudok kezdeni munkát keresni. Aranyos, próbálja ismételgetni az angol szavakat, ha állatos könyvet nézünk, nem ellenkezik, ami mutatja, hogy kezdi érteni, hogy nem úszhatja meg... 

Mostanában kicsit ide is elért a rossz idő, így kevesebbet tudtunk strandra menni, de rájöttem, hogy az egyik kedvenc momentumom, amikor a délutáni fényben apály van a parton. Azzal egész egyszerűen nem tudok betelni. A hétvégén megkapták a fiúk az első szörf deszkájukat (Márknak egyelőre csak förf deszka😊), ami igazából body board. Hatalmas az öröm, főleg Simonnak, akinek jövőhéttől a suliban is elindul az úszás. Az még nem egyértelmű, hogy ez oktatás lesz-e, vagy csak medencézés játszóterezés helyett, de majd kiderül. A naplementés apálynál csak az éjszakai csillagos égbolt a lenyűgözőbb. Érdekes, egyelőre hihetetlen nosztalgiával tölt el, mint ha csak 10 évvel ezelőtt néznénk őket. Nem rég volt a novemberi telihold, mint megtudtam Hódhold, ami az északi féltekén a tél közeledtét jelenti, de a délin pont az ellenkezőjét, a tavaszt jelzi, az erők megújulását. Mindenesetre nagyon nagyon világos volt napokig éjszaka és gyönyörű volt. Állvány hiányában nem sikerült igazán fasza képet csinálni, majd jövőre... 

Örömömet lelem még néha a vacsikban is. Van egy doboz rák a mélyhűtőben, mellé spárga, vagy brokkolíni, azt mindig nagyon élvezem. Múltkor Simon azt mondta, úgy néz ki mintha étteremben lennék (ja, nyilván ezeket csak én eszem…), Márk meg elküldött az asztal legtávolabbi pontjára, mert szerinte büdös volt a vacsorám. :-D Csináltunk tócsnit is, meg Gergő már készül a lángosra is amikor legközelebb itthon lesz. Azóta is hoz haza néha vasárnap este osztrigát, az elég fasza :-)

Most úgy néz ki, hogy majd csak január felé lesz nyitva 7 napból 7-et az étterem, de ha december elejére feláll a teljes személyzet, amit most épít Gergő, akkor itt-ott le lehet majd csípni egy-egy hétvégi napot is. Hiányzik a 4-esben töltött idő. Nagyon várjuk mamát, aki egy hónap múlva jön. Második helyen a konténer áll :-) Elvileg december első vagy második hetére hozzájutunk majd a cuccainkhoz, az izgalmas pár nap lesz, az tuti. 

Addig meg second hand shoppokban (itt nagyon sok van) néha veszünk 1-1 játékot és eszközt. Szereztünk egy nagyon szuper új-zélandos puzzlet, meg egy 3D-s földgömb kirakót is. Az utóbbi leginkább nekem okozott örömöt, de a fiúk is le voltak tőle nyűgözve😊. A bunker építés továbbra is az egyik legnagyobb szám itthon, de az ugrató építés és kardozás/harry potterezés is segít elütni az időt. Egyre többet játszunk a teraszon, főleg majd mostantól, hogy lett végre terasz asztalunk is. Ennek nagyon örülök😊. Készülök a karácsonyra, cardboard DIY dekoráció a kulcsszó, ugyanis abból rengeteg van! Lesz majd kandalló meg minden, már csak azt várom, hogy megjöjjön pár festék és ecset, és nekieshessek a lakás kidíszítésének, hiszen 2 hét múlva már advent első vasárnapja lesz.

Kezdjük egyre jobban felfedezni a környéket, ezekről majd lesz külön írás, mert gyönyörű partokon és vízeséseknél jártunk, még így hogy csak 1-1 napunk vagy félnapunk van rá. Gergő megígérte, hogy erre már a videót is összevágja :-). A december nagyon izgalmas lesz. Megjön a konténer, felmegyünk megnézni a karácsonyi Aucklandet, lesz évzáró, megjön mama, berendezzük rendesen a lakást, szülinapi buli, torta sütést… ilyen mókák várnak ránk.

És szokásosan mégtöbb kép a mindennapokról:

Paihia - where land meets sea

Paihia a Bay of Island egyik üdülő városa, tökéletes megálló Auckland és a legészakibb látnivalók között. Anno mi is itt szálltunk meg és bár csak egy estét töltöttünk itt, de emlékezetes maradt a parti fish&chips-ezésünk és a sültkrumplira azonnal ugró sirályok. Ha nagy bevásárlás kell, akkor is ide jövünk kocsival, az kb 20 perc, de mégjobban szeretem, ha a gyerekekkel neki indulunk és gyalogkomppal áthajózunk Russellből. Ugyanúgy játszóterezünk, fagyizunk és strandolunk, mint Russellben, de egy kicsit mégis más, kicsit kimozdulunk és szinte mindig van új felfedezés vagy meglepetés.

