The Winterless North

Két hónap telt el az utolsó beszámolóm óta, és az életünk ez idő alatt elég jelentősen megváltozott. Teljesen át kellett alakítani a mindennapokat, mert munkát kaptam egy kávézóban. Csak, hogy egyből belecsapjunk a közepébe… A French Coffee House nevű kis helyet vezetem, ami a Pompallier Mission and Printery birtokon van. Ez egy nagyon régi, hosszú történelmet őrző birtok, így a New Zealand Heritage csoport üzemelteti. Van egy birtok igazgató, ő a főnököm, egy helyettese, aki a házban lévő kis souvenir boltot vezeti és én, aki a kávézót. A helyi backpacker vendéglátó munkásokkal szemben itt mindenki helyi és évek óta itt dolgozik. Pár hete dolgozom, és lassan kezdem megtanulni a járást. Kávét főzök, sokat sütök, mert a kínálatunk nagy részét mi készítjük, és közben igyekszem minden kis személyes infót begyűjteni mindenkiről, hogy minél jobban tudjak lavírozni a főnökség és a kávézóban dolgozó lányok között. Most elég nyugis a napi menet, de az már nagyon egyértelmű, hogy nyáron teljes őrület van. Szerencsére minden nap csak 10-3ig van nyitva a hely, és nem is igazán engedélyezett a túlóra. Minden héten keddtől szombatig dolgozom, 8tól 4ig. Sajnos sok forrás megy el babysitterre (heti két napot és két délutánt vannak vele), de legalább vasárnap-hétfőn tudunk együtt lenni négyen Gergővel. Neki is csendesebb a munka, így mostanában vasárnaponként itthon van. Ő intézi mind az 5 nap a reggeli menetet, és egész kedden ketten vannak a Márkkal, ami egészen új kapukat nyitott meg a kapcsolatukban.

Semmi panaszom nem lehet a munkára, bár még lelkesedni sem igazán tudok. Mindenki kedves, lehet normálisakat beszélgetni, mindenkinek meg vannak a maga kis sajátosságai, de nem esik nehezemre bent lenni. Ahogy telnek a napok egyre többször fordul elő, hogy egyéb kompetenciámat is tudom használni, így csak türelem kérdése szerintem, hogy találjak majd benne motivációt. Nyáron egyértelműen kemény menet lesz a people management, a munkafolyamatok kialakítása, hogy rendszerezetebb legyen, mint tavaly. Még hozzá kell szoknom az 5 nap munkához, most érezni, hogy az elmúlt egy évben nem dolgoztam… Na meg előtte sem erőltettem meg magam az irodai munkában, ehhez képest most 8 órán át állok vagy takarítok, vagy sütök. Kicsit megijesztett a gerincsérvem az első hét után, de kezd hozzászokni a hátam, és most már nem fáj szerencsére, csak figyelnem/vigyáznom kell rá. A fiúkat ma először vittem be a kávézóba amióta dolgozom, mert megígértem nekik, hogy megkóstolhatják a forró csokit, közben meg petángoztak és nagyon élvezték. Ja és minden héten egyszer Simon odasétál majd hozzám a suliból egyedül, hogy egy kicsit ketten bandázzunk mielőtt hazamegyünk.

Olyan iszonyat ügyesen teljesít a suliban, hatalmasat fejlődött. Elég hektikusan indult szegénynek a tanév. Először is egy 17 fős osztályból egyszer csak egy 26 fős lett 3 különböző korcsoporttal (kis város-kis suli…). Egy elég nagy port kavaró, végül nyomozást is eredményező szülői panasz miatt új tanárt kaptak. Nem volt egyszerű a folyamat – mármint az eljárás – beszéltek a gyerekekkel, és videóra is vették a jelentős interjúkat (Simonét is) és végül a suli megvált a tanártól. Sokat kellett beszélgetni Simonnal, hogy helyre tegyünk mindent. Eleinte bántotta, az egész, de aztán jött az új tanár, Miss Young, akinek köszönhetően nagyon sok minden változott. Lehet, hogy Simon is mostanra ért meg rá, de a lényeg, hogy büszkén mutatja, mennyire figyel, hogy szebben írjon és javult is az írásképe nagyon sokat. Élvezi, hogy végre használhatja a saját tolltartóját, végre kötelező háziként olvasunk itthon minden nap, és imádja a különböző témájú projekteket. 2 hétig tanultak a méhekről, most pedig a maori új év, a Matariki van terítéken. A könyvhéten hatalmas lelkesedéssel választott maori-angol könyveket és itthon minden nap elmondja a pepeha-ját, ami a maori bemutatkozó önmagunkról és a környezetünkhöz való kapcsolódásról. Minden tanár dicséri, ügyes a matekban, és a helyi gyerekekkel együtt van olvasó csoportban. Egyre többször jutnak itthon eszébe angolul a szavak, ami egyrészt fantasztikus érzés, másrészt emlékeztet, hogy nincs messze az idő, amikor figyelmeztetni kell majd, hogy itthon magyarul beszélünk.

Ami még durvább, hogy egyszer csak Márk is elkezdett 1-1 angol szólt mondani észrevétlenül. Spiderman, aki azt mondja, hogy ’stop’, na meg már tudja, hogy Captain America az angol neve és amikor magyarul számol, a három-nak elharapja az r hangját, mint angolul kellene. Ezek iszonyat pici lépéseknek tűnnek 8 hónap itt töltött idő után, de ugyan olyan melegséggel tölt el, mint Simon lassan hezitálás nélküli angol beszéde. Amennyire jól boldogul az oviban, annyira aggódok, hogy jövőre nagyon nehéz lesz a sulit megszoknia, de tudom, hogy még messze van. Bármennyire is iszonyat szófogadatlanok tudnak lenni, és az esetek nagy százalékában veszekednek egymással, olyan nagyon-nagyon büszke vagyok mindkettőjükre.

Sok apró változása van az együtt töltött időnek, amiket nem tudom, hogy vajon a hely hozott magával, vagy a fiúk érésével máshol is megtörtént-e volna. Nagyon sok zenét hallgatunk. A trambulinban kezdődött, de most már olyan hosszú a kedvenc zenék listája, hogy itthon és a kocsiban és hosszú-hosszú playlistet játszunk le a kívánságokból. Ha Gergő jelen van, akkor visszaszorul a populáris vonal, de a paletta a Hips dont lie-tól a Red Hot-on át a Blur Song 2-ig terjed. Már nem csak Simon, hanem Márk is kezdi énekelni a dalszövegeket és még nekem is megengedik, hogy táncoljak, de csak a trambulinban és a konyhában. Kocsiban szigorúan csöndben és mozdulatlanul kellene maradnom :-D.

Továbbra is nagyon sokat legózunk együtt, de már Márk is jókat tud építeni, ha éppen kitartó kedve van. Sokat Hotelezünk (álltalában vitába torkollik a játék, hogy kié lesz a Liberty), de a kedvencem, hogy Simon kezd Römizni tanulni. Amikor 4en vagyunk mindig az asztalnál eszünk TV nélkül, de nagy moziesteket is tartunk, popcornnal és általában Marvel filmekkel. (de egy ponton túl már nem nézhetjük tovább a filmeket, mert így is hektikusak az éjszakák…) A rákvadászat láz kicsit alább hagyott (szerencsére), de újra próbálkozgatunk a horgászattal, láttunk polipot a Long Beachen, így most azt is keresünk időről időre, na meg a hétvégék felét a foci uralja. Minden szombat reggel meccs van, hol itt nálunk, hol másik településen. Nagyon szerettem ott lenni, igazán jó kis meccsek voltak, aranyosak ahogy játszanak, és igazán lelkesen lehet szurkolni nekik. Mióta dolgozom ezekre sajnos nem tudok elmenni, hiányzik, hogy lássam, hogyan fejlődik... Miután egyedül vasárnap vagyunk együtt négyen, így a vasárnapi családi focik kicsit visszaszorultak, és ha van energia akkor próbálunk valamit programozni.

Egyre nehezebb olyan pár órányira lévő dolgokat keresni, amiket még nem láttunk, de azért mindig megoldjuk. Az egyik vasárnap mindenképp barangolni akartunk, így elindultunk délnek, ahol Waipu környéke vonzott minket. Megnéztük a Gloworm barlangot, ahol a fizetett túrát kihagyva nem láttunk sok glow wormot (világító parázsférget) de érdekes volt vezetés nélkül a sötét-vizes barlangban császkálni. Majd átmentünk az óceán partra a Waipu Cove településre, ahol gyönyörű part, cuki kávézók és aranyos kisváros várja a hétvégi turistákat. A tengerparton annyi fésűkagyló volt, amennyit egy helyen még sosem láttam… Kifejezetten nehéz volt nem az összeset felszedni, de annyira sok volt, hogy vissza kellett fognom magam… És ezzel még nem volt vége, tovább mentünk Mangawhai Heads felé, ami bár ország szerte ismeretlen, de a helyiek által nagyon kedvelt part, sokan is voltak. A fiúk itt láttak (Új-Zélandon) először fekete homokot. Gyönyörű, óriási sziklák, széles homokos part, ameddig a szem ellát. Nagyon-nagyon szép és különlegesen látvány, ha a környéken laknék, én is ki jönnék minden hétvégén csak úgy sétálni.  

Ugye a bevásárlások sokszor kimozdítanak minket a félszigetről. Így volt egy hete is, amikor együtt mentünk vasárnap Kerikeribe a szokásos két heti nagybevásárlásra, és kicsit barangoltunk a környéken. Különösen élvezem az őszi tájat, ahogy a lombhullató és a virágzó fák váltják egymást. Mindig megdobban kicsit az otthoni szívem, amikor látok egy őszülő fát, de azonnal csodálattal tölt el, mikor egy pillanat múlva meg a piros virágok borította fákat fotózom. Szóval gyönyörködve vezettünk Kerikerin túlra a Perua félszigetre, ahol az a táj várt minket, amibe beleszerettünk 10 éve. Zöld dombok, óceánnal a háttérben. Ez az alig egy órányi autózás is annyira fel tud tölteni, nem lehet ezzel a látvánnyal betelni.

Csak úgy, ahogy továbbra is újra és újra rácsodálkozunk, hogy milyen gyönyörű helyen élünk. Az ősz beköszöntével egyre több az eső, de az esővel együtt jönnek a szivárványok. Életemben nem láttam annyi szivárványt, mint itt az elmúlt 2 hónapban. Duplát, élénket, közelit, az alját, ahol az arany terem - bármilyen is, mindig egy csoda. Ahogy minden egyes naplemente és napfelkelte is az. Erről nem is nagyon lehet többet mondani, a képek magukért beszélnek. A kedvenc reggelek, amikor a csajokkal sikerül összehozni egy Transzkontinentális video call-t, kimegyek még sötétben a Long Beachre, ahol szerencsére már f7kor kinyit a kávés kocsi, és miközben a csajokkal beszélgetek, nézem a napfelkeltét. Jobb lenne velük személyesen beszélni, de azért ez egy picit kárpótol…

Ezekben a video call-okban és group chateken tudom csak megosztani a mindennapi életünk nem nagy jelentőséggel bíró, de annál inkább szerethető momentumait is. Például, hogy számtalan jelmezt készítettem az elmúlt időben… Iron Man páncél, Amerika Kapitány pajzs (4 db-ot is…) Waita, a sós vizek csillagának jelmezét, és még egy Batman is becsúszott. Gyűjtöttünk rengeteg pauát, tengeri sün páncélt, és a már említett izgalmas polip után Gergő meg Már láttak rájára vadászó cápát is, nagyon-nagyon!!! közel a sziklához, amin álltak. Ez igazán durva volt… Egyre többet csinálok sushit, amit nagyon-nagyon élvezek, na meg a pizza tésztánk is szépen lassan fejlődik. Csaptunk egy lángos partyt Gergő munka csapatának, ami nagyon jó hangulatban telt naplementével, zenével, borozással, és mindenki lelkesen nyújtotta a maga kis mini lángosát. Gergő szülinapját is megünnepeltük egy pisztáciás csigával. Most épen olyan hetekben vagyok, hogy nagyon hiányoznak a baráti beszélgetések. A munka sok mindenben segít, ugyanakkor az eddig meglévő némi kapcsolódásokat viszont visszaveti… De mondogatom én magamnak, hogy türelem-türelem, maratont futunk.

Sokat gondolkodunk, hogy mi legyen a hosszú távú terv. Én nem akarok sokáig itt maradni, ahol dolgozom (majd a nyár után megmondom, hogy egyáltalán még egy évet bevállalok-e vagy sem), de Gergő sem onnan akar nyugdíjba mennyi. Egyszer majd a gyerekek is felnőnek kicsit jobban, és nem fognak üvöltözni meg ugrálni egyfolytában, és nem az életük menedzselése lesz minden gondolatom. Vannak tervek, egy kis panzió, családi B&B, vagy ilyesmi, és ezt itt mind el is tudjuk képzelni. Mamának kert, amit gondozhat, nekünk pedig valami, ami a miénk, és amiből megélünk. De még agyalunk, hiszen azért ez még messze van…

Most várjuk nagyon mama érkezését és figyelemmel követjük, hogyan viszonyulunk a jelenlegi Winterless North-hoz - ahogy itt mondják…

Gergő csinált videót az utakról meg pár momentumról!

 Még több kép (most különösen nem tudtam válogatni, szóval van mit görgetni:-D):

Everyday Magic

Várjuk a Fijiről érkező ciklont, az étterem bezárt, így négyen a kanapén kuckózva moziestét tartunk, Iron Man 2-őt nézünk. Kopog az eső a tetőn, rángatja a szél a kéményünket, de a narancssárga naplemente így is gyönyörű. Azt túlzás mondani, hogy a 10 méteres hullámok és a riasztás mindennapos dolgok itt, de azért a helyiek nem most látnak ilyet először, szóval ezentúl a mi életünknek is része lesz.

Kezdenek a hétköznapok valóban hétköznapok lenni, minden szépségével és nyugalmával együtt. Még csak két hónap telt el mióta mama hazament és elkezdődött a suli, mégis olyan hosszúnak tűnik, és nem is telt unalmasan.

Az egyik legnagyobb változás, hogy lett egy segítségem. Mármint az kérdéses, hogy mennyire segítség, mert nem a babysitterek gyöngye, de el tudtam kezdeni dolgozni. Egyelőre másik munka híján - amit keresgélek én folyamatosan - a Sage-ben dolgozom, heti 2-3 napot, ami tökéletes arra, hogy kiszakadjak otthonról egy kicsit, emberek közt legyek és egy kis színt hozzon a hetekbe. Mindeközben Nik van Márkkal (Simon meg suliban), vagy inkább azt mondanám, hogy elvannak. Ő egy helyi fiatal kiwi csaj, ismeri sok másik anyuka is és mindenki nagy sóhajjal reagál a hírre. Már látom én is, hogy miért is, valóban kupit hagy, telefonozik, és nem nagyon próbálkozik szórakoztatni a fiúkat, de arra tökéletes, hogy elkezdtük Márk leválasztását rólam és egy kicsit fellélegezhettem. A Russellben potenciálisan nyitó oviról lemondtunk, és Márkot beírattuk az Opua oviba, ami ugyan a komp másik oldalán van, de még így is olcsóbb, mintha ugyanezt az időt a semmittevő babysitterrel töltené.

Szóval az Ovi. De inkább hívjuk napközinek. 25 gyerek lehet max, egészen a pár hónapostól a 4 évesig. Erre 5 felnőtt van, és ők csinálnak mindent. Forgóban vannak beosztva, ki a kertbe, ki a kicsikhez stb. Így mikor az első nap mondtam, hogy szerintem kellene majd egy felnőtt, akihez Márk jobban el kezd kötődni, húzták a szájukat, mert ez itt nem így működik. De második nap reggelére már egyet értettek velem :-D. Mint ahogy plüsst sem vihetnek be a gyerekek, de hamar belátták, hogy igen csak nagy segítség lenne, ha eleinte ott lehetne vele a bálnája…

Úgy alakul a beszokás, ahogy vártam. Márk ellenkezik, senkit sem szeret, én meg ne menjek el. Az elköszönések nehezek lesznek, de meg fogja szokni, a szabályokat már érti, csak a többi gyereket kell megszoknia. Heti 3 napot lesz ott (amúgy is csak 4 napig van nyitva) és amíg nincs rendes munkám addig a három nap is elég. Így csökken a babysitterrel töltött idő, meg a kiadás is. Már csak rendes munkát kellene találnom, és akkor tényleg minden a megfelelő sínen lenne.

Ameddig ezen dolgozom, addig szórakoztatom magam a torta sütéssel. Végre rávettem magam, hogy csináljak egy FB és Insta oldalt a tortáimnak, Hedon Cakes lett a neve. És képzeljétek már sütöttem összesen 4 tortát rendelésre, és egyet a suli tombolájára is. Mindegyik nagyon jól sikerült, de utóbbival nagyon betaláltam, azóta minden tanár nagyon kedvel és mosolyogva nagyot köszön. Nagyon sokan látták, hogy én csináltam, szóval abszolút megérte a munka. Márciusban nagyon beindult ez a biznisznek nem nevezhető szórakozás, de most megint csend van... Pénzt nem nagyon fogok vele keresni, elég drágák az alapanyagok és sok pénz kéne elkérnem, hogy megérje, amit az itteni spúrok meg nem fizetnek meg... De attól még élvezem, és azt is, hogy végre egy helyen van az összes képem :-)

A barátkozás itt még mindig kemény dió, de igyekszem. Nem rég volt egy csajos estém, és jövőhét vasárnap is átmegyek bandázni egy anyukához. Az a pár ember, akivel eddig úgy érzem tudok beszélgetni egyik sem vérbeli kiwi.  Ez sokat elmond. De kevésbé érzem magam magányosnak vagy elszigeteltnek és jól esik a munkahelyen is dumálni másokkal. Ezek az apró dolgok mind segítenek. De természetesen hiányzik az a kapcsolat, amit otthon van az embereimmel, és most, hogy 10 óra az időeltolódás különösen nehéz összehozni normális, hosszú beszélgetéseket online. De majd ezt is megoldjuk....

Simon ennél sokkal ügyesebb. Márciusban béke volt suli fronton, nem mesélt rossz élményeket, és a szemeszter végén a tanára is nagyon megdicsérte. Továbbra is tombol a foci láz, és iszonyat jó látni mennyit fejlődött. Minden szombaton és vasárnap a foci pályán töltjük a délelőttöt. Az egyik osztálytársát mindig kihozza az apukája a bátyával együtt, és így 4en szoktak focizni szombatonként, vasárnaponként meg családi foci van, csomó gyerek és felnőtt együtt játszik meccset. És tényleg nagyon ügyes Simon, nagyon meg szokták dicsérni, és ő majdnem az egyedüli gyerek, aki végig bírja a meccset és nem szállingózik át a játszótérre. Elindult a suli utáni foci club is, így elkerülhetetlen volt, hogy kapjon rendes foci cipőt és sípcsont védőt, így már nagyon menőn is néz ki. Mindig a magyar mezében focizik, mi meg büszkén drukkolunk neki.

Foci után, és amúgy minden nap, bármikor a legfőbb vágy a rákvadászat. Kb. egy hónapja tart, már minden partszakasz minden szikláján tudjuk hol rejtőznek a rákok. Először hetekig csak bottal piszkálták őket, aztán csináltunk egy eszközt, amivel ki tudjuk őket húzni a szűk résekből, és ez egészen más szintre emelte a rák vadászatot. Nem mondom, hogy nem kezdem unni ezt a bulit, de az nagy móka volt, mikor először fogtak ki rákot, főleg amikor itthon bele kellett varázsolnunk őket egy kis dobozba, amiben beraktuk őket a fagyóba, hogy elaludjanak mielőtt megfőzzük őket. Szegények elszaladtak, a konyhában kergettük őket csipesszel, sikongatva :-D. Elmagyaráztuk nekik, hogy csak akkor ér őket kifogni, ha meg is esszük, különben csak cél nélkül kínzás az egész.

Mindig próbálunk kicsit utazni is, ha az idő engedi, így márciusban is volt egy egész nap amikor a környéken barangoltunk. Átmentünk a nyugati partra, homokdűnéket néztünk, átautóztunk Waipoua Kauri erdőn és láttuk Tane Mahutát, a világ legnagyobb kauri fáját. Hatalmas méreteit abszolút nem adják vissza a képek, 45 méter magas, 15 méter törzsének kerülete és bőven több mint ezer éves. Csak ez az egy fa is megéri a kitérőt, de az egész erdőn átvezető út nagyon gyönyörű. Az út célja a Kai Iwi Lakes volt, ami 3 tó együttese, de igazából csak az egyik híres vakító fehér homokjáról. A tavak egy régi dűnerendszerben alakultak ki. A szél és az eső kimosta a sötétebb ásványokat, és főleg a világos kvarc maradt, ennek köszönhető a fehér homok. Mivel dűnék közt jöttek létre, a meder nem lapos, hanem meredek, és nincs folyó, ami hozza a hordalékot, így megmarad a mélysége. Egészen sokáig be lehet sétálni, aztán egyszer csak a combig érő vízből be tudsz ugrani a mélységbe. Tényleg egészen különleges látvány.

Nagyon hasznos és egyben szuper jó program, amikor lemegyünk Whangerei-be bevásárolni a Pak N’Save-be, ami sokkal, de sokkal olcsóbb, mint bármi a környékünkön, és ha már ott vagyunk körbe is nézünk. Egy folyó torkolatban van a város, nagyon hangulatos kis központtal, hatalmas Hundertwasser házzal, szép épületekkel és szuper jó játszótérrel. Amit nem rég fedeztünk fel, hogy a játszótér mellett van egy mechanikus hatalmas óraszerkezet, amit imádunk figyelni a srácokkal. Vízesést is néztünk már a városban, és leutóbb a part menti hosszabb úton haladtunk, így ismét megnéztük régi kedvencünket, a Whale Bayt. Gyönyörű a part messziről is, közelről is, jó sziklás, így gondoltuk tökéletes lesz rákvadászatra. Azt nem nagyon találtunk, de észrevettem egy kis sziklák közti medencében egy polipot. Iszonyat menő volt ilyet látni nem akváriumban, ez volt mindannyiunknak az első. Jó lett volna még többet utazni mielőtt beköszönt a tél, a szünetre terveztünk egy nagyobbat, de hát a ciklon…

Most éppen tart az őszi szünet vagy mi. Vége az első szemeszternek a suliban, így április 2-20ig otthon vannak a gyerekek. Ahogy otthon húsvétkor minden erejével dübörög a tavasz, úgy itt egyre gyarapodnak az esős napot, és a hideg éjszakák. De mivel minden suliban ilyenkor van a szünet, így végre Gáborék el tudtak hozzánk látogatni Hamiltonból. Gergő gyerekkori barátja, felesége Kate, aki itt született és 2 hasonló korabeli gyerekük van. Nagyon sokat segítettek mikor 10 éve itt voltunk, és bár ritkán tudunk találkozni, de mindig olyan jó velük. Szóval velünk töltötték a húsvétot, így extrán izgatott voltam, hogy megpróbáljak a mamák nyomdokaiba lépni az ünnepi ebédet illetően. A Sage séfje segített csülköt rendelni, de csak remélhettük, hogy kb megközelítő lesz ahhoz, amit otthon szoktunk enni. Itt nincs hatalmas sertés fogyasztás, és sokszor egészen máshogy vágják/kezelik a húsokat. De szerencsénkre, 4-5 óra főzés után pont ugyan olyan szuper lett, mint otthon szokott lenni. Volt a számomra kihagyhatatlan majonézes kukorica (én csak ezt eszem a sonka mellé) és a Vas-megyei fiúknak pedig tökmagolajos krumpli saláta. Ismét neki ugrottam a kalácsnak, ami minden lett csak nem kalács, de Simon hatalmas örömmel ette, szóval nagy mosolyok közt telt a húsvéti ebéd. Volt csoki tojás keresés is - mivel szakadt az eső a lakásba tojta a nyuszi a sok finomságot, de a gyerekek ugyanolyan izgatottsággal rohangáltak körbe, őket egy percre sem zavarta, hogy nem a bokor alatt, hanem a Hot wheels sárkány szájában találják meg a tojást. Nagyon jól kijöttek a srácok, Simon élvezte, hogy tud kivel játszani, és a végére Márk is megszokta őket, hagyta, hogy Erzsi tanítsa angolra, vagy egy órát mellette ült és ismételgette a szavakat. Kicsit se volt fárasztó vagy túl sok, hogy 8an voltunk a lakásban, olyan családias érzete volt az egész ünnepnek. Nagyon jól esett.

Amióta elkezdtem írni, már másnap van, úgy tűnik a ciklon központja elkerült minket, máshol nagyobb pusztítást hagyott. Még egy hét van hátra a szünetből. Már újra csak 5 napot van nyitva az étterem, így holnap végre 4en leszünk 2napot, aztán újra ovi látogatás, pénteken meló és vasárnap csajos este. És utána indul is a második szemeszter…

(még több kép:)

Nyári szünet

Ott tartottunk, hogy egy héten belül megjött mama, Simonnak szülinapja volt és a karácsony is elérkezett: így indult a nyári szünet. Ami otthon a pokrócban begubózás, vörösbor iszogatás, télikabátok és kesztyűk időszaka, az itt a strandok, kirándulások és fagyik ideje.

6 hétig tart a nyári szünet (anyukák, ne hüledezzetek, hogy mennyivel könnyebb 1,5 hónapot kitölteni, mint 2,5-et, a különbözetet itt is megkapjuk csak évközben 3x18 nap szünettel…), aminek az első két hete észrevétlenül röppent el karácsony után. Az esősebb vagy kevésbé strandolós napokat legózással, én számfestővel és az új játékokkal töltöttük, és ha az idő engedte, felfedeztünk mindent újra mamával a környéken. Jézuska hozott a fiúknak egy nagy trambulint, az nagy kedvenc lett. Aztán a január a meleget is meghozta a helyi nagy turizmus dömpinggel együtt. Az eddig csendes, nyugodt kis Russellünk felpezsdült, tele lettek a parkoló helyek és ellepték a várost a turisták. Amikor csak tehettük mentünk a strandra, a Long Beach lett a törzshelyünk. Jeges kávék, rákolló keresés, labdázás, snorkelezés, és egy szerencsés rája les, így teltek a mindennapok. Mikor Gergő szabin volt akkor horgászni is eljutottunk párszor, ugyanis a jézuska azt is hozott a fiúknak. Hát a büszkeségüket nem sértve inkább nem számolok be a sikerességről, még van hova fejlődni… :-D

Nagyon vártuk a két napos Farnorth túránkat, amiről már be is számoltam. Annyira jó volt utazni, hogy egy napig agyaltam és számolgattam, hogy a köv szabad hétfő-kedden, amíg még itt van mama, hova mehetnénk el… Még jó, hogy a nagy tervem, Coromandel túl messzinek bizonyult, ugyanis Ausztrália után Új-Zélandot is elérte egy nagy ciklon, aminek köszönhetően 4 nap alatt annyi eső esett lett, mint 4 hónap alatt kéne. Így leírva is sok, de mégsem hangzik annyira drámainak mint, amilyen volt itt az északi szigeten. Mi szerencsések vagyunk, egy dombtetőn lakunk, így nem érhetett minket baj, de rengeteg helyen kiáradtak a folyók, víz alá kerültek települések, útszakaszok, földcsuszamlások taroltak le kempingeket, életeket is követelve. A 4 nap esőből volt egy nap, amikor reggeltől estig, ugyanolyan iszonyatos intenzitással esett az eső. A papírvékony faházban amúgy is minden szél és eső hangos, de az egész napos vízözön nem csak iszonyat zajjal jár, de félelmetes is. Valahogy itt érezni, hogy milyen pusztító ereje tud lenni a természetnek.

Egy hét erejéig szerencsére még visszatért kicsit a nyár mielőtt mamától el kellett volna köszönnünk. Valahogy az utolsó 1-2 hét sokkal gyorsabban telt el, mint az eleje. Megnéztük végre Russell kisebb túraútvonalait is. A Flagstaff Hill Historic Reserve a város feletti dombon van, a Waitangi szerződés megkötésekor itt húzták fel először az egyesül törzsek zászlaját. Nagyon jó kilátás van innen a városra, lehet látni a kikötőt, Simon suliját és minden utcát, amiken mindennap járunk. Felsétáltunk a Big Chair-hez is, ami szó szerint egy hatalmas fa szék, gyönyörű kilátással. Ebben az volt a legjobb, hogy Márk is teljesített a kb 40-50perces túrát Gergő nélkül, aki nem volt ott, hogy cipelje. Szóval nagyon büszkék voltunk rá :-D

Január végén sokat készültünk Márk szülinapjára is. Kérésének megfelelően itthon tartottuk a bulit, és csak két vendéget hívhattam meg :-D. Egyelőre nem nagy társasági lény szegényem, de elfogadta a vendéglistámat, ami igazából minden olyan ember és család, akikkel kicsit jobban megismerkedtünk az elmúlt hónapokban. Természetesen pókember témában kellett mozognom, így miután levittük az összes asztalunkat és székünket a kertbe, felkerültek a piros-kék lufik és beüzemeltük a karácsonyra kapott pizza kemencénket is. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyi ember eljött a kedvünkért, és hogy nagyon baráti hangulatban telt. Márk a mai napig emlegeti, hogy milyen jó volt a szülinapja…  

Mama gépe csütörtök este szállt fel Aucklandből. Aznap délelőtt még strandoltuk egyet, hogy elbúcsúzzon a Long Beachtől, majd ebéd után felkerekedtünk Auckland felé. Útközben Orewa Beachen tartottunk egy fagyinyi megállót. Ez már Aucklandhez közel van, sokan ingáznak innen, iszonyatosan teleépített az egész környék, hatalmas lakóparkokkal. Nagyon nyaraló város érzete volt, rengeteg emberrel, sok-sok szolgáltatóval. Amikor anno, 10 éve átmentünk a városon a part mentén, nagyon nem ez az élmény maradt meg…

Innen egyből a reptérre mentünk, hogy mama jó helyre tudjon becheckolni. Nehéz volt hat hét után elköszönni. Olyan könnyű volt az együtt töltött idő. Nyilván nagyon nagy segítség volt a mindennapi teendőkben, hogy nem egyedül kellett az összes étkezésről, mosásról, takarításról gondoskodnom, de ennél sokkal többet jelentett, hogy a magányomat is megszüntette. Engedtem, hogy erre a 6 hétre hatalmába kerítsen az a segítség és könnyítés, ami tudtam, hogy csak egy ideig tart, és mindemellett nagyon jó volt újra együtt lenni. Szóval hálás vagyok, hogy ez neki és nekem sosem volt gond, és olyan kapcsolatunk van, nem csak velem hanem Gergővel meg a fiúkkal is, hogy még egy lakásban sem gond a 6 hét folyamatos együtt töltött idő. Szóval Simonnal megkönnyeztük a búcsút Aucklandben…

Gondoltam másnap legyen valami figyelem elterelés, így elmentünk a Sea Life-ba, ami Auckland Mission Bay kerületében van. Nagyon-nagyon tetszett a környék, mint kiderült, az egyik legdrágább környéke a városnak, jól kinéztem magamnak :-D. De bármennyire is nagyon tetszett, nem éreztem azt, hogy le akarnám erre cserélni a kissé eldugodtabb, csendesebb kisvárosi életet.

Szóval SEA LIFE Kelly Tarlton's Aquarium. Kb másfélszer akkora, mint otthon a Tropicarium. Gergő kételkedett, hogy megéri-e, nem-e túl lepukkant-e, de nagyon nem bántam meg, hogy elmentünk. Amit én a legjobban vártam: itt van a déli félteke legnagyobb szubantarktiszi pingvinkolóniája és itt működik Új-Zéland egyetlen Teknősmentő Központja is. Több fajta cápa, hatalmas ráják, sok-sok teknős, és rengeteg egyéb tengeri állat. Nagyon-nagyon jó volt, és a figyelmünket is elterelte. Aztán haza jöttünk, mert következő héten kezdődött a suli.

Elindult a február, a nyár csendesebb időszaka, és ezzel együtt a következő tanév is. Sajnos a várva várt napköziről továbbra sincs más hír, mint hogy a papírokat várják, és a Term 1-ra tervezik a nyitást (Febr 2 - Ápr 2). De ennyi…  Nagyon nem akarnék még egy évet elpazarolni Márk angoltanulása és munka nélkül, így megpróbálunk valami alternatív gyerekfelügyelet után kutatni. Itt nagyon elterjedt, hogy ha az embernek van egy üres szobája, akkor pár hétre-hónapra kiadja munkáért cserébe. Írtam minden létező Au Pair csoportba, hogy napközbeni játszótársat keresünk Márk mellé, de még semmi… na mindegy, próbálkozunk, és bízom benne, hogy 1-2 hónapon belül valami változás csak lesz. Márknak el kell kezdenie valahogy szokni az angolt, én meg szeretném, ha elkezdődne a munkaviszonyom, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk a letelepedéshez. Előttünk áll 5 hónap otthoni látogató nélkül. Ideje újra felvenni a kesztyűt, barátkozni, beilleszkedni, menni előre…

Képekben jön sokkal több apró pillanat a nyarunkból:

2 napos kitérő - Farnorth

Még itt se voltunk Új-Zélandon, de tudtam, hogy mikor mama meglátogat minket, akkor mindenképpen elmegyünk együtt a Cape Reinga világítótornyához. Ezt az utat megtettük 10 éve is ketten Gergővel, és a körülötte lévő látnivalók nagyrészét is láttuk már a fiúkkal, de ez nem enyhítette az izgalmat, amivel vártam, hogy visszajussak az ország legészakibb csücskéhez. Sok turista nem jut el ide, az aucklandi reptérről egyből délnek veszik az irányt, vagy ha fel is jönnek a Bay of Islands-ig már nem szánják rá a 3 órás odautat, hogy megnézzenek egy világítótornyot. Pedig, ha tudnák…

Szóval izgatottan vártam, és nagyon jóra sikerült megtervezni ezt a két napos utat. Igazából minden a látványról szól, így Gergő összevágott egy szuper videót, meg rakok majd be sok képet, de azért felvázolom merre jártunk.

Day 1.

Az első megálló a helyi Haruru Falls volt, amit mama még nem látott, és mivel útközben van nem igazán érdemes kihagyni, tökéletes felütése az útnak. Aztán egyből robogtunk tovább a Puketi Kauri erdőbe. Egy kis 15 perces boardwalk-on sétálgatva lehet gyönyörködni az erdőben. A kauri fák Új-Zéland egyik nagyobb természeti kincsei, ami mára védetté váltak. Régen elsősorba építkezéshez és hajókészítéshez használták, ugyanis nagyon nagyon magas, széles törzsű és egyenes fák, látva őket egyből a hosszú maori kenuk jutnak eszembe. Nagyon komplex ökoszisztémát tartanak életben ezek az erdők, több mint 200 fajjal, mindenhol nagy becsben vannak ma már. A legidősebb ismert fa több mint 2000 éves. Iszonyat jó hangulata van egy ilyen erdőnek, főleg tudván, hogy nem rejt semmilyen veszélyes állatot (mint mondjuk egy hasonló típusú erdő Ausztráliában van Amerikában). Kimondottan békével és nyugalommal tölt el itt sétálgatni.

Innen Mangonui felé vettük az irányt, elsősorban ebédelni, de előtte megmásztunk egy kisebb kilátót. Gyönyörű volt a kilátás a közeli strandokra és öblökre. A település híres Mangonui Fish Shopja szuper egy gyors ebédre, igazi kikötői fish&chips-ező.

Ide közel van Karikari félsziget, ahonnan elindulnak a rikító fehér homokos tengerpartok, és snorkellezni is szuper helyszín. Végül Rangiputa beach-en kötöttünk ki, Márkkal örömködve gyűjtöttünk kagylókat, amíg Gergőék snorkelleztek. Innen már csak a szállásunk volt a cél és hogy valami vacsihoz jussunk. Nagyon aranyos kis airbnb-t találtunk, ami egy avokadó ültetvény szélén volt, a háziak cuki kutyája fogadott minket meg egy gyönyörű naplepemente.

Day2.

Korán elindultunk, hogy minél hamarabb (lehetőleg a nagy meleg előtt) odaérjünk a Cape Reinga világítótoronyhoz. Gyönyörű út vezet fel a legészakibb csücsökhöz, ahol összeér nyugatról a Tasman-tenger és keletről a Csendes-óceán. A Tasmán-tenger partját itt már a 90 Miles Beach széles homokos tengerpartja kíséri, az óceánt meg sokáig a fehér homokos partok, aztán szabdalt kis öblök. A keskeny földnyelv a legspirituálisabb hely az országban, ahonnan a halott Māori lelkek elhagyják az országot, a tengerbe ugranak a több mint 800 éves pōhutukawa fa gyökereiről, hogy visszatérjenek szülőföldjükre, Hawaikiba. Maori nyelven Te Rerenga Wairua, szó szerinti jelentése: a hely, ahonnan a lélek távozik. Nem csak a látványa egészen különleges, hanem az egész hely atmoszférája is. 10 évezzel ezelőtt nyomot hagyott a lelkemen, most mikor idefelé tartottunk, szó szerint izgultam, hogy végre újra itt vagyok. Bárki jön majd hozzánk látogatóba, ide elhozom, az biztos.

Innen a gyerekek számára izgibb program következett: megint mentünk a Te Paki hatalmas homokdűnéihez szörfözni. Zseni, amennyire a gyerekek élvezik a homokban hempergést. Sajnos Márk bukott egy nagyot Gergővel, és szegénykének mindene telement homokkal, ez kicsit megviselte, de remélem elmúlik a trauma legközelebbre. Én mamának szolgáltattam társaságot, így „sajnos” kihagytam a mászást és csúszást, de megfogadtam, hogy legközelebb leküzdöm lustaságom és márk csúszó társa leszek.

Innen ismét egy tengerpart volt a cél, hiszen muszáj lemosni a homokot magunkról, és hát mamának meg látnia kellett a Rarawa beach fehér homokos széles partját. Olyan jó volt a víz, hogy még Gergő is bejött fürdeni, és még ráját is láttunk, szóval megint extra élmény volt. Kitartottunk még Pukenui-ig ahol az első lehetőség van ebédelni: megálltunk egy híres pite árus tákolmánynál, ahol tényleg az eddigi legjobb pitét ettük. Simon a pitéhez még nem, de a sausage roll-hoz már felnőtt, márk meg real fruit ice creammel vigasztalódott. De már annyira ki volt merülve, hogy a kocsiban fagyival a kezében aludt el, mama reflexének köszönhető, hogy nem landolt az ölében😊.

Gyönyörű volt minden ebben a két napban. Olyannyira, hogy órákig agyaltam hogy az utolsó szabad hétfő-kedden hova mehetnénk még el. Ki is néztem Coromandel félszigetét Aucklandtől délre, de sajna ez túl messzire van egy éjszakai megállóval… de hajózni elvisszük mamát Urupukapuka szigetre, az is szuper lesz 😊

Élvezzétek a képeket és a videót (mindenképpen hanggal nézzétek!!)

Barangolások

Bármennyire is az lenne a legnagyobb vágyunk, hogy egyből bejárjuk Új-Zélandot a gyerekekkel (milyen szuper is lenne egy nagy lakókocsival meg sem állni…), de a valóságban élünk, Gergő dolgozik, Simon eddig suliba járt, így fél-egy napjaink voltak csak barangolni. De szerencsére egy olyan helyen élünk, ahol ez nem jelent kompromisszumot, hiszen akár már 30 percre is gyönyörű partok vannak. Igyekeztem most összeszedni minden olyan helyet, amiről eddig nem írtam, mert azt gondolatam érdemel egy külön bejegyzést.

Farnorth

Kezdjük azzal, ami legutóbb történt. Suli szünet első hétfő-keddjén elindultunk homokdűnéket keresni. Ugyanis Northland északi részének nyugati oldalán, a Tasman-tenger partján található jó pár, kisebb-nagyobb homokdűne. Turistaként az evidens uticél a Te Paki dűnék (Giant Sand Dunes) de az tőlünk 3 órányira van, és mamával is megyünk még arra, szóval mikor elindultunk, első uticélunk a Hokianga dűnék voltak. Azt olvastuk, hogy bár kocsiút nem visz oda, a folyótorkolat másik oldalán vizitaxival át lehet jutni. Szép út vezetett ide, de a legszebb az volt, mikor messziről megpillantottuk az első homokdűnét, a tengerrel a háttérben. Kérdezősködés után kiderült, hogy aki üzemeltette a vizitaxit elhunyt és most senki nem csinálja utána… Szóval az első próbálkozást buktuk. Hokianga után a következő dűne, ami elvileg látogatható Ahipara városánál van. Innen indul a híres 90 mile beach, ami egy hosszú széles homokos part, aminek annyira széles és stabil a partja, hogy régen ez volt az egyetlen út innen északra. Az itteni dűne apálykor egy 30-40 perces sétával érhető el, és onnan még fel is kell sétálni a dűnére. Szóval a fiúk minden eltökéltségével ellentétben itt is meghiúsult a tervünk. De egy kicsit kipróbáltuk a homokon autózást, és láttuk a 90mile beachet… Ekkor jött a nagy dilemma. Feladjuk és hazamegyünk homok szörfözés nélkül (de sok szép látvánnyal gazdagodva) vagy tovább autózunk a Giant Sand Dunes felé. Végül úgy döntöttünk, hogy megalszunk útközben, így ma már nem kell sokkal többet kocsiban ülni, holnap frissen indulunk neki a szörfözésnek, és így lehetőségünk van még megnézni más helyeket is.

Az egyik legkedvencebb élményem 10 évvel ezelőtt a Rarawa beach volt. Ez az északi földnyelv keleti partján van, és a magas gipsz tartalma miatt elképesztően fehér a színe. Tudjátok, vannak azok a helyek, amik nyomot hagynak a lelkeden, nekem az elsők között van a Cape Reinga (ez innen nem messze van, egy világító torony, hamarosan eljövünk mamával) és a Rarawa Beach. A fiúk sikongatva élvezték, próbálkoztak homok szörfözéssel is de nagyon tapad a gipsz miatt, így csak maradt a puszta homokban hempergés… Gyönyörű volt megint itt sétálni… Egy Holiday Park kabinjában aludtunk, egy légteres, közösségi zuhanyzóval és wc-vel. Anno sokszor szálltunk meg ilyen helyen, de a fiúk eddig nagyon el voltak kényeztetve… Nem is értették, hogy hol a WC-nk vagy a konyhánk :-D. Se váltó ruha, se fog kefe, igazi spontán megálló volt, nagyon élvezték.

Szóval másnap reggel már 9re odaértünk az óriás dűnékhez. Hónunk alá csaptuk a body boardokat, és nekiindultunk a mászásnak. Hát ez anno se volt a kedvencem és most sem lett az… A látvány egészen hihetetlen főleg, hogy 1 perce még fenyő és pálma váltotta egymást, most meg homokdűnén mászunk, aminek a tetejéről látni, ahogy elterül a 90 mile beach a Tasman-tenger mentén. Elképesztő… Viszont nagyon nehéz menni ennyire puha homokban, MINDEN testrészed homokos, és amikor a legjobban liheg az ember, a csúcson, akkor ömlik csak igazán az arcába a homok az iszonyat szélben. Na mindegy, szóval a látvány miatt megéri, és miután mindenki megnyugodott, a szörfözést is nagyon élveztük. Ha egyszer felmész a tetejére, utána többször már nem feltétlen kell, középről is eleget lehet csúszni és meg sem fullad az ember a homoktól. Fiúk bátorsága is megjött, én is elfogadtam hogy beterít a homok, így kimaxoltuk a dűne szörfözést…

Utána beterveztünk egy tengerpartot, gondoltam jobb a sós bőr, mint a mindenhol homokos. A Holiday Park kabin falán volt egy fénykép a Spirits Bayről, ami csak 30 percnyire volt a dűnéktől. Nagyon megérte a 20 percnyi földutat, ritkán látni ennyire gyönyörű partot. Az egészet narancs sárga-lila-rózsaszín kagylók apró törmeléke borította, és hozzá a türkiz tenger és a kék ég látványa nem igazán leírható. Mivel ez a nyílt óceánra néz így elég hideg a víz, nagy fürdés nem volt, de arra tökéletes volt, hogy a vastag réteg homokot lemossuk magunkról. Innen már csak haza kellett jutnunk egy ebéd megállóval, és este még egy kis időnk is maradt felkészíteni a lakást mama érkezésére. Nagyon spontán mód alakult ez a két nap, de nagyon jó volt négyen járni a vidéket és látni, hogy a fiúk is  mennyire élvezik azt, ami nekünk is az egyik legmeghatározóbb élmény volt anno.

Kerikeri

Kerikeri a legközelebbi szolgáltató város, ha Warehouseba, bankba vagy moziba akar menni az ember, akkor általában erre veszi az irányt. De nem is emiatt írok róla, hanem mert turista szemmel is érdemes bejárni a várost. Amikor először erre jártunk belebotlottunk egy Keri Berry nevű kis helybe, nagyon cuki házikó, egy narancs ültetvény tövében, pici játszótérrel és nagyon hangulatos terasszal. Áfonyából vagy málnából csinálnak fagyit itt helyben, ami nagyon finom és még kovászos kenyeret és finom pékárukat is lehet venni. Tökéletes első megállónak egy kis 10 óraira 😊. Innen csak 10 perc kocsival a város szélén lévő Rainbow Falls, ami pár perc sétával elérhető a parkolóból. Fentről és alulról is meg lehet nézni, nagyon szép vízesés. Ha nem két lusta fiúnk lenne, akkor innen egy órás sétával el lehetne érni a folyó mentén a következő látnivalót (de mivel nyavajognak, ezért mi kocsival mentünk), az első kőházat Új-Zélandon. 1819-ben épült a Missziós állomásként használt épület, gyönyörű kertje van egy igazán cuki kávézóval, kacsák és libák rohangálnak (ha a fiúk kergetik őket), a folyó másik oldalán pedig egy maori kenu van kiállítva. Amikor először voltunk itt, megállapítottuk, hogy ide el kell hozni mamát, mert tényleg tele van csodás virággal a kert. Mikor karácsony után eljöttünk a mamával, jóval többen voltak a parkban, de még így is nagyon hangulatos volt az egész hely. A városban van egy hatalmas játszótér is, amit imádnak a fiúk, és ha akarunk még sokkal több időt is el lehet itt tölteni. De ezekre a helyekre bármikor visszatérnénk…

Közeli partok

Ha az embernek fél-egy napja van, két irányba lehet elindulni. A mainlanden vagy a félszigeten maradva. Russeltől 20-30-40 perces kocsiútra sok híres part van, ahova most már visszajárunk és kompozni sem kell. Egészen közel van a Jacks Bay, ami egy ici-pici öböl a dombok alatt, gyönyörű házakkal körbevéve. Valószínűleg előkelő hely lehet, gondozott fű, nagy fehér fa napozó székek és apró homokos part végig piros virágú helyi fákkal. A fürdésnél ezúttal jobban élvezték a fiúk a dombon való legurulást, de tökéletes kis túra egy suli utáni délutánra.

Innen tovább autózva Rawhiti felé megy az út, és mégtovább a Cape Brett felé, ahol egy híres világító torony áll, és a még híresebb (csak itt helyben az) Hole in the Rock szikla formáció. Kocsival ez elérhetetlen, vagy órákat hajózol, vagy 8 órát túrázol ha meg akarod nézni. De szép az út ameddig el lehet jönni, minden kis öböl egy gyöngyszem, főleg az amelyik a gyalogtóra legelején van.

Oke Bay, csak pár perc a főútról, de meg kell érte küzdeni. Miután felcaplatsz egy hosszú lépcsőn, rögtön indul is le az út, de az a kapaszkodós fajta, ahol inkább mászol, mint lépcsőzöl. Pont dagály volt, így a hullámok elől slisszolva rohantunk be az apró partra, de olyan gyönyörű ez a kis eldugott part, hogy arra nincsenek szavak. Önkénytelenül is emlékeztet, milyen hihetetlen, hogy itt élünk, és nem csak turisták vagyunk ezúttal.

Másik kedvenc helyünk az Elliot Bay, innen 20 percre. Ez a nyílt óceánra néz, így egészen vadabb, mint az eddigi kis öblök és nagyon lenyűgöző. Amikor legutóbb voltunk, akkora hullámok voltak, hogy még a Simon sem akart bemenni (nem mintha hagytuk volna 😊). Van a part mellett egy kemping, ami ilyenkor nyáron tele van, itt már nem csak body boardokat lát az ember, hanem valódi szörfdeszkákat is. Amióta ilyen hullámok voltak, Simon minden nap ide akar visszamenni😊, ehhez kicsit messze van, de biztos, hogy sokat jövünk még…

De indultunk már komppal is, Paihiától északnak. Igazából bármelyik strandra böksz a google mapsen, nagyon rosszul nem járhatsz. Mi Matauri Bay-t céloztuk meg, még nincs túl messze, de már gyönyörű széles világos homokos partja van. Az idevezető út és a part is megéri a kitérőt, de igazából számtalan egyéb part közül lehet válogatni.

Tapeka Point

Ez nem annyira barangolás, mert a városon belül van, de eléggé túrázós és gyönyörű szóval itt a helye. A városból kivezető út egy kis földnyelvre vezet, ez Tapeka, ami még Russel része. Sokat járunk ide strandra, és vezet egy kis túraútvonal a dobtetőre, ez Tapeka Point. Amikor először neki indultunk hárman a fiúkkal, akkor visszafordultunk, mert hamar átláttam, hogy az én kitartásom nem elég hármunknak. De Gergővel könnyedén megugrottuk, és elképesztően megéri. A csúcsról rálátni az egész félsziget russell-i részére, ahogy az öblök körbe ölelik az erdők és házikók váltakozó mintáját. Egy csoda. Sokat sasoltunk hátha látunk bálnát vagy delfint, de sajnos ezekhez még nem volt szerencsénk…

Egyelőre ezeken a helyeken jártunk. De igyekszünk, hogy növekedjen a lista. Egy hét múlva mamával el elindulunk északnak két napra, és végre ismét eljutok a Cape Reingához, arról biztos írok majd… De addig is álmélkodjatok a képekben:

December

Nagyon vártuk a decembert. Szülinapok, konténer érkezés, mama megjön, felmegyünk érte Aucklandbe, karácsony, csupa izgalmas dolog. Mindemelett november végére valahogy belecsúsztam egy spirálba, amit itt sokkal nehezebb kezelnem. Nehezebb az önreflexió a pszichológus és az embereim nélkül. Egyre türelmetlenebb voltam a fiúkkal, többet is sírtam, mint előtte, egyre több fenékre csapás csattant el, tehetetlennek és szomorúnak éreztem magam, amit nyilván női testem fantasztikus hormonális ciklusa is szépen megtámogatott. November utolsó vasárnapján, egy nagyobb veszekedés közben, azt találtam mondani Simonnak, hogy ne sajnáld annyira magad. Mire ő: miért ne? Hiszen te is azt teszed! Hát, ha valami wake up call tud lenni, ez az volt. Valahogy kihúzott a spirálból, és végre nem csak éreztem, hogy változtatnom kell, hanem a december 1-ei hétfő reggel végre más mind set-ben keltem fel, és visszataláltam a mindennapok megfelelő ösvényére.

Szóval így köszöntött ránk a december, a kedvenc hónapom. Itt a karácsonyi készülődéssel egyidőben beköszönt a nyár is. Simon sulijában végre megnyitották a medencét, sokat kirándultak, kevesebbet tanultak és készültek a Price Giving nevű évvégi eseményre. Itt ez számít évzárónak, ahol a rettenetesen hosszú műsor helyett, a gyerekeket tűntetik ki különféle díjakkal. Először a nagyok aztán pedig a kicsik is előadtak pár maori éneket és haka-t tradicionális öltözetben (Simon még nem tart ott, hogy a fonott nádszoknyához levegye a pólóját 😊), amit szerintem nagyon élvezett, még úgy is, hogy elbújt a hátsó sorban. De becsülettel végig kántálta őket, csinálta a mozdulatokat, miközben vigyorgott. Szóval minden tagadása ellenére meggyőződésem, hogy imádja 😊. Ezek után egy másfél órás díjkiosztó kezdődött, amit Márk miatt szerencsére nem tudtam végig ülni, menni kellett aludni. Mint utólag kiderült elég nagy lázongás van a szülök klikkjei között, hogy kivételez-e az igazgató pár gyerekkel vagy sem. A suli kertjében ültünk, ki a fűben piknik takarón, ki széken, ki babzsákon, és az egésznek sokkal inkább közösségi érzése volt, mint otthon bárminek, kicsit meg is hatódtam, hogy talán 1-2 év múlva már mi sem leszünk itt idegenek. És jó volt belegondolni, hátha jövőre Simon is kiérdemel majd valami díjat.

Mikulással együtt a szülinapom is megérkezett. Bár itt mindenkit csak megmosolyogtat a szokás, hogy nálunk december 6-án jön a Mikulás (Szent Miklós püspök említésekor is folytatódik az értetlenség...), de azért a fiúkról nem feledkezett meg még ilyen messze sem, a csokik mellett mindketten kaptak 1-1 úszó felsőt, amire már nagyon vágytak a szörfdeszkájuk mellé. Engem is felköszöntöttek és Gergőtől pedig kaptam egy kézi csiszoló eszközt, hogy szép gyöngyházas kagylókat tudjak csiszolni, amire nagyon vágytam. Sajnos az ünneplés itt véget is ért aznapra, mert Gergő ment dolgozni, az egyik legnagyobb forgalmú napra (tök véletlen hogy pont aznap volt tömeg náluk), de ami sokkal fontosabb, hogy a cuccaink megérkezését is 6.-ra vártuk. A konténer már kikötött dec 1-én, szerencsére rendben lement a vámkezelés meg minden átvizsgálás is, így a szállítók elindultak a cuccokal szombat reggel Aucklandből. Képzeljétek, minden megérkezett, nem igazán történt nagy sérülés, így elkezdődhetett a pakolás! Gyerekek teljes extázisban keresgélték a játékokat a dobozokban, az első két nap nem is került semmi más kipakolásra, mint az ő cuccaik 😊. Jó pár napba telt, de végül minden bútor a helyére került, megtaláltunk minden szükséges cuccot, mára a képek is felkerültek a falra és készen álltunk mama fogadására. Szerencse, hogy nagy a lakás alatti tárolónak használt garázs, ugyanis a dobozaink több mint felét nem tudjuk és nem is akarjuk kipakolni. Majd, ha egyszer lesz egy nagyobb házunk talán elfogy majd az utolsó doboz, de most stoppot parancsoltam, meg megteltek a szekrények és polcok. Nagyon tanulságos tapasztalás, hogy miután eltöltöttünk 6 hónapot a cuccaink 70-80%-a nélkül, rájöttem, hogy sokkal de sokkal kevesebb ruhával/holmival/eszközzel is prímán teljesíthetőek a napok. Nem is nyúltam ruhás dobozomhoz…

Dec 12-én véget ért a suli és vele együtt minden rendszeres gyerekfoglalkoztató program is, így Gergő hétfő-keddi szünnapján végre együtt voltunk mind a 4-en. Mama 18-án szállt le Aucklandben, és bár még sok mindent meg akartam csinálni a lakásban, de azért hétfőn elindultunk egy kis homok dűne kereső kalandra. Szeretnék erről az útról majd külön írni mert izgalmas volt a gyerekekkel visszatérni ezekre az emlékezetesen helyekre. Mivel mama nem ez a típus, aki ég a vágytól, hogy szörfözzön a homok dűnéken, gondoltuk ezt a élményt kimaxoljuk még mielőtt megérkezik. Két homok dűnénél is jártunk, de egyikre sem sikerült feljutnunk, így Gergő unszolásának engedve (hál’ istennek!!!) nem indultunk el haza, hanem megaludtunk egy útközben lévő Holiday Parkban, így második nap elmentünk Northland egyik leghíresebb látnivalójához, az Óriás Homok Dűnékhez. És homok szörföztünk, sokat. És mindenhol homokosak lettünk. Mindenhol…De szuper két nap volt csoda dűnékkel és csoda partokkal.

Nem sokat pihentünk a kaland után, egy napom volt kifényesíteni a lakást mama érkezésére, majd 18-án reggel elindultunk Aucklandba. Nagyon hosszú, de szuper nap volt. A fiúk legutóbb csak Warehouse-okat és autó kereskedőket láttak a városból, így most egyből bementünk a belvárosba (Britomart) kicsit sétálgatni a kikötőbe és megnézni a karácsonyi dekorációt. Ugye a nyári karácsonynak van egy nagy hátránya, csak este 9 után tudsz bármiféle kivilágítást látni, amikor nálunk a fiúk már alszanak, szóval esti karácsonyi kivilágítást azóta se láttam sehol, de szép volt a nagy fa, és jó volt kicsit megnézni Auckland szebb oldalát. Találkozunk Lilivel és az ikrekkel, és így 2en felnőttek a 4 mindenfelé rohanó fiúval elsétáltunka Miann-ba fagyizni. Amikor 10 éve itt éltünk ez egy iszonyat menő hely volt (most is az), egy desszert bár, ami nagyon emlékezetes maradt minkettőnknek. 10 éve csorgatom a nyálam a FB oldalukon a nyári szezonban a fagyikra, és most végre megkóstolhattam az olasz habcsókos málnás fagyijukat! Nem volt sok időnk, mert a reptér előtt még egy Warehouseba is menni kellett Simon szülinapi bulijához venni cuccokat, így robogtunk tovább, de nagyon jó érzés volt találkozni ismerősökkel. Lilit a SEKből ismerem, együtt voltunk Alicantéban gimiben, és bár 2003 óta nem találkoztunk, de a FB-nak hála követtem, hogy a sorsa őt is Új-Zélandra sodorta, és most nagyon jó, hogy van a közelemben valaki, akivel könnyedén, őszintén lehet beszélgetni, nagyon jókat. Szóval még ezt az egy órát is nagyon vártam.

F7-re értünk ki a reptérre, és hosszú-hosszú várakozás után végre mamát is megölelhettük! Minden rendben volt vele az út alatt, szerencsésen ideért, és mindenkinek nagy volt az öröm. Így már a karácsonyi készülődés is elkezdődhetett.

Karácsonyi őrületemnek minden évben része, hogy ebben az igen sűrű időszakban el kell készítenem az adott év kiemelkedő torta alkotását Simonnak, idén Harry Potter Deathly Hallows volt a választott téma. Készültünk nagyon a szülinapra, meghívtuk Simon egész osztályát, és pár sulin kívüli ismerőst, de fogalmam nem volt, hogy itt hogyan reagálnak az emberek egy összejövetelre 2 nappal karácsony előtt. És nem is nagyon érkeztek az RSVP-k, fogalmam nem volt, mennyien lesznek… A suli melletti játszótéren tartottuk, igazából csak egy délutáni bandázást. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor jobban kellett volna készülnöm, nagyobbat villantani buli terén, de egész egyszerűen most ennyire telt belőlem. Remélem legalább a torta emlékezetes maradt 😊. De eljöttek jó páran, ahhoz elegen, hogy ne legyen rossz érzése Simonnak, örültek az anyukák, hogy vittünk pezsgőt, és mindenki jól érezte magát.

A hatalmas torta sütés és szülinapozás közben a karácsonyi készülődés is elkezdődött, mert Gergő szünnapjaihoz igazodva előre hoztuk a karácsonyt, és idén 23-án reggel érkezett meg a jézuska. Gergő már otthon elhatározta, hogy élő karácsonyfánk lesz, és ebből nem is tágított. Egy db karácsonyfa farm van Northlanden, tőlünk nem is olyan messze, be is követtem őket FBon, hogy napra kész legyek. Már november közepén kinyitottak, de gondoltam biztos van még időm, nem is igazán tudtam, hogy hogyan működik. Aztán december legelején láttam, hogy már csak 1 nap vannak nyitva, amikor ki lehet választani a fát, decemberben már csak mindenki megy a fákért, és már majdnem az összes el is fogyott… Konkrétan az utolsó nyitvatartási nap reggelén láttam a FB postot, és Gergő unszolására (ismét, szerencsére) suli után elrobogtunk Kerikeri felé a srácokkal hárman, hogy életünkben először együtt válasszuk ki a fánkat, ami ráadásul még a fenyvesben van. Hát, tényleg nem volt könnyű megtalálni egy elfogadhatót a maradékok közül… de a fiúk eléggé élvezték, és azáltal, hogy ők választották, imádják mindig kis deformitása ellenére. Szóval a fánk már dec 4-én megvolt, de egészen dec 19-ig a földben csücsült, ekkor hozta el Gergő. A fiúkkal együtt díszítettük fel, a megfelelő izgatottságban, és végre a karácsonyi dekoros dobozok is felkerültek, hogy minden a helyére kerülhessen mire a jézuskát várjuk.

Sokat gondolkodom rajta, hogyan is lehet megfogalmazni az itteni (vagy csak idei?) karácsonyi hangulatunkat. Decemberrel mindenhol elkezdődött a készülődés. Suliban járt a Mikulás, a helyi supermarketben, a Four Square-ben is felkerültek a dekorációk, és minden nap elbújt egy Elf, amit édességért cserébe megkereshettek a gyerekek. Az egyik legnagyobb decemberi buli, a Christmas Parade is eljött dec 7-én, ahol, aki csak akart, legfőképpen helyi üzletek, szolgáltatók, klubok és vendéglátóhelyek vonultak fel karácsonyra feldekorált járművekkel. A foci klub, a kedvenc kávézó, a most nyitó ovink, a posta, tűzoltók, állatvédők, önkéntes nénik, mindenki ott volt. Nagyon vicces közösségi program volt, és az ide-oda bicikliző grincsek még szórakoztatóbbá tették. De mindezek ellenére, nem kapcsolt be a lelkemben a karácsonyi égősor. Nem is igazán hiányzott, nem azt éreztem, hogy egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, csak másmilyen volt. Persze, hiszen nem világítottak már 5 kor a város fényei, nem éreztem az arcomon a hideget miközben kabátban és kesztyűben vacogva forralt bort kortyolgatok és nem csábított el a Starbucks pumpkin spice latteja sem. Míg itthon az igazi tél beköszöntével egyre inkább vágyik az ember a begubózásra, pokrócba bugyolált pihenésre és a nyüzsgéstől való elvonulásra, addig itt ennek az ellenkezője történik. Hiszen megérkezett a nyár, fogynak a naptejek, gyűlnek az emberek a strandon, állandó tartozéka lesz a kocsinak a szörfdeszka meg a törölköző és mindenki vágyik ki a természetbe. Itt a boltokban a karácsonyi gömbök mellett a legnagyobb számban a mikulásos papírtányérok és poharak vannak, hiszen mindenki piknikezik amikor eljönnek az ünnepek. Mi is egyre beljebb merészkedtünk a vízben, és egyre nagyobbakat strandoltunk. De közben meggyújtottuk az adventi gyertyákat, a fiúk minden reggel kibontották az adventi ablakot amit mama küldött, és nagyon vártuk a jézuska érkezesét. 

Hogy hogyan telnek a napok mamával, mióta lement az érkezése után rögtön kezdődő szülinapi és karácsonyi pár nap az legyen egy következő alkalom témája. De sokat pihenünk, szar az idő szóval keveset strandolunk, ennek ellenére is megmutatunk neki mindent, amit az elmúlt két hónap alatt felírtunk a mamának ezt látnia kell listára. Most már tényleg nagyon kell a beszámoló a bejárt helyekről is, csak hogy tutira legyen mire irigykedni - ja bocsi nem, gyönyörködni :-)

itt meg még sok sok kép: