ezmegaz @MRLB

Bár már elhagytuk Marlborought, de úgy érezzük még tartozunk egy bejegyzéssel. Jó pár olyan helyet/képet/élményt halmoztunk fel az elmúlt hetek alatt, ami talán nem töltött ki egy egész bejegyzést, de mindenképpen itt a helyük. Ráadásul egy hónapja vettünk egy új fényképezőgépet (akik értenek hozzá: Canon EOS D700), így egy teljesen új világ tárult elénk. Bár én eleinte húztam a számat a nagyobb kiadásra, de már az első nap be kellett látnom, hogy új korszak kezdődött az életünkben :-)

Marlborough látképe továbbra is lenyűgöző, legyen felhős vagy napos az idő, naplemente vagy bármikor a nap folyamán:

Seddon Valley

a két völgy közötti átkelő sem csúnya...

A Cloudy Bay címkéinek szürke hegyeit tényleg a mindennapi látvány ihlette

Yealands birtok (és Marlborough igazi eszenciája)

Az egyik héten Hobbit maratont tartottunk, és kíváncsiak lettünk vajon mely részeket hol forgatták Új-Zélandon. Kiderült, hogy a jelenetet, amikor hordóban menekülnek a folyón a Pelorus folyón forgatták, ami mindössze egy órányira van Marlborough-tól, így meglátogattuk:

A folyó körül van egy kis nemzeti park is, ahol ilyen vízesésekre lehet bukkanni. 

Pelorus Bridge

a folyó csendesebbik fele

Még volt egy rövidke alkalmunk vigyázni a házra mielőtt eljöttünk, így el tudtunk búcsúzni az állatoktól is. Sosem gondoltam magam hatalmas állatbarátnak (mármint, ami a mindennapjaimat illeti) de eléggé megszerettük a kis hülyéket... Na meg persze ilyenkor a nappali hatalmas üvegfala sem ad rossz látványt...

Mini és Peter

itt már vesztésre álltunk, Minit nem hatotta meg...

abszolút uralja az irodai életet

első krumplis lepényem, hazai ízekre vágytunk :-)

reggeli köd és pára a Wairau folyó felett

Gergő egy újságban látta, hogy egy közeli völgyben található egy amerikai létesítmény, két rádióteleszkóp. Mivel helyiek különböző összeesküvés elméleteket szőttek, így a környéket Spy Valley-nek keresztelték el. Amúgy elég impozánsan néz ki a szőlőkkel körbevett két nagy fehér gömb, a közelben még egy gátat is találtunk és nem mellesleg az út is gyönyörű volt:

Picton és Blenheim közötti mocsaras vidék kissé borongós időben:

Nos, a madarak... Amióta megvan az új gép, azóta Gergő egyik kedvenc témája lett az udvarban ugráló és éneklő apró madarak fényképezése, teljesen jogosan, ugyanis tényleg nagyon szépek...

Tui, az egyik kedvencünk

És az éjszakai fotózások...

Munkatársainknak köszönhetően tudtuk meg, hogy Nelsonban pont a szabadnapunkon tartják a Light Festivalt, így nem hagyhattuk ki. A város egy része, kezdve a botanikus kerttel különböző fény alkotásokkal lett feldíszítve, láthatóan a város összes iskolája részt vett a projektben. Voltak igazán emlékezetesek is:

Az utolsó hétfő-keddünket sem otthoni semmittevéssel töltöttük (és nem is pakolással). Hétfőn elmentünk Kaikoura-tól és a fókáktól elköszönni. Igazából csak azt csináltuk, amit eddig mindig: meglátogattuk a kis fókákat a vízesésnél, megnéztük a delfineket a déli öbölben, kirándultunk kicsit, ettünk egy kis take away-es kaját, majd hazamentünk. Szerencsére az elején gyönyörű időnk volt, így láthattunk havas hegycsúcsokat is.

az egyik kedvenc déli szigeti út

Kedden pedig végre eljött az ideje a nagy, várva-várt eseménynek: elmentünk síelni!! Már nagyon régóta terveztük, de úgy tűnik, hogy a 2016-os nyár nagyon enyhére sikeredett, így csak nem akart megjönni a hó. A déli sziget egyik híres pályája a Mt. Hutt volt a nagy vágyunk, de az mindenképp két és fél napos utazás lett volna, nem kicsi kiadással, és az adott, nem túl biztos időjárási viszonyok miatt nehezen szántuk rá magunkat a rizikóra. Így az utolsó szabadnapunkon, amikor egy esős (tehát a hegyekben havas) hét után végre napsütésre ébredtünk, úgy döntöttünk, hogy megnézzük a borvidéktől mindössze egy órányira lévő Rainbow síterepet. Tudtuk, hogy nem életünk pályarendszere lesz, de legalább elmondhatjuk, hogy a déli féltekén is síeltünk. Valóban csak egy értelmezhető pálya volt nyitva, amin nem is volt olyan rossz a hó. Béreltünk felszerelést, csúsztunk párat, csákányoztunk jó sokat (csak az volt) és estem egy hatalmasat. Elképesztően meglepő módon a pálya egyetlen egy kis kávézójában nem árusítottak alkoholt... Nagyon nehezen fogtuk fel ezt a sokkot... De még ennek ellenére is nagyon jó volt hó közelben lenni, síelni és csodás hegyeket látni.

a jeges/deres fű, a reggeli napfényben, olyan volt mintha az egész hegy metál aranyba borult volna...

ez az út egy része... amit már nem a saját kocsinkkal tettünk meg...

...hanem ezzel a kisbusszal :-)

az egy db felvonó... Gergő kénytelen volt megbarátkozni a csákányossal :-)

a felvonó tetejétól másztunk egy kicsit és ez a látvány fogadott: a Nelson Lakes nemzeti park, és jobb oldalon messze a West Coast

És a Rotoiti-től is elköszöntünk...

Marlborough körkép

Mit is tudunk mi otthon az Új-Zélandi borokról? Aki már kóstolt itt készült sauvignon blanc-t, biztos nem feledi a pohárból kiömlő bodza, egres és zöldpaprika illatot, magas savat és elképesztő gyümölcsösséget, mintha csak egy messzi, egzotikus tájat zárna magába a korty. Éveken át az egyik kedvenc bortípusom volt, teljesen más megvilágításba helyezte a szőlőfajtát, és mint egy mágnes vonzott a szülőhazájához. Nem véletlenül neveztük meg az egyik fő úti célunknak Marlborough-t, mikor megterveztük az utazást; azt már csak remélni tudtuk, hogy hosszabb időt is eltölthetünk a vidéken és egy olyan arcát is megismerhetjük, amiről Európában nem sokat hallani.

Az előbb leírt tökéletes terméknek a hazája Marlborough, Új-Zéland legnagyobb borvidéke a maga 23.000 hektárjával. Az ország termelésének 75%-a innen érkezik, és a régió ültetvényeinek 85%-a sauvignon blanc (SB). Ezek a számok jól leírják, hogy itt nem babra megy a játék, komoly termelés folyik, nagyon komoly méretekben. Egy olyan terméket hoztak létre, mely borász tanoncok százait vonzza ide, és nincs olyan borivó nemzet, aki ne ismerné a jellegzetes ízjegyeket. A legtöbb nagy borászat (amiből egy párat mi is ismerünk otthon, mint a Matua, Villa Maria, Cloudy Bay, Yealands, és nagyon sokról nem is hallottunk) gazdasági alapját a SB adja. Ezek az ipari méreteket termelő borászatok 90-95%-ban exportálják a termelésüket, aminek 70-90% SB. Ezek mindig biztos úti célok mindegyik bortúrázónak. Azonban a borvidék térképét nézegetve több tucat név merül fel, akik ugyancsak érdemesek 1-1 kitérőre, és akkor még mindig nem találkoztunk azokkal a nevekkel, akik nincsenek rajta a turista térképeken, csak bejelentkezésre fogadnak kóstolókat és inkább az elhivatottabb, szakmázni vágyóknak érdekesek.

Egy ilyen elképesztően színes és rövid időn belül felfedezhetetlen világba csöppentünk bele, mikor ideköltöztünk áprilisban. Az elmúlt négy hónapot borászok, sommelier munkatársak és itt élő törzsvendégek körében töltöttük, egy olyan borászatnál, ami az egyik legkülönlegesebb portfólió birtokában van, nemcsak a régióban, de az egész világon. Nem csak azt láthattuk (kóstolhattuk meg), hogy a világ 25 különböző szőlőfajtája mire is képes ezen a vidéken, de Hans (a tulajdonos és borász) nagyon komoly nemzetközi borgyűjteményének köszönhetően minden héten más-más országból kóstolhattuk borokat. Ha alaposan megtanultam volna az apró betűs részeket a WSET vizsgára, akkor biztos sokkal több szőlőfajta lett volna ismerős a kóstoltak közül. Mutatott nekünk Japán, ottani helyi szőlőfajtából készült bort, kóstoltunk 1995-ös Stag’s Leap Cask23 Cabernet Sauvignont, 2005-ös Chat. Talbot-t, 1995-ös Saint Estephe-t, a saját kínálatából 2001-es Pinot Noir-t, 2007-es Pinot Gris-t, 1996-os Sassicaia-t, és még sorolhatnám. Sok gondunk volt a céggel, de ezek a kóstolási élmények, örökre velem maradnak, és nagyon hálás vagyok érte. Mint ahogy a munkatársainkkal is voltak gondok, de a borkóstolásban és borászatlátogatásban mindig partnerek voltak. Nem mondom, hogy 100%-ban kihasználtuk az időnket és lehetőségeinket, de nagyon sok különböző felfogást és világot megismertünk.

Kezdjük a nagyokkal, hiszen nélkülük lehet, hogy el sem jutottunk volna idáig. A Matua gyárlátogatáson (hops, borászatlátogatáson) láthattuk, hogy hogyan zajlik egy mennyiségi termelés. A négy főborász közül az egyik vezetett minket körbe, ugyanis nincs cellar door-juk, még csoportokat sem fogadnak hivatalosan, de szerencsénkre nálunk tartották szüreti ebédjüket. Az ismeretség révén megnézhettünk egy 200.000 L-es tartályokkal teli üzemi területet (tank farm), ahol az évjárat házasításnál több mint 140 mintát sorolnak be, hogy melyikből lesz Classic, Lands and Legends vagy SingleVineyard bor. Ebben az elképesztő méretekben méginkább meglepő, mikor egyszercsak egy aprócska tartály jön szembe, és a borász csillogó szemmel meséli, hogy idén ezt a széndioxidos macerációval erjesztett SB-t fogják nevezni a cégcsoporton belüli kíséreti borok versenyére, ami a nagy borászatok játszótere. Ezt leginkább csak a saját maguk szórakoztatására csinálják (gondolom, lelkileg kompenzálni kell valahogy az alacsony alkohol tartalmú borkészítést), ha jól sikerül, akkor lepalackozzák a házi raktárba, ha nem, akkor beházasítják valamelyik tartályba, elvégre 200.000 liter között eltűnik az a pár üvegnyi tétel. Ezek után kóstoltunk rozét, amit a sikeres tavalyi évjárat után a marketing osztály felhívására megtripláztak. Hiszen el tudják adni, akkor miért is ne. Hasonló léptékben működik a Yealands borászat is, de egy közeli ismerősnek köszönhetően (a Herzog szomszédja Simon, a Yealands export manager) kicsit romantikusabb oldalról ismerhettük meg.

A Marlborough déli, Awatare völgyében van az egybefüggő 1000 hektáros birtok. Igen, 1000, otthon egész Nagy-Somló nem sokkal több, mint 600. Az óceánpart mentén húzódó birtok Peter Yealands víziója, aki elsődlegesen a zöldkagyló tenyésztésből szerezte a tőkéjét. Itt inkább azt láthattuk, hogy milyen filozófiát tudtak egy hatalmas termelés mögé építeni. A kagylóhéj bázisú komposzt, a saját géppark és ökogazdálkodás tényleg sokkal emberibbé teszi a léptéket, és máris sokkal jobban értékelünk egy hatalmas mennyiségben gyártott hibátlan bort. A Yealands két Single Block SB-jánál jön ki, hogy a régión belül milyen komoly különbségek vannak. A Wairau Valley, a régió északi völgye adja az igazán passion fruit-os, kicsit izzadtság szagú, koncentrált savtartalmú borokat, míg az Awatare Valley, a délebben húzódó völgy egy sósabb, kicsit zöldesebb jegyű és mérsékeltebb savtartalmú fajtajegyet ad.

Ebben a déli völgyben található a Tohu is, amit sokáig kergettünk, cellar door hiánya révén nem a legkönnyebb bejutni. Azonban egyik nap nálunk ebédelt a főborásza, így már gyorsan be is kéreckedtünk egy borászatlátogatásra. Az egyik legőszintébb és emberileg legkiwibb élményben volt részünk. Az elmúlt években nagyot növekedett borászat valóban maori tulajdonban van, azonban ez nagy hatással nincs a mindennapi életre. Csak öröklés útján lehet hozzájutni tulajdonrészhez, így mára 125 tulajdonosa van a borászatnak, amit a mindennapokban 4 állandó személyzet koordinál (nem maorik).

Bruce, a főborász, igazi Új-Zélandi lévén őszintén és becsülettel elvégzi a munkáját, a maga tudásának legjobbját adja a cégnek, majd hazamegy, és nem gondol a munkára. A cég papírjai szerint még kétszeres termelésnövekedésre van lehetőség, de ő nem biztos benne, hogy akarja, hiszen neki az kétszer annyi munka, ugyanannyi fizetésért. Imádja a grüner veltliner-t, főleg az osztrákot, de nem igazán szereti, amit ő csinál… Azonban a fahordóban erjesztett chardonnay-ra azonnal el kezd csillogni a szeme. Bár kóstoltunk pár pinot noir-t hordóból, de azt mondja, hogy jövő februárig megpróbálja magát távol tartani tőlük, mert még nem igazán jók, így kiábrándító kóstolni őket.. na de majd februárban! Kóstoltunk édes bort tartályból, ami igencsak szürreális volt, ugyanakkor itt ez így megy. Nem szöszölnek hordós érleléssel… Ennél is érdekesebb volt a Blanc de Blancs és a Blanc de Noir pezsgők alapborát kóstolni tartályból, ami tényleg csak a pezsgő potenciálját mutatja meg, de az illat már egy kicsit ott volt. Az egyik legüdítőbb és legérdekesebb borászatlátogatás volt…

Hasonlóan otthoni motivációra kerestük fel a Two Rivers borászatot, amivel olyan nagyon sokat nem találkoztunk az itt töltött négy hónap alatt. A tulajdonos David, a vidéken nőtt fel, élt a Wairau és az Awatare Valley-ben is, számtalan országban járt szüretelni, hogy megismerjen külföldi borkultúrákat is. Majd hazajött és saját borokat szeretett volna készíteni. Otthon veszel egy kis pincét, pár hordót, akár tartályt és egy kis szőlőterületet. Itt David felkereste a családi ismeretség révén barátként kezelt legjobb szőlőtermelőket, majd a tőlük felvásárolt szőlőt egy ipari bérborászat segítségével dolgozta fel. Az első évjárattól kezdve minden az ő döntése, minden bor az ő ízlését tükrözi, ő készíti a bort, de nem volt se szőlője se borászata. 2015 karácsonya környékén érte el második álmát a saját bor készítése után: megvett egy kis 20 hektáros területet. Borászat továbbra sincs. De még egy kis bódé sincs, ahol a kóstolni vágyókat fogadnák, így mi is szépen felsétáltunk a dűlők tetejére, és ott kóstoltunk. Szóval így született: először lett meg a bor, aztán a szőlő, és ki tudja, lehet, hogy pár év múlva saját borászata is lesz. Ez nem működne anélkül, hogy megbíznának egymásban az emberek, és ne támaszkodnának egymásra. Inspiráló volt látni, hogy az itteni rendszer alapja a borászatok egymás támogatása, nem pedig konkurenciaként való felfogása. 

Ezek mind olyan látogatások, amiket egy ideérkező turista nem igazán tervez be, hiszen nincsenek rajta a térképeken és nincs kóstoló termük. Amikor először jártunk itt, akkor mi is ezt a térképet követtük, és ez is sok érdekes kóstolási élményhez vezetett el minket. Március környékén már beszámoltam azokról, ahol akkor jártunk, de a nagyrészüket azóta kicsit közelebbről is megismertük. Továbbra is csodáljuk a No1 Family Estate pezsgőit, az egyik legjobb a környéken és közben a tulajdonosokat is megismerhettük, mint törzsvendégeinket.  A környék egyik leghíresebb organikus kis borászata (kicsi… 100ha) a Seresin, ahol már elsőre is nagyon jó borokat kóstoltunk, de azóta szembe jöttek velünk különleges tételek is: 2002-es Muse Pinot Noir, vagy egy már nem forgalmazott 2011-es Viognier. Új élmény volt pár hete a Hunter’s borászat, akik az egyik elsők voltak a környéken és gyönyörű, színtiszta, de izgalmas és letisztult borokat készítenek. A hozzánk közel lévő Huia borászatról sokat hallottunk amióta csak megérkeztünk, és a kóstolt borok nagy része valóban meg érte a hírnevet, a borok tényleg izgalmas ízvilágúak, mégis ott van bennük a letagadhatatlan Új-Zélandi karakter; főleg a tradicionális pezsgőjük került közel a szívünkhöz. A környék egy igazi színfoltja a Gibson Bridge, akik mindössze két hektáron készítenek 5-7 különböző fajta pinot gris-t. Pinot Griggio, Pinot Gris Rosé, hordóban erjesztett, barrique-ban érlelt, és még sorolhatnám; szó mi szó érdekes volt a szőlőfajta potenciáljának majdnem teljes térképét látni. A sok nagyon jó vagy akár átlagosan jó kóstolók mellett sajnos 1-2 nem jó élménybe is bele lehet botlani, de a korrektség kedvéért erre nem is pazarolnék itt helyet.

A fent említett borok nagy részét meg lehet találni a legtöbb nagy szupermarketben vagy éttermekben, árkategóriájuk is a felső középkategória. Azonban a szakmázós-iszogatós estéken nem ezek a nevek kerülnek előtérbe. Itt is, mint minden boros közösségben megvannak a nevek és kulcsszavak, amiket mindig WOW hangok kísérnek, és ha valaki kóstolta őket, akkor biztosra vehetjük, hogy nem hülye a témában… Persze ez általánosítás és sarkítás, de nekünk pont jó kiinduló pont volt olyan borászatok kereséséhez, amik egy igazán más arcát mutatják a Marlborough-i bortermelésnek. A Greywacke névre keresztelt borászatot Kevin Judd hozta létre, aki a Cloudy Bay egyik alapító borásza volt. 25db Cloudy Bay szüret után döntött úgy, hogy ideje saját profilt létrehozni, ahol a minőségi borkészítés a fő szempont. Greywacke-nek hívják a Wairau folyómederből származó, a környéken nagyon tipikus szürke-fekete kerek kavicsokat, melyek a borvidék talajában is megtalálhatók. Először Queenstow-ban kóstoltuk egy borukat, egy Wild névre keresztelt vadélesztős SB-t. Már akkor is nagyon tetszett, de nem gondoltuk volna, hogy Marlborough krémjének egyik vezető borászatával találkoztunk. A portfólió minden egyes tétele kerek és komplex kortyot ad, de mindegyiknek megvan a maga helye a skálán. Továbbra is a Wild az egyik legkiemelkedőbb, de a Riesling is különösen jó volt. Hasonlóan meghatározó név a Dog Point borászat, akiknek mindössze 4 borból áll a portfóliójuk, hiszik, hogy ez elég Marlborough kifejezéséhez. Komplex, acélos, feszes borokat csinálnak, nem a tudatlan borivók a célközönség, hanem aki keresi a kraftot a borokban. Míg a Greywacke profi, a Dog Point menő, addig a Folium különleges. Egy Napában tanult Japán srác hozta létre 2011-ben, mindössze 8 hektárral. A SB-ja a leghíresebb, ami valóban egy Új-Zélandi köntösbe öltöztetett európai komolysággal bíró különleges bor. Ezek és még sok hozzájuk hasonló borászat mutatja Marlborough potenciálját. A nagy tömeggyártás sosem fog háttérbe szorulni, nagyon komoly gazdasági tőkét jelent, és a termék is első osztályú. Azonban ezek a borok, a világban bárhol megállnák a helyüket és közben magukban hordozzák a terroir-juk sajátját is. Ezeket ismerni már nem a mindennapi fogyasztó sajátja, akár csak a mostanság olyan divatos természetes borok ismerete sem. Muszáj erről a fogalomról kicsit bővebben írni, mert a világban most nagy a divatja, de otthon nem igazán szoktuk használni ezt a

kategóriát. A természetes bor (natural wines) nem összetévesztendő az organikus, biodinamikus vagy öko borokkal, hiszen ezeket ötvözve és továbbgondolva hozott létre egy sajátos stílust. Tulajdonképpen nem ördöngösség: az organikus és biodinamikus szőlőtermelési elveket továbbvitte a borászat területére is, és megpróbál minél kevesebb beavatkozással bort készíteni. Nincs hordós erjesztés vagy érlelés, nincs fajélesztő, nincs szűrés. Az eredmény egy kicsit fűszeres, de elsődleges gyümölcsös aromák vezérelte, könnyű ivású és elképesztően sajátos ízvilág. Sokan istenítik, sokan ellenzik, sokan csak lusta borászati eljárásnak tartják. Nem csak Új-Zélandon éli divatját, de Ausztráliában is egyre több ilyen tételt készítenek, nekünk is volt szerencsénk párhoz. Az egyik legmeghatározóbb kóstolási élményünk volt egy ilyen eljárással készült Gewurztramini, vagy akár egy ausztrál Nebbiolót is felhozhatnék példának. Egy másik nagy kedvenc az osztrák Gut Oggau Thimotheus bora (gruner veltliner alappal), ami egy osztrák borest kimagasló tétele volt. Nagy potenciálja van a gasztronómiában, de az biztos, hogy nem mindenki kedvence ez a stílus.

Két nap múlva véget ér Marlborough-i kalandunk, de nagy nyomott hagyott bennünk. Hogy ezek után milyen lesz otthon újra Villa Maria Private Bin SB-t kóstolni? Ismervén, hogy ez a csodás vidék milyen elképesztő terroir-ral és potenciállal bír, nem biztos, hogy ugyanaz az élmény lesz, de az biztos, hogy ha megérezzük az illatát, egy pillanatra újra itt leszünk majd. 

Mégtöbb kép borokról és borászatokról:

Day off @NelsonLakes

Egy másik, már rég tervezett úti cél egészen közel van Renwick-hez, így nem igazán tudom miért vártunk kb 2 hónapot vele. A Nelson Lakes National Park a K-i és Ny-i part között húzódó 63-as út mentén van, ami Blenheimtől vezet egészen West Coast-ig. Olyan másfél órányira van az nemzeti parkot jelző első tó Renwick-től, így amikor egy gyönyörű napsütéses napra ébredtünk, hirtelen ötlettől vezérelve felkerekedtünk, hogy kicsit kiszabaduljunk a személyzeti házból.

A 63-as út az első egy órában a Wairau folyó mentén kanyarog, hatalmas szőlőterületek és gyönyörű folyókanyarulatok váltják egymást. Tudom, hogy már sokszor írtam, de tényleg elképesztő színeket és tájakat produkál az ősz: széles, kavicsos folyómedrek, égszínkék vízzel, a fák pirosak, narancssárgák és rózsaszínek, és a háttérben a domboldalak még mindig élénk zöldek. Nem lehet betelni vele...

A folyómedret követi a fő út egészen St Arnaud-ig, ahol a Nelson Lakes Nemzeti Park kezdődik. A Nelson Lakes gyakorlatilag két tavat, Rotoiti- és Rotoroa, és azt azokat körülvevő Déli-Alpok északi hegycsúcsait jelenti. A többnapos túraútvonalak rengeteg vízesés, hegyi patakot és gyönyörű tájat járnak be, de mi a tavak látványával is beértük :-).

A kisebb, Rotoiti-tó az első megálló, mégpedig St Arnaud városka mentén. Nyáron a túrázók tanyáznak itt, télen pedig a közeli Rainbow síterepet látja el szolgáltatásokkal. Maga a falu nem igazán látványos, a szokásos egy bolt - egy benzinkút (a kettő egyben) - és pár motel adja az egész falut, de a Rainbow még visszavár minket, és a Rotoiti-tó tényleg gyönyörű. Szélcsendes időben elképesztően csodás, ahogy visszatükröződnek a tóban a havas hegycsúcsok. Egy kis extraként, csak hogy Gergő igazi extázisba jöjjön, a pici móló lábainál hatalmas angolnák nyüzsögtek, mintha egy kígyó verem lett volna, és még egy nagyon érdekes tollazatú kacsával is találkoztunk.

Innen egy rövid autókázásra van a következő, nagyobb Rotoroa-tó. Nem kevésbé gyönyörű a látvány, minden lakott területtől távol, egy kis kempingnél lehet élvezni a kilátást. Állítólag nagyon sok pisztráng tanyáz a tóban, így Gergő izgatottan kutatott utánuk, de sajnos ezúttal nem láttunk egyet sem. Ebből a tóból ered a Buller folyó, amely már egy korábbi utunk során is sok csodás látványt adott, így most sem bírtuk ki, még egy kicsit kocsikáztunk mellette a West Coast irányába. 

Tökéletesen csodás egy napos kirándulás volt, és nagyon várjuk, hogy visszamenjünk a Rainbow síterephez egy újabb egynapos kiruccanásra :-)

Mégtöbb kép az útról és tavakról:

Days off @Kaikoura

Következő nagyobb kiruccanásunkban nem is tudom mi volt a fantasztikusabb: az indok vagy a helyszín. Második házassági évfordulónk alkalmára kerestünk magunknak úti célt, hosszú hetekig gondolkodtunk, keresgéltünk szállásokat és végül egy eléggé kézenfekvő, de annál jobb megoldást választottunk: menjünk el két napra Kaikoura-ra. Bár már váltunk mamiékkal, de akkor nem nagyon volt időnk szétnézni, májusban már igazán fóka szezon is van, szóval rájöttünk, hogy ennél jobb megoldást nem is találhattunk volna.

Mint azt már hetekkel ezelőtt írtam, Kaikoura a rendkívül színes tengeri életéről híres, rengeteg fókát, delfint és különböző bálnákat vonz a partvonal mellett húzódó mélytengeri árok. Mivel a bálnanézést már legutóbb kimaxoltuk, így most inkább a szárazföldön maradtunk és, bár nem stresszeltük túl, hogy minél több mindent csináljunk a két nap alatt, de azért magunkhoz képest egészen aktívak voltunk. Négy tervünk volt Kaikoura-ra: megnézni az Ohau Stream-nél úszkáló bébi fókákat, homárt enni (híresen jó a környéken), körbesétálni a félszigetet és meginni a mamiéktól kapott 2007-es Cristal pezsgőt.

Ha olvastátok a legutóbbi Kaikoura-s bejegyzést, akkor az Ohau Point ismerősen fog hangzani. Kaikoura előtt olyan 30 km-rel ez az egyik leghíresebb és legnagyobb fur-seal (medve fóka magyarul) kolónia a környéken. Ugyanitt található az Ohau forrás és apró vízesése, ami önmagában is gyönyörű, de mégsem erről híres, hanem a patakban úszkáló kölyök fókákról. Legutóbb nem volt hozzájuk szerencsénk, de ezúttal jókor érkeztünk, és tényleg ott voltak a vízesésnél!!! Elképesztően aranyosak voltak. Olvastuk, hogy május és október között fejlesztik az izmaikat és vadászati ösztöneiket a vízesésnél, gyakorolnak a felnőtt életre. Édesek és kíváncsiak, a GoProt is megnézték közelről… J Elég sok helyen láttunk már fókát Új-Zélandon és Kaliforniában is, de ezt a látványt nem múlja felül semmi.  Mára már jól ismert hely, majdnem minden turista menetrendjében benne van, de helyiek mesélték, hogy régen, még 5-10 évvel ezelőttig is csak a helyiek ismerték ezt a titkot, és a fókák valódi nyugalomban tudták ott tölteni a telet. Mára ez megváltozott és egész évben nagyon sokan látogatják, de ki lehet kapni nyugodtabb pillanatokat, és úgy tűnik, hogy a kíváncsi bébi fókákat egy cseppet sem zavarják az őket bámuló turisták.

A fókákon és bálnákon túl Kaikoura még a crayfish (a homár egy fajtája) halászatról híres. Minden reggel friss homárok érkeznek az éttermekbe (ami nincs túl sok a városban) és abba a pár food truck-ba, amik híresek a környéken.  A parthoz közel, víz alatti sziklák mélyedéseiben élnek, így kizárólag kézzel lehet őket megfogni, ezért az áruk is elég borsos, de az élmény mindenképpen megéri a rákimádóknak. Egy kis rozoga út menti bódét választunk, amit sokan ajánlottak. Egy hűtőtáskából választhattam ki az ebédemet, nem spirázták túl: egy rostlapon megsütötték egy kis szósszal. Amennyire egyszerű volt, annyira finom is. Sokáig küzdöttem, hogy minden részéből kinyerjem a husit, de megérte J. Ezen egyszerű elvet kövezve az évfordulónk estéjének vacsoráját sem gondoltuk túl: jól bevásároltunk egy Takeaway-esben, kumara chips, corn nugets, fish&chips, minden amit imádunk, és hozzá kibontottuk a február óta őrzött, Új-Zélandot bejárt 2007-es Cristalt. Nem csalódtunk benne J.

Ahogy a lentebb látható videóból is kiderül egész Kaikoura-s utazásunkat a fókák uralták. Második nap megtettük Kaikoura legnagyobb túráját, 4 óra alatt körbesétáltuk a félszigetet. A kiinduló parkoló is otthont ad pár fókának, akik bár elég nyugodtan szundiznak egész nap, de ha 1-1 turista túl közel merészkedik hozzájuk, akkor azért nagyot tudnak mordulni. A helyiek nem igazán kedvelik már a nagy fókamizériát. Pont a látogatásunk hetén volt egy Kaikoura-i pár az étteremben, akik panaszkodtak, hogy elég nagy gondot jelentenek a fókák manapság. Mivel védettek, és a fur seal-eket még az Orcák sem eszik meg, így egyre csak szaporodnak, büdösek, és sokszor megnehezítik a helyiek életét. Érdekes volt a másik nézőpontot is hallani, mi eddig csak a bűvöletükben éltünk. Mindenesetre a parkolóban, ahol egészen közel az emberhez tanyáznak a fókák lehetett érezni, hogy ez így nem igazán természetes. A séta útvonalon, elhagyva az utakat és kocsikat gyönyörű kilátás, és eldugott fókakolóniák vártak; Koikoura érdes sziklás partjai igazi holdbéli tájat idéznek. Távcsövünknek köszönhetően még bálnát is láttunk, illetve csak a vízcsóváját, nagyon piciben, de tudtuk, hogy az ott bálnát jelent J. Pont olyan hosszú volt a séta, ami még nekünk is kényelmes volt, de azért nagyon megérdemeltnek éreztük a túra végén elfogyasztott korsó sört. J

Kaikoura továbbra is egyik kedvenc úti célunk, gyönyörű naplementék és napfelkelték, sziklás partok hegyekkel körül véve, édes fókák és bálnák, ezt nem nagyon lehet felülmúlni… Remélem, még el tudunk tőle köszönni mielőtt elhagyjuk Új-Zélandot!  

Minden állatbarátnak kötelező videó:-)

és mégtöbb kép :-)

Days off @Marlborough Sounds

Szabadnapjainkat kihasználva próbáltunk az elmúlt 3 hónapban minél többet felfedezni a környékből. Mindegyik kitérőnk gyönyörű és izgalmas volt, így megérnek 1-1 saját bejegyzést. Az első utunk egy rövid 1 napos road trip volt a Marlborough Sounds öbleiben. Igazából a térképen néztem ki egy utat, ami követi a partot, kacskaringós is, így gondoltam, biztos, hogy nagyon szép lehet róla a kilátás. 

A Marlboroug Sounds a déli sziget északi belépője, egy hatalmas fjord tele öblökkel és kis szigetekkel. A leghíresebb része a Queens Charlotte Sound, ahol már a mamiékkal végig autóztunk. Nyilván több napos gyalogtúrával lehetne a leginkább kielvezni a Sound gyönyörűségét, de hat nem tudjuk letagadni önmagunkat, így kimaxoltuk az autóval bejárható határokat. Így néztem ki a második, Soundba tett látogatásunk útvonalát, ami ezúttal a Sounds dél-keleti részen kanyargott.

A Pictont és Blenheimet összekötő murvás út Cloudy Bay-ből indul, ahol a Wairau folyó is végződik. Egészen abszurd látvány, ahogy a szőlőterületek hirtelen fenyőkkel övezett tengerparttá válnak. A Soundsnak ez a kevésé látogatott útja (nem véletlenül, ugyanis nem túl ideális a murvás földúton szerpentinezni hegyről le es fel...) olyan pici öblökön vezet át, mint Whites Bay, ami egy gyönyörű sziklás boltívet rejt, amit csak az fedez fel, aki átmászik a sziklákon; vagy a zöld fűvel övezett Robin Hood Bay. A Sounds panorámáját egyszerűen soha nem lehet megunni, folyamatosan kosztümös, kalózos filmeket juttat eszembe… 

Az út egészen Pictonig vezetett, ahova kikötnek az északi szigetről érkező kompok. Legutóbb csak átrobogtunk rajta, hogy minél hamarabb megtaláljuk a Queen Charlotte Drive-ot, de most pont ebedre kész hassal érkeztünk így kicsit felfedeztük magunknak az apró kikötő várost. Egy szokásos fish and chips társaságában élveztük kicsit az öböl látványát mielőtt visszatértünk volna Blenheimbe.

Az első két utazás során bejártuk, amit csak kocsival lehetett, de mint említettem a Sound-ból sosem elég, így egy másik nyugodt hétfőre különböző hajóutak után érdeklődtünk. Irodavezető kollégánknak köszönhetően nagyon jó áron találtunk egy 4óras délutáni hajókázást, aminek a végcélja egy madárrezervátum sziget. Le is csaptunk rá, így a Queens Birthday munkaszüneti ünnepnapon elmentünk hajókázni a Queens Charlott Sound-ba.

Az E-KO Tours alapvetően nem csak túra csoportokat visz a madárrezervátum kis szigetre, de sokat is tesz az ügyért és nagyon elhivatottak. Nagyon sok érdekes dolgot hallottunk és főleg láttunk. Nagyon ritka helyi madarakat, pici fóka kolóniát, akik egy sziklán éldegélnek; és egy lazac farmot is, ahol rengeteg sirály és jóllakott fókák tanyáztak. A már említett kolónia először a hálót átugorva garázdálkodott a lazacfarmon. Erre az emberek magasítottak a hálókon, de az okos fókákon nem lehetett kifogni, ők akár 40 méter mélyre is leúsznak, hogy a háló alját kirágva jussanak a fincsi halakhoz. Amik amúgy tényleg híresen finomak, mi is a Soundsból származó lazaccal dolgozunk az étteremben, amik a nagyon hideg vízben alig mozognak így egészen más állaga és íze van a húsuknak. Szóval érthető, hogy a fókák nem adják fel könnyen a harcot. De a lazac farm után következett a túra legelképesztőbb része, ráleltünk egy éppen vonuló delfincsoportra. Nagyon sokan voltak es nagyon közel jöttek a hajóhoz!!! Tényleg elképesztő volt és szerencsére jó sokáig velünk úsztak így volt idő rögzíteni és élvezni is az élményt. Nincsenek rá szavak, még a videó sem tudja igazán visszaadni…

Ettől az élménytől egészen felspirázva érkeztünk meg Motuara szigetre, ahol állítólag még kiwit és pingvineket is lehet látni. Nyilvánvalóan kiwit ezúttal sem láttunk, de a pici kék pingvinek, akiket Oamarunál sok pénzért néztünk, hogy hazatotyognak, most ott bújtak meg a kis fadoboz otthonukban… Egyet szemügyre vehettünk, tényleg nagyon cuki… Mellettük még láttunk jó pár ritka madár fajtát és felmásztunk egy gyönyörű kilátóba is. A Sounds továbbra sem okozott csalódást, és már nagyon várjuk, hogy legközelebb augusztus első hetében, a Wellingtonba tartó kompon élvezzük a látványt…

KÖTELEZŐ videó :-)

És akkor jöjjön mégtöbb kép:  (leginkább a delfinekről :-)

Life and work @Marlborough

Mikor terveztük az Új-Zélandi utazást és munkakeresést (akár még otthon, akár VM után) csak reménykedtünk, hogy sikerül a Marlborough-i borvidéken dolgoznunk. Az ország 5 fő borvidékéből talán a leghíresebb, de az innen származó Sauvignon Blanc biztosan az egyik leghíresebb terméke az országnak. A mamiékkal itt töltött 1 nap csak erősített ezen az érzésen, így mikor megkaptuk azt a bizonyos hangüzenetet a Hans Herzog Winery irodavezetőjétől, rettentően örültünk. Mindössze két hetünk volt a munka előtt megtervezni az odavezető utat (amit már olvashattatok), és csak annyit tudtunk, hogy a téli szezonban hárman (mi ketten és egy francia fiú) fogunk dolgozni a Bistroban. Hogy milyen beosztásban, és pontosan milyen munkakörben az igazából csak az első két munkanap alatt derült ki. Már két hónapja vagyunk itt, Marlborough kisebb városában, Renwickben lakunk a személyzeti házban, heti 50-55 órát dolgozunk, és közben megpróbálunk mindent kihasználni, amit a környék kínál.

Szóval, a borászat, ami várt minket március 30-tól, a Hans Herzog Winery. Egy Aucklandi munkatársunk tanácsára kerestük meg, először csak kóstolás céljával, de a nagyon jó borok, elegáns berendezés és gyönyörű kert rávett minket, hogy munka után érdeklődjünk. Egy svájci házaspár (Hans és Therese)üzemelteti a kis családi birtokot, ami egészen pontosan egy 11,5 hektáros szőlőterület, egy étterem, egy cellar door és egy bisztró. Maga a borászat része tényleg érdekes, ezen a helyi viszonylatban nagyon kicsi területen 29 szőlőfajtával dolgoznak (csak, hogy párat említsek a klasszikusokon kívül: Separavi, Grüner, Nebbiolo, Barbera, Arneis, St. Laurent, Zweigelt, stb.), Új-Zélandhoz képest eléggé hagyományos módszerekkel. Kizárólag vadélesztő (itt ez ritka!!), hordóban erjesztést, héjon áztatás, hosszú hordós érlelés, szűretlen tételek, és hasonlók a jelszavak a borászati túrákon. A borok nagy része tényleg kifogásolhatatlan szerintem, mindegyik tétel elegáns és harmonikus; főleg a helyi erők számára különleges ilyen szőlőfajtákat kóstolni, ilyen stílusban. Sok borturista számára nehezen értelmezhető, hogy nálunk nincs olyan Sauvignon Blanc, mint minden más borászatnál, de az esetek 90%-ában abszolút sikere van a boroknak, így elég könnyű velük dolgozni.

Ami az egység vendéglátás oldalát illeti már messze nem ilyen egyszerű a szituáció. Normális esetben a két egység: Étterem és Bistro együtt működik (bisztró ebédre, étterem vacsorára) és a különbség, hogy az étteremben csak degusztációs menü van, a bisztróban pedig  eggyel egyszerűbb étlap. Elég nagy drámán ment át az elmúlt nyári szezonban a Front of House csapat, aminek eredményeként az éttermet bezárták télre, a bisztrót üzemeltető fiatalok working holiday vízuma lejárt, és az üzletvezető pedig felmondott. Ebben a helyzetben kezdtünk el március 30-án dolgozni. Viszonylag hamar átláttuk, hogy miben rejtőznek a problémák, és hogy miért is nem fogunk itt maradni csak ameddig muszáj, de sok jó is körbevesz minket azért. Én szeretek a cellar door-ban dolgozni, sokat beszélek a borokról és nagyon megszerettem a borászatban túrákat tartani. Gergő nagyon sok emberrel beszélget szerviz közben, így sokakat megismerünk a helyiek közül és az átutazók is sok színt visznek a mindennapokba. 

A személyzetről csak pár szóban: David, a séf, aki tisztaságmániás és nem a kommunikáció világbajnoka, de igazán jószívű és szépen csendben mindent megcsinál, amit kérünk tőle, még a személyzeti ebédnél is. Johanna, a másik séf, aki nélkül minden napunk nehezebb lenne, mert David arcára csak ő tud mosolyt csalni, így igencsak jó hatással van az egész munkamenetre. Van egy nagyon fiatal francia sommelier fiúnk, aki korából adódóan elég lobbanékony és önfejű, de olyan kóstolási tapasztalata van, amit otthon kevesen mondhatnak magukénak, és tényleg nagyon jó érzéke van a borokhoz. Közülük mindenki 2-3 Michellin-csillagos éttermekből érkezett, így nagyon érdekes tapasztalatokat cserélünk. A borászatban sok ember fordult meg a szüret alatt: egy német fiú-lány páros (csak barátok...) akiket Hans a gyerekeiként kezelt, így megviselte mikor elmentek; mellettük egy svájci lány volt még állandó alkalmazott, aki viszont nem annyira jött ki jól a főnökúrral. Még egy színes egyénisége volt a csapatnak Mojo, egy japán sommelier fiú (Michel Bras-nál is dolgozott), aki mielőtt végleg hazaköltözne Japánba akart egy kicsit dolgozni egy borászatnál. Elképesztően jó érzéke volt a borokhoz és nagyon érdekeseket lehetett vele beszélgetni... Akivel a legtöbbet dolgozunk és találkozunk munkán kívül az Louisa, a brit irodavezető és férje Ben, aki kiwi, de tizenéve nem él otthon. Londonból költöztek ide, hogy kicsit megszabaduljanak a nyüzsgő, éjszakázós vendéglátó munkáktól. Mindkettejük tapasztalata és tudás túl mutat a helyi viszonyokon, és nagyon jókat lehet velük beszélgetni. Louisának feltétlenül hálásak vagyunk, leginkább miatta lehetünk itt, Ben-nek pedig tényleg mindig van egy kedves és őszinte szava a másikhoz, így nem nehéz velük időt tölteni. Nyilván mindenkire vonatozik, hogy nem minden pillanat olyan könnyű, hiszen azért már bennünk is bennünk van a mehetnék, és amúgy sem egyszerű együtt dolgozni és élni valakivel, de érdekes őket megismerni, és jó kis borkóstolós estéket tudunk csapni. Sajnos nem csak 1-2 hátulütője van a munkának, az a nagyon tisztázott és lepapírozott munkamenet, amit megszoktunk a Villa Maria-nal itt határozottan nincs meg, de két hónap elteltével már sokkal kevesebbet hőbörgünk... 

Amit viszont tényleg nagyon évezünk az maga Marlborough. Április elején érkeztünk ide, hivatalosan az ősz közepe, de ez csak a szüreti zsongásban látszott még meg. Rövid ujjúban segítettünk szüreti napokon, szedtünk Merlot-t, Viognier-t, Tempranillo-t, de a kedvencem a Montepulciano szőlő, amit ugyan nem szüreteltünk csak kóstoltunk, de elképesztően finom és lédús volt. Kaptunk egy fürtöt a cellar doorba, hogy mutogathassuk… hát nem tartott sokáig J. A közös szüreti napok után mindig meghívtak minket a főnökök magukhoz vacsizni vagy ebédelni, amikor érdekes tételek is előkerültek. Egy ilyen közös vacsora alkalmával mutattuk meg nekik a Szent Tamás Dongót, ami teljesen lenyűgözött mindenkit, nem csak minket. Szóval visszük a jó hírét a magyar boroknak! :-)

A főnökök a birtokon laknak egy elég szép házban, három macskával és egy gyönyörű kutyával. Eddig kétszer kértek meg minket, hogy legyünk a házban mikor elutaznak, az állatokat etetni, meg vigyázni a házra. Először elég kétkedve mondtunk igent, mégiscsak a főnökeink otthonáról beszélünk, na meg állatokról gondoskodni... mi... De belementünk. Nem volt rossz végre szép és tiszta környezetben lenni pár napot (igen, a staff house nem az a nagyon igényes albérlet), végre volt normális víznyomásunk és fűtés a házban. Nagyon élveztük ezeket a kényelmi dolgokat, de igazság szerint az állatok teljesen belopták magukat a szívünkbe... Tudjátok, hogy nem vagyok egy nagy macska vagy kutya megszállott, de nincs mese, nagyon megszerettük őket... Samira a kutya, aki elképesztő szemekkel néz miközben eszünk, Mini pedig a három macska közül a legközvetlenebb, aki bármikor, bármilyen szituációba bemászik az ember ölébe, ha éppen úgy gondolja. Nem csak otthon, ugyan ezt teszi az étteremben is, szerencsére a vendégek nagytöbbsége szereti a macskákat... Rajtuk kívül még a tyúkokat is ki-be kellett engedni minden nap, ez inkább Gergő dolga volt, de egészen felnőtteknek éreztük magunkat, ahogy elvitte a kutyát bezárni a tyúkokat miközben én adtam enni a macskáknak. Nagyon szórakoztató napok voltak... 

A szüret nagyjából április végével be is fejeződött, innentől kezdve hétvégenként elleptek minket a borász tanonc kóstolócsapatok és szüreti ebédek/vacsorák a nagy borászatok alkalmazottjainak, szóval mi nem unatkoztunk. Mindeközben a borvidéken szépen lassan a színekben is beköszöntött az ősz, és amerre az ember ellátott sárga-barna-piros szőlőtenger hullámzott. Tényleg leírhatatlan látvány ilyen mennyiségben és ilyen gyönyörű környezetben, hegyekkel körülvéve… Aztán a napsütéses, kellemesen langyos őszből egyik hétről a másikra beköszöntött a tél (csak helyi viszonylatban). Amikor a városban esik az eső, akkor a völgyet körülölelő hegyeket másnapra hó borítja, ami egészen csodás látvány. Pár esős napot leszámítva igazi gyönyörű napsütéses téli idő van, már lehullott az összes levél, lassan a metszést is befejezik mindenhol, egyre kevesebb a biciklis turista és egész lecsendesedett a környék. Gergő nagy boldogságára ez azt jelenti, hogy lassan kinyitnak a sípályák, és már tervezzük, hogy melyik szabadnapunkon célozzunk meg egy közeli pályát.

Minden héten, hétfőn-kedden van szabadnapunk, amikor a Bistro zárva van, így ebben a két napban van leginkább alkalmunk megismerni a környéket. Eddig háromszor vettük rá magunkat, hogy elhagyva a meleg ágyat kiránduljunk kicsit, autókáztunk a Marlborough Sounds eddig még nem látott részén, az évfordulónkon két napot töltöttünk Kaikourán fókákat csodálva, pár hete, az első havas hegycsúcs láttán pedig a Nelson Lakes nemzeti park két tavát néztük meg. Ezen kívül, amikor tehetjük, akkor a kóstolást sem hanyagoljuk el, minden héten a nagyfőnök kinyit pár palack bort, hogy a csapat együtt kóstolja meg és mondja el róla a véleményét, és néha 1-1 borászatot is meglátogattunk. Az utazások és a borok érdemelnek 1-1 külön bejegyzést, mert tényleg nagyon sok csodás dolgot láttunk és kóstoltunk.

Ha nem borozunk/sörözünk/utazunk, akkor pedig a haza utat tervezzük. Mindazoknak, akik nem hitték, hogy hazamegyünk, most már bizton állíthatjuk: megvettünk minden repülőjegyet. Tavaly a borfesztiválon búcsúztunk mindenkitől, most ugyanott láthattok majd viszont minket, hogy szép keretbe foglaljuk ezt az egy évet. Pontos tervekről és dátumokról pedig majd a kicsit később…

Képek a mindennapokból: