Sydney

A Sydneyben töltött három napunk meghatározó tényezője volt, hogy megérkezésünk előtt lecsekkoltuk a bankszámlánkat, és kiderült, hogy nagyon jól állunk pénzügyileg. Így a Melbourne-i visszafogottságot kompenzálva, gyakorlatilag három napos gasztro-túrát tartottunk a városban, de azért a nevezetességeket is megnézegettük (néha…) :-)

Késő délután érkeztünk meg, így az első benyomás a Darlinghurst negyedünk sötétedés utáni arca volt, ami nem győzött meg bűbájával. Körbe sétáltunk a szomszédos Potts Point negyed zsúfolt, aztán egyszer csak kihalt utcáit egy könnyed kis étterem után kutatva, de hiába… Végül csak rátaláltunk egy japán étteremre, ami a kicsit barátságtalan utcák után azonnal mosolyt csalt az arcunkra. A Harajuku Gyoza abszolút felidézi a modern XXI- századi rózsaszín, műanyag és már-már túlzottan is vigyorgó Japán kultúráját, főleg mikor a házi sakét töltve üvölt minden felszolgáló lány fülsértően magas hangon valami mantrát. De önmaga szürrealitásában nagyon szórakoztató élmény volt, és ami még fontosabb, hogy príma volt mindegyik ízesítésű gyoza. Nagyon finom japán söröket ittunk, szóval végül sikeresnek ítéltük meg az egész estét, de akkor még úgy éreztük, hogy Sydney-nek nagyon nagyot kell mutatni, hogy felülmúlja Melbourne-t.

Ez első igazi Sydney-i napot a belvárosban, a Hyde park körül sétálgatva kezdtük, megnéztük az Anzac emlékművet - amit itt nagyon komolyan vesznek, akárcsak Új-Zélandon, mert nagyon sok katonát vesztettek el az első világháborúban -, a St Mary’s Katedrálist, majd bevetettük magunkat a város üzleti negyedébe. Csak sétáltunk az utcákon, és próbáltuk befogadni az élményt. Sydney jóval nagyobb és sokkal átláthatatlanabb Melbourne-nél. Nincsenek villamosok, így a tömegközlekedés is kicsit több odafigyelés igényel, és a dimbes-dombos negyedek között igen nehéz eligazodni. Az öböl egyik kikötői részéhez lyukadtunk ki, ahol a tengerészeti múzeum is található. Nehéz volt Gergőt elszakítani a hajóktól és tengeralattjáróktól, de az ebéd ígérete segített… Ezek után a Chinatown-on át vezetett az út a Chippendale negyedbe, ahol várt minket az ebédfoglalásunk. Mikor a Biota után informálódtunk, akkor találtunk rá az Automata étteremre, aminek a PR videója hasonlóan egyedi és érdekes világot mutatott. A gasztro és bár életéről híres negyed egyik legjobb utcája a Kensington Street, ami mintha egy külön kis elit világot szolgálna ki, kicsit mainstreamtől eltérő módón. Az utca sarkán már rögtön egy nagyon híres fine dining étterem áll, a Silvereye, de ha tovább haladunk még érdekesebb dolgok várnak. Egy hatalmas szálloda utcafrontján van egy lazább, bárosabb stílusú hely, mellette pedig a csak menüt kínáló Automata.

Ezek mind egy tulajdonban vannak, de az éttermeket a séfek üzemeltetik, így egyedi és hiteles mindegyik. Velük szemben egy pici sikátor bejáratán egy hatalmas Spice Alley piros felirat hívogat, és a kapun belépve hirtelen egy teljesen egyedi, keleti világ vár. Apró, különböző keleti ízeket kínáló pultok közül lehet választani, ahol leginkább öltönyös üzletemberek, tökéletesen öltözött barátnők ülnek apró kis fa székeken, és pálcikával eszik a kifőzdék tökéletes kínálatát. Megígértük magunknak, hogy ide vissza kell még jönnünk, de sajnos túl messze volt a szállásunktól… Végig sétálva a Kensington Streeten tudtuk, hogy az egyik leghíresebb egysége, az Automata sem nyújthat majd csalódást. Az ebédre és vacsorára is fixen 3 vagy 5 fogást kínáló, indusztriális stílusú étterem nagyon erős felütése volt a következő napoknak, minden fogás tökéletes volt, az italpárosításokban bátran használtak borok mellett más alkoholokat is, és mindezt egy közvetlen, barátságos, de tökéletesen profi hangulatban. Az itteni csapattól kaptunk egy listát borbárokról és koktélbárokról, amit térképként követünk ebben a három napban.

A Chippendale negyedből a hangulatos, igen csak meredek utcákkal bíró Surry Hills negyeden át vettük az irányt, hogy délután kicsit lepihenjünk otthon. Pezsdítő volt látni, hogy milyen aktív, de mégis békés az élet Sydneynek ezen szegletében. Rengeteg kávézó és bár, apró parkok, viktoriánus stílusú házak, napsütés, mintha csak egy film idealisztikus jelenetében sétáltunk volna. Hogy méginkább giccses legyen az élmény, felfedeztünk az égen egy fehér szívet, ami után a repülő éppen a Josh nevet írta… Lemaradtunk az üzenet teljes hosszáról, de valaki éppen egy nagyon nagy vallomást kapott a városban. Mielőtt átértünk volna a saját, Darlinghurst negyedünkbe egészen véletlenül vettünk észre egy apró bárt, ami pont szerepelt ’A’ listán. A TMBTP – This must be the place nevezetű bár (véletlenül rálelni egy ilyen nevű bárra?? vicces) apró, de annál igényesebb itallapja nagyon érdekes borokat és még érdekesebb koktélokat kínált. Mivel az Automatában ebédre végig ittunk egy italsort, így már nem szégyelltünk délután 3-kor koktélozni sem. Mindkettő nagyon frissítő és izgalmas volt, így egyre nagyobb bizodalmunk volt a lista sikerességében. Ezek után már tényleg nagyon vágytunk a siestára, átvágtunk a Darlinghurst negyeden, ami leginkább a meleg közösségéről és kicsit kétesebb éjszakai életéről ismert. Ekkora már rájöttünk, hogy nagyon-nagyon jó helyen lakunk, körbevéve bárokkal és éttermekkel. Estére ki is néztünk két, sétatávra lévő bárt a listáról; ittunk pár pohár bort a Bar Brosé és Love Tilly Devine izgi itallapjáról; ahogy eddig is, most is inkább különlegesebb, természetes vagy narancsborokat kerestünk, amiket meg is találtunk. Nem esett nehezünkre este behuppanni az ágyba. Egy hosszú és aktív nap után Sydney már egészen más arcát mutatta nekünk, mint 24 órával előtte.

Második napunk egy nagyon nagy eseménnyel indult: bálnanéző hajóútra indultunk reggel!!! (ígérem, ez az utolsó bejegyzés, ahol szó esik bálnáról… azt hiszem :-). Szóval, azt talán már írtam, hogy Ausztrália ezen partszakasza (mármint a keleti) egybe esik a bálnák egy migrációs útvonalával, ahol a kis borjakkal úsznak északnak a melegebb vizek felé. Főleg Hosszúszárnyú bálnát lehet látni, akik a felszínhez közelebb úsznak, mint az ámbrás cetek, és önnön szórakoztatásukra szeretnek néha kiugrani a vízből. Erről a látványról nyilván csak álmodoztunk, de bálnákra nagy eséllyel számítottunk még az elmúlt hét sikertelen próbálkozásai után is. És így is lett. A hajó a The Rock nevezetű városrész kikötőjéből indult, ami talán az egyik legnyüzsgőbb, legturistásabb része lehet a városnak. Reggel 9-kor még egészen barátságos volt, de mire 1-kor kikötöttünk már majdnem elsodort a forgatag. Kifutott a hajó, és még a bálna extázis előtt a Sydney öbölben is gyönyörködhettünk. A bálnanézés egészen más élmény volt, mint Új-Zélandon, másfél-két órán keresztül gyakorlatilag folyamatosan bálnákat csodálhattunk, mindössze 10 perces kihagyásokkal. Az nem igazán volt egyértelmű, hogy pontosan hány bálnát is láttunk, de sokszor úsztak, anya és borja egymás mellett, és ami a legnagyobb dolog, hogy egyszer ki is ugrott az egyik. Szerencsére Gergő pont látta az egészet, én sajnos csak az utolsó, visszaesés pillanatát kaptam el, de még az is nagy élmény volt. Elég valóság szagúvá tette a hajóutat, hogy az utasok nagy részét kitevő kínai csoport legfiatalabb és legöregebb tagjai nem nagyon bírták a hullámzást, így diszkrét hányás hangok kíséretében csodáltuk az állatokat. Lehengerlő, milyen közel úsztak hozzánk, nem hinném, hogy ez az élmény valaha is unalmassá válhat…

Ezzel a nagyon nagy adrenalin lökettel indultunk neki az aznapi tervnek: Opera Ház, Royal Botanic Garden, majd hazaséta a Potts Pointon át. Az Opera Ház kérdés nélkül a legikonikusabb épülete Ausztráliának, még akkor is, ha sokak szerint nem is szép. Azonban ott állva a kikötőben, ahol fénylő víz vesz körül, balra a Sydney Híd magasodik, egészen lenyűgöző az Opera Ház, közelről és messziről is. Körbe sétálva a mellette lévő kis földnyelven lévő parkot nagyon sok szögből meg lehet csodálni, de csak úgy, sétálgatni is érdemes a környéken, mert Sydney egy nagyon szép és vonzó arcát mutatja. A Royal Botanic Gardens másik oldaláról a Potts Point városrész kis földnyelvére lehet rálátni. De mielőtt felbaktatnánk ide a nagyon hosszú lépcsőn (ami amúgy Sydney-ben bárhol szembe jöhet), a Woolloomooloo Finger Wharf luxus kikötője és parti sétánya is érdemel egy pillantást. A régi kereskedelmi móló mára az egyik legdrágább és legmenőbb vasárnapi ebéd helyszín, miközben a kávézók előtt felsorakoznak a drágábbnál drágább motorcsónakok. Mi e helyett inkább bevetettük magunkat Potts Point utcáiba, hiszen itt volt a következő két úti célunk. A Monopole borbár is a listán szerepelt, és délután 2-3 révén úgy gondoltuk, hogy itt az ideje egy pohár bornak. De ami még emlékezetesebb volt itt, hogy megkóstoltunk egy Kenguru Tatárt. Mint megtudtuk, vadon élő vagy tenyésztett kengurut is felhasználhatnak az éttermek, de mivel átsütve nagyon rágós a húsa így leginkább a nyershez közeli állapotban tálalják. Ezért szoktak steaket csinálni belőle, medium vagy véres állapotban, vagy, ahogy mi is kóstoltuk, tatárt. Nem csak a hús, de maga az éter fűszerezése is elképesztően jó volt. Innen egy Instagram-on talált helyre vettük az irányt egy késői ebéd gyanánt, méghozzá a Billi Kwong – Chinese Eating House közösségi konyhájába. Egészen véletlenül találtunk rá, de utána olvasva már tudtuk, hogy nagyon különleges helyre tévedtünk. A tulajdonos Kylie Kwong egy inspiráló kínai körutazás után hozta létre az ottani teaházak nyüzsgő életét megidéző helyet, ahol az ausztrál őshonos növények és hozzávalók színezik a kínai klasszikus fogásokat. De, ami a filozófia alapját adja, hogy Közösségi Konyhakényt (a mottójuk celebration, collaboration and community) minden lehetséges termelő vagy beszállító a környékről való, egymás igényeihez alkalmazkodnak támogatva egymást, az étterem pedig feltűntet az étlapján mindenkit, aki részt vesz abban, hogy a végeredmény olyan tökéletességben és ízben kerüljön a vendég elé, ahogy azt közösen megálmodták. Két húsmentes dumplingon teszteltük a koncepció sikerességét, és egy szemernyi hibát nem leltünk bennük. Annak ellenére, hogy mint a gőzölt, mint a sült dumplingban csak zöld fűszerek és növények voltak elképesztően ízesek és tökéletesek voltak. Az egész délutáni borozgatás és eszegetés után ideje volt hazatérni, és jobbnak láttuk kicsit relaxálva tölteni az aznap estét, tartogatni erőnket a holnapra.  

Az utolsó napunkat a városon kívül, a Bondi Beachen kezdtük. Egy laza 50 percnyi buszozással sikerült kijutni a városhoz legközelebbi strandra, ami az ország egyik leghíresebb partszakasza. A Bondi Beach öble tökéletes terep a szörfözőknek, de aki nyugodtan szeretne úszni, az a part oldalában lévő medencében is megtalálja a számítását. A parti sétány mentén végig street artok szórakoztatják a járó-kelőket, azért és a hullámok látványáért strandszezonon kívül is érdemes meglátogatni.

Sydney fantasztikus élményét a legjobbal akartuk zárni. Miután délután mindent utazásra készre pakoltunk, hogy este már nem kelljen semmivel foglalkozni , elindultunk a The Start kaszinó felé. Ne tévesszen meg benneteket a helyszín, valódi úti célunk a Kaszinó oldalában található Momofuku Seiobo étterem, amit 2016-ban Ausztrália legjobbjának választottak. A Momofukut David Chang nyitotta, először New Yorkban, majd a világ pár nagyobb városa után 2011-ben Sydney-ben meg megjelent a híres barack logó. Az, hogy az ország elképesztően burjánzó és előremutató gasztro világában pont egy „világ lánc” helyi tagja lett a legjobb, kérdéseket vethet fel, azonban amit csinálnak az tényleg fantasztikus és előremutató. A nem szégyenlős árú vacsora menü mellett van lehetőség a bárpult mellől szemlélni az éttermet, és megkóstolni apró részleteit a séf világának. Az étterem életébe új lendületet hozott a Karib térségből származó séf, ami számos fogásban tetten érhető volt, még a bármenüben is. Egy kis képeslapszerű papírról választhattunk, plusz két ajánlat, így kóstoltunk meg 7 bármenü fogást, ami igen csak laktató volt. Koncepcióban vagy megvalósításban egészen egyszerű ételek is voltak, mint például a Waldorf saláta, kék sajttal felturbózva, ami nagyon jó kísérője volt az utána következő fogásoknak. A csontos pork chopot (bőrös csontos karaj) eszeveszett puhára készítették, a csonton feldarabolva, hogy nekünk már csak kézzel egyszerűen lehessen falatozni, de a Coconut turnover desszert is meglepően egyszerűen nézett ki. Gyakorlatilag a kifordított kókusz koncepciót követve a nagy piskóta buci kívül kókuszos krémmel volt bevonva, belül pedig barna kókuszforgácsok jelentették a kókusz, amúgy kívül lévő haját. Az egyik legizgalmasabb egy sáfrányos, fűszeres, lime-os hal fej és farok volt. Sikerült a hal legritkábban feltálalt, gyakorlatilag szemét részét úgy elkészíteni, hogy úgy érezhettük magunkat, mintha a tengerparton egy pálmafa alatt ennénk banánlevélről a friss piaci halat. Amúgy is imádok kézzel enni, de egészen vicces volt a Momofoku elegánsabb közegében kézzel széttúrni a tányért halhús darabkák után kutatva… :-) David Chang egyik legikonikusabb fogása a fűszeres csirkés szendvics, amit a Sydney-i Momofuku kicsit a saját arcára formált. Ehhez tudni kell, hogy David Chang úttörőként emel be street food és comfort food elemeket a magas gasztronómiába, halványítva vagy színesítve a határokat konyhai világok közt. Ez a szendvics ennek a törekvésnek egy kézzelfogható megtestesülése, ami elméletben nem több, mint egy rántott csirkecomb filé, hamburger zsömlében, savanyított valamivel (sajnos nem emlékszünk…), de gyakorlatban a csirke fűszerzése, a zsömle állaga, és a töltelék valami elképesztő íz orgiát eredményeznek, amit gyerekként fal még a legmerevebb vagy legelegánsabb vendég is. Szerintem valahogy így érdemes határokat döntögetni… Természetesen az itallap minősége sem maradt el, nagyon komoly 2007-es Savagnint és feledhetetlen 2010-es Grúz narancsbort kóstoltunk többek között. Az itallapot lapozgatva felfedeztünk két szívmelengető érdekességet: egy Dél-Afrikai Hárslevelűt és egy magyar bort, Wetzer Péter Ság fehérborát.

Hát ezzel az élménnyel zártuk a Sydneyben töltött három napunkat. Nem terveztük ennyire gasztro központúnak, de így hozta az élet és egy nagyon meghatározó élmény lett belőle. Nagyon sokat tanultunk szakmailag, érdekes koncepciókat, ízeket, borokat, koktélokat kóstoltunk egy sokarcú városban. Nem vált a barátommá, mint Melbourne vagy San Franciso, de mindenképp tanáromnak tekintem, ahova még van miért visszatérni.

A további képeken leginkább bálnák, borok és ételek láthatók :-)

Melbourne és Sydney között

Barossa után gyakorlatilag 5 napig utaztunk folyamatosan, hogy aztán Sydney-be érjünk. Legelőször is vissza kellett érnünk Melbourne-be egy nap alatt, hogy leadhassuk a lakókocsit, és felvehessünk egy rendes autót. Mókásan hangzik, de így volt a legolcsóbb és legpraktikusabb. Ezúttal a legrövidebb, belső utat választottuk, ami Adelaid-ből egyenesen elvisz Melbourne-ig, kevesebb látnivaló mentén, mint a parti út, de mi így is nagyon éveztük. Szembe jött velünk egy kenguru park, ahol láttunk fehér kengurukat, és egy pink tó is, ami egy bizonyos fajta algától olyan, mintha teleöntötték volna mályvás-rózsaszínes festékkel. Láttunk egy hatalmas, több emeletnyi koala építményt, ami ajándék boltként szolgált, de nagyon szürreális látvány volt a semmi közepén, és gyönyörű fennsíkokon mentünk keresztül. Másnap reggel gond nélkül (és szerencsére viszonylag gyorsan) megtörtént az utó csere, így indulhattunk is a kitűzött keleti parti útra. Már tudtuk, hogy elég lassú a haladás ezeken a lakott területektől távoli vidékeken, így fejben gyorsan szűrtem a megállókat, de voltak bizonyos helyek, amiket így sem lehetett kihagyni. Mindössze 4 napunk volt, hogy közel 900 km megtétele és rengeteg halott útszéli kengurut és wombatot elhagyva megérkezzünk a Sydney-i szállásunkra.

Wilsons Promontory Nemzeti Park (The Prom)

3-4 óra kocsikázásra van Melbourne-től ez az elképesztően csodás nemzeti park, ami a kontinens legdélebbi pontja, és egykor egybeért Tazmániával. Sajnos arra nem volt módunk, hogy nagyobb sétákat is megtegyünk, de ha az ember erre jár és megteheti, akkor érdemes eltölteni itt pár napot. Színes növény és vad világáról illetve fehérhomokos partjairól híres a park, és méltón az. Már a központi kis kemping-településhez vezető 20 km-es út is csodás, letérők nélkül is. Az elég nyüzsgő és láthatóan sűrűn látogatott Great Ocean Road megállói után ez egy más, érintetlen világ volt. A folyómeder és a tengerpart egyaránt gyönyörű, és ha ez még nem lenne elég, akkor itt állat lesre is érdemes időt hagyni. Már a kempingben meglestünk egy wombatot (a koalákkal tartoznak egy családba, csak ők földön, a bozótosban élnek), de később a park egy sétáját megtéve láttunk rengeteg kengurut, wombatot és emu-t is. Az egyik legszebb és legizgalmasabb nemzeti park ahol jártunk…

Lakes National Park

A Prom után már csak el akartunk jutni az aznapi szállásunkra, Sale városába, ami a Lakes National Park egyik főbb városa. Ez a nemzeti park és környéke gyakorlatilag 3, a tengertől egy vékony földnyelvvel elválasztott belső tavat és azok mocsaras vidékét jelenti. Ha az ember nem tölt itt több napt, és nem akarja végig hajózni a csatornákat, bekirándulni a parkokat, akkor kocsival sem nagyon érdemes körbejárni a dolgot. Mi leautóztunk a 90 Mile Beach nevezetű tengerparti részre (vajon hogy lehet két országban is ugyanúgy hívni egy híresebb turista partszakaszt?), ami valóban nagyon szép, de nem különösebb, mint bármelyik szörfös part. Becsülettel beautókáztunk Loch Sport városába, hátha arra látunk majd mocsarasabb vidékek, de leginkább csak egy kicsit elhanyagolt és romos kisvárossal találkoztunk, na meg pár hatalmas kenguruval az egyik utca végén… Amire viszont érdemes rászánni egy órát, az a Sale városához közel lévő Swamp Boardwalk besétálása. Gyönyörű, vad tavakon és lápos vidéken visz át, ahol igazán a természet az úr, és még hatalmas pelikánokat is láttunk. Mielőtt 1-2 óra autókázás után elhagytuk volna a vidéket a Lake Entrance nevű városka melletti kilátóról nagyon jól meg lehet csodálni a tavak és mocsarak, homokos partok és lugasok világát.

Nagy tanulsága ennek a keleti parti útnak, hogy ez nem olyan, folyamatos látványt nyújt, mint az eddig bejártak. Itt vezetés közben nem látsz az útról tájakat, tengerpartokat, stb., csak letérőkkel élvezheted ki a vidéket. Ami nem baj, csak a könyv leírása ezt nem teszi egyértelművé, így sokszor kanyarodtunk le 1-1 mellékútra szép tájat ígérve, ahol leginkább csak fák között ment az út. De így is bővelkedtünk ebben a 4 napban csodákban, így nem panaszkodom… :-)

New South Wales

Eden város már Victoria határát elhagyva, New South Wales-ben van. Az egyik leghíresebb bálnaleső városkáról beszélünk, így természetesen már nagyon izgatottak voltunk, hogy ott lehessünk (ez leginkább kettősünk férfi tagjára mondható el… :-) Időben fel is keltünk, hogy legyen időnk az aznapi tisztességes táv előtt bálnát nézni a híres kilátókról. Sajnos ezúttal sem akartak jönni a fránya bálnák, így kicsit morcosan, de tovább indultunk.

Batemans Bay volt az első megállónk Eden után, ami csodás szörf strandjai mellett arról vált híressé az elmúlt egy évben, hogy megszállták a denevérek. Természetesen mi nem a főúton közelítettük meg a várost, hanem az apró part menti nyaraló településeken keresztül, ahol olyan volt, mintha Balaton egy gazdagabbik vidékén autókáznánk, csak nyaraló házak, ami nappal egy picit kihalt, és láthatóan nem a stressz uralja az életet. A város felé haladva kezdtünk denevérek után kutakodni, de mint kiderült az elmúlt hónapokban a városvezetésnek sikerült kiűznie őket. Pedig Gergő nagyon szeretett volna velük találkozni, én talán kicsit kevésbé… A megálló legjobb része, amikor a kikötőben betoltunk egy gyors fish&chips-szet, miközben tőlünk pár méterre pelikánok heverésztek vagy harcoltak a falatokért a sirályokkal.

Innen csak pár km-re kezdődik a Murramarang National Park, ami egy pici, a főútról könnyen megközelíthető kis eldugott világ, ahova az emberek piknikezés helyett inkább kenguru lesőbe járnak. És valóban, nem kellett sokat sétálni (a kenguru kakikkal borított parkban), hogy szembe jöjjön velünk egy kisebb csapat. Valószínűleg olyannyira hozzá vannak szokva az emberi jelenléthez, hogy nem is zavartatták magukat, legelésztek tovább miközben mi fotóztuk őket. Olyan közel engedtek magukhoz, hogy alaposan meg tudtuk őket figyelni: a mellső lábaikon elég csúnya, 5 éles karom van, az alsókon pedig 1-1 nagyon hosszú. Komoly sérüléseket tudjak velük okozni, ha a farkukra támaszkodva megrúgják az embert. Tartottuk a tisztes távot, de nagyon-nagyon cukik voltak… Ezek kisebb fajták, mint amiket eddig láttunk, ezért mertünk csak kicsit közelebb merészkedni, mint eddig (ne meg, mert hagyták).

Az autópálya ezen része már kevésbé autópálya, mint egy keskeny szerpentines út, ami erdős hegyeken vezet át, de mikor a gyönyörű fehér homokos Jervis Bay után lekanyarodtunk keletre jött csak az igazi móka. Új-Zélandot megszégyenítő szerpentin vezet át a bentebb lévő fennsíkokra. Lehet, hogy nagyobbakat káromkodtunk volna, ha nincs meg a nagyon erős motivációnk, hogy megtegyük ezt a fasza utat: ott várt minket Bowral városában a Biota étterem, ahova már hónapokkal ezelőtt fogaltunk asztalt.

Nagyon sok vendégtől és munkatárstól hallottuk, hogy milyen fantasztikus gasztro élet van Melbourne-ben és Sydney-ben. Tudtuk, hogy alaposan bele akarunk kóstolni, még úgy is, hogy óvatosan kell bánnunk a pénzzel, így mindössze egy drágább éttermet megengedtünk meg magunknak. Az egész vacsora érdemel egy külön bejegyzést így most részletekbe nem merülök bele, de egészen fantasztikus volt az este. Sehol nem volt hibapont, emlékezetes volt, néhol egészen szokatlan. Magas felütése volt Sydney-nek, és csak a kezdete a gasztro kalandoknak.

Mivel Bowral városa mindössze 130km-re van Sydney-től, így végre nem kellett sehova sietnünk. Reggel megnéztük a 80m magasról alázúduló Fitzroy Falls-t, ami egy gyönyörű, már-már Utah-t idéző kanyonra néz. Az út, vissza a partra ugyanolyan, ha nem még kanyargósabb volt, ami ezúttal is megizzasztott minket, de az utána következő partszakasz végre megadta azt az óceáni látványt pár km-en keresztül, amire napok óta vágytam. A Grand Pacific Drive szakaszából csak pár kilométert tettünk meg, a Sea Cliff Bridge vezetett minket ide szerencsére. Maga a híd látványa is szép, de az egész út, és annak messzi látványa lélegzetelállító. Innen a Botany Bay volt utolsó állomásunk Sydney előtt (illetve hivatalosan már ez is a város része…), ahol Cook először partra szállt Ausztráliában. Botany Bay-nak nevezték el, mert csodás állat- és növényvilágot véltek felfedezni, és ide küldték pár évvel később az első flottát, hogy megalapítsák Kelet-Ausztrália fővárosát. Azonban városalapításnak nem volt túl alkalmas az öböl, így egy leltek rá a jelenlegi Sydney öbölre, és indult el a keleti part története. Manapság ezen a sztorin kívül mi másról lenne híres a nemzeti park, mint a bálnanézésről. Gergő kutatásai szerint, ha valahonnan, akkor innen lehet látni bálnákat. Mivel már többször is sikertelenül próbálkoztunk, én eléggé kétkedve, Gergő pedig nagyon optimistán állt a feladat elé. Ezúttal egy órát adtunk a projectnek, de sajnos semmi… Én így is nagyon élveztem, gyönyörű a sziklás partszakasz, de Gergő nagyon feldühödve állapította meg, hogy ez az egész ’partról nézünk bálnát’ egy nagy átverés… Bár ezt akkor még nem tudtuk, de szerencsére a két nappal későbbi bálnanéző túra minden sikeretlen próbálkozásért kárpótolt minket… A Sydney-i csúcsforgalmat és nem egyszerű közlekedést átvészelve érkeztünk meg utolsó Ausztrál állomásunkra.

képek:

McLaren Vale és Barossa kaland

Nagyon sok fejtörést okozott a két napos borvidéki látogatás megszervezése... Tudtuk, hogy legjobb esetben sincs több időnk, mint két nap, azonban ennél sokkal több időt igényelne, hogy a bejárjuk kívánt terület. Ismét egy Wine Spectator lisát vettünk alapul, illetve utána néztünk pár természetes borászatnak is, na és persze szem előtt akartuk tartani saját fehérbor preferenciánkat is. Így kellett volna besűríteni a 2 napba McLaren Vale-t, Adelaide hills Basket Range kis külön világát, Barossa Valley nagyobb tájait és végül a kicsit messzebb eső Clare Valley híres riesling-jeit. Szóval szűrnünk kellett... Igazából olyannyira nem jutottunk dűlőre, hogy nem is igazán terveztük meg, csak csekkoltuk, hogy melyik kinézett borászatnak van cellar door-ja, kinyomtattuk a listánkat és gondoltuk lesz, ami lesz. Valóban eldőlt magától, a félnapos csúszás és a folytonos időn stresszelés leegyszerűsítette a dolgokat: egy nap McLaren Vale és amit ki tudunk hozni belőle déltől 5-ig, még aznap átvezetünk Barossába, ahol egy egész napot kényelmesen bolyongunk. Ezzel a tervvel érkeztünk meg reggel 6-os kelés és 360km levezetése után McLaren Vale borvidék egyik nyüzsgő kis falujába.

A kissé halott, téli Marlborough után tátott szájjal néztük a tavaszi hangulatú, szó szerint virágzó és élettel teli környéket. Amint a kezünkbe kaptuk a borvidéki térképet láttuk, hogy itt egészen más szinten zajlik a borturizmus; rettentően sok borászat szerepelt rajta, korrekt nyitva tartásokkal. Követtük a listánkat, kibővítve egy-két ajánlással. Nem vagyunk nagyon otthon ausztrál borokban, így McLaren Vale világa egészen új volt. A híresebb Barossától kicsit délebbre található vidék klímában enyhén hűvösebb, mint maszkulin és benga tesója, így borstílusa is elegánsabb. A főbb szőlőfajta természetesen itt is a shiraz, de a boraszatok elképesztően széles kínálatában általában a zászlós vagy csúcsminőségű bort képviselte, mellette sok egyéb szőlőfajta mutatta, hogy a borászatok merre is gondolkodnak. Nagyon sok grenache-t kóstoltunk, a sorban általában a gyümölcs hangsúlyos, de harmonikus bort képviselte, nekünk sokszor ez vitte a prímet, mint a Hugo borászatnál is.

Itt is, mint egész Ausztráliában nagy divatja van az organikus és biodinamikus borászatoknak, az egyik kedvencünk is ide sorolható. A Battle of Bosworth Wines számunkra legkedvesebb tétele a szulfát nélkül palackozott Puritan Shiraz, ami nagyon gyümölcsös, de elegáns bor, érződött, hogy fiatalos, gyors fogyasztásra szánták, de mégsem volt erőltetett a könnyű világa. A Gemtree is ebben a filozófiában dolgozik, és amellett, hogy gyönyörű a kóstoló termük, nagyon komoly borokat sorakoztatnak fel. Sajnos még nagyon fiatalok voltak, amiket kóstoltunk, de nekem az egyik legizgalmasabb ízvilágot mutatták. Nagyon sok borászat próbálkozik sok más szőlőfajtával is, az S.C. Pannell fiatalos, mondhatni trendi dizájnú borászat kifejezetten a nebbiolo-ról híres, a Samuel’s Gorge pedig spanyol fajtákkal kísérletezik.  A borfogyasztó közönség egyik kedvenc koncepciója a GSM blendek, ami ebben az esetben grenache, syrah és mourvedre, de a grenache alapot leszámítva ezek a betűk változhatnak. Eleinte rá kellett kérdeznünk, hogy ez pontosan mit is takar ez a rövidítés, mert ők természetesnek vették a koncepció ismeretét. 

Ami majdnem mindegyik borászatra elmondható, hogy mindenhol a sort egy vagy két erősített bor zárja. Az édes erősített boroknak nagyon nagy hagyománya vagy a borvidéken, még pár évtizeddel ezelőtt is ez volt a fő profil. Így a hagyományokra való tekintettel nem hanyagolják el ezt a terméket, azonban kiderült, hogy értékesítési szempontból nehéz dolguk van. Ugyan az a helyzet, mint az édesborokkal a világban, a cellar door-okban egészen szépen mennek, azonban a boltokban vagy éttermekben alig viszik, egyre csökken a fogyasztói rétege. Kár, pedig kóstoltunk egy-két kimondottan sajátos és gyönyörű tételt, például az Angove, saját brandyvel erősített, átlag 15 éves Tawny-ja, vagy a borvidék egyik legidősebb, Kay Brothers borászat tételei.

Azt, hogy itt mekkora iparág a borturizmus leginkább a D’Arenberg borászatnál láttuk, ahol egy hatalmas pultnál tömörültek az emberek, 5-7en kóstoltattak egyszerre, és kb 50 fajta borból lehetett választani. Gyönyörűek voltak a vörösborok, amiket kóstoltunk, de mégis egy 2008-as Dry Riesling lett nem csak a borászat, de az egész nap egyik legkiemelkedőbb élménye. Magasan verte a később kóstolt híres Eden Valley rieslingeket. Ennyi borászat fért bele McLaren Vale-i fél napunkba, de nagyon sajnáltuk, hogy nem tölthettünk el itt több időt, mert tényleg gyönyörű vidék, és a borokban is lenne még mit felfedezni. Mennünk kellett tovább, hogy aznap este már Barossa Valley egyik városkájában aludjunk, hogy másnap nyugodtan és kipihenten essünk neki a vidéknek.

Amióta úton vagyunk ez volt az első nap, hogy nem kellett nagyon korán kelnünk, hogy ahogy kivilágosodik, elindulhassunk. Így kényelmes ébredeztünk és reggeliztünk egy kiadósat, hogy bírjuk a napi ütemtervet. Összesen 10 helyre látogattunk el, szintén a Wine Spectator lista vezetett minket, plusz a nagyon fasza térképen kinéztem két kóstoló helységet, ahol több apró borászatot képviselnek egyszerre. Még mikor Marlborough-ból tervezgettünk, nagyon átláthatatlannak éreztem ezt a borvidéket. Több kisebb településből tevődik össze, de az egész vidék ahhoz nagy, hogy ráférjen egy olvasható A4-es térképre, így nem volt egyszerű megtervezni az útvonalat. Ideges is voltam, hogy miért nem tudnak a régiós honlapra feltölteni egy értelmes térképet, ami még most is érthetetlen, hiszen a helyszínen nagyon is jól használható térkép alapján tudtunk tájékozódni. Na mindegy, lépjünk túl ezen a bosszúságon, és örüljünk, hogy végül volt térképünk. Szóval nagy terveink voltak Barossára, és minden elvárást teljesített a borvidék.

A klasszikus, megtanult sablon, hogy a Barossa Shirazok nagy testűek, magas alkohollal, komoly tanninnal és lekváros gyümölcsösséggel. Sok helyen beszélgettünk, és kiderült, hogy akárcsak a kaliforniai agyonhordózott chardonnay, ez is változóban van, próbálnak egy kicsit elegánsabb utat keresni, és olyan szőlőfajtákkal kísérleteznek, ami jól bírja a nagy meleget. Ehhez mérten fehérborokban több helyen is találkoztunk viognier-val, és egyéb Rhone fajtákkal.  Rögtön egy gyönyörű viognier-marsanne-roussanne blenddel kezdtük a napot a Torbreck borászatnál. Nem csak a fehérbor fogott meg, a vörösborok is komoly érettséget mutattak és mégsem szaggatták le az arcomat. Gergő kedvence a sort záró erősített, 2016-os évjáratú édesbor volt, ami éppen hogy csak annyira volt édes, mintha egy citrusos, szőlős cukorkát szopogatna az ember. Nagyon jól lehetne használni gasztroban… Ugyanez a profi, letisztult és alaposan átgondolt ízvilág jött át a Two Hands borokról, ahol egészen megadták a módját a kóstolónak. Mivel a borászat több borvidékről is vásárol szőlőt, ezért kóstolhattuk egymás mellett a különböző klímák és talaj adta különbségeket. Az összehasonlításokban itt mindig McLaren Vale vidéke került ki győztesként, de ez nem jelenti, hogy Barossa bármiben is alul maradt volna. Külön öröm (és meglepetés) volt, hogy a kóstoló végén mindenki kapott 1-1 kóstolópoharat, szép díszdobozban, így azóta is abból tudunk iszogatni esténként. Ahogy Marlborough-ban a vadélesztő volt a selling point, itt a tőkék korát emelték ki mindenhol, ami megkülönböztet bizonyos tételek egymástól. A Kalleske biodinamikus borászatnál egészen öreg, több mint 100 éves tőkéjű borokat is kóstolhattunk. A Hentley Farm-nál ért minket utol a vasárnapi bortúrázó tömeg; mi még pont tudtunk magunknak két bárszéket keríteni, hogy ülve kóstolhassunk, de ezen túl magunkra voltunk hagyva, szerencsére ez nem vett el a kóstolási élményből.

Komoly energiát tartogattunk az egyetlen lebeszélt borkóstolóra, ismét a Heinemann-os Keresztény Miki jóvoltából vártak minket egy privát kóstolóra a Peter Lehmann-nál, amit ezúton is köszönünk neki.  A meglátogatott borászatok közül neki van a legnagyobb kínálata (2 A4es oldalon sorolják fel, hogy miből választhatsz…), mi ebből 9 bort kóstolhattunk meg, és közben meghallgattuk a mögöttük álló történeteket. A portfóliójukban külön kategória az Aged Wines, főleg fehér borok tekintetében, így a 2011-es Wigan Riesling és egy 2010-es Semillon is kifejezetten úgy készültek, hogy megmutassák egy átlagos borfogyasztónak is a bor érlelési potenciáját. Természetesen a vörösboroké a főszerep a portfólióban, és a többi borászathoz képest itt valóban magas értékekről beszélünk. Ez a 4 kóstolt vörösbor jobban megfogta a számat, mint az egész napos kóstolás, de megvolt a tannint egyensúlyozó test és koncentráció is. A sor legvégén kóstoltunk egy Shiraz tradicionális pezsgőt is, amit szintén nem először láttunk South Australia borvidékein. Nem igazán tudom még értelmezni a vörös habzó borokat, azonban így, palackos erjesztéssel egészen érdekes élmény. Az elsőt a Kay Brothers-nél kóstoltuk, ahol egészen alacsony volt a cukortartalom, így a korty is üde és vibráló volt, de mégis ott volt benne a shiraz fűszeressége és fekete gyümölcsei. A Lehmann pezsgő ezzel szemben egy picit magasabb cukortartalommal dolgozik (még brut kategórián belül) és a friss vibrálásról átkerül a hangsúly a gyümölcsökre, mintha egy szilvás-meggyes pitét öblítenénk le egy pezsgővel. Nem mondom, hogy minden nap innám, de nagyon érdekes lehet hozzá ételt párosítani…

Ezek után már csak a két, kisebb borászatok összegyűjtő hely volt hátra. Az egyik Eden Valley borászatokat kóstoltatott, amit semmiképpen nem akartunk kihagyni, ha már a borvidékre nem jutottunk el. Na meg amúgy is, rieslingeket ne kóstolnánk? Valószínűleg túl nagy lehetett az elvárásunk, mert egy Grüner Veltliner-t leszámítva nem igazán kóstoltunk maradandó tételt. Nem volt baj egyikkel sem, de már fáradtak voltunk fehérborokhoz sajnos… Az utolsó megállónk az Artisans of Barossa volt, ahol az eredeti listánkról megtaláltuk John Duval és Spinifex tételeit. Az utóbbi kimondottan nem tetszett, volt egy kis oxidáltság a boraiban, de John Duval kétség kívül az egyik legjobb élmény volt egész nap, még így, fáradtan is. A neve a Penfolds borászatnál lett híres, 29 évig ott borászkodott, mielőtt úgy döntött, hogy ideje saját borokat alkotnia. Sikerült Barossa erejét izgalmas, harmonikus és dinamikus formába öntenie, úgy hogy közben a bor jóleső ivású, és azon gondolkodom, hogy de jó lenne otthon (tényleg otthon) ezt kortyolgatni, miközben a családdal vacsorázunk. Méltó búcsúja volt Barossának, egy csodás naplementével kísérve.

Mindkét borvidék legnagyobb tanulsága, hogy a borturizmust egészen más szinten művelik, mint Új-Zélandon bárhol… Míg McLaren Vale-ben szinte sehol nem kellett fizetni, addig Barossában már pár helyen kértek egy kisebb fix összeget, de általában kaptál is cserébe valamit. Nagyon sok 5-8 fős csoportot láttunk mozogni, sokszor foglalás nélkül estek be, már tömött borászatokba, de minden kiszolgáláson is érződött, hogy itt hozzá vannak szokva a teltházakhoz. Talán kevésbé személyes, sehol sem meséltek borászokról, tulajdonosokról, csak magukról a borokról, de az biztos, hogy sok időt el lehetne tölteni a vidéken, ha az ember igazán meg akarja ismerni… 

konkrét borok és mégtöbb kép a borvidékről:

Great Ocean Road

A Great Ocean Road Ausztrália egyik leghíresebb útvonala, mint Kaliforniának a Pacific Highway. Rendkívül sok videót néztünk róla, hogy kellően felkészüljünk az útra, és már nagyon vártuk az utazásnak ezt a szakaszát. Nem csak a látványosságok miatt, hanem mert életünkben először utaztunk egy lakókocsiban. Magyarul nem nagyon van rá más szó, de inkább egy furgonból átalakított autó, amiben lehetett aludni is és egy ici-pici konyhával önellátó volt. Szóval nagyon izgatottak voltunk, nyitásra ott is voltunk a kölcsönzőnél, hogy elsőként vehessük át az autót. Sikerült is az elsőként távozni, f12-kor... Amellett hogy kb 2 órás késében voltunk, az egy nap alatt megtehető távolságokat is kicsit elszámoltuk, így elég sietősre sikerült a két nap, amit a parti úton töltöttünk. Azt sem számoltuk bele, hogy itt sötétedés után nagyon nem tanácsos vezetni, mert magas az esélye, hogy kiugrik az ember elé egy kenguru. Ha ezt valaki elfelejtené, akkor az út menti halott állatok folyamatosan figyelmeztetik rá… Na de ennyit a veszélyekről és az aggodalmainkról, próbáltuk átadni magunkat maximálisan a Great Ocean Road szépségeinek.

Hivatalosan Torquay városából indul a kb 300 km hosszú út, aminek leghíresebb megállója a 12 Apostol nevezetű mészkő sziklaképződmények. Azonban még előtte is jó pár dolog van, amiért érdemes megszakítani az utat. Mivel nem volt időnk minden sétára vagy túra útvonalra, így próbáltunk a megérzéseinkre hallgatni, hol érdemesebb többet időzni és szerencsére nem érezzük, hogy bármit is kihagytunk volna. Legelőször a Bells Beach-nél élveztük ki az óceán látványát, ami Ausztrália egyik leghíresebb szörf strandja, itt rendeznek minden évben egy híres versenyt és két nagy szörf márkának is az otthona (Quicksilver, Rip Curl). Tökéletes látvány volt, hogy úgy érezzük megérkeztünk, újra gyönyörű homokos partok és hatalmas hullámok vesznek körül. Innen a következő élhetőbb település Anglesa, ami leginkább a golf pályán tanyázó kengurukról híres. Természetesen megálltunk, lefotóztuk őket, de elég messze voltak, így még nem érintett meg minket a varázsuk, csak majd később… A Great Ocean Road ezen szakaszán (Anglesa – Apollo Bay) nem csak a megállók gyönyörűek, de maga az út is majdnem végig a sziklák szélén fut, hogy teljes látványában ki tudjuk élvezni az óceánt. Aznap még egy kis szivárványt is kaptunk extraként… 

Láttuk sok videóban, hogy vannak helyek, ahol kakadukkal is találkozhatunk, de mikor beértünk Lorne városába, egészen elképedtünk. Minden fa, park, eresz, vagy ahol csak le tud szállni egy madár tele volt kakaduval. Ennek megfelelően mintha egy rekedt sziréna vijjogott volna folyamatosan, de a látvány teljesen megérte. Európai berögződéssel elképesztően hihetetlen, hogy ilyen madarak tényleg megtalálhatók ilyen intenzitással a szabadban és ilyen közel az emberhez. Ezt csak fokozta a koala lesés Kennett River kis településénél. Le kell térni a főútról egy bizonyos utcára, ahol magas eukaliptusz fákon lehet kutatni koalák után. Ez nem egy park, vagy egy erdő, ez a házak között húzódó kis utca. Egy büfében (nagyon okosan) madár eledelt árulnak, odaszoktatva a környék papagájait és kakaduit. Olyannyira megszokták a madarak a rivaldafényt, hogy Gergő még ki sem bontotta a kis zacskót már rászálltak, és mikor kibontotta egészen finoman eszegették ki a kezéből a magokat, még a kakadu is, aki ha akarná, könnyedén levehetné bármelyik ujját.

Elég nehéz volt elszabadulni a madár gyűrűből, de elvégre koalákat jöttünk keresni. A parkolóhoz közeli fán már lehetett is egyet látni, ahogy vékony kis ágakon begumózva ül és egészen transzban nyamnyog az eukaliptusz leveleken. Legtöbb esetben csak egy szürke plüss gombócot lehet észrevenni magasan a fán, de szerencsénkre volt 1-2, akik éppen ébren voltak a kábulatból, hogy újabb ágak után kutassanak. Elképesztően édesek és apró medve formájúak, ahogy másznak, de az is, ahogy összegömbölyödve kómáznak. Nem egyszerű észrevenni őket, főleg kocsiból, haladás közben, de szerencsére másnap is volt hozzájuk szerencsénk. Elég sok időt sikerült itt eltöltenünk, így már szak szálláskeresésre jutott időnk. Apollo Bay-ban találtunk kempinget s és boltot is. Éjszaka konstatáltuk, hogy bár napközben kellemes langyos idő van, de nagyon jól tettük, hogy estére vettünk fűtést, mert különben szarrá fagytunk volna… Nem mondom, hogy a legkényelmesebb élményünk volt aznap este az alvás, főleg a hidegben éjszaka wc-re menés a kellemetlen, de határozottan ideálisabb volt, mint az Új-Zélandi autónk csomagtartójában, felfújt matracon gurulni ide-oda, ahogy forgulászunk. Szóval mondjuk kipihenve indultunk tovább másnap, és eltökélt szándékunk volt jóval hosszabb távot megtenni, mint első nap, ugyanis másnap már bort szerettünk volt kóstolni Adelaide-nél (700-800 km Apollo-tól).

Az első letérőnk a Cape Otway kis félsziget volt, mert azt hallottuk, hogy az út mentén, ha szemfülesek vagyunk, akkor lehet látni koalákat. Kiderült, hogy rejtett tehetségem van koala spotting-hoz, így nem is egyet láttunk. Az egyik annyira közel volt, hogy végre nem csak a fényképező fókuszán át tudtuk figyelni, hanem szabad szemmel is lehetett látni rendesen. A legédesebb része a bundája, amit az ember legszívesebben magához ölelne… A Cape Otway-től eltelik legalább egy óra is mire visszakanyarog a partra az út, de olyannyira kanyarog, hogy többször is gondunk akadt a lakókocsiban található tárgyak lokációjával. Először a hűtőszekrény ajtaja nyílt ki kétszer is, és azzal a lendülettel borult ki belőle minden, de a hab a tortán a nyitott, teli bőrönd borulása volt… Hát ezt is meg kellett tapasztalni, most már tudjuk, hogy mit hova nem lehet pakolni… 

Szerencsére a következő megálló mindenért kárpótolt. A Port Campbell Nemzeti park húzódik végig a part mentén, ami gyakorlatilag különböző öblöket és sziklaformációkat foglal magába. Ennek leghíresebbje a 12 Apostol, ahol több kisebb-nagyobb, puha mészkőoszlopot szakított le a partfalról az idők során a hullámzás és más természeti erők. Eredetileg nem is Apostoloknak hívták őket, csak a turista csalogatás kedvéért kapták ezt a nevet, és a 12-es szám is csak később került a nevük elé, mivel az Apostolok 12-en voltak. Mészkőoszlopból legideálisabb esetben (hajóról vagy repülőről) is csak 11-et lehet számolni, a gyalogos kilátóról meg még csak annyit se. Folyamatosan változnak, tűnnek el és alakulnak ki újak, így a 12 Apostol inkább egy jól hangzó név, mint bármilyen konkrétum, de tegyük hozzá, ügyes névválasztás turisztikai szempontból. Nagyon szépen kiépített sétavonalon lehet csodálni a partszakaszt különböző szögekből és tényleg lenyűgöző látványt nyújt. Szívesen megnézné az ember a lehető legváltozatosabb időjárási viszonyok között, kék ég, naplemente, fekete borús ég, stb, nekünk fényképezés szempontból nem volt túl szerencsénk, de így is emlékezetes élmény.

Egészen rövid távon belül vannak a következő megállók is, a London Bridge, aminek két pillére közül az egyik a 90-es években leszakadt, így ma már kevésbé emlékeztet hídra. Egy másik boltívet (Arch) is meg lehet csodálni és a Grotto nevű, sziklák által szűkre zárt öböl is gyönyörű, mintha egy lakatlan szigetre sodort volna minket víz. A látványt a Bay of Island zárja, ami megkoronázza az egész délutánt. Nagyon aprónak érzi magát az ember ilyen hatalmas és vad természeti képződmények mellett, egy perc alatt helyre teszi az egónkat. Ami érdekes, és leginkább ezekben a napokban észleltük, hogy Új-Zélandhoz képest meglepően szemetes minden megálló, de a legelhagyatottabb kocsi félreállóknál is mindig lehetett szemetet találni a fűben vagy a parton a sziklák között. Új-Zélandon az ember hamar megérezte, hogy minden a természetnek van alárendelve és mindenki tiszteletben tartotta ezt; itt határozottan érződött az ember keze. Legmegdöbbentőbb és szürreálisabb pár nap múlva volt, egy felföldi úton, ahol tele volt minden hatalmas sziklagömbökkel, mintha egy óriás elszórta volna őket, és mindezek tele voltak graffitizva. A semmi közepén is, messze bármilyen településtől a vad, zöld legelők között. Egy részről logikus, hiszen is jóval több ember fordul meg itt, mint Új-Zélandon, a lakosság is összehasonlíthatatlanul nagyobb, de itt jöttünk rá, hogy milyen jó volt hónapokig úgy járni-kelni ilyen csodák között, hogy nem láttad benne az emberi nyomokat.

Ezek után már csak egy feladatunk volt aznapra (sajnos nem fért bele a nyugatibb része a Great Ocean Road-nak), hogy Warrnambool híres kilátójáról bálnákat nézzünk. Kiépítették a Logan’s Beach Whale-Watching Platform-ot, mert gyakran vonulnak el itt pici borjaikkal a bálnák. Hát mi kitartóan néztük őket, de csak nem akartak jönni… Gergő nagy bánatára muszáj volt tovább indulnunk, el akartunk jutni sötétedés előtt ameddig csak lehetett. Egészen véletlenül néztem ki a térképen Penola városát, útközben volt, és elég nagynak tűnt (voltak mellék utcái is, és pár szállást is mutatott a GPS), hogy legyen benne egy kemping is. Mint aznap este kiderült Penalo Coonawarra borrégió egyik központi városa. Hát igen, érzékünk van hozzá, hogy hol álljunk meg. Így mielőtt megágyaztunk volna a lakókocsiban, gyorsan kimaxoltuk a kisváros adta lehetőséget, és megkóstoltunk pár Cabernet Sauvignont a híres vörös terra rossa-s Coonawarrából. Az este legviccesebb momentuma - igazi megkoronázása az elmúlt két napos bénázásunknak a autóval - hogy a recepciós véletlenül egy nagyon saras beállóba rakott minket, ahol elakadt a kocsi. Így este 9-kor, a recepciós bácsi négykerék meghajtásos segítségével húzott ki minket (szó szerint)a szarból… Ideje volt elrakni magunkat másnapra, mert komoly feladatunk volt: a fennmaradt 360 km levezetése után odaérni legkésőbb délre McLaren Vale borvidékre, hogy a nyitva tartás maradék 4-5 órájában annyi borászatot látogassunk meg, amennyit csak lehet. 

érdemes a többi képet is megnézni:

Marvelous Melbourne

Amikor azon gondolkodtunk, hogy a megspórolt pénzünket mely országokban kellene elkölteni hazafelé, egyértelmű volt, hogy Ausztrália keleti partja nem maradhat ki. Eredetileg hosszabbra terveztük a road trip-et, de végül két hetet szabtunk meg a következő útvonalra: Melbourne - Great Ocean Road - Adelaide környéki borvidékek - vissza Melbourne-be - keleti parti út - Sydney. Nagy-nagy szívfájdalom volt a nagy korallzátonyt kihagyni, de be kellett látnunk korlátainkat és inkább a borvidéket választottuk a snorkelezés helyett. Szóval ebben az ütemezésben mindössze két napunk volt felfedezni első úti célunkat Ausztráliában, Melbourne-t.

Még csak pár órája sétálgattunk Melbourne utcáin, de mind a ketten egyetértően megállapítottuk, hogy ha itt töltöttük volna az elmúlt pár hónapot, akkor messze nem lett volna olyan egyértelmű, hogy a borfesztiválra hazaérünk. Ausztrália kulturális központja, a keleti part második nagy városa beszippant és nem ereszt, táplál és bódít, felpezsdít és megmosolyogtat. Igen, Melbourne varázslatos.

A helyi és nemzetközi megítélésben Melbourne minden, ami menő, underground és modern. Street art fővárosként emlegetik, ódákat zengnek a számtalan bárról és étteremről, az utcákon rohanó embereket pedig a felmagasztalt, profi kávézók mozgatják. Ez a kép nem marad el sokkal a valóságtól. A belváros négyzetrácsos hálózatában könnyen lehet tájékozódni, így már pár óra alatt egész magabiztosan mozogtunk a varosban. Gyalogosan is be lehet barangolni a legnyüzsgőbb Southern Cross - Federation Square - Bourke St. háromszöget, de a mindent behálózó villamos rendszer egy bizonyos körön belül ingyenes, ami méginkább megkönnyít minden mozgást. 

1-2 órát sétálgatva egészen különböző hangulatú negyedeit fedeztük fel a belvárosnak. A Patricia (a város legjobbnak keresztelt) kávézót kutatva fekete öltönyös, ügyvéd köpenyes forgatagban találtuk magunkat felhőkarcolók közepette, ahol mindenki a délelőtti kávéját élvezte az irodán kívül. A Patricia amúgy egy eldugott sikátor saroképületének kis lyukában van, amit csak az előtte álló sorból lehet észrevenni. Nem gondoljak túl, white / black / filter opciók vannak és egy-két (zseniálisan finom) pékáru. Itt találkoztunk Gergő egy régi kedves ismerősével, Dizzy-vel, aki ellátott pár hasznos jó tanáccsal (pl. gyalogosként se szabálytalankodj, mert könyörtelenül megbüntetnek). Elképzelni sem tudtunk volna jobb első reggelit a városban (és nem csak azért, mert aznap reggel háromkor keltünk Auckland-ben).

Teli hassal már sokkal nyugodtabban tudtuk átadni magunkat a városnak, ahol kómás első nap lévén leginkább csak céltalanul barangoltunk és élveztük az utcáról utcára változó hangulatot. A híres Hosier Lane tele graffitival az egyik leghíresebb utcája a városbak, ahol apró komoly üzenetek mellett egészen öncélú vagy balga firkák is vannak, mindez turisták által körbevéve, a mellékutcákban pedig sokkal valóságosabb hajléktalanokkal és punkokkal. Még fel sem ocsúdtunk az egészen szürreális és kettős élményből máris bekeveredtünk egy szűk gyalogos sikátorba, tele apró kifőzdékkel és kávézókkal, mintha Bangkok egy zsúfolt utcáját varázsolták volna ide, csak európaibb ízekkel. Ekkor már szükségünk volt egy kis ingerszegény pihenőre így betértünk az első alkoholárusító bárba, ami éppen egy olasz-magyar házaspár által működtetett hely volt, a Treviso. Mint kiderült a feleség Zsidai (Szentgotthárd) származású, szóval nagy volt az örömködés. 

A Federation Square nem csak közlekedésileg csomópontja a városnak, de összeköti a nyüzsgő főutcákat a zöldebb, békésebb folyóparttal. Egy hatalmas kivetítőn épp az olimpia egy úszó száma ment, így Hosszú Katinkának élőben szurkolhattunk a Federation Square (valószínűsíthető) egyetlen magyarjaként. Még volt időnk a késői ebédünk előtt, így kicsit sétálgattunk a folyó mentén és kértünk térképeket meg infókat a nagyon profi és hatalmas turisztikai központban. Már nagyon vártuk, hogy megéhezzünk, ugyanis a következő helyet már nagyon rég kinéztük magunknak. A Chin Chin egy dél-kelet ázsiai ihletésű hely, Ausztráliára szabva. Legjobb választás a ’Feed me’ opció, $70-ért garantáltan jól laksz. Mi összesen 9 fogást kóstoltunk meg, és nagyon túl ettük magunkat, de mindegyik hibátlan volt. Gergőt sajnos megetették véletlenül rákkal, így kicsit izgultunk, hogy mi lesz a vége (ők is), de végül nem történt baj, és valami elképesztően elégedetten távoztunk. Ekkor még nagyon óvatosan bántunk a költéssel (tekintve, hogy egy 1 hónapos nyaralás első pár napjáról beszélünk), így sajnos nem tudtunk minden helyet kipróbálni, amit akartunk, de ezt kár lett volna kihagyni.

Másnap kimerészkedtünk a belváros bűvös köréből, a Fitzroy negyed és környékének felfedezése volt a terv a nap első felére. Először, reggeli gyanánt a Queen Victoria Marketet kerestük fel, már izgatottan vártuk a nyüzsgő piaci életet, és hogy majd kis zűrös kinézetű kifőzdéből reggelizünk valamit. Nos, a piac zárva volt. Eléggé benéztük... Még jó, hogy volt egy túlélő banán a hátizsákban, így nem kellett elkeseredetten kávézó után kutatni, inkább sétálgattunk. A Carlton Gardens-nél szálltunk le a villamosról, ahol a Royal Exhibition Building és a Melbourne Museum a legfőbb látnivaló, de a mi figyelmünket elterelte két apró színes papagáj a múzeum kertjében. Még csak alig több mint 24 órája voltunk Ausztráliában, így igazi kétkedő közép-európaiként azt hittem, hogy a szép kert és az impozáns környezet érdekében lettek ezek a papagájok 'idetelepítve', de ma már tudjuk, hogy ezek bizony gyakorlatilag mindenhol megtalálhatók. Közel egy éve utazunk és a világ már nem egyszer rácáfolt kétkedő cinizmusunkra, de mi csak nem tanulunk... Azóta is elkápráztat minket minden papagáj, és hát itt nincs kevés... A kert után a Fitzroy negyedben sétálgattunk, ami állítólag a régi zsidónegyedből mára az egyik legmenőbb, élettel teli külvárosi rész lett. És tényleg, hangulatos utcák, kreatív street artok, kávézók, delik, bárok egymás után, nem csak a főutcákon. Azon kívül, hogy a könyv ajánlotta a környéket, másik nagy motivációnk a Belle's Hot Chicken létesítmény volt. A NOMA kapcsán hallottunk róla először, ők  a csirkés Sydney-i telephelyén fogyasztották a személyzeti ebédjüket, így gondoltuk nekünk is elég jó lehet. Nagy elvárásokkal érkeztünk, Amerika déli államaiban nem egyszer volt szerencsénk megtömni magunkat a helyi rántott csirke csodájával, de ez sem maradt el az élménytől. Az elképesztően jó rántott csirke részek mellett a hely a természetes borokra specializálódott, így nem csak ebéd közben élvezkedtünk, de ajánlottak egy borboltot a környéken, ahol feltankoltunk a másnap kezdődő lakókocsi túránkra. 

Fitzroy után haladtunk tovább kifelé a városból, először a Brighton-i színes strandbódékat akartuk megnézni, majd St Kilda apró pingvinjeit. Kb 40 percet kellett tömeg közlekedni, hogy kiérjünk Brighton-ba, ami a nyári strandoláson kívül színes öltöző bódéival csalogatja a kíváncsiskodókat. Így 'télen', ráadásul pont kicsit borús időnk volt, nagyon erős kontrasztot mutat a tengerparti színes házak és a háttérben meghúzódó Melbourne városkép. Az üres tengerpart és a környék amúgy is üres utcái egészen világvége hangulatot eredményeztek, amit csak egy-egy kínai turista tört meg, de így is nagyon jó élmény volt.

Brighton-tól a város felé a következő tengerparti rész St Kilda. Nyáron nyüzsgő életéről és vidámparkjáról híres, azonban minket nem ezek vonzottak, hanem a móló végén védet apró kék pingvin kolónia. Ugyanilyen csöppségeket próbáltunk meglesni Oamaru-nál (több-kevesebb sikerrel), de ezúttal egészen más volt az élmény. Természetesen turisták itt is voltak, de ez messze nem annyira kiépített vagy reklámozott. A kis pingvinek ugyanúgy naplemente után érkeznek haza a kikötő melletti móló köveihez és itt bújnak meg éjszakára. Egészen közel engedik az embereket az élőterükhöz, de a szigorú pingvinőrző bácsi katonás rendet tartott így senki sem zavarta őket. Elképesztően cukik, ahogy kimásznak a sziklára és le-föl totyognak kis barlangokat keresve. Eleinte a tömegben nem volt egyszerű megküzdeni ázsiai barátainkkal, de a kitartóak nyugodtan élvezhették még egy óra után is a folyamatosan érkező pingvineket. 

Ezek után már tényleg nem kellett sok minden a maximális boldogságunkhoz, csak egy vacsora és egy ital. Olvastuk, hogy Melbourne-ben található a 2014-ben megválasztott, világ legjobb pizzája. A Gradi étterem egy klasszikus, neonfényekkel teli kaszinóban van, így egy egészen más képét is láthattuk a városnak. A hatalmas, emberekkel teli étterem igazi üzemként működik, de a pizza tényleg nagyon fasza volt. Ezután az egyik leghíresebb koktél bar, az Eau-de-Vie csodáival búcsúztunk a várostól. Ez az eldugott (tényleg alig találtuk meg) 60-70-es éveket idéző bár valami elképesztő dolgot művel. Híresek a mindenre kiterjedő whisky kínálatukról, de a koktélok sokaságából is nagyon nehéz volt választani. Összesen négy koktélra csábultunk el, de a bár mellett ülve más kreálmányokat is láttunk. Mindig kérdés, hogy a folyékony nitrogén, rendhagyó poharak, kémcsövek, vattacukor és egyéb extra kiegészítők vajon tényleg minőségit adnak-e hozzá a show-hoz vagy csak paraszt vakítás, de itt úgy éreztük, hogy annyira precíz és átgondolt kompozíció részei, hogy helyénvaló és elkápráztató minden, amit csináltak. Igazi méltó búcsúja volt egy városnak, ami rövidke két nap alatt nagyon közel került a szívünkhöz. Élnénk-e itt? Ha egyszer úgy döntünk, hogy nem Magyarországon, akkor komoly versenyző Melbourne a mezőnyben.

 a beszámoló képekben:

Búcsú Új-Zélandtól

Már nagyon vártuk a napot, hogy elinduljunk Marlborough-ból és ismét minden napunk az utazásról szóljon. Egy hetet adtunk magunknak, hogy tegyünk 1-2 kitérőt, elköszönjünk Új-Zélandtól és barátoktól, eladjuk a kocsit és rendet teremtsek a 9 hónap alatt felhalmozott holmik káoszában. Gyakorlatilag négy nagyobb megállónk volt: Welligton, Martiborough, Tongariro majd Hamilton/Auckland.

Wellington

Már amikor mamiékkal voltunk itt, akkor is nagyon szimpatikus volt a város, de azóta még több jót hallottunk gasztro életéről, így adtunk magunknak egy napot a felfedezésére. A reggel 8-as komppal indultunk, hogy minél több időnk legyen a városra. Dél körük már fel is kereshettük a Garage Project nevű sörfőzdét, ami a New Orleans-t és San Francisco-t idéző Aro negyedben bújik meg. Egy benzinkút lett átalakítva sörfőzdének (ez itt Új-Zélandon nem meglepő ingatlan felhasználás, nagyon sok benzinkútból csináltak italboltot), ahol, mint egy cellar door-ban, kóstolni is lehet. A projectet három barát indította el, egyetlen apró sörfőzővel, amiből mára díjazott üzlet és hibátlan sörök kerekedtek. Közel 40 féle sörből lehet választani, amiből 8-at meg is kóstolhattunk.  A srác nagyon kedvesen es informatívan mesélt a különféle ízvilágú komlókról és árpákról, az összes név vagy címke figyelemfelkeltő és ötletes volt, legszívesebben mindet megkóstoltuk volna. Kedvencem a fele pinot noir fele sör kombó, ami olyan, mintha ötvöznének egy gyümölcsös rozét egy lágyabb sörrel.. Egészen felbátorodtunk a 8 sör kóstolása után, így pont jól esett egy klasszikus, vékony tésztás (nem az a vastag Pizza Hut-os 5 dolláros), kemencében süt pizza…

A korán kelés miatt elég nyomik voltunk egész nap, meg nehéz is volt újra felvenni a városi ritmust, de nem lustálkodtunk, délután bebarangoltuk Wellington központját. A nyüzsgő, nagyobb utcákat elhagyva szinte bármelyik kis apró sikátorba sétálunk be, mindenhol találni egy hangulatos bárt vagy egy kreatív street artot. Megláttunk egy hatalmas villanykörte utcai lámpát, meg akartuk közelíteni, hogy lefotózzuk, és egyszercsak egy épületek közötti kis hátsó udvarban találtuk magunkat, ahol egy csokoládégyár árulta és kóstoltatta saját gyártású csokijaikat. Nehéz nem mindenhova elcsábulni (természetesen pár pralinét azért megkóstoltunk) de tartogattuk magunkat az 5-kor nyitó Nobel Rot borbárnak.  A viszonylag új létesítmény legnagyobb vonzereje, hogy nagyon sok bor van pohárra. Egy bizonyos Coravin technikának köszönhetően bármilyen bort, akár nagyon régi évjáratokat is egészen hosszú ideig is frissen lehet tartani. A dugón átszúrt tűn át helyettesítik a kipréselt bort argon gázzal, így nulla oxigén éri a folyadékot és a dugó is sértetlen marad. Ennek köszönhetően kóstoltunk egy elképesztő 2003-as Gewürztraminert, és egy csodást 2006-os Martinborough-i chardonnay-t. Sajnos sokkal többet nem tudtunk kóstolni, mert muszáj volt egy kis erőt tartalékolni az utolsó úti célnak, ami Wellington egyik legjobb koktélbárja, a Hawthorn volt. 

Ez tényleg egy olyan bár, amit csak az talál meg, aki tudja, hol keresse (speakeasy bar). Semmi kiírás az utcáról, így kétkedve léptünk be a megadott cím alatti társasházba, ahol az első emeleten kissé bátortalanul, de megtaláltuk a bejáratot. Az apró szobából álló bár igazi rejtekhely, egészen sötét és sejtelmes a hangulat, minimális világítás az asztaloknál; itt az ember igazán láthatatlanná válhat, ha akar. Mindkét választott koktél nagyon jó volt, nem gondolták túl a dizájnt, a saját koktélok is nagyon kreatívnak tűntek, de azért a nagy otthoni kedvenchez nem ért fel J. Lehetőséginket egészen kimaxolva tértünk nyugovóra, hogy másnap cellar door nyitásra már Martinborough-ban legyünk.

Martinborough

A Wellingtontól egy órányira lévő borvidék neve hivatalosan Wairarapa, és ennek egy városa és alrégiója Martinborough. Egészen picike termelésével nagyon más profilt és hangulatot áraszt, mint Marlborough. A nyugodt munkaóráinknak köszönhetően volt időm megkeresni az összes, télen is nyitva lévő borászatot, és egy borászatlátogatást is leszerveztünk. A kóstolót a Palliser birtokon kezdtük, ami a maga 80 hektárjával az egyik legnagyobb Martinborough-ban. Majdnem minden borászatnál a fő profil a pinot noir és ezen kívül természetesen a többi klasszikusokból áll a sor: sauvignon blanc, chardonnay, pinot gris. A Pallisernél nagyon tiszta és harmonikus borokat kóstoltunk, inkább biztonságos választásnak nevezném őket, mint izgalmasnak. A Muirlea Rise ennek teljesen az ellenkezője, összesen 1000 palacknyi termeléssel a pasi valóban személyiséggel rendelkező, kézműves borokat készít. Nem mondom, hogy egyértelműen hibátlanok, de mindenképpen sajátosak, főleg a syrah-ból és cabernet-ből készült erősített édes vörösbor. Mikor megtudta, hogy a Herzognál sok fajtával dolgoztuk, a Margrain Vineyard-ot ajánlotta, a környéken nekik van a legszélesebb skálájú szortimentjük. Téli időszakot tekintve most inkább a hagyományosabb szőlőfajtákat lehetett megkóstolni, pedig a Chenin Blanc igen csak lázba hozott. A kínálatból leginkább a Pinot Gris tetszett, kicsit komplexebb és markánsabb volt az átlagnál. Ezek után ismét egy aprócska, 4-500 tonna termelésű borászat következett, mégpedig Hans ajánlására a Schubert. A legjobb kóstoló volt az összes közül, igazán szép és elegáns borokat készít a kissé szórakozott és slampos, de nagyon kedves és világ látott Robert Hunter. Különösen tetszett, hogy nem különböző pinot variánsokkal próbált kitűnni, hanem a saját kedvenc stílusait álmondja meg Martinborough-ban: egy francia stílusú Syraht, majd egy 2011-es Con Brio, Syrah, CS és Merlot házasítást is kóstoltunk, ami az egész nap egyik legjobbja volt. Az Új-Zélandi édes bor felhozatalban egészen üdítő volt a 2016-os Müller Thurgau édes bora, ami igazi kis bájos, de lendületes, jó savú desszert bor. Nehéz volt innen tovább lépni, de szerencsénkre a soron következő Cambridge Road egészen más stílust hozott.  Egy organikus borászatról beszélünk, akiknek természetes bor is fellelhető a kínálatában, de mindehhez egy profi és modern dizájn társul, tiszta ízekkel. A legjobb tételét majd csak este kóstolhattuk otthon, egy szűretlen, héjon tartott, gyümölcsös Cloudwalker Pinot Grist. Meglátogattuk az Ata Rangi borászatot is, akiknek szintén nagyon szépek és tiszták voltak a boraik, de sajnos az emléküket teljesen elnyomja Haythornthwaite bácsi elképesztő borai. Nem nagy a sor, Pinot Gris, Gewürz és Pinot Noir, de a fehérek valami elképesztő koncentrációval bírtak, főleg a nemzeti felhozatalhoz képest. Az egész szellemiség és ízvilág teljesen Fekete Béla bácsira emlékeztetett. Sajnos már csak két évjáratnyi készlete van (most árulja a 2010-11-es borokat), eladta a borászatot, inkább már csak pihenne, főleg a térdprotézis műtétje után… Igazi, feledhetetlen gyöngyszem Új-Zélandon. Az utolsó állomás egy borászatlátogatás volt az Escarpment Vineyard-nál. Elsődlegesen a PN-ról híresek és nagyon sok jót hallottunk róluk (Wine Spactator 2015-ös Top100 hetedik helye) minden szakmabelitől. A főborász jobb keze, egy fiatal srác vezetett minket körbe, de leginkább pinot-kat kóstoltunk hordóból. Egészen más karakterűek voltak, mint bármi amit Central Ogato-ban van Marlborough-ban kóstoltunk. Komplexek, mélyek és nem túl fiatalosak, érezni a termőhely adta különbségeket és a sajátos elgondolást. Az borvidéken töltött 5 óra alatt meglátogattunk minden nyitva tartó cellar doort, így elégedetten vártuk az esti pihenést, de sajnos az éjszaka nem volt olyan kielégítő, mint a nappal: az elmúlt időszak legrosszabb AirBnb-jét sikerült lefoglalnunk, nem csak piszkos, de elképesztően hideg is volt. Így gyorsan betoltunk egy üveg bort, egy kis ginnel, hogy túl legyünk az éjszakán és indulhassunk Tongariro felé.

Tongariro előtt és után

Mint az előző bejegyzésben említettem, nagyon vártuk, hogy síeljünk Új-Zélandon. Olyannyira, hogy mamiékkal kihozattuk a sícuccainkat… A déli szigeten végül összejött egy kis síelés, de az igazi élményt az északi szigettől vártuk, mégpedig a Tongariro Nemzeti Park, Whakapapa városka síterepétől. Az odafelé vezető úton elég esős időnk volt, és mivel az időjárás jelentés Tongarirora is esőt mondott, így útközben megálltunk Palmerston North városában. Az ország második egyeteme mellett itt található ’A’ Rögbi múzeum, ami ugyebár itt az abszolút nemzeti sport. Gondoltuk, a múzeum segítségével hátha jobban megértjük ezt a sportot (hozzá kell tennem, hogy eddig sosem fektettünk bele sok energiát…), de őszintén szólva nem jött össze. Mindenesetre hasznosabban töltöttük az időt, mintha az ágyban néztünk volna sorozatot. Mikor megérkeztünk vége a nemzeti parkhoz, az északi sziget legmagasabb hegyéhez, semmit nem lehetett belőle látni… Csak az úttal egy szintben lévő bokrokat és a hegyet beborító felhőket…  és másnap egész nap is ugyanez volt a látvány. Sípályák lezárva, 25m látótávolság a hegyen… Így síelés helyett igénybe vettük a fapados jakuzzit és szaunát és belemerültünk a filmnézésbe. Igazából jól esett egy nap semmit tevés, de azért nagyon sajnáltuk, hogy nem síeltünk és még csak nem is láttuk a hegyeket…

Másnap se volt sokkal jobb időnk, de reggel azért legalább láttuk a hegy körvonalait, és csodás tájakon mentünk Hamilton felé. Az Új-Zélandi természeti élményekből még hiányzott egy nagyon nagy pipa: a Glowworm barlangok. Sok helyi cseppkőbarlangban folyik keresztül folyó, ami vonzza a parázsférgeket. A parázsférgek lárvái sötétben világítanak, mintha csak kis csillámokat szórnánk el a barlang falain. Tisztességes kelet-európai lévén kissé kétkedtünk eleinte, de valóban olyan volt, mint a prospektus fotóin. Nagyon hangulatos látvány, sajnos amatőr számára gyakorlatilag lefényképezhetetlen, de csodás volt…

Búcsú

Ezek után már nem maradt más hátra, mint hogy elköszönjünk Gáboréktól és Aucklandtől. Megköszöntöttük a hamiltoni magyar kolónia legkisebb várt tagját, majd Aucklandben még utoljára ellátogattunk a Miann álomszerű desszert bárjába. Ezúttal nem fogtuk vissza magunkat, Tasting Menut ettünk, plusz egy két macaron és praliné is becsúszott a zacskóba, de egyszerűen nem lehet ezeknek ellen állni…. Szerencsére a VM-soktól is el tudtunk búcsúzni, iszogattunk egyet, meghallgattuk, hogy milyen rossz a helyzet, és konstatáltuk, hogy a lehető legjobb időben jöttünk el, hogy még szépen emlékezzünk a csapatra. Jó tudni, hogy azért sikerült olyan embereket is megismernünk a 10 hónap alatt, akikre valóban emlékezni fogunk, és boldogan találkoznánk velük bárhol a világban.

A sok örömködés mellett, az utolsó hétvége másik nagy feladat a kocsi eladás volt. Már vagy három hete fent volt a kocsi a Trade Me-n (Új-Zélandi eladós oldal, itt vettük mi is), egyre alacsonyabb árral, de csaknem akartak jelentkezni. Kinéztünk pár kereskedést Auckland-ben, hogy legrosszabb esetben nekik eladjuk. $2690-ért vettük, ha kereskedőnek adtuk volna el, akkor mondjuk $1000-nál sokkal többre nem számíthattunk volna. De! agyafúrt Gergő kinézett egy vasárnapi autóvásárt a városban, gondoltuk, ha nem esik az eső reggel, akkor kimegyünk és szerencsét próbálunk. Alig hajtottunk be a vásár területére, még le se parkoltunk, egy csávó már le is intett minket. Egy cég, aki a miénkhez hasonló autókat alakít át backpackerek számára fél órát tanakodott, próbálták $1990-ről lenyomni az árat $1400-re, és végül megállapodtunk $1800-ban. Elég sikeresnek és gyorsnak ítéltük meg az egész procedúrát, már-már túl gyorsnak is, de leginkább örültünk, hogy túl vagyunk az egészen. Bár nem írtunk alá semmit, csak kontaktot cseréltünk, de náluk volt a kocsi, nálunk meg a készpénz. Hát igen, túl egyszerűen ment. Arab barátaink még aznap felhívtak, hogy megvizsgálták az autót és „hengerfejes”, ami komoly probléma, így nem tudják eladni, és fizessük ki a szervizt, vagy csináljuk vissza az egész üzletet. Mi pontosan tudtuk, hogy az autó motorjának semmi baja sem lehet, valószínű csak megpróbáltak kicsit még faragni az ő javukra. Eléggé megijedtünk - na jó, főleg én - beindult az agyalás, hogy akkor nem tudjuk átíratni, vagy felkeresik a megadott címet (Gáborék), vagy, a legrosszabb esethez is eljutottam fejben, hogy fekete listára kerülünk valamiért és vissza se jöhetünk már soha ide… Szóval kicsit beparáztam, de Gergő higgadtsága megmentett minket, másnap reggel felhívtuk az ügynökséget, akik a kocsik átíratásával foglalkoznak, és megtudtuk, hogy nekünk semmi más dolgunk nincs egy ilyen eladásnál, mint bejelenteni telefonon, hogy eladtuk a kocsit, és utána már nekik kell a saját nevükre íratni. Mi ezt megtettük, majd a következő nap elhagytuk az országot és kikapcsoltuk az Új-Zélandi számunkat. Szóval úgy ítéltük meg, hogy eladtuk az kocsit… Bár nem ment tökéletesen, de végeredményben sikeresek voltunk, és minden papírmunka végeztével 9-én hajnalban kimentünk a reptérre, hogy elinduljunk hazafelé, 1-2 kitérővel…

Link alatt további képekért, és próbálkozások a Glowworm barlangokról... :-)