December

Nagyon vártuk a decembert. Szülinapok, konténer érkezés, mama megjön, felmegyünk érte Aucklandbe, karácsony, csupa izgalmas dolog. Mindemelett november végére valahogy belecsúsztam egy spirálba, amit itt sokkal nehezebb kezelnem. Nehezebb az önreflexió a pszichológus és az embereim nélkül. Egyre türelmetlenebb voltam a fiúkkal, többet is sírtam, mint előtte, egyre több fenékre csapás csattant el, tehetetlennek és szomorúnak éreztem magam, amit nyilván női testem fantasztikus hormonális ciklusa is szépen megtámogatott. November utolsó vasárnapján, egy nagyobb veszekedés közben, azt találtam mondani Simonnak, hogy ne sajnáld annyira magad. Mire ő: miért ne? Hiszen te is azt teszed! Hát, ha valami wake up call tud lenni, ez az volt. Valahogy kihúzott a spirálból, és végre nem csak éreztem, hogy változtatnom kell, hanem a december 1-ei hétfő reggel végre más mind set-ben keltem fel, és visszataláltam a mindennapok megfelelő ösvényére.

Szóval így köszöntött ránk a december, a kedvenc hónapom. Itt a karácsonyi készülődéssel egyidőben beköszönt a nyár is. Simon sulijában végre megnyitották a medencét, sokat kirándultak, kevesebbet tanultak és készültek a Price Giving nevű évvégi eseményre. Itt ez számít évzárónak, ahol a rettenetesen hosszú műsor helyett, a gyerekeket tűntetik ki különféle díjakkal. Először a nagyok aztán pedig a kicsik is előadtak pár maori éneket és haka-t tradicionális öltözetben (Simon még nem tart ott, hogy a fonott nádszoknyához levegye a pólóját 😊), amit szerintem nagyon élvezett, még úgy is, hogy elbújt a hátsó sorban. De becsülettel végig kántálta őket, csinálta a mozdulatokat, miközben vigyorgott. Szóval minden tagadása ellenére meggyőződésem, hogy imádja 😊. Ezek után egy másfél órás díjkiosztó kezdődött, amit Márk miatt szerencsére nem tudtam végig ülni, menni kellett aludni. Mint utólag kiderült elég nagy lázongás van a szülök klikkjei között, hogy kivételez-e az igazgató pár gyerekkel vagy sem. A suli kertjében ültünk, ki a fűben piknik takarón, ki széken, ki babzsákon, és az egésznek sokkal inkább közösségi érzése volt, mint otthon bárminek, kicsit meg is hatódtam, hogy talán 1-2 év múlva már mi sem leszünk itt idegenek. És jó volt belegondolni, hátha jövőre Simon is kiérdemel majd valami díjat.

Mikulással együtt a szülinapom is megérkezett. Bár itt mindenkit csak megmosolyogtat a szokás, hogy nálunk december 6-án jön a Mikulás (Szent Miklós püspök említésekor is folytatódik az értetlenség...), de azért a fiúkról nem feledkezett meg még ilyen messze sem, a csokik mellett mindketten kaptak 1-1 úszó felsőt, amire már nagyon vágytak a szörfdeszkájuk mellé. Engem is felköszöntöttek és Gergőtől pedig kaptam egy kézi csiszoló eszközt, hogy szép gyöngyházas kagylókat tudjak csiszolni, amire nagyon vágytam. Sajnos az ünneplés itt véget is ért aznapra, mert Gergő ment dolgozni, az egyik legnagyobb forgalmú napra (tök véletlen hogy pont aznap volt tömeg náluk), de ami sokkal fontosabb, hogy a cuccaink megérkezését is 6.-ra vártuk. A konténer már kikötött dec 1-én, szerencsére rendben lement a vámkezelés meg minden átvizsgálás is, így a szállítók elindultak a cuccokal szombat reggel Aucklandből. Képzeljétek, minden megérkezett, nem igazán történt nagy sérülés, így elkezdődhetett a pakolás! Gyerekek teljes extázisban keresgélték a játékokat a dobozokban, az első két nap nem is került semmi más kipakolásra, mint az ő cuccaik 😊. Jó pár napba telt, de végül minden bútor a helyére került, megtaláltunk minden szükséges cuccot, mára a képek is felkerültek a falra és készen álltunk mama fogadására. Szerencse, hogy nagy a lakás alatti tárolónak használt garázs, ugyanis a dobozaink több mint felét nem tudjuk és nem is akarjuk kipakolni. Majd, ha egyszer lesz egy nagyobb házunk talán elfogy majd az utolsó doboz, de most stoppot parancsoltam, meg megteltek a szekrények és polcok. Nagyon tanulságos tapasztalás, hogy miután eltöltöttünk 6 hónapot a cuccaink 70-80%-a nélkül, rájöttem, hogy sokkal de sokkal kevesebb ruhával/holmival/eszközzel is prímán teljesíthetőek a napok. Nem is nyúltam ruhás dobozomhoz…

Dec 12-én véget ért a suli és vele együtt minden rendszeres gyerekfoglalkoztató program is, így Gergő hétfő-keddi szünnapján végre együtt voltunk mind a 4-en. Mama 18-án szállt le Aucklandben, és bár még sok mindent meg akartam csinálni a lakásban, de azért hétfőn elindultunk egy kis homok dűne kereső kalandra. Szeretnék erről az útról majd külön írni mert izgalmas volt a gyerekekkel visszatérni ezekre az emlékezetesen helyekre. Mivel mama nem ez a típus, aki ég a vágytól, hogy szörfözzön a homok dűnéken, gondoltuk ezt a élményt kimaxoljuk még mielőtt megérkezik. Két homok dűnénél is jártunk, de egyikre sem sikerült feljutnunk, így Gergő unszolásának engedve (hál’ istennek!!!) nem indultunk el haza, hanem megaludtunk egy útközben lévő Holiday Parkban, így második nap elmentünk Northland egyik leghíresebb látnivalójához, az Óriás Homok Dűnékhez. És homok szörföztünk, sokat. És mindenhol homokosak lettünk. Mindenhol…De szuper két nap volt csoda dűnékkel és csoda partokkal.

Nem sokat pihentünk a kaland után, egy napom volt kifényesíteni a lakást mama érkezésére, majd 18-án reggel elindultunk Aucklandba. Nagyon hosszú, de szuper nap volt. A fiúk legutóbb csak Warehouse-okat és autó kereskedőket láttak a városból, így most egyből bementünk a belvárosba (Britomart) kicsit sétálgatni a kikötőbe és megnézni a karácsonyi dekorációt. Ugye a nyári karácsonynak van egy nagy hátránya, csak este 9 után tudsz bármiféle kivilágítást látni, amikor nálunk a fiúk már alszanak, szóval esti karácsonyi kivilágítást azóta se láttam sehol, de szép volt a nagy fa, és jó volt kicsit megnézni Auckland szebb oldalát. Találkozunk Lilivel és az ikrekkel, és így 2en felnőttek a 4 mindenfelé rohanó fiúval elsétáltunka Miann-ba fagyizni. Amikor 10 éve itt éltünk ez egy iszonyat menő hely volt (most is az), egy desszert bár, ami nagyon emlékezetes maradt minkettőnknek. 10 éve csorgatom a nyálam a FB oldalukon a nyári szezonban a fagyikra, és most végre megkóstolhattam az olasz habcsókos málnás fagyijukat! Nem volt sok időnk, mert a reptér előtt még egy Warehouseba is menni kellett Simon szülinapi bulijához venni cuccokat, így robogtunk tovább, de nagyon jó érzés volt találkozni ismerősökkel. Lilit a SEKből ismerem, együtt voltunk Alicantéban gimiben, és bár 2003 óta nem találkoztunk, de a FB-nak hála követtem, hogy a sorsa őt is Új-Zélandra sodorta, és most nagyon jó, hogy van a közelemben valaki, akivel könnyedén, őszintén lehet beszélgetni, nagyon jókat. Szóval még ezt az egy órát is nagyon vártam.

F7-re értünk ki a reptérre, és hosszú-hosszú várakozás után végre mamát is megölelhettük! Minden rendben volt vele az út alatt, szerencsésen ideért, és mindenkinek nagy volt az öröm. Így már a karácsonyi készülődés is elkezdődhetett.

Karácsonyi őrületemnek minden évben része, hogy ebben az igen sűrű időszakban el kell készítenem az adott év kiemelkedő torta alkotását Simonnak, idén Harry Potter Deathly Hallows volt a választott téma. Készültünk nagyon a szülinapra, meghívtuk Simon egész osztályát, és pár sulin kívüli ismerőst, de fogalmam nem volt, hogy itt hogyan reagálnak az emberek egy összejövetelre 2 nappal karácsony előtt. És nem is nagyon érkeztek az RSVP-k, fogalmam nem volt, mennyien lesznek… A suli melletti játszótéren tartottuk, igazából csak egy délutáni bandázást. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor jobban kellett volna készülnöm, nagyobbat villantani buli terén, de egész egyszerűen most ennyire telt belőlem. Remélem legalább a torta emlékezetes maradt 😊. De eljöttek jó páran, ahhoz elegen, hogy ne legyen rossz érzése Simonnak, örültek az anyukák, hogy vittünk pezsgőt, és mindenki jól érezte magát.

A hatalmas torta sütés és szülinapozás közben a karácsonyi készülődés is elkezdődött, mert Gergő szünnapjaihoz igazodva előre hoztuk a karácsonyt, és idén 23-án reggel érkezett meg a jézuska. Gergő már otthon elhatározta, hogy élő karácsonyfánk lesz, és ebből nem is tágított. Egy db karácsonyfa farm van Northlanden, tőlünk nem is olyan messze, be is követtem őket FBon, hogy napra kész legyek. Már november közepén kinyitottak, de gondoltam biztos van még időm, nem is igazán tudtam, hogy hogyan működik. Aztán december legelején láttam, hogy már csak 1 nap vannak nyitva, amikor ki lehet választani a fát, decemberben már csak mindenki megy a fákért, és már majdnem az összes el is fogyott… Konkrétan az utolsó nyitvatartási nap reggelén láttam a FB postot, és Gergő unszolására (ismét, szerencsére) suli után elrobogtunk Kerikeri felé a srácokkal hárman, hogy életünkben először együtt válasszuk ki a fánkat, ami ráadásul még a fenyvesben van. Hát, tényleg nem volt könnyű megtalálni egy elfogadhatót a maradékok közül… de a fiúk eléggé élvezték, és azáltal, hogy ők választották, imádják mindig kis deformitása ellenére. Szóval a fánk már dec 4-én megvolt, de egészen dec 19-ig a földben csücsült, ekkor hozta el Gergő. A fiúkkal együtt díszítettük fel, a megfelelő izgatottságban, és végre a karácsonyi dekoros dobozok is felkerültek, hogy minden a helyére kerülhessen mire a jézuskát várjuk.

Sokat gondolkodom rajta, hogyan is lehet megfogalmazni az itteni (vagy csak idei?) karácsonyi hangulatunkat. Decemberrel mindenhol elkezdődött a készülődés. Suliban járt a Mikulás, a helyi supermarketben, a Four Square-ben is felkerültek a dekorációk, és minden nap elbújt egy Elf, amit édességért cserébe megkereshettek a gyerekek. Az egyik legnagyobb decemberi buli, a Christmas Parade is eljött dec 7-én, ahol, aki csak akart, legfőképpen helyi üzletek, szolgáltatók, klubok és vendéglátóhelyek vonultak fel karácsonyra feldekorált járművekkel. A foci klub, a kedvenc kávézó, a most nyitó ovink, a posta, tűzoltók, állatvédők, önkéntes nénik, mindenki ott volt. Nagyon vicces közösségi program volt, és az ide-oda bicikliző grincsek még szórakoztatóbbá tették. De mindezek ellenére, nem kapcsolt be a lelkemben a karácsonyi égősor. Nem is igazán hiányzott, nem azt éreztem, hogy egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, csak másmilyen volt. Persze, hiszen nem világítottak már 5 kor a város fényei, nem éreztem az arcomon a hideget miközben kabátban és kesztyűben vacogva forralt bort kortyolgatok és nem csábított el a Starbucks pumpkin spice latteja sem. Míg itthon az igazi tél beköszöntével egyre inkább vágyik az ember a begubózásra, pokrócba bugyolált pihenésre és a nyüzsgéstől való elvonulásra, addig itt ennek az ellenkezője történik. Hiszen megérkezett a nyár, fogynak a naptejek, gyűlnek az emberek a strandon, állandó tartozéka lesz a kocsinak a szörfdeszka meg a törölköző és mindenki vágyik ki a természetbe. Itt a boltokban a karácsonyi gömbök mellett a legnagyobb számban a mikulásos papírtányérok és poharak vannak, hiszen mindenki piknikezik amikor eljönnek az ünnepek. Mi is egyre beljebb merészkedtünk a vízben, és egyre nagyobbakat strandoltunk. De közben meggyújtottuk az adventi gyertyákat, a fiúk minden reggel kibontották az adventi ablakot amit mama küldött, és nagyon vártuk a jézuska érkezesét. 

Hogy hogyan telnek a napok mamával, mióta lement az érkezése után rögtön kezdődő szülinapi és karácsonyi pár nap az legyen egy következő alkalom témája. De sokat pihenünk, szar az idő szóval keveset strandolunk, ennek ellenére is megmutatunk neki mindent, amit az elmúlt két hónap alatt felírtunk a mamának ezt látnia kell listára. Most már tényleg nagyon kell a beszámoló a bejárt helyekről is, csak hogy tutira legyen mire irigykedni - ja bocsi nem, gyönyörködni :-)

itt meg még sok sok kép:

Thanksgiving

Amikor régen egyetemen sok angol szakossal voltam körbevéve, tartottunk egy nagy Háladásnapi összejövetelt, ahol mindenki elmondta miért hálás. Azóta ezt minden évben megteszem, akár hallja más valaki, vagy írok róla, vagy csak magamban gondolok rá. De mikor is lehetne alkalmasabb év, hogy a hálaadásra több gondolatot fordítsak, mint idén. Hiszen itt vagyunk Új-Zélandon. Annyi év álmodozás, félelem majd újbóli álmodozás után. A mindennapok telnek, bárhol is van az ember, de néha igazán bejut egy gondolat és ráül a mellkasomra, hogy sikerült, itt élünk.

Ha megállok egy kicsit a reggeli menet-strandolás-fagyizás-ebéd-altatás-kaja csinálás egymásutáni folyamatában, akkor nagyon sok mindenért vagyok hálás, amik idén, az idevezető utat segítették. Például minden barátomnak, hogy minden kételyük, féltésük és szomorúságuk ellenére, sosem próbáltak lebeszélni a költözés tervéről. Kinek rövidebb, kinek hosszabb időszak volt, amíg ez egy nagyon távoli valóságnak tűnt, szinte megvalósíthatatlannak, amit nem is kell igazán komolyan venni. Ebben még könnyű támogatni az embert. De, amikor már megvan, hogy utazunk bárhogy is lesz, vagy aztán a munka, majd a repjegy, na akkor jön a próba. Mert akkor válik valósággá, hogy a 20-25 barátságban töltött év után most egy kicsit más lesz. Talán nehezebb. De pont attól, amilyen barátaim vannak, tudtam elhatározni, hogy ideje elindulnunk. Hogy nem ott hagyom őket, csak a térképen messzebb leszek. Persze, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire fontosak az életében ezek a találkozók, beszélgetések. Mennyire tud hiányozni valakinek a fizikai jelenléte is, akinek nem kell már magyarázni, amit mondani akarunk, hiszen ismer. Ennek a hiányát nehéz megélni, de csak növeli a meglétük értékét. A sírások talán legnagyobb része ennek a fajta magánynak szól. Még az óceán közelsége sem tud mindent pótolni.

Ami igazán ráébreszt, hogy nem csak a mi közös munkánk volt Gergővel, hogy kijutottunk, az leginkább mama jelenlétének köszönhető. Ha nincs az általa nyújtott talaj, akkor minden sokkal nehezebb lett volna. Amikor még nem volt munkánk, de a lakást már kiadtuk, majd közeledett a szeptemberi tanév kezdete, de még mindig nem volt semmi, akkor is tudtam, hogy biztonságban vagyunk. Nem akármilyen tető van a fejünk felett, a gyerekek imádnak vele/nála lenni, és ha mindent újra kell tervezni, akkor is ott van, hogy nála mindig otthon vagyunk, és ezért nem tudok elég hálásnak lenni. Az a türelem, amivel magában tartotta minden kételyét, példa értékű, és az a támogatás, amit kaptunk, pedig ő aztán tényleg egyedül maradt otthon, mindenkit próbára tenne, de őt nem. Szóval már nagyon várjuk, hogy megélhessük vele itt az életet, hogy lássa a rengeteg vadon nőtt virágot és a fiúk boldogságát a tengerparton. Ezek a maratonunk első frissítő pontjai, a többi jön majd az úton, remélhetőleg azok során is velünk lesz, minél többet itt Új-Zélandon.

Sokszor gondolom, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy idejutottunk, de pont ugyanennyiszer érzem, hogy ezért megdolgoztunk. Mert feltettünk mindent egy lapra, és hittünk benne, hogy sikerülni fog, és mert Gergő rengeteget dolgozott rajta, hogy ez az 1 lehetőség megszülethessen. De azért mégis hálás vagyok, csak úgy a nagy mindenségnek is, legyen az sors vagy szerencse, hogy sikerült. Hogy rátalált arra ez egy email címre, ami kellett, hogy ennek az étteremnek pont kellett egy ilyen vezető, és hogy ez itt, a Bay of Islands-en történt. Mert a maraton végcélja az, hogy a fiúk fiatal felnőtt korukra az ország előnyeit élvezzék, de nagyon sokat segít, hogy az első lépések itt történnek. Hogy a délutáni program az óceán parti strandolás, ahol rájába vagy orcába futhatunk, hogy papagájok vannak a foci pályán, vagy hogy annyi csillagot látunk az égen, mint otthon sosem. Egészen sorsszerűnek érzem, hogy azon a helyen kötöttünk ki, amit az első munkakereső napunkon közel egy éve kinéztem magamnak, hogy na itt el tudnám képzelni… És hálás vagyok mindenkinek és mindennek, aki ezt végig nézte, drukkolt vagy akár segített.