extraordinary together: The Winterless North

Két hónap telt el az utolsó beszámolóm óta, és az életünk ez idő alatt elég jelentősen megváltozott. Teljesen át kellett alakítani a mindennapokat, mert munkát kaptam egy kávézóban. Csak, hogy egyből belecsapjunk a közepébe… A French Coffee House nevű kis helyet vezetem, ami a Pompallier Mission and Printery birtokon van. Ez egy nagyon régi, hosszú történelmet őrző birtok, így a New Zealand Heritage csoport üzemelteti. Van egy birtok igazgató, ő a főnököm, egy helyettese, aki a házban lévő kis souvenir boltot vezeti és én, aki a kávézót. A helyi backpacker vendéglátó munkásokkal szemben itt mindenki helyi és évek óta itt dolgozik. Pár hete dolgozom, és lassan kezdem megtanulni a járást. Kávét főzök, sokat sütök, mert a kínálatunk nagy részét mi készítjük, és közben igyekszem minden kis személyes infót begyűjteni mindenkiről, hogy minél jobban tudjak lavírozni a főnökség és a kávézóban dolgozó lányok között. Most elég nyugis a napi menet, de az már nagyon egyértelmű, hogy nyáron teljes őrület van. Szerencsére minden nap csak 10-3ig van nyitva a hely, és nem is igazán engedélyezett a túlóra. Minden héten keddtől szombatig dolgozom, 8tól 4ig. Sajnos sok forrás megy el babysitterre (heti két napot és két délutánt vannak vele), de legalább vasárnap-hétfőn tudunk együtt lenni négyen Gergővel. Neki is csendesebb a munka, így mostanában vasárnaponként itthon van. Ő intézi mind az 5 nap a reggeli menetet, és egész kedden ketten vannak a Márkkal, ami egészen új kapukat nyitott meg a kapcsolatukban.

Semmi panaszom nem lehet a munkára, bár még lelkesedni sem igazán tudok. Mindenki kedves, lehet normálisakat beszélgetni, mindenkinek meg vannak a maga kis sajátosságai, de nem esik nehezemre bent lenni. Ahogy telnek a napok egyre többször fordul elő, hogy egyéb kompetenciámat is tudom használni, így csak türelem kérdése szerintem, hogy találjak majd benne motivációt. Nyáron egyértelműen kemény menet lesz a people management, a munkafolyamatok kialakítása, hogy rendszerezetebb legyen, mint tavaly. Még hozzá kell szoknom az 5 nap munkához, most érezni, hogy az elmúlt egy évben nem dolgoztam… Na meg előtte sem erőltettem meg magam az irodai munkában, ehhez képest most 8 órán át állok vagy takarítok, vagy sütök. Kicsit megijesztett a gerincsérvem az első hét után, de kezd hozzászokni a hátam, és most már nem fáj szerencsére, csak figyelnem/vigyáznom kell rá. A fiúkat ma először vittem be a kávézóba amióta dolgozom, mert megígértem nekik, hogy megkóstolhatják a forró csokit, közben meg petángoztak és nagyon élvezték. Ja és minden héten egyszer Simon odasétál majd hozzám a suliból egyedül, hogy egy kicsit ketten bandázzunk mielőtt hazamegyünk.

Olyan iszonyat ügyesen teljesít a suliban, hatalmasat fejlődött. Elég hektikusan indult szegénynek a tanév. Először is egy 17 fős osztályból egyszer csak egy 26 fős lett 3 különböző korcsoporttal (kis város-kis suli…). Egy elég nagy port kavaró, végül nyomozást is eredményező szülői panasz miatt új tanárt kaptak. Nem volt egyszerű a folyamat – mármint az eljárás – beszéltek a gyerekekkel, és videóra is vették a jelentős interjúkat (Simonét is) és végül a suli megvált a tanártól. Sokat kellett beszélgetni Simonnal, hogy helyre tegyünk mindent. Eleinte bántotta, az egész, de aztán jött az új tanár, Miss Young, akinek köszönhetően nagyon sok minden változott. Lehet, hogy Simon is mostanra ért meg rá, de a lényeg, hogy büszkén mutatja, mennyire figyel, hogy szebben írjon és javult is az írásképe nagyon sokat. Élvezi, hogy végre használhatja a saját tolltartóját, végre kötelező háziként olvasunk itthon minden nap, és imádja a különböző témájú projekteket. 2 hétig tanultak a méhekről, most pedig a maori új év, a Matariki van terítéken. A könyvhéten hatalmas lelkesedéssel választott maori-angol könyveket és itthon minden nap elmondja a pepeha-ját, ami a maori bemutatkozó önmagunkról és a környezetünkhöz való kapcsolódásról. Minden tanár dicséri, ügyes a matekban, és a helyi gyerekekkel együtt van olvasó csoportban. Egyre többször jutnak itthon eszébe angolul a szavak, ami egyrészt fantasztikus érzés, másrészt emlékeztet, hogy nincs messze az idő, amikor figyelmeztetni kell majd, hogy itthon magyarul beszélünk.

Ami még durvább, hogy egyszer csak Márk is elkezdett 1-1 angol szólt mondani észrevétlenül. Spiderman, aki azt mondja, hogy ’stop’, na meg már tudja, hogy Captain America az angol neve és amikor magyarul számol, a három-nak elharapja az r hangját, mint angolul kellene. Ezek iszonyat pici lépéseknek tűnnek 8 hónap itt töltött idő után, de ugyan olyan melegséggel tölt el, mint Simon lassan hezitálás nélküli angol beszéde. Amennyire jól boldogul az oviban, annyira aggódok, hogy jövőre nagyon nehéz lesz a sulit megszoknia, de tudom, hogy még messze van. Bármennyire is iszonyat szófogadatlanok tudnak lenni, és az esetek nagy százalékában veszekednek egymással, olyan nagyon-nagyon büszke vagyok mindkettőjükre.

Sok apró változása van az együtt töltött időnek, amiket nem tudom, hogy vajon a hely hozott magával, vagy a fiúk érésével máshol is megtörtént-e volna. Nagyon sok zenét hallgatunk. A trambulinban kezdődött, de most már olyan hosszú a kedvenc zenék listája, hogy itthon és a kocsiban és hosszú-hosszú playlistet játszunk le a kívánságokból. Ha Gergő jelen van, akkor visszaszorul a populáris vonal, de a paletta a Hips dont lie-tól a Red Hot-on át a Blur Song 2-ig terjed. Már nem csak Simon, hanem Márk is kezdi énekelni a dalszövegeket és még nekem is megengedik, hogy táncoljak, de csak a trambulinban és a konyhában. Kocsiban szigorúan csöndben és mozdulatlanul kellene maradnom :-D.

Továbbra is nagyon sokat legózunk együtt, de már Márk is jókat tud építeni, ha éppen kitartó kedve van. Sokat Hotelezünk (álltalában vitába torkollik a játék, hogy kié lesz a Liberty), de a kedvencem, hogy Simon kezd Römizni tanulni. Amikor 4en vagyunk mindig az asztalnál eszünk TV nélkül, de nagy moziesteket is tartunk, popcornnal és általában Marvel filmekkel. (de egy ponton túl már nem nézhetjük tovább a filmeket, mert így is hektikusak az éjszakák…) A rákvadászat láz kicsit alább hagyott (szerencsére), de újra próbálkozgatunk a horgászattal, láttunk polipot a Long Beachen, így most azt is keresünk időről időre, na meg a hétvégék felét a foci uralja. Minden szombat reggel meccs van, hol itt nálunk, hol másik településen. Nagyon szerettem ott lenni, igazán jó kis meccsek voltak, aranyosak ahogy játszanak, és igazán lelkesen lehet szurkolni nekik. Mióta dolgozom ezekre sajnos nem tudok elmenni, hiányzik, hogy lássam, hogyan fejlődik... Miután egyedül vasárnap vagyunk együtt négyen, így a vasárnapi családi focik kicsit visszaszorultak, és ha van energia akkor próbálunk valamit programozni.

Egyre nehezebb olyan pár órányira lévő dolgokat keresni, amiket még nem láttunk, de azért mindig megoldjuk. Az egyik vasárnap mindenképp barangolni akartunk, így elindultunk délnek, ahol Waipu környéke vonzott minket. Megnéztük a Gloworm barlangot, ahol a fizetett túrát kihagyva nem láttunk sok glow wormot (világító parázsférget) de érdekes volt vezetés nélkül a sötét-vizes barlangban császkálni. Majd átmentünk az óceán partra a Waipu Cove településre, ahol gyönyörű part, cuki kávézók és aranyos kisváros várja a hétvégi turistákat. A tengerparton annyi fésűkagyló volt, amennyit egy helyen még sosem láttam… Kifejezetten nehéz volt nem az összeset felszedni, de annyira sok volt, hogy vissza kellett fognom magam… És ezzel még nem volt vége, tovább mentünk Mangawhai Heads felé, ami bár ország szerte ismeretlen, de a helyiek által nagyon kedvelt part, sokan is voltak. A fiúk itt láttak (Új-Zélandon) először fekete homokot. Gyönyörű, óriási sziklák, széles homokos part, ameddig a szem ellát. Nagyon-nagyon szép és különlegesen látvány, ha a környéken laknék, én is ki jönnék minden hétvégén csak úgy sétálni.

Ugye a bevásárlások sokszor kimozdítanak minket a félszigetről. Így volt egy hete is, amikor együtt mentünk vasárnap Kerikeribe a szokásos két heti nagybevásárlásra, és kicsit barangoltunk a környéken. Különösen élvezem az őszi tájat, ahogy a lombhullató és a virágzó fák váltják egymást. Mindig megdobban kicsit az otthoni szívem, amikor látok egy őszülő fát, de azonnal csodálattal tölt el, mikor egy pillanat múlva meg a piros virágok borította fákat fotózom. Szóval gyönyörködve vezettünk Kerikerin túlra a Perua félszigetre, ahol az a táj várt minket, amibe beleszerettünk 10 éve. Zöld dombok, óceánnal a háttérben. Ez az alig egy órányi autózás is annyira fel tud tölteni, nem lehet ezzel a látvánnyal betelni.

Csak úgy, ahogy továbbra is újra és újra rácsodálkozunk, hogy milyen gyönyörű helyen élünk. Az ősz beköszöntével egyre több az eső, de az esővel együtt jönnek a szivárványok. Életemben nem láttam annyi szivárványt, mint itt az elmúlt 2 hónapban. Duplát, élénket, közelit, az alját, ahol az arany terem - bármilyen is, mindig egy csoda. Ahogy minden egyes naplemente és napfelkelte is az. Erről nem is nagyon lehet többet mondani, a képek magukért beszélnek. A kedvenc reggelek, amikor a csajokkal sikerül összehozni egy Transzkontinentális video call-t, kimegyek még sötétben a Long Beachre, ahol szerencsére már f7kor kinyit a kávés kocsi, és miközben a csajokkal beszélgetek, nézem a napfelkeltét. Jobb lenne velük személyesen beszélni, de azért ez egy picit kárpótol…

Ezekben a video call-okban és group chateken tudom csak megosztani a mindennapi életünk nem nagy jelentőséggel bíró, de annál inkább szerethető momentumait is. Például, hogy számtalan jelmezt készítettem az elmúlt időben… Iron Man páncél, Amerika Kapitány pajzs (4 db-ot is…) Waita, a sós vizek csillagának jelmezét, és még egy Batman is becsúszott. Gyűjtöttünk rengeteg pauát, tengeri sün páncélt, és a már említett izgalmas polip után Gergő meg Már láttak rájára vadászó cápát is, nagyon-nagyon!!! közel a sziklához, amin álltak. Ez igazán durva volt… Egyre többet csinálok sushit, amit nagyon-nagyon élvezek, na meg a pizza tésztánk is szépen lassan fejlődik. Csaptunk egy lángos partyt Gergő munka csapatának, ami nagyon jó hangulatban telt naplementével, zenével, borozással, és mindenki lelkesen nyújtotta a maga kis mini lángosát. Gergő szülinapját is megünnepeltük egy pisztáciás csigával. Most épen olyan hetekben vagyok, hogy nagyon hiányoznak a baráti beszélgetések. A munka sok mindenben segít, ugyanakkor az eddig meglévő némi kapcsolódásokat viszont visszaveti… De mondogatom én magamnak, hogy türelem-türelem, maratont futunk.

Sokat gondolkodunk, hogy mi legyen a hosszú távú terv. Én nem akarok sokáig itt maradni, ahol dolgozom (majd a nyár után megmondom, hogy egyáltalán még egy évet bevállalok-e vagy sem), de Gergő sem onnan akar nyugdíjba mennyi. Egyszer majd a gyerekek is felnőnek kicsit jobban, és nem fognak üvöltözni meg ugrálni egyfolytában, és nem az életük menedzselése lesz minden gondolatom. Vannak tervek, egy kis panzió, családi B&B, vagy ilyesmi, és ezt itt mind el is tudjuk képzelni. Mamának kert, amit gondozhat, nekünk pedig valami, ami a miénk, és amiből megélünk. De még agyalunk, hiszen azért ez még messze van…

Most várjuk nagyon mama érkezését és figyelemmel követjük, hogyan viszonyulunk a jelenlegi Winterless North-hoz - ahogy itt mondják…

Gergő csinált videót az utakról meg pár momentumról!

Még több kép (most különösen nem tudtam válogatni, szóval van mit görgetni:-D):

Itt töltöm az ebédszünetem általában <3

És ilyen képeket kapok reggelente, hogy jól induljon a napom <3

A lános-partyra készülve

És a faszán sikerült mini lángosok

Márknak annyira borzasztó az étrendje h a vajas kenyeret is csak díno formában hajlandó megenni...

Pisztáciás csiga torta 44. szülinapra

Az első home made sushi vacsora

És az alakuló pizzáink!! a kedvencem a kéksajtos-körtés..

És igen, halat is filéztem, amit a Sage séfje fogott és nekünk adta

Makadámia dió gyűjtés a suli udvarán

ez még mindig hihetetlen...

kedvencem, a bunker építés...

Oke Bay-ra is visszamentünk apálykor

Kawakawa ősz...

Kerikeriben nyíltnap volt a tűzoltóállomáson, és mindenképpen meg kellett néznünk

szerencsére nem sűrűn támad hozzá kedve :-D

nem csibész, egy picit sem...

Néha én is kapok egy szobát a bunkerben

ritka pillanatok

a menő csibész :-D

Gergő végre kapott egy wetsuit-ot, így most azon van h tengerisünöket fogjon

a rája, amire a cápa vadászot...

...és a cápa

ez csak a kollekció egy része

Erre a legbüszkébb Simon :-)

Kedvencünk a Fantail. Tavasszal egyáltalán nem láttuk őket, de ősszel jöttek elő, és a fiatalok ahogy gyakorolnak repülni kifejezetten közel repülnek az emberhez