Day off

days like this....

Immár harmadik hónapunkat töltjük Auckland Mangere Bridge kis külvárosában. A decemberi, elég sűrű napok után a január és a február sokkal nyugodtabb, küzdünk is, hogy feltornázzuk az óraszámainkat 40 fölé… Itt februárban kezdődik a tanév, sokan elmentek a csapatból, iskolába vagy új állásba, így alkalmunk volt párszor búcsúztató néven szocializálódni. A lelkemnek jól esik, hogy már vannak emberek, akikkel tényleg szívesen, önszántamból töltök időt és jó kis spontán, egész estés beszélgetések tudnak kerekedni. Már kétszer is bevetettük magunkat az éjszakába, ami azért itt 8-10 körül kezdődik, és kérdés nélkül indulunk haza 1-2 között (de amúgy minden bezár 3-kor), hiszen másnap munka van , és azért már nem bírjuk úgy a másnapos, alvás nélküli munkát, mint a 20 éves kollégáink… J. 

Az első alkalommal egy klasszikus szórakozó helyre mentünk, tele fiatalokkal, főleg hip-hop, R&B zenével, nem drága piákkal. Nagyon jól esett újra táncolni, főleg a sok esküvő és céges buli táncolós részét végig nézve, már nagyon benne volt a boogie a lábamban. Tegnap, mivel a meleg, Dél-Afrikai főnökünk jövő héten elmegy egy hónapra így még utoljára elkísértük kedvenc helyére, az úgynevezett Family Bar-ba, ami Auckland leghíresebb meleg bárja. Itt is nagyon jót táncoltunk és még Drag Queen-nel is fotózkodtunk. Valószínű sok nagy kihágás már nem lesz, túl sok pénz megy el, és túl nehéz másnap a munka. Megmaradunk a munkaidő utáni iszogatásnál, abból biztos lesz még egy-kettő…

Mindeközben néha kettecskén is kalandozunk a városban, de azért csak óvatosan, még mindig spórolunk, és már nincs sok időnk pénzt gyűjteni. Van Aucklandnek egy belváros közeli negyede, Ponsonby. Először akkor jártunk itt, amikor a SidArt emlékezetesen menüjét ettük végig és már akkor megállapítottuk, hogy ide érdemes lenne még visszatérni, mert a város többi negyedéhez képest itt meglepően sok vendéglátóegység van. Mivel múlthéten elég szép kis készpénz jött össze a borravalókból, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egyet randizni. Gergő elővette szuper erejét és megtalálta a város legjobb hamburgerezőjét, kreatív nevén a Burger Burger-t. A mindössze pár asztalból és egy látványkonyhából (ami gyakorlatilag a pultból lett kialakítva) álló hely egy Ponsonby Central nevű egységben van. Ez egy régi épülettömbből kialakított nyüzsgő kis labirintus, tele különböző cool helyekkel. Az összes hely design-ja és koncepciója az itteni környezetben laza, kreatív és hívogató… Majdnem az összeset nagyon szívesen kipróbálnánk, ekkor állapítottuk meg, hogy anyagilag nagyon jó, hogy nem a városban lakunk… Visszatérve a Burger

Burger-hez, valóban méltó a hamburger a hírnevéhez. Mindössze 6 fajtából választani: beef, lamb, chicken, pork, vege, special. Mindegyiknek más az összetevője, és mind elég komolyan megkomponáltnak tűnik. Én pulled pork-osat választottam ettem, Gergő pedig beef-et. Különböző köretekből lehetett válogatni, amik amúgy egy hamburger bárhoz képest elég színesek voltak, láttunk brokkolit és éreztünk szarvasgomba illatot is. Mi természetesen kumara chips-szet választottunk, akárhányszor elmegyünk valahova, nehéz neki ellenállni, főleg aiolival… Elég gyorsan megkaptuk, és zseniális volt. A finom volt, nem túl édes és nem is túl sok, mindenből pont jó mennyiség volt benne, de nem volt ehetetlenül nagy. Őszintén, egészen simán veri az eddig otthon kóstoltakat, pedig nagyon elfogultak vagyunk a Magic-kel szemben…

A hamburger orgia után jött az est igazi meglepije. FB-on találtam rá a Miann nevű desszert bárra, hívjuk így, mert nem igazán tudok rá más megfelelő vendéglátós kifejezést. Az ötletgazda cukrász házaspár az előző években külföldön dolgozott, majd különböző menő Aucklandi éttermekben jelentek meg pop up szerűen. A honlapon az ennél a bekezdésnél felsorakoztatott nevek már meggyőztek, így nem volt kérdés, hogy Gergőt meglepiből el kell ide vinnem. A nem túl nagy, szintén látvány konyhás hely egész nap késő estig üzemel és nincs semmi más étel, mint desszert. Abból viszont elég sokfajta. Kezdjük a pralinékkal, hát nem volt könnyű kettőt választani, egészen megigézik az embert a színek és a fények… Egy mango-passion fruit-osra esett a választás és egy fekete csokisra (itt a kinézet döntött). Utána a macaronok… természetesen a kedvenc ízeink is fellelhetőek, de innen is csak kettőt ehet választani… ez még nehezebb volt, de na jó, legyen Gergőnek egy macha teás, nekem pedig egy málnás-kókuszos. Ezek után a pultból még lehetett volna választani különböző desszertek, és házi pálcikás fagyik közül, de sokkal csábítóbbak voltak az étlapon szereplő tányérdesszertek… Gergő 1 másodperc alatt kiszúrta a Balloon csodát (dinnye, eper, pisztácia, lime), én pedig nagy tanakodás után a Cranachan pohárdesszertre böktem (dulcey, Talisker whisky, málna, fekete ribizli, dió, zab). Mind a kettő gyönyörű, tökéletesen megálmodott és összerakott desszert volt, egészen különleges harmóniával. A helyen nagy többségben nők voltak, meg is beszéltek, hogy egy ilyen hely abszolút megállná a helyét otthon is.

Mint ahogy említettem az elmúlt hetekben-hónapokban elég sok esküvő és egyéb rendezvény zajlott a cégnél. A legtöbbje nem különösen kiemelkedő, de volt egy esküvő, ami itt az év esküvőjének számít, ami eltemetett menyasszony lelkemet felkeltette álmából és ismét hatalmába kerített az esküvők varázsa. Két híres operaénekes házasodott össze nálunk, fel volt mindenki készítve, hogy nagyon VIP, és nagyon tökéletesnek kell mindennek lennie. Tényleg jó volt egy olyan rendezvényen dolgozni, amit kivételesen profinak éreztünk mi is. De a dekoráció valami egészen gyönyörű volt, ennyit arról, hogy hogyan lehet feldekorálni egy sátrat ízlésesen és mégis fényűzően… 

Még egy érdekesség: a héten írták alá Aucklandben a TPP-t (Trans-Pacific Partnership), ami nagyon felkavarta a kedélyeket bizonyos társadalmi rétegekben. Csütörtökön, az aláírás napján miközben a belvárosban tüntetések és egyéb zendülések zajlottak, addig a Villa Maria-nál békésen készülődtünk rá, hogy az aláírás után az egész társaság majd nálunk ebédel. Ez a Csendes-óceáni térség pénzügyminisztereit jelentette volna, de sajnos a tüntetések miatt túl rizikósnak ítélve az ebéd megtartását a Security, így az ebéd elmaradt… Pedig nagyon izgi lett volna. Szóval így telnek napjaink, már csak három hetet töltünk itt, aztán jönnek mamiék és irány a déli sziget!!! J

Még több kép:

Rotorua - Devil's pool

Múlt héten ismét csavarogtunk kicsit és bejártuk Rotorua környékét. A tót körül ölelő települések, erdők és további tavak mind egy hatalmas, aktív geotermikus terület részei, így igen nehéz választani a sok látványosság közül. Iszapfortyogók, meleg vizű források, gejzíreket és egyéb földöntúli tájakat lehet bejárni. Mielőtt belemerülnénk a részletekbe, érdemes megnézni a videót, hogy lássátok, mi miért is vártuk ennyire izgatottan, hogy végre leérjünk Rotoruára a hétfői munkanap végén.

Gergő már napokkal az utazás előtt bújta a netet, hogy mik közül lehet válogatni, én a könyvet olvasgattam és végül a következőkre jutottunk: megpróbálunk minél többet megnézni az ingyenesen is látogatható izgalmakból, és mellette kiválasztunk egy fizetős parkot, ahol a legszebb a geotermikus világ. Mivel ismét csak egy napunk volt, és a már kinézett helyek is szép kis listát alkottak, így kihagytunk olyan fiataloknak szóló turista csalogatókat, mint a hatalmasra felfújt labdában való dombról legurulás, a felvonózás vagy bobozás. Mindezek komoly 100 dollárokat tettek volna ki, na meg amúgy is, libegő otthon is van, de gejzír nincs.

Nem fecséreltük az időt, már fél 9-kor a Kuirau Parkban sétálgattunk. Minden beszámolóban benne van, hogy az egész várost egy konstans záptojás szag lengi be, ez valóban így is van, de abszolút megszokható. A parkhoz közeledve már messziről lehetett látni a gőzölgő kis tavakat, egészen abszurd látvány egy város közép…  Az egész park tele van kisebb-nagyobb gőzölgő nyílásokkal és fortyogó iszaptavakkal. Tökéletes kezdése volt a napnak, ezek után már tudtuk, hogy tényleg igazak a beszámolók…

Innen a nap legizgalmasabb programjával folytattuk. Sok elkerített geotermikus park van, ahol különböző holdbéli tájakat lehet megnézni, a mi választásunk a Wai-O-Tapu Wonderlandre esett, többek között a Champagne Pool-ról készült képek miatt. J Tökéletes választás volt. Kb. másfél óra alatt olyan sokszínű, izgalmas, hihetetlen és szürreális tájakat jártunk be, amit nem nagyon lehet elképzelni, ha az ember még sosem járt ilyen helyeken. Itt található a Lady Knox gejzír, ami a leírások alapján pontosan 10:15-kor tör ki minden nap. Eléggé kételkedtem benne, hogy a természet valóban lehet-e ilyen pontos, de akkor sem akartunk lemaradni róla, ha már kifizettük a 70 dollárt, szóval időben érkeztünk. A gejzír a parkon kívül van (de jegy nélkül ide sem lehet bejutni), a turisták lelkes csapata már félórával az esemény előtt kezd gyülekezni. Az iPhone 10:13-at mutat, mindenki mozgolódik, tartja a telefont, hogy le ne maradjon a pillanatról, amikor is besétál a park egy munkatársa. És el kezd beszélni… na itt nem lesz kitörés 10:15-kor. Mint kiderült az aktív gejzírt (ami állítólag magától is kitörne, csak nem kiszámítható időpontokban) egy természetes alapú szappanos keverékkel indítják be. Így amikor szép lassan a ki-kibugyogó vízből egyszercsak feltörő vízsugár lesz, kellemes szappanszagot érezhetünk. Nem mondom, hogy nem volt picit kiábrándító ez a mesterséges környezet, de ami ezek után a parkban következett, az mindenért kárpótolt. Láttunk királykék vizet narancssárga parttal, világító tejzöld és türkiz krátertavat, sárga-zöld gőzölgő gejzíreket... A parkban sétálgatva elfog a félelem, hogy az élő földnek milyen ereje lehet, milyen könnyen elpusztíthat mindent. 

Ezek után egy kisebb termálvizű forrást kerestünk fel, hogy végre kiáztathassuk habtestünket. Egy másik, Új-Zélandon túrázó magyar csapat blogjáról (ezúton is köszönjük nektek) lestük le a Kerosene Creeket, ahol egy valóban elég meleg vizű természetes forrásban áztattuk magunkat. Kicsit kételkedtünk a tervben mikor megláttuk, de gondoltuk egyszer élünk, és nagyon jól tettük, hogy bemásztunk. A forró víztől az egész testünk felpezsdült, a 10 perces fürdés olyan volt, mintha órákon át wellness-eltünk volna.

Eléggé kiszívta az erőnket a víz (na meg a napközbeni 35 fok sem segített) de tovább indultunk a Kék-Zöld tavak felé. Rotorua belvárosától 20 percnyire található ez a két tó, az egyiknek valóban kék, a másiknak pedig zöld a színe. Ekkorra már kezdett kicsit beborulni, napsütésben biztos, hogy még lenyűgözőbb látvány lett volna, de így is értettük, miért is kedvelik őket annyira a helyiek. Ekkor még úgy volt, hogy második éjszaka is itt alszunk, de keresünk egy kempinget, hogy kipróbáljuk a kocsiban alvást, így visszamentünk a városba, hogy feltérképezzük a helyzetet. A tóparton ücsörögve a késői ebéd közben, látván a szürke felhőket és a feltámadó szelet úgy döntöttünk, hogy ezt most mégse erőltetjük, lesz még alkalmunk kipróbálni, így inkább gyorsan megnézzük az utolsó helyet, amit Gergő már nagyon régen kinézett, aztán visszavezetünk Aucklandbe.

Rotoruától a Hamurana Springs-szel köszöntünk el. Ez a mérhetetlenül tiszta vizű forrás pár száz méterre a tótól a mélyből tör fel és békésen, csillogón vándorol bele a Rotorua tóba. Sok tiszta vizű patakot láttam már az osztrák hegyekben, de ilyet még soha. A kék és a zöld összes élénk színárnyalata megtalálható volt, valami elképesztő békét árasztva. Láttunk pár pisztrángot is, de maga a forrás látványa is elég volt. Méltó búcsúja volt a régiónak. Már alig várjuk, hogy mamiékkal visszatérjünk, és megmutassuk nekik a legjobb részeket!

Képek:

'a hely, ahonnan a lélek távozik'

Már régóta tervbe van véve, hogy megnézzük a Northland régiót, de amikor először próbálkoztunk, január 1-2-án a szakadó eső meghiúsította a terveket, és 2 óra után visszafordultunk. Azóta vártuk, hogy kicsit kitisztuljon az idő és a csillagok is úgy álljanak, hogy elhagyhassuk Auckland határait és elinduljunk Új-Zéland legészakibb pontja felé.

Sok napot is el lehetne itt tölteni, de mivel nekünk csak két nap áll rendelkezésünkre a dolgos hétköznapok között, így megpróbáltuk a lehető legtöbbet belesűríteni. Az út első állomása, a Whangarei-i vízesés, ami nem csak mérete miatt híres a régióban, de megközelíthetősége is népszerűvé teszi. A város szélén a főút mellett van a parkoló, ahonnan már le is ehet tekinteni a lezúduló vízre és innen csak 5-10 perc könnyű séta a vízesés alja. Ezt már az út első próbálkozásakor, január 1-én sikerült teljesíteni, akkor még szakadó esőben, esőkabátban izzadva is gyönyörű látvány volt. A helyi maori erőket nem igazán izgatta az időjárás, ők akkor is a folyóban fürödtek. Lehet, hogy ők csinálták jól, így legalább élvezték, hogy vizesek voltak, míg mi inkább a vizes farmerrel és esernyővel küzdöttünk. Whangarei az első és egyetlen viszonylag nagyobb városa Northlandnek, ez után már csak kisebb települések jönnek, magányos, elhagyatott utak, apró ékszerdoboz tengerpartok és megkapó látványban kanyargó szerpentinek. Elfogadva az útikönyv ajánlását elsőként itt tértünk le az SH1-es, Northlandet átszelő autópályáról, hogy tegyünk egy kitérőt a Tutukaka földnyelven.

A Ngunguru Road-on haladtunk egészen az óceánig majd vissza az autópálya felé. A félsziget csupa kis, eldugott partot és öblöt rejt, na meg az útról se rossz a kilátás. Egészen véletlenül láttunk meg egy parkolót, ahol sok autó állt az út mentén, gondoltuk megnézzük, hogy ezen a kihalt kis félszigeten mi okozhat ilyen felhajtást. Ezúttal nagy segítségünkre volt a tömegkövetés mechanizmusa, ugyanis végül az egyik legszebb látványban volt aznap részünk itt. Egy kis túraútvonalat találtunk, ami a Whale Bay mentén kanyargott, először egy kilátóhoz majd az öböl, fehér homokos partjához. A hol felhős, hol napos időjárás mindkét nap nagy kegyet gyakorolt felénk, az itt töltött 1 órában is előbukkant a nap és gyönyörű kék színt varázsolt az öbölnek. Továbbra sem tudunk betelni Új-Zéland ezen oldalával, az élénkzöld dombok, a zord sziklákat elfedő buja fák és a gyönyörű fehér homokos öblök szerintem örökre az emlékezetünkbe vésődtek.

Visszaérve az SH1-es kissé unalmasabb vonalán nem sokat töltöttünk, ugyanis ismét letértünk, hogy bevessük magunkat a Bay of Islands vidékére, ami Northland egyik leglátogatottabb része. A maorik után először Cook kapitány érkezett ide Európából, de legelőször igazán a bálna vadászok népesítették be a területet a XIX. században. Központját, ahol az öböl két oldaláról Russel és Paihia néz szembe egymással meg lehet közelíteni egyszerű módon a 11-es autópályáról vagy egy kissé nehezebb hegyi szakaszon, a Russel Roadon, amiről még az útikönyv is azt írja, hogy csak azok merészkedjenek erre, akiknek elég idejük van, ugyanis itt új szintre lép a szerpentinek nehézsége. Természetes, hogy mi ösztönösen ezt az utat választottuk, de nem bántuk meg. Okiato-ban ért véget az út, ahol szó szerint véget ért, ugyanis, az út, amin 40 km-en át jöttünk egy kompra vezetett fel. Innen átkompoztunk Opua kisvárosába, ahol végre elértük az első nap végállomását. Nagyon jól haladtunk, így még világosban értünk ide, és az egész napos szendvicsezés után a vacsit a szomszédos Paihia városában kerestük. Úgy döntöttünk, hogy nekünk a gyönyörű öbölre néző padocska is megteszi, így vettünk egy elviteles Fish&Chips kosarat, felturbózva rántott zöld- és Szent Jakab kagylóval, vettünk hideg sört a szomszédos italboltban, és megvacsiztunk a padon. Itt sem szégyenlősek a sirályok, de mi jól elszórakoztattuk magunkat velük.J /VIDEO/ Most volt az első alkalom, hogy elég távol voltunk éjszaka minden nagyobb várostól, így végre láthattunk olyan csillagos eget, amilyet még soha. Sajnos ezt se szavakkal se képekkel nem tudom illusztrálni, de Gergő azóta is lelkesen tanulja a GoPro technikát, hogy legközelebb csináljunk róla egy éjszakai time lapse videót!

A gyönyörű napsütéses első nap után természetesen esőre és ködre ébredtünk. Hosszú tanakodás után csak tovább indultunk bízva a szerencsénkben, ami eddig nem hagyott minket cserben, szerencsére ezúttal sem. A második napra egy kevésbé könnyed 660 km volt betervezve, ahol mindössze 4 fontosabb megállót terveztünk. Mind a négy értelmét veszti, ha esik az eső, de megérte a rizikó, hiszen délelőtt szépen kitisztult az idő, és végül teljes fényében láthattuk egész Northlandet. Paihia-ból az SH10 autópálya látványos útján haladtunk tovább a Doubtless Bay felé. Miután Cook kapitány lejegyezte, hogy ez kétségtelenül egy öböl, így nem is volt kérdés, hogy mi más legyen az új név: Doubtless Bay. Mangonui, Coopers Beach és Cable Bay három egymás utáni kis települése Paihia-hoz hasonlóan láthatóan kényelmesen megél a hajózásból és turizmusból. Aranyos kis kikötők, homokos partok, mindenhol színes virágok és hatalmas kék hortenzia bokrok amerre csak néztünk.

Innen már tényleg nem volt más hátra, mint hogy elinduljunk a magányos Aupouri-félszigeten az ország legészakibb csúcsa felé. Ezen a kb 100 km-es földnyelven egy út halad végig, dombokon/hegyeken le-föl, kihalt házak és marhákkal teli legelők között. Felfelé haladva a félsziget jobb oldalát partok és öblök szegélyezik, ahol leghíresebb a Rarawa Beach fehér homokos partja, balra pedig a híres Ninety Mile Beach hosszú aranyhomokos partja fut végig, ami a nagy Pe Taki homokdűnékben végződik. Az esős délelőtt miatt úgy döntöttünk, hogy mindkettőt inkább visszafelé nézzük meg, mire már felszáradnak az eső nyomai. Az ország a Cape Reinga magányos világító

tornyánál ér véget északon, ahova leginkább az vezeti el az embereket, hogy elmondhassák, hogy voltak az északi csúcsnál, de ennél sokkal többet ad a Cape Reinga megigéző hangulata. Már az idevezető, hegygerinceken átívelő út is gyönyörű /VIDEO/, ahol a kanyarokban ki-kibukkannak mindkét oldal tengerpartjai, balra Tasman-tenger partjának aranysárga homokdűnéi, jobbra pedig a Csendes-óceán világító fehérhomokos kihalt öblei. GPS nélkül is érzi az ember, hogy lassan összeér a két víz és véget ér az út, innen már csak gyalog lehet tovább sétálni a világító torony felé. Szerencsénkre még a turista buszok előtt érkeztünk, így békés hangulatban sétálhattunk a szikla végéig, ahol tényleg olyan, mintha az ember a világ végén lenne. Maori nyelven Cape Reinga neve „Te Rerenga Wairua”, ami annyit tesz: a hely, ahonnan a lélek távozik. A hely spirituális hangulata azonnal hatalmába kerített minket, egyszerre nyűgözött le és nyugtatott meg. Ezt csak fokozta a különleges látvány, ahogy a Tasman-tenger és a Csendes-óceán összeér és a víz közepén összecsapnak a hullámok. Egész, szeptember óta tartó utazásunk során ez a hely egészen biztosan benne van a legmarandóbbak között.

A másik két megálló és közel 7 órányi út állt még előttünk, így muszáj volt tovább indulnunk. Először a Pe Taki óriás homokdűnék irányába tértünk le az útról. Szinte minden új-zélandi utazásos videóban benne van, hogy rövid szörfdeszkán csúsznak le az emberek a homok dűnéken, hát mi sem hagyhattuk ki. Ha őszinte akarok lenni én azért simán kihagytam volna, de ismét jól jött Gergő makacssága így bevállaltuk. Már a dűnék megmászása sem volt semmi, az alján állva először csak a fejünket vakargatva néztük, hogy biztos ez? De csak sikerült megmászni, és bár eléggé kapkodtuk a levegőt, de a dűne tetején állva nézni a tengert nem volt rossz. Innen már csak a csúszás van hátra. Nyilván Gergő kezdi, nem én. Az első, kisebb lejtő, aminek neki veselkedtünk nem tűnt túl veszélyesnek, nagyobb izgalmak nélkül le is csúsztunk, azonban a második elég hosszú és annál még meredekebb oldal már nagyobb bátorságot igényelt. Gergő csak annyit kiáltott vissza miután lecsúszott, hogy fogjam a deszkát erősen. /VIDEO/ Mókás volt, de azért egy gyors zuhany jól jött volna, hogy le tudjam mosni az egész testemet beborító homokot magamról. No sebaj, a következő benzinkút wc-je is megtette.

Alig volt időnk megnyugodni a homokdűnék okozta izgalmaktól, már oda is értünk a következő Rarawa Beachre vezető letérőhöz. A hosszú part homokja olyan fehér, hogy üveggyártáshoz is felhasználják. Apály idején érkeztünk, így a visszahúzódó víz tükrében elképesztően tisztán tükröződött a felhős-kék ég. Minta nem is evilági táj lett volna.

Innen már egyenesen Auckland felé vettük az irányt. A napsütéses időből beértünk az Auckland fölött tanyázó felhők alá, most már tudjuk, hogy Aucklanden kívül sokkal több esélyünk van napsütésre. Nagyon feltöltődtünk mindketten, nem is sikerülhetett volna jobban a két napos túránk.

Még nagyon sok kép:

Dolgos mindennapok

Egyelőre eléggé megszoktuk és élvezzük a dolgos hétköznapokat. Határozott, három hónapos szerződéssel dolgozunk a Villa Maria Estate Front of House részlegén, tehát felszolgálók vagyunk. A munka megéléséhez hozzá tartozik, hogy mindkettőnk elég régóta nem végzett már ilyenfajta fizikai munkát, így eltartott mire hozzá szoktunk a talpon állás/rohangálás/emelek/ide-oda viszek/pakolok munkakörökhöz, de azt hiszem mostanra, az elég húzós karácsonyi szezon után már megszoktuk.

Hogyan kerültünk ide? Gyorsan átfutva az eseményeket, még áprilisban, a Düsseldorfi ProWein-on, a Heinemannos fiúk közbenjárásával találkoztunk a Villa Maria európai képviselőjével, egy bűbájos, szőke hölggyel, aki nagyon lelkes volt Új-Zélandi látogatásunkat illetően. Írtunk is neki a kiállítás után, hogy tud-e kontaktot adni. Két hónap múlva válaszolt az Aucklandi központ HR manager

elérhetőségével. Aztán neki is írtunk. Majd ismét két hónap múlva válaszolt az F&B manager, hogy szívesen dolgoznának velünk. Innentől kezdve olyan egy hónapba telt megszervezni, hogy mikor is legyen egy Skype interjú. Amerikát járva, hiányos net lefedettséggel ez elég nagy kihívást jelentett, de végül egy Phoenix-i Starbucks kertjében megtörtént. Jó pár hétig ismét nem érkezett válasz, de mint megtudtuk csak azért, mert úgy gondolták, hogy minden rendben, és majd beszélünk, ha megérkeztünk az országba. Így is történt, egy gyors interjú, és november 18-án meg is kezdtük a próbahetünket. Továbbra sem volt biztos, hogy Aucklandben maradunk-e, mert felmerült, hogy a cég Hawkes Bay-i éttermében is szükség lenne erősítésre, de ekkor már csak sodródtunk az árral, remélve, hogy minél hamarabb eldől valami biztos. Most már tudjuk, hogy ez a fajta lassú kommunikáció és kissé kaotikus szervezettség az egész cég (legalábbis a vendéglátás) részére jellemző. Az első hét után kiderült, hogy maradunk Aucklandben, fix háromhavi szerződéssel, kicsivel a minimál bér feletti fizuval (16.50 $/óra). Gyorsan lakáskeresés, költözés, és már bele is cseppentünk a decemberi (nyári-karácsonyi) szezon pörgésének kellős közepébe.

Az itteni központnak (amellett hogy a VM központi borászataJ) 3 nagy szerepköre van: étterem, kóstolóhelyiség, rendezvény központ. Egyértelműen a rendezvényeken van a hangsúly. A céges rendezvények mellett gyakorlatilag bármire alkalmas a terület: koncertek, sátras 400 fős vacsora, esküvő, és amit csak el lehet képzelni. Az első 1-2 héten elég sok időt töltöttem a pohártörölgető szobában, Gergő meg leginkább pakolt a fiúkkal. Nem láttak el minket bőséges információkkal, a legtöbb dologra rájöttünk magunktól (na meg kérdeztünk sokat), és gyorsan beletanultunk. Sokat számított a tapasztalatunk is, tekintve, hogy a kollégáink 70%-a 19-22 év között van, szóval kifejezetten öregek és világlátottak vagyunk a helyi felhozatalhoz képest. Van pár külföldi a cégnél, leginkább angol nyelvterületekről, így mi vagyunk az egyetlenek, akik nem anyanyelvi szinten beszélik az angolt. Mindenki kedves és nyitott, vannak, akik csak felszínesen és vannak, akiket tényleg kezdünk megkedvelni. Majdnem mindenkire igaz, hogy tudnak és akarnak dolgozni amikor kell, nem kell senkit igazán noszogatni, hogy végezze el a dolgát. Szerencsére minket nem ér el a rosszindulat vagy a pletyka, ez az előnye, hogy kicsit kívülállók vagyunk. Az ’egzotikus’ országunkkal és saját nyelvünkkel gyakorlatilag ufóknak számítunk itt, szerintünk az esetek nagy részében jól elmoziznak rajtunk. Szerencsére a legtöbb felettesünk már látja, hogy lehet minket használni, így nagyjából a kellő óraszámunk is megvan ahhoz, hogy jól tudjunk spórolni . Csak a viszonyítás kedvéért: mi egy kicsivel a min. bér felett keresünk, heti 40-50 órával ketten összesen 1400-1600 NZD között. A heti albérlet pénz 340 NZD, egy tele tank 80, egy átlag bevásárlás 40. Ezekkel az összegekkel és azzal, hogy bent kapunk ételt, viszonylag jól félre tudunk tenni a márciusi utazásra.

Tekintve, hogy az étteremben és a rendezvény részlegen is dolgozunk, a napjaink szerencsére elég változatosak. Az étterem, ami igazából Café, 10.00-18.00-ig van nyitva, így maga a munkanap nem hosszú, de a déltől 4ig tartó menet az elég húzós. Ilyenkor nyáron olyan 150-250 vendég fordul meg az étteremben ebben a négy órában.  Minden felszolgálónak megvan a maga kis részlege, amire figyelnie kell, de kisegítjük egymást, ha éppen valaki nem ér oda. Itt az a rendszer, hogy van két ember, aki egész nap hordja a fogásokat a konyhából (commis), a pultban egy ember (aki felveszi a

telefont, fizettet és készíti az italokat, kávékat) és amúgy mindenki végig viszi a saját asztalát. Még nem igazán látjuk teljesen, hogy vajon a rendszer, vagy az ember mennyiség vagy csak az újdonság miatt, de sokszor küzdünk, hogy valóban jó legyen, amit csinálunk, még akkor is ha a nem tökéletes teljesítmény is az élmezőnyben van itt. Nagyon mások itt a szokások, mint amit mi vettünk eddig alapvetőnek. Teljesen elfogadott, hogy ha csak nem vagy elég szemfüles, akkor a vendég hirtelen a pultnál terem, hogy fizessen. Az, hogy figyelünk, hogy ne nagyon legyen üres pohár az asztalon, és hogy kedvesek és mosolygósak vagyunk minden vendéghez, az teljesen eltér az itteni megszokott stílustól, és ezt a vendégek is megjegyzik, és nagyon élvezik. Sokszor mondják, hogy nem tudják hogyan lehetne kifejezni, hogy milyen hálásak. Hát mi tudnánk egy nemzetközileg elfogadott módszert rá, amit itt Új-Zélandon nem sűrűn alkalmaznak. A kávézóban, ha figyelsz, hogy te fizettesd le az asztalod, akkor előfordul, hogy adnak borravalót, de ha pont lemaradsz róla, akkor esélytelen. A rendezvényeken (pl. esküvő) meg mégannyira elképzelhetetlen.

Van pár dolog, amire nem értjük, miért nem szentelnek több figyelmet, de egyelőre figyelünk és levonjuk magunknak a következtetéseket. Ami nagyon tetszik, hogy Amerikához hasonlóan itt is mindenhol automatikusan kapsz szűrt vizet, ingyen. A rendezvény részlegen sokat tudunk tanulni, főleg nagyobb események lebonyolításakor. Minden mozgatható, amire csak szükség lehet. Mindennek megvan a maga helye, amit mindenki tud, így amikor fél óra alatt kell átrendezni az egész kávézó/kóstoló teret 80 fős gála vacsora helyszínné, akkor aki csak elérhető, egy emberként viszi a székeket, az asztalokat, gurítja a pultokat és a polcokat, terít, törölget, stb. Az egész vendéglátás résznek a mozgatórugója elsősorban egy skót F&B igazgató, akivel bárcsak többet dolgoznánk közvetlenül, mert amit eddig láttunk belőle, az nagyon meggyőző. Az első tapasztaltunk a cégnél, a próbahetünkön egy 400 fős, ültetett, 3 fogásos estély volt. Tartott egy beszédet az elején, ahol mindenkinek mindent elmondott, hogy mindenki átlássa a folyamatot, majd mikor lement, megköszönte mindenkinek a közös munkát és elmondta, hogy a cég legnagyobb eseménye csak így, mindenki munkájával tudott sikeres lenni. Nagyon nagy tanulság, nem csak az ő magtartása, hanem általában a csapat egymáshoz való hozzáállása az otthoni viszonyokhoz képest. Önszántunkból beállni a vendéglátás táplálékláncának aljára evőeszközt törölgetni erős perspektívát ad, és sokszor rávilágít saját vezetésbeli hibáinkra vagy akár jó döntéseinkre.

Egyelőre mindig együtt vagyunk beosztva, csak néha fordult elő, hogy nem ugyanazon a részlegen dolgoztunk. Szeretnek párba beosztani minket, mert jól működünk együtt. Egyre jobban meg tudjuk magunkat értetni, de néha, a 10 órát és 200 poharat átlépve nehéz árnyaltan fogalmazni, és néha még angolul beszélni is. Fáradt pillanatokban simán hozzászólok valamelyik munkatársunkhoz magyarul, mielőtt leesne, hogy nem, ez nem az a nyelv. Általában munkából hazajövünk, és pihenünk, csak akkor mozdulunk ki a kényelmes lakókörzetünkből, hogy ha szabadnapunk van. A következő ilyen január 1-2-án lesz, amikor bejárjuk egész Northlandet, majd vasárnap nyomunk egy 13 órás munkanapot. Közben átlépünk 2016-ban, szóval lassan ideje áttekintenem a 2015-ös évet is…

Karácsonyi Secret Santa a fűben 

(a lila pólós, mikulás sapkás az F&B manager:-)

Aucklandtől északra

Továbbra is űzzük az ipart a Villa Maria termeiben és pohár mosó szobájában (bár itt egyre kevesebbet tartózkodok:-), de mint mondtam, igyekszünk hasznosan tölteni szabadnapjainkat. Egészen sok óránk összegyűlt a munkában múlt héten, így a 2 napból egyet itthon töltöttünk, kicsit lakhatóvá tettem újra a lakást, karácsonyi kis apróságokat próbáltam alkotni, és eközben kinéztük, hogy hova menjünk másnap. Kb olyan két - két és fél órányi útra lévő célpontokat tűzhetünk ki, ez kényelmesen megtehető távolság, van idő útközben megállni, ha meglátunk egy szép helyet, és van időnk barangolni, sétálgatni. Hozzá kell tennem, hogy nem egy hatalmasa kihívás szép helyeket keresni ilyen sugárban, gyakorlatilag bármelyik partra rábökhetnék csukott szemmel, az szép lenne. Így nem stresszeltük túl magunkat, és egy munkatársunk által ajánlott Omaha Beachet tűztünk ki végcélnek. Auckland felett kezdődik a Northland, ami a legészakibb földnyúlványa az országnak, egy autópálya (kissé túlzás ilyen néven említeni) vezet rajta végig, legnagyobb városa Whangerei, ami olyan félúton található a legészakabbi pont és Auckland között. Először ezt néztük ki, mert a várostól nem messze van egy nagyon szép part, ami a híres búvár paradicsomra, a Goat Island-re néz, de mivel útközben megjöttek a snorkeling cuccaink, ezért úgy döntöttünk ide majd azokkal együtt térünk vissza egy napsütésesebb napon.

Omaha félszigete ezek alatt van nem sokkal. Ez a pici földnyúlvány, amit körbe vesz a víz (főleg dagály idején) láthatóan tele van eléggé jól szituált házakkal, mintha az egész egy lakópark lenne. Hétfő kora délután lévén kicsit olyan érzésünk volt, mintha rajtunk kívül senki nem tartózkodna itt. Hosszú, homokos partja a borús éggel és a mérhetetlen csönddel olyan nyugalmat árasztott, hogy egy perc alatt elfelejtettünk minden fáradtságot vagy stresszt. (itt azért a minket ért stressz nem otthoni léptékben mérhető...)

Sok más partszakaszt is kinéztünk Omaha felé, a barna táblák segítenek a szép helyek felkutatásában. Így jutottunk el Snell Beachre is, egy apályban elhagyatott, kagyló törmelékkkel teli kis öbölhöz. A csupa lila-kék kagylótörmelék nagyon szép színt adott az egész látványnak, és az apály miatt egészen mélyen be lehetett sétálni, valahogy bizsergető érzés az óceán helyén járkálni.

Orewa partja azért jött szembe velünk, mert le kellett térnünk az autópályáról, hogy elkerüljünk egy fizetős szakaszt. Itt szerencsénkre visszafelé álltunk meg, amikor kaptunk pár perc kék eget, ami életet varázsolt az öböl látképébe. Nem sokkal messzebb rátaláltunk egy kis kilátóra, ami egész szép látványt mutatott a közeli partszakaszra:

A nap utolsó nagy állomása a közeli Shakespeare Regional Park volt, amit youtube videókban fedeztünk fel. Ez volt az első olyan természeti látványosság, ahol megvolt az ember érzete, hogy egy nemzeti parkban mászkál. Egész Új-Zélandon sok madarat látni, de itt különösen odafigyelnek az élővilágukra. Láttunk elképesztően színes apró papagáj szerűt, sok pukeko-t (ami az itteni, gyakran előforduló, hosszú lábú, kék tollú, piros csőrű madár), bárányokat és még sok más madarat. Az egész parkban csodás volt a látvány, minden oldalról víz  veszi körül, egy egészen kis elzárt világban jártunk:

A következő szabadnapunk már Karácsonyra esik, ami nagyon durva, egyáltalán nincs karácsony hangulatunk, szeretnénk majd valami különlegeset csinálni, de majd meglátjuk..

Mégtöbb kép:

HBD

Kicsit észrevétlenül léptünk át a decemberbe, valahogy itt nehezen ér minket utol a karácsonyi hangulat. A család-barátok-karácsony hiányolása közepette, Gergő gondosodott róla, hogy a szülinapom méltó figyelmet kapjon. 6-án, vasárnap délelőtt nem dolgoztunk, így kaptam tőle egy nagyon szép virágcsokrot, meg sütit is gyertyával. Az időeltolódás miatt gyakorlatilag másfél napig volt szülinapom, nagyon sokan írtak és gondoltak  rám, amiért nagyon hálás vagyok, csempésztek egy kis otthont a napomba. :-)

A fő ajándékom egy kedd esti vacsora volt. Gergő számára általában nem okoz problémát bármilyen izgalmas hely felkutatása, de az itteni vendéglátási viszonyok, még az ő szuperképességeinek is kihívás volt. Elbeszélése alapján a borbárról már az elején letett, itt nincs ilyen... Vagy inkább nagyon nagyon ritka. De végül rátalált a Sidart étteremre, ahol ráadásul keddenként test-kitchen címszó alatt közel féláron van a 8 fogásos menü borpárosítással. Sajnos a harc itt még nem ért véget, egész héten nem tudta őket elérni, aztán aznap kiderült, hogy nincs hely, hívtak 6-kor hogy még mindig nincs hely, aztán 10 perc múlva h valaki lemondta, aztán 5 perc múlva, hogy mégse mondták le, de a sok huzavonában és a hallható lelkesedésünk miatt szerencsére megsajnáltak minket, és végül kaptunk egy asztalt a leggyorsabban vacsorázók után, így fél 10-re megérkezhettünk az étterembe. Auckland egy elég szép környékén van, gyönyörű a kilátás a kikötőre és belvárosra, és ráadásul egy ablak melletti asztalt kaptunk, szóval már az első pillanatban éreztük, hogy jó helyen vagyunk :-)

Már amúgy is rég voltunk high-end gasztronómiás helyen, de ilyen kreatív és finom ételsort már tényleg nagyon rég kóstoltunk. Minden egyes fogás tetézte az előzőt, a borok is nagyon izgalmasak voltak és ráadásul kóstoltunk jó pár helyi különlegességet is, nem csak külföldit. Gyönyörű kerámia tányérok voltak, az étterem határozottan elegáns stílusát kicsit közvetlenebbre puhították. Beszélgettünk olasz felszolgáló fiúnkkal, és közösen megállapítottuk, hogy kár, hogy a világ ezen felén kevéssé jár Michelin ellenőr, mert ez a konyha igazán érdemelne komoly elismeréseket. Élményekkel, extázissal és ízekkel feltöltődve jöttünk el, és bízunk benne, hogy még visszatérünk ide!

Test Kitchen Menu, December:

Bread and Butter, Új-Zélandi Blanc de Blancs (ez még nem a hivatalos menü része, csak mi koccintottunk vele :-)

Spárga, Torma, Narancs, Créme Fraiche

2013 Champalou Vouvray

/tudjátok mennyire nem bírom a tormát, de így, visszafogottan, naranccsal kiegészítve különleges volt/

Szent Jakab kagyló, Édeskukorica, Macadamia, Citrom

2013 Anselmi 'Capitel Croce', Soave

/a kagyló állaga elképesztően krémes volt, egy füstös, kicsit sós fekete kéreggel. A kukorica meg a dió nagyon nagyon jó volt mellé, a nem Soave-nak nevezett Soave meg egyszerűen nagyon fasza./

Hagymák, Nektarin, Kecskesajt, Vanília

2014 Cambridge Road 'Papillon Blanc', Martinborough

/ez volt az egyik legmaradandóbb ízélmény. A marinált hagyma kifejezetten édes volt, de savanyú is, a hajszál vékony nektarinnal együtt, olyan volt mintha az egész fogás gyümölcs lett volna. Mellé a kecskesajt vaníliával és a ropogós, dehidratált lilakáposzta valami elképesztő volt. Mindehhez egy szűrt, nagyon tiszta ízű Pinot Blancból készült narancsbort töltöttek. Tényleg beszarás volt/

John Dory, Paszternák, Hínár, Soya

2011 Foxes Island Chardonnay, Marlborough

Szarvas, Alma, Chorizo, Bazsalikom

2013 Prunotto Barbera d'Alba, Piedmont

/nagyon rég ittam ennyi könnyed, de mégis fűszeres és izgalmas vörösbort/

Bárány, Zellergyökér, Shitake, Fekete fokhagyma

2010 Unison 'Reserve'Merlot, Hawke's Bay

Málna, Mogyoró, Gyömbér, Verjus

2011 Castano 'Dulce' Monastrell, Yecla, Spain

/kinézetre egy nagyon egyszerű desszert volt, de attól volt elképesztő, hogy pont jó mennyiségben és intenzitással volt benne minden összetevő/

Cardamom, Lychee, Dinnye, Kakukkfű

2013 Domaine de la Pigeade Muscat de Beaumes de Venise, Rhone Valley

/nagyon ötletes volt a lychee mint sorbet, eddig még nem találkoztunk vele sehol, de ami igazán beszarás volt, az az extrudált kardamomos tej. Az egészhez egy falat cseresznye, ami egy kis savasságot és mélységet adott neki/

SIDART video