Thanksgiving

Amikor régen egyetemen sok angol szakossal voltam körbevéve, tartottunk egy nagy Háladásnapi összejövetelt, ahol mindenki elmondta miért hálás. Azóta ezt minden évben megteszem, akár hallja más valaki, vagy írok róla, vagy csak magamban gondolok rá. De mikor is lehetne alkalmasabb év, hogy a hálaadásra több gondolatot fordítsak, mint idén. Hiszen itt vagyunk Új-Zélandon. Annyi év álmodozás, félelem majd újbóli álmodozás után. A mindennapok telnek, bárhol is van az ember, de néha igazán bejut egy gondolat és ráül a mellkasomra, hogy sikerült, itt élünk.

Ha megállok egy kicsit a reggeli menet-strandolás-fagyizás-ebéd-altatás-kaja csinálás egymásutáni folyamatában, akkor nagyon sok mindenért vagyok hálás, amik idén, az idevezető utat segítették. Például minden barátomnak, hogy minden kételyük, féltésük és szomorúságuk ellenére, sosem próbáltak lebeszélni a költözés tervéről. Kinek rövidebb, kinek hosszabb időszak volt, amíg ez egy nagyon távoli valóságnak tűnt, szinte megvalósíthatatlannak, amit nem is kell igazán komolyan venni. Ebben még könnyű támogatni az embert. De, amikor már megvan, hogy utazunk bárhogy is lesz, vagy aztán a munka, majd a repjegy, na akkor jön a próba. Mert akkor válik valósággá, hogy a 20-25 barátságban töltött év után most egy kicsit más lesz. Talán nehezebb. De pont attól, amilyen barátaim vannak, tudtam elhatározni, hogy ideje elindulnunk. Hogy nem ott hagyom őket, csak a térképen messzebb leszek. Persze, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire fontosak az életében ezek a találkozók, beszélgetések. Mennyire tud hiányozni valakinek a fizikai jelenléte is, akinek nem kell már magyarázni, amit mondani akarunk, hiszen ismer. Ennek a hiányát nehéz megélni, de csak növeli a meglétük értékét. A sírások talán legnagyobb része ennek a fajta magánynak szól. Még az óceán közelsége sem tud mindent pótolni.

Ami igazán ráébreszt, hogy nem csak a mi közös munkánk volt Gergővel, hogy kijutottunk, az leginkább mama jelenlétének köszönhető. Ha nincs az általa nyújtott talaj, akkor minden sokkal nehezebb lett volna. Amikor még nem volt munkánk, de a lakást már kiadtuk, majd közeledett a szeptemberi tanév kezdete, de még mindig nem volt semmi, akkor is tudtam, hogy biztonságban vagyunk. Nem akármilyen tető van a fejünk felett, a gyerekek imádnak vele/nála lenni, és ha mindent újra kell tervezni, akkor is ott van, hogy nála mindig otthon vagyunk, és ezért nem tudok elég hálásnak lenni. Az a türelem, amivel magában tartotta minden kételyét, példa értékű, és az a támogatás, amit kaptunk, pedig ő aztán tényleg egyedül maradt otthon, mindenkit próbára tenne, de őt nem. Szóval már nagyon várjuk, hogy megélhessük vele itt az életet, hogy lássa a rengeteg vadon nőtt virágot és a fiúk boldogságát a tengerparton. Ezek a maratonunk első frissítő pontjai, a többi jön majd az úton, remélhetőleg azok során is velünk lesz, minél többet itt Új-Zélandon.

Sokszor gondolom, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy idejutottunk, de pont ugyanennyiszer érzem, hogy ezért megdolgoztunk. Mert feltettünk mindent egy lapra, és hittünk benne, hogy sikerülni fog, és mert Gergő rengeteget dolgozott rajta, hogy ez az 1 lehetőség megszülethessen. De azért mégis hálás vagyok, csak úgy a nagy mindenségnek is, legyen az sors vagy szerencse, hogy sikerült. Hogy rátalált arra ez egy email címre, ami kellett, hogy ennek az étteremnek pont kellett egy ilyen vezető, és hogy ez itt, a Bay of Islands-en történt. Mert a maraton végcélja az, hogy a fiúk fiatal felnőtt korukra az ország előnyeit élvezzék, de nagyon sokat segít, hogy az első lépések itt történnek. Hogy a délutáni program az óceán parti strandolás, ahol rájába vagy orcába futhatunk, hogy papagájok vannak a foci pályán, vagy hogy annyi csillagot látunk az égen, mint otthon sosem. Egészen sorsszerűnek érzem, hogy azon a helyen kötöttünk ki, amit az első munkakereső napunkon közel egy éve kinéztem magamnak, hogy na itt el tudnám képzelni… És hálás vagyok mindenkinek és mindennek, aki ezt végig nézte, drukkolt vagy akár segített.