10-20 percenként jár a komp, átér 15 perc alatt, ami pont arra jó, hogy kicsit gyönyörködj a vízben és az apró szigetekben. Na meg arra is bőven elég, hogy összevesszenek a fiúk, hogy fent ülünk, vagy lent az ablakoknál vagy hátul. De igazából mindenhol élvezzük az utat 😊

A város központjában köt ki a komp, hétvégén azonnal a nyüzsgésben találod magad. Hullámos padok, hétvégén kirakodó kézműves vásár, sétáló utca, kávézók, fagyizók és éttermek, igazi turista paradicsom. Mindig mondogatjuk Simonnal, hogy mama itt mennyire élvezné a vásárolgatást😊. Innen indul egy 10perces séta a parton, hatalmas kövek a járda mellett, amiken természetesen kötelező végig mászni. De ameddig Márk jön a sajtál lábán, én csöndben maradok. Ha apály van, akkor az út második felében a sziklamászást a következő szintre emeljük, és lent a parton, a vízből kilógó sziklákon mászunk végig strandhoz. Gyerek szemmel a világ legizgalmasabb dolga az apró kis medencékben rákok, kagylók és kis halak után kutatni, bevallom én is lesem, hogy találok-e kincset😊. 

Mire átérünk a partra már pont mindenki igényli, hogy letelepedjünk a piknik takarónkra és mindenki betoljon valami elemózsiát a fejébe. Nekem ez a kedvenc részem. 10 perc, amíg én ülök a pokrócon, és ők rohangálnak. Utána eszükbe jut, hogy a lélegzéshez is kell az egy méteren belüli társaságom, de az első 10 percben, csak hallgatom a tengert és élvezem a békét. Aztán pancsolnak, kagylót gyűjtünk, sziklát mászunk, fagyizunk, átöltözünk, játszóterezünk, és szépen lassan visszasétálunk. Még nincs elég meleg ahhoz, hogy csak úgy vizesen ott legyünk egész nap, de majd ha jön a nyár, akkor lesz az igazi. Már van egy kedvenc fish&chips-ezőnk, fasza a friss osztriga, a hal is, meg a fiúk hajlandóak voltak megkóstolni a rákot és a tintahal karikát, csak párat vettem, gondoltam úgyse eszik meg és akkor az enyém lesz az összes. Egy falatot nem ettem egyikből se, nekem csak a hal maradt... Mindezt a parton, kikötőben ülve, ahogy kell, a végén sirályokat etetve.

Itt a kikötő mellett van egy nagyobb füves terület, ahol - ha nem is minden hétvégén, de sokszor van valami happening. Amikor először mentünk át, akkor pont a tűzoltóság vonult fel játékokkal és bemutatókkal, azt hiszem nem kell részleteznem a fiúk izgatottságát. Nagyon jól bemutatta, hogy mi az értelme egy ilyen napnak. Otthon addig jutottunk a 7 évnyi tűzoltó és gyereknapok után, hogy tudjuk, hogy néz ki belülről egy ilyen autó. Itt volt szabaduló szoba, ahol egy sötét labirintusban kellett kúszva megtalálni a kiutat, de mielőtt bementek a gyerekek gondosan végig hallgatták, hogy mit kell tenni, ha megszólal a füstjelző (odakúszni az előre megbeszélt safe point-ra) és a végén pedig, hogy ott, hogy kell pontosan segítséget kérni. Aztán azt is láttuk, hogy mi történik, ha a konyhában lángra kap egy lábosnyi olaj, és mit ne tegyél ilyen esetben, érzékletes volt ahogy fellobbant a tűz, amikor vizet öntöttek rá. Az autó roncsból menekítésről lemaradtunk, pedig az engem is érdekelt volna. Volt tűzoltást imitáló akadályverseny, Simon nagyon ügyesen nyert is egyet egy nagyobb fiú ellen, és Márknak is segítettek végig menni rajta, még úgy is, hogy szegényem az eszközök nagy részét el sem bírja. De minden tűzoltó igazán kedvesen és lelkesen tette a dolgát, és bánt a gyerekekkel.

Olyan is volt, hogy egy kis oldtimer autófelvonulásba botlottunk, amit én legalább annyira élveztem, mint fiúk. Nem is annyira oldtimerek voltak, inkább extra autók, mert volt minden, ami itt különlegesnek vagy drágának számít. Range Rover, Aston Martin, Camaro, Thunderbird…. (Gergő mondta h mik voltak 😊).

Megtaláltuk a helyi suli játszóterét is, amit iskola időn kívül lehet használni. Elég fasza: van bicikli pálya, 3 különböző játszótér nagy mászókával, kicsiknek, nagyoknak, mindegyiken csúszka pálya. Amúgy, mint Russellben, itt is van a sulinak saját kinti medencéje, és még egy kis Hundertwasser sarok is volt, amitől egyszerűen csak nagyon szépen nézett ki az egész. Szóval, elég fasza volt, és így rögtön 3-mal növekedett az elérhető játszóterek száma.

Paihia egy rendszeres úti cél lesz a nyár folyamán, remélem sok izgalmas dologba botlunk még bele ott…

 Szokásosan, itt van mégtöbb kép:

Trick or Treat!!!

Hetek óta várják a fiúk a Halloweent. A Márknak már otthon megvettem a Póki jelmezt, nehogy dráma legyen, hogy itt nem tudom megszerezni. Abban se voltam biztos, hogy itt tartanak Halloweent, de tuti, ami tuti, póki jelmezzel indultunk neki a nagy világnak.

Aztán szerencsére kiderült, hogy itt is lesz Halloween és Trick or Treat is. Közös szervezésben, a suli előtt gyülekezik a csapat, mindenki, és onnan indul a séta. A városban nem nagy dolog a házak feldekorálása, szóval nem az vezette a menetet, hanem le volt beszélve az üzletekkel, hogy hol állnak meg a srácok cukorkáért. Szóval pókember már nagyon készült, és Simon is megszülte az utolsó héten, hogy fekete ninja akar lenni. Szerencsére a garázsban félredobott rengetek karton és hungarocell segített, hogy meglegyen a ninja kard, pár youtube videó meg hogy legyen dobó csillag és tőr is papírból. Egy kör a Warehouseba és szuper fekete ninja szettet dobtam neki össze, tényleg büszke voltam magamra ☺️.

Számoltuk vissza a napokat, miközben könyörögtem, hogy ne hordják szarrá a jelmezt a menet előtt. Csak egy kard esett áldozatul, odase… na eljött a péntek, Simont vártuk haza, Márk hatalmasat aludt, szóval nekem is volt időm kicsit megerőltetni magam, hogy átszellemüljek, aztán gyorsan jelmezbe bújtak a fiúk és siettünk vissza a sulihoz. Egészen nagy csapat gyűlt össze, páran felnőttek is jelmezben, gyerekek is mind izgatottan mutogatták egymásnak a kardokat, maszkokat, ruhákat. Simont innentől nem is nagyon láttam, vonult a többiekkel, aminek nagyon örültem. Márk eleinte nagyon bátortalan volt, de ahogy növekedett a cukorka mennyiség a vödörben, úgy stabilizálódott a mosoly az arcán. Ja, hát a vödör!!! Erre az utolsó előtti napig semmilyen boltban megvehető opciót nem találtam… de hát az én gyerekeim mégsem mehetnek szatyorral trick or treatelni… elég homemade megoldás lett egy narancssárgára festett papírpohárból, de az általam fonott fogantyúra dagadt a mellem 😄. De Gergőnek igaza volt, biztos, hogy semelyik másik anyuka nem foglalkozott ezzel ennyit, itt nem nagyon van megfelelési kényszere az anyukáknak. Zacskók, karton dobozok, bolti tök vödrök vagy sima homokozó vödrök, minden volt. Szóval a cukorkagyűjtésre visszatérve, nagyon élvezték a srácok.

Iszonyat jó hangulata volt, ahogy a nagy csapat vonult az utcán, mint valami sáska had, és mindenhol mosolyogva várták őket, valahol feldekorálva és jelmezben, valahol nem, de mindenhol készültek.

A menet vége a városban lévő Top Holiday park kertje volt, itt mindenki kapott jégkrémet, lehetett hot dog-ot enni, de ami a legjobb: a játszótér mellett volt egy nagy ugráló párna. Teljes volt az extázis. Márknak kellett egy kis idő mire bátorságot gyűjtött, de legalább kiugrálták a sok cukrot. Egy óra, és mindenki szépen lassan elpárolgott, nem volt gond, hogy nem lehet lelőni a bulit, így 6-kor mi is hazaindultunk.

Azóta nehéz napokat élünk, mert Márk cukorka utáni hisztijével kelünk és fekszünk, szó szerint, de talán kiürül pár nap alatt a cukor a szervezetéből 😄. De nagy élmeny volt, az biztos. Jövőre irány Auckland, ahol – mint most már tudjuk - brutál utca és ház dekorációk vannak…

Van még pár kép hogy lássátok a hanagulatot: