Szingapúr

Szingapúr eredetileg nem volt a terv része. De mikor nézegettük a repülőjegyeket Baliról Bagkokba, Gergő talált egy járatot, ami Szingapúron keresztül repült, és választhattunk a 2 vagy 22 órás átszállás között. Szóval kénytelenek voltunk eltölteni egy napot az 5 milliós törpeállamban. :-)

Délután 2-re értünk be a városba a repülőtérről, és másnap délben indult tovább a gépünk, szóval tényleg nem volt sok időnk, de azért kaptunk egy kis ízelítőt a városból. Már a reptérről bevezető út mutatta a város hangulatát, szerintem sosem láttunk még ilyen szépen rendezett és tisztán tartott külvárosi részeket. Tudni kell Szingapúrról, hogy olyannyira veszik komolyan a tisztaságot, hogy be sem hozhatsz rágógumit az országba, nehogy véletlenül eldobd az utcán. A nemrég megrendezett Forma1-en a Ferrari csapatfőnöke 8 órát töltött a fogdában, mert eldobott egy csikket. Szóval rend és tisztaság van. Sikerült egy olyan AirBnb-t találni, ami a Marina Bay-re néző toronyház 53. emeletén van. Maga a szoba elég ótvar volt, de a toronyház 40 valahányadik emelete közösségi tér volt, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a város ezen részére.

Igazából nem törtük magunkat, hogy minél többet lássunk, a kezdő kilátás a szobából önmagában is elég lett volna. Az egyetlen látnivaló, amit semmiképp nem akartunk kihagyni az a Gardens by the Bay. Ez a hatalmas alapterületű park Szingapúr egyik leghíresebb nevezetessége. 2007-ben kezdték el építeni, több különböző etapban. A kert lényege, hogy önmagát fenntartó ökoszisztémát hoztak létre, aminek részesei a tavak, az épített fák és az üvegházak is. Sok óra bejárni az egész parkot, mi nem is tudtuk, de a leglenyűgözőbb részeket bebarangoltuk. A két üvegház már messziről is nagyon impozánsan néz ki, nemhogy belülről… A Flower Dome épületben különböző országok és klímák természetes növényzete található meg, illetve különböző virág kompozíciók. A központi mű, amit időszakosan cserélnek, most pont átépítés alatt volt, de nem tudván, hogy mit hagytunk ki, egy picit sem volt hiányérzetünk, a nélkül is lenyűgöző volt a látvány. Egyikünk sem egy botanikus kertbe járó típus, de csodálatos az egész üvegház. Az orchidea rengeteg, a fából, gyökerekből faragott és egyéb szobrok, különböző virágok tényleg lenyűgözőek. És a nagyobb csoda csak akkor jön, mikor átsétálunk a Cloud Forest nevű másik üvegházba.  Egy hatalmas mesterséges esőerdő és virághegy építmény mutatja be a trópusi világ magasabb fekvésű, akár 2000 m-en is lévő növényvilágát. Ha a 35 méter magas „hegy” nem lenne elég monumentális, akkor a világ legmagasabb fedett vízesése zúdul alá a hegytetőről. Egy szerpentin segítségével körbejárhatja az ember, megcsodálva a különböző tematikájú növényfalakat. A tériszonyosokat zavarba hozó sétaút nagyon fantasztikus.

A két üvegházat végigjárva kicsit meg kell pihenni, újra hozzá kell szokni a szingapúri kemény párás 30-35 fokos klímához a 23-25 fokos üvegházak után, és helyet kell csinálni a következő híres résznek: a Supertree Grove-nak. Ez egy mesterséges, 25-50 méter magas fákat idéző építményekből álló kis liget. Nehéz megfogalmazni a látványt, ezt tényleg fényképpel kell illusztrálni. Ezeket a fém tölcséreket az évek alatt be fogják szőni a növények, így nyerik el fa formájukat, de ami még különlegesebb, hogy gyakorlatilag generátorai a park természetes ökoszisztémájának. Már a lábuknál sétálva is hihetetlen, már-már szürreális a látvány, de a 22 méter magasan futó sétány nyújtja Szingapúr nyertes panorámáját. Innen belátni a Supertree erdőt, az üvegházakat, a kikötőt, a Marina Bay Sands-et, nem is kell ennél többet látni a városból. Feltett szándékunk volt az éjszakai fény show-t is megnézni a fáknál (hiszen miért is ne fokoznának mégegyet a látványon), de ideje volt kicsit hazamenekülni a hőségtől, és keresni valami könnyű ebédet.

Nagyon szerettük volna megkóstolni Szingapúr új Michelin-csillagos street food helyeit, de az egyik zárva volt, a másik elég messze volt, így a szomszédos food court-ba vetettük be magunkat. Hát nem volt könnyű választani a több tucat, jobbnál jobbnak kinéző kifőzdéből. Gyakorlatilag, mintha egy nagy piactéren sétálnánk, de kizárólag étkezdéket lehet találni, tele emberekkel, de mégis tisztán és kulturáltan tartva. Szingapúr ismét megmutatta, hogy mindenhol lehet rend és tisztaság, csak fegyelem kérdése.

Szürkületre nemigen maradt erőnk visszamenni a Gardens-be, viszont befészkeltük magunkat az épületünk panoráma emeletére, hogy minden fényviszonyban megörökítsük a látványt. A kikötő, a Sands, a Gardens, mind tökéletesen látszódtak, ezer meg ezer fényben. New York arany-sárga fényeihez képest, itt a színskála teljes hossza jelen volt, különböző fényjátékokkal. Ha éppen nem a Gardens villódzott a háttérben, akkor a Sands előtti sétány világított különböző színekben. Nehéz volt betelni az élménnyel, de ideje volt a város híres gasztro életébe is bevetni magunkat.

Kinéztünk egy éttermet és egy koktélbárt. A vacsora a Burnt Ends nevű BBQ bárban várt minket, ahol igen komolyan veszik a húsok, és minden egyéb alapanyag füstölését. A San Pellegrino Világ Top100 tagja az étterem, így nagy rizikót nem vállaltunk, boldogan vártuk ki, amíg kaptunk a teraszon két szabad bárszéket. Ettünk füstölt fürjtojást, elképesztően tartalmas és krémes grillezett póréhagymát, még annál is jobb hamburgert és végül egészen mennyei állagú onglettet. Kipróbáltunk minél több fogást, a desszert után muszáj volt bevállalni egy grillezett raklett sajtot, de a narancsos grillezett marshmallow felrakta az i-re a pontot. Nagy szerencsénkre az olasz sommelier fiú hamar felismerte, hogy mennyire nyitottak vagyunk az ausztrál természetes borok iránt, és megkóstoltatta velünk kedvenc tételeit az itallapról. Ott árultuk el magunkat, amikor kiült az elképesztő mennyei élvezet az arcunkra az első korty pezsgő után, amire 9 nap Bali sörözés után nincsenek szavak mennyire ki voltunk éhezve. Szóval elmesélte, hogy az ausztrál kistermelői tételek előtt próbálkoztak ők klasszikus, nagy európai tételekkel, de a helyi tehetős réteg számára ezek már nem nyújtottak izgalmat. És márpedig itt a gazdagok nemcsak, hogy szívesen költenek bármire, de leginkább újdonságot vagy különlegességet szeretnek kóstolni, függetlenül attól, hogy mennyibe kerül. Azt mondta, hogy a világon kevés helyen találkozott ilyen intelligensen költő tehetős réteggel, és így több próbálkozás után a természetes borok nyújtanak jelenleg a legnagyobb újdonságot. Mi csak élvezkedtünk, hiszen Sydneyben az itallapok legalább 2/3-a nemzetközi választék volt, így úgy éreztük, hogy van még mit bepótolni e téren. Nagyon élveztük az estét, alig tudtuk összeszedni magunkat, hogy hazasétáljunk.

Szingapúrtól az Employees Only koktélbárban vettük búcsút. Az Ausztráliában már megtapasztalt ’speakeasy bar’ fogalmai szerint ezt sem volt a legkönnyebb megtalálni, egyedül az előtte álló embermennyiség segített, de a név kiírását itt sem vitték túlzásba. A bárnál gyorsan megittunk két koktélt, csak lestük az öltönyös, magassarkús, kicsípett tömeget, ahol meglepően az emberek nagy százaléka európai volt. Ez egész Szingapúrra jellemző, gyakorlatilag bárhol lehetne a világban, maximum csak a gazdagságból lehet megmondani, hogy Ázsiában van az ember. Amíg hazasétáltunk érzékeltük, hogy még jó pár napot el lehetne itt tölteni, bejárni a város más részeit is, de így is maradandó élmény volt Szingapúr, bármikor megállnék itt újra egy napra! 

egy rövid videó:

és mégtöbb kép:

egy hét Bali

Balival kapcsolatban eleinte egyetlen tervünk volt: pihenni. Tengerpartozni, napozni, és ha szembe jön, akkor 1-2 dolgot megnézni. De azért mégiscsak készüljünk fel az útra, olvassunk pár cikket, kérjük ki ismerősök tanácsát, nézzük meg a térképet, mi merre van... A déli rész a nyüzsibb, gyönyörű fehér homokos szörf paradicsom, a sziget belseje felé Ubud körül rizsföldek vannak és érdekes faluk, csak meg kéne azt is nézni... Hol lehet búvárkodni? A Menjangan Sziget tengeri rezervátuma a legjobb hely rá, ez az észak-nyugati partszakaszon van, nem baj ez még belefér... Csak át kéne menni egy kisebb, klasszikusan trópusi szigetre, Gili Air tűnik a legszimpatikusabbnak, de a hajó Bali dél-keleti részéről megy. Így történt, hogy tengerpartozás helyett 9 nap alatt körbe autókáztuk a szigetet, bejártuk kétszer észak-dél tengelyen és áthajókáztunk egy kis szigetre két napra. De nézzük elölről.

Az első nagy döntés, ha az ember körbe akarja utazni Balit, hogy hogyan közlekedjen. A legtöbben taxiznak ide-oda (ugyanis nincsenek hatalmas távok) vagy bérelnek egy sofőrt pár napra. Mi szeretjük az egyéni szabadságunkat, utálunk alkudozni és amúgy is inkább csak kettesben utazunk (mondhatni antiszociálisak vagyunk), így egy szokatlan harmadik módot választottunk: autót béreltünk. Szerencsére a jobb oldali kormányhoz már hozzá voltunk szokva, azonban arra a fajta forgalomra és vezetési stílusra nem nagyon lehet felkészülni, ami Balin van. Az első élményünk a leszállás napján a szállásunk megtalálása. Már az autó, illetve kölcsönzős ember előkerítése is külön kaland volt, de utána jött csak a java: másfél órát ültünk a kocsiban, gyakorlatilag lélegzetünket visszafojtva, hogy tuti ne húzzuk meg a kocsit sehol, senki ne jöjjön nekünk, vagy senkit ne üssünk el. Természetesen mindezt már sötétben, miközben próbáltuk megtalálni a szállásunkat, pontosan meghatározható cím nélkül. A harmadik megkérdezett ember végül elnavigált minket, de azt hittük, sosem lesz vége a napnak…

Ezek az első benyomások Denpasartól délre, Uluwatu környékén értek minket, itt töltöttük az első éjszakát. A főváros alatti apró félsziget az egyik legnyüzsgőbb turista központ. Tele van ausztrál szörf turistákkal, akik speciális szörfdeszka tartóval ellátott robogókkal töltik be az utcákat. Ez az egyik legkeresettebb környék, főleg a 16-26 év közötti fiatalok körében, így tudtuk, hogy ezen a környéken nem akarunk sokáig maradni. A Blue Point Beach, az egyik leghíresebb szörfös partszakasz nagyon közel volt hozzánk, így reggel, az előző esti izgalmakat kipihenve lesétáltunk, hogy megérintsen minket a Bali fehér homokos vakító kék tengeres életérzés. Gyorsan magával ragadja az embert, főleg egy mangós-dinnyés-ananászos gyümölcstál kíséretében.

Innen a szárazföld felé vettük az irányt, Ubud városa a következő nagyobb látnivaló a környéken. Minden útikönyv szerint ez a kulturális fővára a szigetnek, a környező faluk tele vannak szobor faragókkal és különböző kiállításokkal. Itt se találkozni kevesebb emberrel, elképesztően túlzsúfolt utcák és turista tömeg jellemzi Ubud belvárosát. Az apró sikátorok sem nyújtanak megnyugvást, ha az ember nem vigyáz, nagyon könnyen elsodorja egy robogó raj. A város legfőbb látnivalója a közelben lévő Tegalalang rizsföld, és a Monkey Forest. A rizsföld tényleg gyönyörű, de kinézetre mára inkább a turizmusról szól ez a kis föld, mint a rizstermelésről. Nem úgy kell elképzelni, mint egy szokványos turistalátványosságot… Az út menti forgalom sűrűsödése kezdi jelezni, hogy közeledünk a híres rizsföldhöz, ahol mindenki magának oldja meg a parkolás és a rizsföldre bejutás kérdését. Egy apró kávézó mellett pár lépcsőfok ugyan levezet, de utána már mindenki szabad kénye-kedve szerint sétálgat az igen magas, lépcsőzetes rizs ’medencék’ között. Illetve lehet, hogy a helyiek ismerik a biztonságos bejutás titkát, de külső szemlélőként nem egyszerű. Tényleg gyönyörű a hullámos, lépcsőzetes föld, őserdővel körülvéve, azonban a sziget belseje felé még gyönyörűbb, sokkal természetesebb rizsföldekkel is lehet találkozni. Az idevezető úton egy hatalmas tábla jelzi egy Luwak kávéföld bejáratát, ahol minden betérőnek külön vezető jár, aki elmeséli hogyan is születik meg ez a kávé. A Luwak kávé a híres kikakilósok egyik típusa. A Luwak az éjszakai állat neve, akit kávémaggal etetnek, hogy aztán a félig megemésztett végtermék gazdag ízvilágú kávét adjon. A folyamatba inkább ne merüljünk bele, de a kávé tényleg nagyon finom volt, még úgy is, hogy előtte megkóstoltuk a ház 12 különböző teáját, amik között szintén voltak nagyon különlegesek. Láttunk kakaó babot, kávé növényeket, szóval összességében érdemes megállni!

Innen rögtön a Monkey Forest felé vettük az irányt, hogy még sötétedés előtt elkapjuk a majmokat. Ez már egy sokkal jobban kiépített turista látványosság belépővel, kis ismertetővel és térképpel. Az erdő valóban tele van majmokkal, de ez mit sem érne a gyönyörű őserdő és a XIV. sz-i templomok nélkül. Az egész erdő varázslatos, igazi ősi misztikumot sugároz. Gyönyörű kőfaragások, hatalmas fák, és persze a majmok. Az erdő célja, hogy harmóniát teremtsen az élővilág, az emberek és az istenek között. Ha az ember ki tudja zárni a majmokon röhögő turistákat, akkor ez a harmónia egy apró béke szigete Ubud zsúfoltságában. A majmok jól vannak tartva, sok helyi vigyáz rájuk, lehet őket etetni, felmásznak az ember vállára, ha akarjuk, de minden mozdítható tárggyal vigyázni kell, mert egy pillanat alatt eltűnnek mindennel, ami mozog. Azonban érdemes vigyázni, elvégre nem háziállatokról van szó, könnyedén megmutatják nem kicsi fogaikat, ha ember feléjük nyúl…  Mi ennyit láttunk Ubudból, biztos vagyok benne, hogy sok rejtett szépsége és érdekessége van, ha van időnk és helyi segítségünk a végig járásra, de mi már másnap robogtunk tovább a sziget északi partja felé.

Három út megy keresztül észak-dél irányban a sziget belső részén, mi a legnyugatibbat választottuk, mert egy cikk szerint gyönyörű a táj arrafelé, és így útba tudtuk ejteni a nyugati parti három híres templom egyikét. Tanah Lot egyike a három, apró földnyelv-szigeten található templomnak, amelyek apályban elérhetőek gyalog, dagályban pedig csak csónakkal. Szerencsénkre apálykor érkeztünk, így körbe tudtuk sétálni az apró, de gyönyörű templomot. Eddig is rengeteg turistával voltunk körülvéve, de itt láttunk először nagy mennyiségű buszos turistát, akik tömegekben mozogtak és igazi lámák voltak. Volt itt szent kígyó megtekintés (természetesen pénzért), szenteltvíz-ivás (természetesen pénzért) és rengeteg műanyag, csilivili kiegészítő, gyümölcskosarak és az úti árusok teljes tárháza. A templom megcsodálása után benyomtunk egy szokásos görögdinnye shake-et (egész héten ezt ittuk…) és elindultunk átszelni a szigetet. Egy, mindössze 150 km-es útról beszélünk, azonban ezt kb 3-4 óra alatt tettük meg. Ez volt az egyik legszebb része az egész szigetnek: apró falvak, ahova nem igen ér el a turizmus keze, gyönyörű rizsföldek, panoráma a vulkanikus hegyekre és buja őserdőkre. Megállás nélkül ámultunk, és eljátszadoztunk a gondolattal, hogy legközelebb meg kell találni rá a módot, hogy Bali ezen, sokkal valóságosabbnak kinéző részén töltsünk időt, hogy tényleg megismerhessük, milyen az élet a szigeten. A nap Pemuteránban zárult, egy kisebb városkában, amit egyetlen dologra szoktak használni: innen indulnak búvár utak a közeli Menjangan Island tengeri rezervátumába.

Ez az északi rész egészen más arcát mutatja Balinak, mint a déli, turistáktól nyüzsgő részek. Pemuterán városa csendes, gyönyörűek a hegyek és a lábuknál megnyúló fehér homokos tengerpart. Mivel a városka egyetlen funkciója a búvár túrák szervezése, így a tengerpartot is kicsit érdekesebbé tették egy apró mesterséges korallzátonnyal. Elég közel van a parthoz, így tökéletes gyerekeknek, vagy egy kis bemelegítésnek a másnapi nagyobb túrához. Mi is így tettünk, kicsit úszkáltunk, sétáltunk a homokban, kagylókat kerestünk (találtunk is:-), ücsörögtünk naplementét nézve majd vacsiztunk. Itt éreztünk először nyugalmat és békét, azt, amit az ember (legalábbis mi) automatikusan egy trópusi szigethez társítana.

Másnap jött az egyhetes út legnagyobb izgalma: elindultunk snorkelezni a Menjangan sziget körüli tengeri rezervátumba. A félnapos túrán összesen négyen voltunk, plusz két helyi vezető, akik vigyáztak ránk egész nap. Két különböző helyen „merültünk”, úgy, hogy közben vezetőink próbálták elkerülni a tömeget. Ugyanis igen, úszó tömeg van késő délelőttre, egyszercsak arra eszméltünk fel a halak varázslatából, hogy egy 15 fős csapat gyakorlatilag keresztülúszott rajtunk. Ezt a kissé félelmetes élményt leszámítva nincsenek rá szavak, hogy mennyire fantasztikus élmény volt. Soha nem gondoltam, hogy élőben láthatok olyat, amit eddig csak dokumentumfilmekben. Nem kellett keresni a halakat a vízben, annyi volt, hogy szinte időnk sem volt jól megnézni az összeset. A két vezető folyamatosan figyelt rá, hogy merre vagyunk, szólt ha valami érdekeset lehet látni, nehogy elmulasszunk bármit is. Így láttunk egy bohóc hal családot, de láttunk ezer más halat is, színeset, különleges formájút, nagyot, kicsit, hosszúkást, mindenfélét. Tényleg nem érdemes írni róla többet, sokkal jobban átadják a képek és a videó az élményt (és még azok sem tökéletesek, mert élőben sokkal színesebb volt). Ha valaki Balin jár, akkor ezt a helyet nem szabad kihagyni!!!

Innen a következő nagyobb megálló a sziget dél-keleti részén fekvő Padang Bai, ahonnan áthajózunk Gili-re, de útközben is sok szépet láttunk. A két nap alatt megaludtunk, a még mindig északi parton lévő Lovinában, ami leginkább a hajnali delfintúrákról híres. Mi ezt kihagytuk, mert nagyon sok rosszat olvastunk róla, hogy inkább hajsza, mint delfinnézés, de így egy egész délutánunk volt a gyönyörű szálláson medencézni, masszázsra menni és gin tonikozni a teraszon. Innen másnap délre vettük az irányt, hogy megnézzük a sziget két legnagyobb hindu templomát és legnagyobb hegyét. Ez is gyönyörű út volt, ám nem problémamentes. Megtréfált minket a googlemaps, mikor egy vékonyka útra navigált, mondva hogy az rövidebb, mint a nagyon kanyargós ’autópálya’. Nos, ez annyira vékonyka út volt, hogy néhol még az út kifejezést is erős rá használni. Gyakorlatilag betonfoltok és föld szakadékok képezték az olyan meredek utat, hogy csak kapaszkodtam és bíztam mindenben, ami létezik, hogy ne törjön ki a kerekünk a semmi közepén. Szerencsére az út második felében kihajtott elénk egy helyi autó az egyik házból, aki azonnal konstatálta, hogy idegenek vagyunk a terepen, és szépen lassan haladt előttünk, még be is várt 1-1 kereszteződésnél. Mire kikeveredtünk a 3km-es útszakaszból laza 30 perc alatt 1000x is elátkoztam a googlemaps-et…

Mindezek után sikerült megnéznünk először a második legnagyobb templomot, Pura Ulun Danu Batur-t, az azt követő két hegyet és a köztük lévő vulkáni tavat, majd elérkeztünk a legnagyobb hindu templomhoz, Pura Besakih-hoz is. Itt már olyan szürke volt az égbolt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy nem ússzuk meg zuhé nélkül. Így is gyönyörű volt, sétálva a lépcsőzetes templom együttes különböző részein, el tudtam képzelni, hogy itt miért érzik magukat közelebb az égiekhez. Sajnos közben leszakadt az ég, és még esernyő alatt is szarrá áztunk. Mire visszaértünk a kocsihoz, elállt az eső, gondoltuk a nehezén túl vagyunk, már csak a szálláshoz kell megérkezni 60 km múlva. Azonban egy aznapi nagy szertartásnak köszönhetően kb. 1000 ember és tömérdek autó próbált lavírozni az amúgy is káoszos és keskeny főúton, így komoly türelemjáték volt kikeveredni a forgatagból. De sikerült. Az eső alól is kijöttünk. Még ebédet is találtunk, gondoltuk már nagy gond nem lehet. De kis naivan nem gondoltuk, hogy a szálláskeresés ezúttal még nehezebb lesz, mint eddig bármikor. Az Airbnb-n foglalt szállásunk nemcsak nem adott meg pontos címet, de a szomszéd településre mutatott, így csak egy helyi Resort jóindulatú recepciósán múlt, hogy végül kora estére sikerült megérkeznünk, és magunk mögött hagyhattuk a gyönyörű, de kihívásokkal teli napot.

Pemuteránhoz hasonlóan, Padang Bai falucska sem alkalmas semmi másra, mint hogy innen mennek hajók a közei Lombok és Gili szigetekre. Ennek megfelelően én sem nagyon pazarolnék szavakat az itt töltött kissé nyugtalan estére, a lepukkant szállásra és káoszos utcákra. A lényeg, hogy másnap korán reggel indultunk a hajóhoz, amiről kb 2-3 óra múlva leszállunk Gili Air szigeten, a Gili szigetek legkisebbikjén. Szóval a köztudatban ezek igazán trópusi, békés és fehér homokos apró szigetek, ahova Baliról nyaralni jár az ember. Ezért is választottuk a legkisebbiket, olyannyira, hogy egy óra alatt körbe lehet sétálni. Nem tudom, hogy 6 nap Bali után miért voltak még mindig képeslap élményű elvárásaim, de a kikötés pillanatában eloszlottak. Az apró, omladozó betonstég, kiálló vasdarabokkal, a hátizsákos, bőröndös tömeg és a ’kikötő’-től jobbra látótávolságban lévő szemétgyűjtő partszakasz nem a legszebb arcát mutatja Gili Airnek. Gyorsan magunk mögött is hagytuk, hogy átsétáljunk a sziget másik oldalán lévő szállásunkra. Gyakorlatilag az egész sziget nem más, mint szállodák (vagy olyasmik) és azok éttermei (vagy olyasmik). A kikötői résztől eltávolodva már sokkal idillibb, egy kis Indonéziára jellemző valósággal. Csak két napunk volt itt, de igazán át tudtuk magunkat adni a semmittevésnek. Snorkeleztünk kicsit hátha látunk teknőst (erről híres a környék), de sajnos ez az élmény a legközelebbi látogatásra marad; sétáltunk, medencéztünk, napoztunk és söröztünk.  Nagyon jó volt kiszakadni a Bali kissé zsúfolt, mindennap máshol alvós, kocsiban ülős menetéből, és átadni magunkat a tenger látványának. 

Mikor visszaértünk Balira szerencsére a kocsink is megvolt még, vigyázott rá az éttermes csávó, akinek cserébe nyomtunk előre egy kis pénzt a kezébe, így indulhattunk is vissza a kiinduló helyünkre, a reptérhez. Kimondottan reptér közeli szállást foglaltunk utolsó estére, Kuta belvárosában, így még ezt a részt is kicsit be tudtuk sétálni, ettünk egy utolsó nasi gorenget, majd búcsút intettünk a Szigetnek.

Most, hogy több mint három oldalt írtam arról, hogy merre jártunk és mit csináltunk, úgy érzem, hogy még mindig nem adtam át Bali mibenlétét. Mintha egy ezerarcú hely lenne, ami azt a felét fordítja feléd, amelyiket te látni akarod. Ha a trópusi, idilli élményre vágysz, elmehetsz a sok csillagos szállodákba, akik kaputól kapuig visznek különböző programokra, nem kell alkudoznod, nem kell parkolóhelyet keresned, és látod a kicsit szebbre kozmetikázott égszínkék szemét a szigetnek. Ha akarod, akkor az egész élmény egy buli, piával, zenével, robogókkal, fiatalokkal és eszeveszett éjszakákkal. Ha akarod, akkor hátizsákkal bejárhatod, és ha megbízol az emberekben, akkor sok mindent el is mesélnek neked, talán még olyat is láthatsz, amit egy átlag turista nem, de talán sokszor többet fizetsz érte, mint kellene. De ezt sosem fogod megtudni. Mi nem igazán alkalmazkodtunk a helyi viszonyokhoz, a saját kocsival, mindennap máshol alvással szembe mentünk a szokásoknak, de így egy kicsit átélhettük egy ritkábban látott arcát, még ha csak elsuhanva, kocsiablakból is. Ettünk olyan helyen, ahol kézzel-lábbal magyaráztunk, hogy adjanak valamit enni, megszoktuk a forgalom sodrását, megtanultuk a helyi szabályokat, láttunk olyan településeket, amit nem érintett meg a turizmus. Ezek mellett ettünk elképesztően sok nasi gorenget (sült rizs), megittunk 8 nap alatt egy liter gint, minden reggel gyümölcstállal kezdtünk, lebarnultunk, fürödtünk, csodáltuk a tájat, a rizsföldeket, ettünk füstölt halat egy útszélén ücsörgő családtól, de nem kértünk idegen vezetést. Mi így néztük meg Balit. Ha visszatérünk talán egy másik arcát is megismerjük majd!

A szöveges után, itt a videó élménybeszámoló:

És mégtöbb kép a link alatt:

Sydney

A Sydneyben töltött három napunk meghatározó tényezője volt, hogy megérkezésünk előtt lecsekkoltuk a bankszámlánkat, és kiderült, hogy nagyon jól állunk pénzügyileg. Így a Melbourne-i visszafogottságot kompenzálva, gyakorlatilag három napos gasztro-túrát tartottunk a városban, de azért a nevezetességeket is megnézegettük (néha…) :-)

Késő délután érkeztünk meg, így az első benyomás a Darlinghurst negyedünk sötétedés utáni arca volt, ami nem győzött meg bűbájával. Körbe sétáltunk a szomszédos Potts Point negyed zsúfolt, aztán egyszer csak kihalt utcáit egy könnyed kis étterem után kutatva, de hiába… Végül csak rátaláltunk egy japán étteremre, ami a kicsit barátságtalan utcák után azonnal mosolyt csalt az arcunkra. A Harajuku Gyoza abszolút felidézi a modern XXI- századi rózsaszín, műanyag és már-már túlzottan is vigyorgó Japán kultúráját, főleg mikor a házi sakét töltve üvölt minden felszolgáló lány fülsértően magas hangon valami mantrát. De önmaga szürrealitásában nagyon szórakoztató élmény volt, és ami még fontosabb, hogy príma volt mindegyik ízesítésű gyoza. Nagyon finom japán söröket ittunk, szóval végül sikeresnek ítéltük meg az egész estét, de akkor még úgy éreztük, hogy Sydney-nek nagyon nagyot kell mutatni, hogy felülmúlja Melbourne-t.

Ez első igazi Sydney-i napot a belvárosban, a Hyde park körül sétálgatva kezdtük, megnéztük az Anzac emlékművet - amit itt nagyon komolyan vesznek, akárcsak Új-Zélandon, mert nagyon sok katonát vesztettek el az első világháborúban -, a St Mary’s Katedrálist, majd bevetettük magunkat a város üzleti negyedébe. Csak sétáltunk az utcákon, és próbáltuk befogadni az élményt. Sydney jóval nagyobb és sokkal átláthatatlanabb Melbourne-nél. Nincsenek villamosok, így a tömegközlekedés is kicsit több odafigyelés igényel, és a dimbes-dombos negyedek között igen nehéz eligazodni. Az öböl egyik kikötői részéhez lyukadtunk ki, ahol a tengerészeti múzeum is található. Nehéz volt Gergőt elszakítani a hajóktól és tengeralattjáróktól, de az ebéd ígérete segített… Ezek után a Chinatown-on át vezetett az út a Chippendale negyedbe, ahol várt minket az ebédfoglalásunk. Mikor a Biota után informálódtunk, akkor találtunk rá az Automata étteremre, aminek a PR videója hasonlóan egyedi és érdekes világot mutatott. A gasztro és bár életéről híres negyed egyik legjobb utcája a Kensington Street, ami mintha egy külön kis elit világot szolgálna ki, kicsit mainstreamtől eltérő módón. Az utca sarkán már rögtön egy nagyon híres fine dining étterem áll, a Silvereye, de ha tovább haladunk még érdekesebb dolgok várnak. Egy hatalmas szálloda utcafrontján van egy lazább, bárosabb stílusú hely, mellette pedig a csak menüt kínáló Automata.

Ezek mind egy tulajdonban vannak, de az éttermeket a séfek üzemeltetik, így egyedi és hiteles mindegyik. Velük szemben egy pici sikátor bejáratán egy hatalmas Spice Alley piros felirat hívogat, és a kapun belépve hirtelen egy teljesen egyedi, keleti világ vár. Apró, különböző keleti ízeket kínáló pultok közül lehet választani, ahol leginkább öltönyös üzletemberek, tökéletesen öltözött barátnők ülnek apró kis fa székeken, és pálcikával eszik a kifőzdék tökéletes kínálatát. Megígértük magunknak, hogy ide vissza kell még jönnünk, de sajnos túl messze volt a szállásunktól… Végig sétálva a Kensington Streeten tudtuk, hogy az egyik leghíresebb egysége, az Automata sem nyújthat majd csalódást. Az ebédre és vacsorára is fixen 3 vagy 5 fogást kínáló, indusztriális stílusú étterem nagyon erős felütése volt a következő napoknak, minden fogás tökéletes volt, az italpárosításokban bátran használtak borok mellett más alkoholokat is, és mindezt egy közvetlen, barátságos, de tökéletesen profi hangulatban. Az itteni csapattól kaptunk egy listát borbárokról és koktélbárokról, amit térképként követünk ebben a három napban.

A Chippendale negyedből a hangulatos, igen csak meredek utcákkal bíró Surry Hills negyeden át vettük az irányt, hogy délután kicsit lepihenjünk otthon. Pezsdítő volt látni, hogy milyen aktív, de mégis békés az élet Sydneynek ezen szegletében. Rengeteg kávézó és bár, apró parkok, viktoriánus stílusú házak, napsütés, mintha csak egy film idealisztikus jelenetében sétáltunk volna. Hogy méginkább giccses legyen az élmény, felfedeztünk az égen egy fehér szívet, ami után a repülő éppen a Josh nevet írta… Lemaradtunk az üzenet teljes hosszáról, de valaki éppen egy nagyon nagy vallomást kapott a városban. Mielőtt átértünk volna a saját, Darlinghurst negyedünkbe egészen véletlenül vettünk észre egy apró bárt, ami pont szerepelt ’A’ listán. A TMBTP – This must be the place nevezetű bár (véletlenül rálelni egy ilyen nevű bárra?? vicces) apró, de annál igényesebb itallapja nagyon érdekes borokat és még érdekesebb koktélokat kínált. Mivel az Automatában ebédre végig ittunk egy italsort, így már nem szégyelltünk délután 3-kor koktélozni sem. Mindkettő nagyon frissítő és izgalmas volt, így egyre nagyobb bizodalmunk volt a lista sikerességében. Ezek után már tényleg nagyon vágytunk a siestára, átvágtunk a Darlinghurst negyeden, ami leginkább a meleg közösségéről és kicsit kétesebb éjszakai életéről ismert. Ekkora már rájöttünk, hogy nagyon-nagyon jó helyen lakunk, körbevéve bárokkal és éttermekkel. Estére ki is néztünk két, sétatávra lévő bárt a listáról; ittunk pár pohár bort a Bar Brosé és Love Tilly Devine izgi itallapjáról; ahogy eddig is, most is inkább különlegesebb, természetes vagy narancsborokat kerestünk, amiket meg is találtunk. Nem esett nehezünkre este behuppanni az ágyba. Egy hosszú és aktív nap után Sydney már egészen más arcát mutatta nekünk, mint 24 órával előtte.

Második napunk egy nagyon nagy eseménnyel indult: bálnanéző hajóútra indultunk reggel!!! (ígérem, ez az utolsó bejegyzés, ahol szó esik bálnáról… azt hiszem :-). Szóval, azt talán már írtam, hogy Ausztrália ezen partszakasza (mármint a keleti) egybe esik a bálnák egy migrációs útvonalával, ahol a kis borjakkal úsznak északnak a melegebb vizek felé. Főleg Hosszúszárnyú bálnát lehet látni, akik a felszínhez közelebb úsznak, mint az ámbrás cetek, és önnön szórakoztatásukra szeretnek néha kiugrani a vízből. Erről a látványról nyilván csak álmodoztunk, de bálnákra nagy eséllyel számítottunk még az elmúlt hét sikertelen próbálkozásai után is. És így is lett. A hajó a The Rock nevezetű városrész kikötőjéből indult, ami talán az egyik legnyüzsgőbb, legturistásabb része lehet a városnak. Reggel 9-kor még egészen barátságos volt, de mire 1-kor kikötöttünk már majdnem elsodort a forgatag. Kifutott a hajó, és még a bálna extázis előtt a Sydney öbölben is gyönyörködhettünk. A bálnanézés egészen más élmény volt, mint Új-Zélandon, másfél-két órán keresztül gyakorlatilag folyamatosan bálnákat csodálhattunk, mindössze 10 perces kihagyásokkal. Az nem igazán volt egyértelmű, hogy pontosan hány bálnát is láttunk, de sokszor úsztak, anya és borja egymás mellett, és ami a legnagyobb dolog, hogy egyszer ki is ugrott az egyik. Szerencsére Gergő pont látta az egészet, én sajnos csak az utolsó, visszaesés pillanatát kaptam el, de még az is nagy élmény volt. Elég valóság szagúvá tette a hajóutat, hogy az utasok nagy részét kitevő kínai csoport legfiatalabb és legöregebb tagjai nem nagyon bírták a hullámzást, így diszkrét hányás hangok kíséretében csodáltuk az állatokat. Lehengerlő, milyen közel úsztak hozzánk, nem hinném, hogy ez az élmény valaha is unalmassá válhat…

Ezzel a nagyon nagy adrenalin lökettel indultunk neki az aznapi tervnek: Opera Ház, Royal Botanic Garden, majd hazaséta a Potts Pointon át. Az Opera Ház kérdés nélkül a legikonikusabb épülete Ausztráliának, még akkor is, ha sokak szerint nem is szép. Azonban ott állva a kikötőben, ahol fénylő víz vesz körül, balra a Sydney Híd magasodik, egészen lenyűgöző az Opera Ház, közelről és messziről is. Körbe sétálva a mellette lévő kis földnyelven lévő parkot nagyon sok szögből meg lehet csodálni, de csak úgy, sétálgatni is érdemes a környéken, mert Sydney egy nagyon szép és vonzó arcát mutatja. A Royal Botanic Gardens másik oldaláról a Potts Point városrész kis földnyelvére lehet rálátni. De mielőtt felbaktatnánk ide a nagyon hosszú lépcsőn (ami amúgy Sydney-ben bárhol szembe jöhet), a Woolloomooloo Finger Wharf luxus kikötője és parti sétánya is érdemel egy pillantást. A régi kereskedelmi móló mára az egyik legdrágább és legmenőbb vasárnapi ebéd helyszín, miközben a kávézók előtt felsorakoznak a drágábbnál drágább motorcsónakok. Mi e helyett inkább bevetettük magunkat Potts Point utcáiba, hiszen itt volt a következő két úti célunk. A Monopole borbár is a listán szerepelt, és délután 2-3 révén úgy gondoltuk, hogy itt az ideje egy pohár bornak. De ami még emlékezetesebb volt itt, hogy megkóstoltunk egy Kenguru Tatárt. Mint megtudtuk, vadon élő vagy tenyésztett kengurut is felhasználhatnak az éttermek, de mivel átsütve nagyon rágós a húsa így leginkább a nyershez közeli állapotban tálalják. Ezért szoktak steaket csinálni belőle, medium vagy véres állapotban, vagy, ahogy mi is kóstoltuk, tatárt. Nem csak a hús, de maga az éter fűszerezése is elképesztően jó volt. Innen egy Instagram-on talált helyre vettük az irányt egy késői ebéd gyanánt, méghozzá a Billi Kwong – Chinese Eating House közösségi konyhájába. Egészen véletlenül találtunk rá, de utána olvasva már tudtuk, hogy nagyon különleges helyre tévedtünk. A tulajdonos Kylie Kwong egy inspiráló kínai körutazás után hozta létre az ottani teaházak nyüzsgő életét megidéző helyet, ahol az ausztrál őshonos növények és hozzávalók színezik a kínai klasszikus fogásokat. De, ami a filozófia alapját adja, hogy Közösségi Konyhakényt (a mottójuk celebration, collaboration and community) minden lehetséges termelő vagy beszállító a környékről való, egymás igényeihez alkalmazkodnak támogatva egymást, az étterem pedig feltűntet az étlapján mindenkit, aki részt vesz abban, hogy a végeredmény olyan tökéletességben és ízben kerüljön a vendég elé, ahogy azt közösen megálmodták. Két húsmentes dumplingon teszteltük a koncepció sikerességét, és egy szemernyi hibát nem leltünk bennük. Annak ellenére, hogy mint a gőzölt, mint a sült dumplingban csak zöld fűszerek és növények voltak elképesztően ízesek és tökéletesek voltak. Az egész délutáni borozgatás és eszegetés után ideje volt hazatérni, és jobbnak láttuk kicsit relaxálva tölteni az aznap estét, tartogatni erőnket a holnapra.  

Az utolsó napunkat a városon kívül, a Bondi Beachen kezdtük. Egy laza 50 percnyi buszozással sikerült kijutni a városhoz legközelebbi strandra, ami az ország egyik leghíresebb partszakasza. A Bondi Beach öble tökéletes terep a szörfözőknek, de aki nyugodtan szeretne úszni, az a part oldalában lévő medencében is megtalálja a számítását. A parti sétány mentén végig street artok szórakoztatják a járó-kelőket, azért és a hullámok látványáért strandszezonon kívül is érdemes meglátogatni.

Sydney fantasztikus élményét a legjobbal akartuk zárni. Miután délután mindent utazásra készre pakoltunk, hogy este már nem kelljen semmivel foglalkozni , elindultunk a The Start kaszinó felé. Ne tévesszen meg benneteket a helyszín, valódi úti célunk a Kaszinó oldalában található Momofuku Seiobo étterem, amit 2016-ban Ausztrália legjobbjának választottak. A Momofukut David Chang nyitotta, először New Yorkban, majd a világ pár nagyobb városa után 2011-ben Sydney-ben meg megjelent a híres barack logó. Az, hogy az ország elképesztően burjánzó és előremutató gasztro világában pont egy „világ lánc” helyi tagja lett a legjobb, kérdéseket vethet fel, azonban amit csinálnak az tényleg fantasztikus és előremutató. A nem szégyenlős árú vacsora menü mellett van lehetőség a bárpult mellől szemlélni az éttermet, és megkóstolni apró részleteit a séf világának. Az étterem életébe új lendületet hozott a Karib térségből származó séf, ami számos fogásban tetten érhető volt, még a bármenüben is. Egy kis képeslapszerű papírról választhattunk, plusz két ajánlat, így kóstoltunk meg 7 bármenü fogást, ami igen csak laktató volt. Koncepcióban vagy megvalósításban egészen egyszerű ételek is voltak, mint például a Waldorf saláta, kék sajttal felturbózva, ami nagyon jó kísérője volt az utána következő fogásoknak. A csontos pork chopot (bőrös csontos karaj) eszeveszett puhára készítették, a csonton feldarabolva, hogy nekünk már csak kézzel egyszerűen lehessen falatozni, de a Coconut turnover desszert is meglepően egyszerűen nézett ki. Gyakorlatilag a kifordított kókusz koncepciót követve a nagy piskóta buci kívül kókuszos krémmel volt bevonva, belül pedig barna kókuszforgácsok jelentették a kókusz, amúgy kívül lévő haját. Az egyik legizgalmasabb egy sáfrányos, fűszeres, lime-os hal fej és farok volt. Sikerült a hal legritkábban feltálalt, gyakorlatilag szemét részét úgy elkészíteni, hogy úgy érezhettük magunkat, mintha a tengerparton egy pálmafa alatt ennénk banánlevélről a friss piaci halat. Amúgy is imádok kézzel enni, de egészen vicces volt a Momofoku elegánsabb közegében kézzel széttúrni a tányért halhús darabkák után kutatva… :-) David Chang egyik legikonikusabb fogása a fűszeres csirkés szendvics, amit a Sydney-i Momofuku kicsit a saját arcára formált. Ehhez tudni kell, hogy David Chang úttörőként emel be street food és comfort food elemeket a magas gasztronómiába, halványítva vagy színesítve a határokat konyhai világok közt. Ez a szendvics ennek a törekvésnek egy kézzelfogható megtestesülése, ami elméletben nem több, mint egy rántott csirkecomb filé, hamburger zsömlében, savanyított valamivel (sajnos nem emlékszünk…), de gyakorlatban a csirke fűszerzése, a zsömle állaga, és a töltelék valami elképesztő íz orgiát eredményeznek, amit gyerekként fal még a legmerevebb vagy legelegánsabb vendég is. Szerintem valahogy így érdemes határokat döntögetni… Természetesen az itallap minősége sem maradt el, nagyon komoly 2007-es Savagnint és feledhetetlen 2010-es Grúz narancsbort kóstoltunk többek között. Az itallapot lapozgatva felfedeztünk két szívmelengető érdekességet: egy Dél-Afrikai Hárslevelűt és egy magyar bort, Wetzer Péter Ság fehérborát.

Hát ezzel az élménnyel zártuk a Sydneyben töltött három napunkat. Nem terveztük ennyire gasztro központúnak, de így hozta az élet és egy nagyon meghatározó élmény lett belőle. Nagyon sokat tanultunk szakmailag, érdekes koncepciókat, ízeket, borokat, koktélokat kóstoltunk egy sokarcú városban. Nem vált a barátommá, mint Melbourne vagy San Franciso, de mindenképp tanáromnak tekintem, ahova még van miért visszatérni.

A további képeken leginkább bálnák, borok és ételek láthatók :-)

Melbourne és Sydney között

Barossa után gyakorlatilag 5 napig utaztunk folyamatosan, hogy aztán Sydney-be érjünk. Legelőször is vissza kellett érnünk Melbourne-be egy nap alatt, hogy leadhassuk a lakókocsit, és felvehessünk egy rendes autót. Mókásan hangzik, de így volt a legolcsóbb és legpraktikusabb. Ezúttal a legrövidebb, belső utat választottuk, ami Adelaid-ből egyenesen elvisz Melbourne-ig, kevesebb látnivaló mentén, mint a parti út, de mi így is nagyon éveztük. Szembe jött velünk egy kenguru park, ahol láttunk fehér kengurukat, és egy pink tó is, ami egy bizonyos fajta algától olyan, mintha teleöntötték volna mályvás-rózsaszínes festékkel. Láttunk egy hatalmas, több emeletnyi koala építményt, ami ajándék boltként szolgált, de nagyon szürreális látvány volt a semmi közepén, és gyönyörű fennsíkokon mentünk keresztül. Másnap reggel gond nélkül (és szerencsére viszonylag gyorsan) megtörtént az utó csere, így indulhattunk is a kitűzött keleti parti útra. Már tudtuk, hogy elég lassú a haladás ezeken a lakott területektől távoli vidékeken, így fejben gyorsan szűrtem a megállókat, de voltak bizonyos helyek, amiket így sem lehetett kihagyni. Mindössze 4 napunk volt, hogy közel 900 km megtétele és rengeteg halott útszéli kengurut és wombatot elhagyva megérkezzünk a Sydney-i szállásunkra.

Wilsons Promontory Nemzeti Park (The Prom)

3-4 óra kocsikázásra van Melbourne-től ez az elképesztően csodás nemzeti park, ami a kontinens legdélebbi pontja, és egykor egybeért Tazmániával. Sajnos arra nem volt módunk, hogy nagyobb sétákat is megtegyünk, de ha az ember erre jár és megteheti, akkor érdemes eltölteni itt pár napot. Színes növény és vad világáról illetve fehérhomokos partjairól híres a park, és méltón az. Már a központi kis kemping-településhez vezető 20 km-es út is csodás, letérők nélkül is. Az elég nyüzsgő és láthatóan sűrűn látogatott Great Ocean Road megállói után ez egy más, érintetlen világ volt. A folyómeder és a tengerpart egyaránt gyönyörű, és ha ez még nem lenne elég, akkor itt állat lesre is érdemes időt hagyni. Már a kempingben meglestünk egy wombatot (a koalákkal tartoznak egy családba, csak ők földön, a bozótosban élnek), de később a park egy sétáját megtéve láttunk rengeteg kengurut, wombatot és emu-t is. Az egyik legszebb és legizgalmasabb nemzeti park ahol jártunk…

Lakes National Park

A Prom után már csak el akartunk jutni az aznapi szállásunkra, Sale városába, ami a Lakes National Park egyik főbb városa. Ez a nemzeti park és környéke gyakorlatilag 3, a tengertől egy vékony földnyelvvel elválasztott belső tavat és azok mocsaras vidékét jelenti. Ha az ember nem tölt itt több napt, és nem akarja végig hajózni a csatornákat, bekirándulni a parkokat, akkor kocsival sem nagyon érdemes körbejárni a dolgot. Mi leautóztunk a 90 Mile Beach nevezetű tengerparti részre (vajon hogy lehet két országban is ugyanúgy hívni egy híresebb turista partszakaszt?), ami valóban nagyon szép, de nem különösebb, mint bármelyik szörfös part. Becsülettel beautókáztunk Loch Sport városába, hátha arra látunk majd mocsarasabb vidékek, de leginkább csak egy kicsit elhanyagolt és romos kisvárossal találkoztunk, na meg pár hatalmas kenguruval az egyik utca végén… Amire viszont érdemes rászánni egy órát, az a Sale városához közel lévő Swamp Boardwalk besétálása. Gyönyörű, vad tavakon és lápos vidéken visz át, ahol igazán a természet az úr, és még hatalmas pelikánokat is láttunk. Mielőtt 1-2 óra autókázás után elhagytuk volna a vidéket a Lake Entrance nevű városka melletti kilátóról nagyon jól meg lehet csodálni a tavak és mocsarak, homokos partok és lugasok világát.

Nagy tanulsága ennek a keleti parti útnak, hogy ez nem olyan, folyamatos látványt nyújt, mint az eddig bejártak. Itt vezetés közben nem látsz az útról tájakat, tengerpartokat, stb., csak letérőkkel élvezheted ki a vidéket. Ami nem baj, csak a könyv leírása ezt nem teszi egyértelművé, így sokszor kanyarodtunk le 1-1 mellékútra szép tájat ígérve, ahol leginkább csak fák között ment az út. De így is bővelkedtünk ebben a 4 napban csodákban, így nem panaszkodom… :-)

New South Wales

Eden város már Victoria határát elhagyva, New South Wales-ben van. Az egyik leghíresebb bálnaleső városkáról beszélünk, így természetesen már nagyon izgatottak voltunk, hogy ott lehessünk (ez leginkább kettősünk férfi tagjára mondható el… :-) Időben fel is keltünk, hogy legyen időnk az aznapi tisztességes táv előtt bálnát nézni a híres kilátókról. Sajnos ezúttal sem akartak jönni a fránya bálnák, így kicsit morcosan, de tovább indultunk.

Batemans Bay volt az első megállónk Eden után, ami csodás szörf strandjai mellett arról vált híressé az elmúlt egy évben, hogy megszállták a denevérek. Természetesen mi nem a főúton közelítettük meg a várost, hanem az apró part menti nyaraló településeken keresztül, ahol olyan volt, mintha Balaton egy gazdagabbik vidékén autókáznánk, csak nyaraló házak, ami nappal egy picit kihalt, és láthatóan nem a stressz uralja az életet. A város felé haladva kezdtünk denevérek után kutakodni, de mint kiderült az elmúlt hónapokban a városvezetésnek sikerült kiűznie őket. Pedig Gergő nagyon szeretett volna velük találkozni, én talán kicsit kevésbé… A megálló legjobb része, amikor a kikötőben betoltunk egy gyors fish&chips-szet, miközben tőlünk pár méterre pelikánok heverésztek vagy harcoltak a falatokért a sirályokkal.

Innen csak pár km-re kezdődik a Murramarang National Park, ami egy pici, a főútról könnyen megközelíthető kis eldugott világ, ahova az emberek piknikezés helyett inkább kenguru lesőbe járnak. És valóban, nem kellett sokat sétálni (a kenguru kakikkal borított parkban), hogy szembe jöjjön velünk egy kisebb csapat. Valószínűleg olyannyira hozzá vannak szokva az emberi jelenléthez, hogy nem is zavartatták magukat, legelésztek tovább miközben mi fotóztuk őket. Olyan közel engedtek magukhoz, hogy alaposan meg tudtuk őket figyelni: a mellső lábaikon elég csúnya, 5 éles karom van, az alsókon pedig 1-1 nagyon hosszú. Komoly sérüléseket tudjak velük okozni, ha a farkukra támaszkodva megrúgják az embert. Tartottuk a tisztes távot, de nagyon-nagyon cukik voltak… Ezek kisebb fajták, mint amiket eddig láttunk, ezért mertünk csak kicsit közelebb merészkedni, mint eddig (ne meg, mert hagyták).

Az autópálya ezen része már kevésbé autópálya, mint egy keskeny szerpentines út, ami erdős hegyeken vezet át, de mikor a gyönyörű fehér homokos Jervis Bay után lekanyarodtunk keletre jött csak az igazi móka. Új-Zélandot megszégyenítő szerpentin vezet át a bentebb lévő fennsíkokra. Lehet, hogy nagyobbakat káromkodtunk volna, ha nincs meg a nagyon erős motivációnk, hogy megtegyük ezt a fasza utat: ott várt minket Bowral városában a Biota étterem, ahova már hónapokkal ezelőtt fogaltunk asztalt.

Nagyon sok vendégtől és munkatárstól hallottuk, hogy milyen fantasztikus gasztro élet van Melbourne-ben és Sydney-ben. Tudtuk, hogy alaposan bele akarunk kóstolni, még úgy is, hogy óvatosan kell bánnunk a pénzzel, így mindössze egy drágább éttermet megengedtünk meg magunknak. Az egész vacsora érdemel egy külön bejegyzést így most részletekbe nem merülök bele, de egészen fantasztikus volt az este. Sehol nem volt hibapont, emlékezetes volt, néhol egészen szokatlan. Magas felütése volt Sydney-nek, és csak a kezdete a gasztro kalandoknak.

Mivel Bowral városa mindössze 130km-re van Sydney-től, így végre nem kellett sehova sietnünk. Reggel megnéztük a 80m magasról alázúduló Fitzroy Falls-t, ami egy gyönyörű, már-már Utah-t idéző kanyonra néz. Az út, vissza a partra ugyanolyan, ha nem még kanyargósabb volt, ami ezúttal is megizzasztott minket, de az utána következő partszakasz végre megadta azt az óceáni látványt pár km-en keresztül, amire napok óta vágytam. A Grand Pacific Drive szakaszából csak pár kilométert tettünk meg, a Sea Cliff Bridge vezetett minket ide szerencsére. Maga a híd látványa is szép, de az egész út, és annak messzi látványa lélegzetelállító. Innen a Botany Bay volt utolsó állomásunk Sydney előtt (illetve hivatalosan már ez is a város része…), ahol Cook először partra szállt Ausztráliában. Botany Bay-nak nevezték el, mert csodás állat- és növényvilágot véltek felfedezni, és ide küldték pár évvel később az első flottát, hogy megalapítsák Kelet-Ausztrália fővárosát. Azonban városalapításnak nem volt túl alkalmas az öböl, így egy leltek rá a jelenlegi Sydney öbölre, és indult el a keleti part története. Manapság ezen a sztorin kívül mi másról lenne híres a nemzeti park, mint a bálnanézésről. Gergő kutatásai szerint, ha valahonnan, akkor innen lehet látni bálnákat. Mivel már többször is sikertelenül próbálkoztunk, én eléggé kétkedve, Gergő pedig nagyon optimistán állt a feladat elé. Ezúttal egy órát adtunk a projectnek, de sajnos semmi… Én így is nagyon élveztem, gyönyörű a sziklás partszakasz, de Gergő nagyon feldühödve állapította meg, hogy ez az egész ’partról nézünk bálnát’ egy nagy átverés… Bár ezt akkor még nem tudtuk, de szerencsére a két nappal későbbi bálnanéző túra minden sikeretlen próbálkozásért kárpótolt minket… A Sydney-i csúcsforgalmat és nem egyszerű közlekedést átvészelve érkeztünk meg utolsó Ausztrál állomásunkra.

képek:

McLaren Vale és Barossa kaland

Nagyon sok fejtörést okozott a két napos borvidéki látogatás megszervezése... Tudtuk, hogy legjobb esetben sincs több időnk, mint két nap, azonban ennél sokkal több időt igényelne, hogy a bejárjuk kívánt terület. Ismét egy Wine Spectator lisát vettünk alapul, illetve utána néztünk pár természetes borászatnak is, na és persze szem előtt akartuk tartani saját fehérbor preferenciánkat is. Így kellett volna besűríteni a 2 napba McLaren Vale-t, Adelaide hills Basket Range kis külön világát, Barossa Valley nagyobb tájait és végül a kicsit messzebb eső Clare Valley híres riesling-jeit. Szóval szűrnünk kellett... Igazából olyannyira nem jutottunk dűlőre, hogy nem is igazán terveztük meg, csak csekkoltuk, hogy melyik kinézett borászatnak van cellar door-ja, kinyomtattuk a listánkat és gondoltuk lesz, ami lesz. Valóban eldőlt magától, a félnapos csúszás és a folytonos időn stresszelés leegyszerűsítette a dolgokat: egy nap McLaren Vale és amit ki tudunk hozni belőle déltől 5-ig, még aznap átvezetünk Barossába, ahol egy egész napot kényelmesen bolyongunk. Ezzel a tervvel érkeztünk meg reggel 6-os kelés és 360km levezetése után McLaren Vale borvidék egyik nyüzsgő kis falujába.

A kissé halott, téli Marlborough után tátott szájjal néztük a tavaszi hangulatú, szó szerint virágzó és élettel teli környéket. Amint a kezünkbe kaptuk a borvidéki térképet láttuk, hogy itt egészen más szinten zajlik a borturizmus; rettentően sok borászat szerepelt rajta, korrekt nyitva tartásokkal. Követtük a listánkat, kibővítve egy-két ajánlással. Nem vagyunk nagyon otthon ausztrál borokban, így McLaren Vale világa egészen új volt. A híresebb Barossától kicsit délebbre található vidék klímában enyhén hűvösebb, mint maszkulin és benga tesója, így borstílusa is elegánsabb. A főbb szőlőfajta természetesen itt is a shiraz, de a boraszatok elképesztően széles kínálatában általában a zászlós vagy csúcsminőségű bort képviselte, mellette sok egyéb szőlőfajta mutatta, hogy a borászatok merre is gondolkodnak. Nagyon sok grenache-t kóstoltunk, a sorban általában a gyümölcs hangsúlyos, de harmonikus bort képviselte, nekünk sokszor ez vitte a prímet, mint a Hugo borászatnál is.

Itt is, mint egész Ausztráliában nagy divatja van az organikus és biodinamikus borászatoknak, az egyik kedvencünk is ide sorolható. A Battle of Bosworth Wines számunkra legkedvesebb tétele a szulfát nélkül palackozott Puritan Shiraz, ami nagyon gyümölcsös, de elegáns bor, érződött, hogy fiatalos, gyors fogyasztásra szánták, de mégsem volt erőltetett a könnyű világa. A Gemtree is ebben a filozófiában dolgozik, és amellett, hogy gyönyörű a kóstoló termük, nagyon komoly borokat sorakoztatnak fel. Sajnos még nagyon fiatalok voltak, amiket kóstoltunk, de nekem az egyik legizgalmasabb ízvilágot mutatták. Nagyon sok borászat próbálkozik sok más szőlőfajtával is, az S.C. Pannell fiatalos, mondhatni trendi dizájnú borászat kifejezetten a nebbiolo-ról híres, a Samuel’s Gorge pedig spanyol fajtákkal kísérletezik.  A borfogyasztó közönség egyik kedvenc koncepciója a GSM blendek, ami ebben az esetben grenache, syrah és mourvedre, de a grenache alapot leszámítva ezek a betűk változhatnak. Eleinte rá kellett kérdeznünk, hogy ez pontosan mit is takar ez a rövidítés, mert ők természetesnek vették a koncepció ismeretét. 

Ami majdnem mindegyik borászatra elmondható, hogy mindenhol a sort egy vagy két erősített bor zárja. Az édes erősített boroknak nagyon nagy hagyománya vagy a borvidéken, még pár évtizeddel ezelőtt is ez volt a fő profil. Így a hagyományokra való tekintettel nem hanyagolják el ezt a terméket, azonban kiderült, hogy értékesítési szempontból nehéz dolguk van. Ugyan az a helyzet, mint az édesborokkal a világban, a cellar door-okban egészen szépen mennek, azonban a boltokban vagy éttermekben alig viszik, egyre csökken a fogyasztói rétege. Kár, pedig kóstoltunk egy-két kimondottan sajátos és gyönyörű tételt, például az Angove, saját brandyvel erősített, átlag 15 éves Tawny-ja, vagy a borvidék egyik legidősebb, Kay Brothers borászat tételei.

Azt, hogy itt mekkora iparág a borturizmus leginkább a D’Arenberg borászatnál láttuk, ahol egy hatalmas pultnál tömörültek az emberek, 5-7en kóstoltattak egyszerre, és kb 50 fajta borból lehetett választani. Gyönyörűek voltak a vörösborok, amiket kóstoltunk, de mégis egy 2008-as Dry Riesling lett nem csak a borászat, de az egész nap egyik legkiemelkedőbb élménye. Magasan verte a később kóstolt híres Eden Valley rieslingeket. Ennyi borászat fért bele McLaren Vale-i fél napunkba, de nagyon sajnáltuk, hogy nem tölthettünk el itt több időt, mert tényleg gyönyörű vidék, és a borokban is lenne még mit felfedezni. Mennünk kellett tovább, hogy aznap este már Barossa Valley egyik városkájában aludjunk, hogy másnap nyugodtan és kipihenten essünk neki a vidéknek.

Amióta úton vagyunk ez volt az első nap, hogy nem kellett nagyon korán kelnünk, hogy ahogy kivilágosodik, elindulhassunk. Így kényelmes ébredeztünk és reggeliztünk egy kiadósat, hogy bírjuk a napi ütemtervet. Összesen 10 helyre látogattunk el, szintén a Wine Spectator lista vezetett minket, plusz a nagyon fasza térképen kinéztem két kóstoló helységet, ahol több apró borászatot képviselnek egyszerre. Még mikor Marlborough-ból tervezgettünk, nagyon átláthatatlannak éreztem ezt a borvidéket. Több kisebb településből tevődik össze, de az egész vidék ahhoz nagy, hogy ráférjen egy olvasható A4-es térképre, így nem volt egyszerű megtervezni az útvonalat. Ideges is voltam, hogy miért nem tudnak a régiós honlapra feltölteni egy értelmes térképet, ami még most is érthetetlen, hiszen a helyszínen nagyon is jól használható térkép alapján tudtunk tájékozódni. Na mindegy, lépjünk túl ezen a bosszúságon, és örüljünk, hogy végül volt térképünk. Szóval nagy terveink voltak Barossára, és minden elvárást teljesített a borvidék.

A klasszikus, megtanult sablon, hogy a Barossa Shirazok nagy testűek, magas alkohollal, komoly tanninnal és lekváros gyümölcsösséggel. Sok helyen beszélgettünk, és kiderült, hogy akárcsak a kaliforniai agyonhordózott chardonnay, ez is változóban van, próbálnak egy kicsit elegánsabb utat keresni, és olyan szőlőfajtákkal kísérleteznek, ami jól bírja a nagy meleget. Ehhez mérten fehérborokban több helyen is találkoztunk viognier-val, és egyéb Rhone fajtákkal.  Rögtön egy gyönyörű viognier-marsanne-roussanne blenddel kezdtük a napot a Torbreck borászatnál. Nem csak a fehérbor fogott meg, a vörösborok is komoly érettséget mutattak és mégsem szaggatták le az arcomat. Gergő kedvence a sort záró erősített, 2016-os évjáratú édesbor volt, ami éppen hogy csak annyira volt édes, mintha egy citrusos, szőlős cukorkát szopogatna az ember. Nagyon jól lehetne használni gasztroban… Ugyanez a profi, letisztult és alaposan átgondolt ízvilág jött át a Two Hands borokról, ahol egészen megadták a módját a kóstolónak. Mivel a borászat több borvidékről is vásárol szőlőt, ezért kóstolhattuk egymás mellett a különböző klímák és talaj adta különbségeket. Az összehasonlításokban itt mindig McLaren Vale vidéke került ki győztesként, de ez nem jelenti, hogy Barossa bármiben is alul maradt volna. Külön öröm (és meglepetés) volt, hogy a kóstoló végén mindenki kapott 1-1 kóstolópoharat, szép díszdobozban, így azóta is abból tudunk iszogatni esténként. Ahogy Marlborough-ban a vadélesztő volt a selling point, itt a tőkék korát emelték ki mindenhol, ami megkülönböztet bizonyos tételek egymástól. A Kalleske biodinamikus borászatnál egészen öreg, több mint 100 éves tőkéjű borokat is kóstolhattunk. A Hentley Farm-nál ért minket utol a vasárnapi bortúrázó tömeg; mi még pont tudtunk magunknak két bárszéket keríteni, hogy ülve kóstolhassunk, de ezen túl magunkra voltunk hagyva, szerencsére ez nem vett el a kóstolási élményből.

Komoly energiát tartogattunk az egyetlen lebeszélt borkóstolóra, ismét a Heinemann-os Keresztény Miki jóvoltából vártak minket egy privát kóstolóra a Peter Lehmann-nál, amit ezúton is köszönünk neki.  A meglátogatott borászatok közül neki van a legnagyobb kínálata (2 A4es oldalon sorolják fel, hogy miből választhatsz…), mi ebből 9 bort kóstolhattunk meg, és közben meghallgattuk a mögöttük álló történeteket. A portfóliójukban külön kategória az Aged Wines, főleg fehér borok tekintetében, így a 2011-es Wigan Riesling és egy 2010-es Semillon is kifejezetten úgy készültek, hogy megmutassák egy átlagos borfogyasztónak is a bor érlelési potenciáját. Természetesen a vörösboroké a főszerep a portfólióban, és a többi borászathoz képest itt valóban magas értékekről beszélünk. Ez a 4 kóstolt vörösbor jobban megfogta a számat, mint az egész napos kóstolás, de megvolt a tannint egyensúlyozó test és koncentráció is. A sor legvégén kóstoltunk egy Shiraz tradicionális pezsgőt is, amit szintén nem először láttunk South Australia borvidékein. Nem igazán tudom még értelmezni a vörös habzó borokat, azonban így, palackos erjesztéssel egészen érdekes élmény. Az elsőt a Kay Brothers-nél kóstoltuk, ahol egészen alacsony volt a cukortartalom, így a korty is üde és vibráló volt, de mégis ott volt benne a shiraz fűszeressége és fekete gyümölcsei. A Lehmann pezsgő ezzel szemben egy picit magasabb cukortartalommal dolgozik (még brut kategórián belül) és a friss vibrálásról átkerül a hangsúly a gyümölcsökre, mintha egy szilvás-meggyes pitét öblítenénk le egy pezsgővel. Nem mondom, hogy minden nap innám, de nagyon érdekes lehet hozzá ételt párosítani…

Ezek után már csak a két, kisebb borászatok összegyűjtő hely volt hátra. Az egyik Eden Valley borászatokat kóstoltatott, amit semmiképpen nem akartunk kihagyni, ha már a borvidékre nem jutottunk el. Na meg amúgy is, rieslingeket ne kóstolnánk? Valószínűleg túl nagy lehetett az elvárásunk, mert egy Grüner Veltliner-t leszámítva nem igazán kóstoltunk maradandó tételt. Nem volt baj egyikkel sem, de már fáradtak voltunk fehérborokhoz sajnos… Az utolsó megállónk az Artisans of Barossa volt, ahol az eredeti listánkról megtaláltuk John Duval és Spinifex tételeit. Az utóbbi kimondottan nem tetszett, volt egy kis oxidáltság a boraiban, de John Duval kétség kívül az egyik legjobb élmény volt egész nap, még így, fáradtan is. A neve a Penfolds borászatnál lett híres, 29 évig ott borászkodott, mielőtt úgy döntött, hogy ideje saját borokat alkotnia. Sikerült Barossa erejét izgalmas, harmonikus és dinamikus formába öntenie, úgy hogy közben a bor jóleső ivású, és azon gondolkodom, hogy de jó lenne otthon (tényleg otthon) ezt kortyolgatni, miközben a családdal vacsorázunk. Méltó búcsúja volt Barossának, egy csodás naplementével kísérve.

Mindkét borvidék legnagyobb tanulsága, hogy a borturizmust egészen más szinten művelik, mint Új-Zélandon bárhol… Míg McLaren Vale-ben szinte sehol nem kellett fizetni, addig Barossában már pár helyen kértek egy kisebb fix összeget, de általában kaptál is cserébe valamit. Nagyon sok 5-8 fős csoportot láttunk mozogni, sokszor foglalás nélkül estek be, már tömött borászatokba, de minden kiszolgáláson is érződött, hogy itt hozzá vannak szokva a teltházakhoz. Talán kevésbé személyes, sehol sem meséltek borászokról, tulajdonosokról, csak magukról a borokról, de az biztos, hogy sok időt el lehetne tölteni a vidéken, ha az ember igazán meg akarja ismerni… 

konkrét borok és mégtöbb kép a borvidékről:

Great Ocean Road

A Great Ocean Road Ausztrália egyik leghíresebb útvonala, mint Kaliforniának a Pacific Highway. Rendkívül sok videót néztünk róla, hogy kellően felkészüljünk az útra, és már nagyon vártuk az utazásnak ezt a szakaszát. Nem csak a látványosságok miatt, hanem mert életünkben először utaztunk egy lakókocsiban. Magyarul nem nagyon van rá más szó, de inkább egy furgonból átalakított autó, amiben lehetett aludni is és egy ici-pici konyhával önellátó volt. Szóval nagyon izgatottak voltunk, nyitásra ott is voltunk a kölcsönzőnél, hogy elsőként vehessük át az autót. Sikerült is az elsőként távozni, f12-kor... Amellett hogy kb 2 órás késében voltunk, az egy nap alatt megtehető távolságokat is kicsit elszámoltuk, így elég sietősre sikerült a két nap, amit a parti úton töltöttünk. Azt sem számoltuk bele, hogy itt sötétedés után nagyon nem tanácsos vezetni, mert magas az esélye, hogy kiugrik az ember elé egy kenguru. Ha ezt valaki elfelejtené, akkor az út menti halott állatok folyamatosan figyelmeztetik rá… Na de ennyit a veszélyekről és az aggodalmainkról, próbáltuk átadni magunkat maximálisan a Great Ocean Road szépségeinek.

Hivatalosan Torquay városából indul a kb 300 km hosszú út, aminek leghíresebb megállója a 12 Apostol nevezetű mészkő sziklaképződmények. Azonban még előtte is jó pár dolog van, amiért érdemes megszakítani az utat. Mivel nem volt időnk minden sétára vagy túra útvonalra, így próbáltunk a megérzéseinkre hallgatni, hol érdemesebb többet időzni és szerencsére nem érezzük, hogy bármit is kihagytunk volna. Legelőször a Bells Beach-nél élveztük ki az óceán látványát, ami Ausztrália egyik leghíresebb szörf strandja, itt rendeznek minden évben egy híres versenyt és két nagy szörf márkának is az otthona (Quicksilver, Rip Curl). Tökéletes látvány volt, hogy úgy érezzük megérkeztünk, újra gyönyörű homokos partok és hatalmas hullámok vesznek körül. Innen a következő élhetőbb település Anglesa, ami leginkább a golf pályán tanyázó kengurukról híres. Természetesen megálltunk, lefotóztuk őket, de elég messze voltak, így még nem érintett meg minket a varázsuk, csak majd később… A Great Ocean Road ezen szakaszán (Anglesa – Apollo Bay) nem csak a megállók gyönyörűek, de maga az út is majdnem végig a sziklák szélén fut, hogy teljes látványában ki tudjuk élvezni az óceánt. Aznap még egy kis szivárványt is kaptunk extraként… 

Láttuk sok videóban, hogy vannak helyek, ahol kakadukkal is találkozhatunk, de mikor beértünk Lorne városába, egészen elképedtünk. Minden fa, park, eresz, vagy ahol csak le tud szállni egy madár tele volt kakaduval. Ennek megfelelően mintha egy rekedt sziréna vijjogott volna folyamatosan, de a látvány teljesen megérte. Európai berögződéssel elképesztően hihetetlen, hogy ilyen madarak tényleg megtalálhatók ilyen intenzitással a szabadban és ilyen közel az emberhez. Ezt csak fokozta a koala lesés Kennett River kis településénél. Le kell térni a főútról egy bizonyos utcára, ahol magas eukaliptusz fákon lehet kutatni koalák után. Ez nem egy park, vagy egy erdő, ez a házak között húzódó kis utca. Egy büfében (nagyon okosan) madár eledelt árulnak, odaszoktatva a környék papagájait és kakaduit. Olyannyira megszokták a madarak a rivaldafényt, hogy Gergő még ki sem bontotta a kis zacskót már rászálltak, és mikor kibontotta egészen finoman eszegették ki a kezéből a magokat, még a kakadu is, aki ha akarná, könnyedén levehetné bármelyik ujját.

Elég nehéz volt elszabadulni a madár gyűrűből, de elvégre koalákat jöttünk keresni. A parkolóhoz közeli fán már lehetett is egyet látni, ahogy vékony kis ágakon begumózva ül és egészen transzban nyamnyog az eukaliptusz leveleken. Legtöbb esetben csak egy szürke plüss gombócot lehet észrevenni magasan a fán, de szerencsénkre volt 1-2, akik éppen ébren voltak a kábulatból, hogy újabb ágak után kutassanak. Elképesztően édesek és apró medve formájúak, ahogy másznak, de az is, ahogy összegömbölyödve kómáznak. Nem egyszerű észrevenni őket, főleg kocsiból, haladás közben, de szerencsére másnap is volt hozzájuk szerencsénk. Elég sok időt sikerült itt eltöltenünk, így már szak szálláskeresésre jutott időnk. Apollo Bay-ban találtunk kempinget s és boltot is. Éjszaka konstatáltuk, hogy bár napközben kellemes langyos idő van, de nagyon jól tettük, hogy estére vettünk fűtést, mert különben szarrá fagytunk volna… Nem mondom, hogy a legkényelmesebb élményünk volt aznap este az alvás, főleg a hidegben éjszaka wc-re menés a kellemetlen, de határozottan ideálisabb volt, mint az Új-Zélandi autónk csomagtartójában, felfújt matracon gurulni ide-oda, ahogy forgulászunk. Szóval mondjuk kipihenve indultunk tovább másnap, és eltökélt szándékunk volt jóval hosszabb távot megtenni, mint első nap, ugyanis másnap már bort szerettünk volt kóstolni Adelaide-nél (700-800 km Apollo-tól).

Az első letérőnk a Cape Otway kis félsziget volt, mert azt hallottuk, hogy az út mentén, ha szemfülesek vagyunk, akkor lehet látni koalákat. Kiderült, hogy rejtett tehetségem van koala spotting-hoz, így nem is egyet láttunk. Az egyik annyira közel volt, hogy végre nem csak a fényképező fókuszán át tudtuk figyelni, hanem szabad szemmel is lehetett látni rendesen. A legédesebb része a bundája, amit az ember legszívesebben magához ölelne… A Cape Otway-től eltelik legalább egy óra is mire visszakanyarog a partra az út, de olyannyira kanyarog, hogy többször is gondunk akadt a lakókocsiban található tárgyak lokációjával. Először a hűtőszekrény ajtaja nyílt ki kétszer is, és azzal a lendülettel borult ki belőle minden, de a hab a tortán a nyitott, teli bőrönd borulása volt… Hát ezt is meg kellett tapasztalni, most már tudjuk, hogy mit hova nem lehet pakolni… 

Szerencsére a következő megálló mindenért kárpótolt. A Port Campbell Nemzeti park húzódik végig a part mentén, ami gyakorlatilag különböző öblöket és sziklaformációkat foglal magába. Ennek leghíresebbje a 12 Apostol, ahol több kisebb-nagyobb, puha mészkőoszlopot szakított le a partfalról az idők során a hullámzás és más természeti erők. Eredetileg nem is Apostoloknak hívták őket, csak a turista csalogatás kedvéért kapták ezt a nevet, és a 12-es szám is csak később került a nevük elé, mivel az Apostolok 12-en voltak. Mészkőoszlopból legideálisabb esetben (hajóról vagy repülőről) is csak 11-et lehet számolni, a gyalogos kilátóról meg még csak annyit se. Folyamatosan változnak, tűnnek el és alakulnak ki újak, így a 12 Apostol inkább egy jól hangzó név, mint bármilyen konkrétum, de tegyük hozzá, ügyes névválasztás turisztikai szempontból. Nagyon szépen kiépített sétavonalon lehet csodálni a partszakaszt különböző szögekből és tényleg lenyűgöző látványt nyújt. Szívesen megnézné az ember a lehető legváltozatosabb időjárási viszonyok között, kék ég, naplemente, fekete borús ég, stb, nekünk fényképezés szempontból nem volt túl szerencsénk, de így is emlékezetes élmény.

Egészen rövid távon belül vannak a következő megállók is, a London Bridge, aminek két pillére közül az egyik a 90-es években leszakadt, így ma már kevésbé emlékeztet hídra. Egy másik boltívet (Arch) is meg lehet csodálni és a Grotto nevű, sziklák által szűkre zárt öböl is gyönyörű, mintha egy lakatlan szigetre sodort volna minket víz. A látványt a Bay of Island zárja, ami megkoronázza az egész délutánt. Nagyon aprónak érzi magát az ember ilyen hatalmas és vad természeti képződmények mellett, egy perc alatt helyre teszi az egónkat. Ami érdekes, és leginkább ezekben a napokban észleltük, hogy Új-Zélandhoz képest meglepően szemetes minden megálló, de a legelhagyatottabb kocsi félreállóknál is mindig lehetett szemetet találni a fűben vagy a parton a sziklák között. Új-Zélandon az ember hamar megérezte, hogy minden a természetnek van alárendelve és mindenki tiszteletben tartotta ezt; itt határozottan érződött az ember keze. Legmegdöbbentőbb és szürreálisabb pár nap múlva volt, egy felföldi úton, ahol tele volt minden hatalmas sziklagömbökkel, mintha egy óriás elszórta volna őket, és mindezek tele voltak graffitizva. A semmi közepén is, messze bármilyen településtől a vad, zöld legelők között. Egy részről logikus, hiszen is jóval több ember fordul meg itt, mint Új-Zélandon, a lakosság is összehasonlíthatatlanul nagyobb, de itt jöttünk rá, hogy milyen jó volt hónapokig úgy járni-kelni ilyen csodák között, hogy nem láttad benne az emberi nyomokat.

Ezek után már csak egy feladatunk volt aznapra (sajnos nem fért bele a nyugatibb része a Great Ocean Road-nak), hogy Warrnambool híres kilátójáról bálnákat nézzünk. Kiépítették a Logan’s Beach Whale-Watching Platform-ot, mert gyakran vonulnak el itt pici borjaikkal a bálnák. Hát mi kitartóan néztük őket, de csak nem akartak jönni… Gergő nagy bánatára muszáj volt tovább indulnunk, el akartunk jutni sötétedés előtt ameddig csak lehetett. Egészen véletlenül néztem ki a térképen Penola városát, útközben volt, és elég nagynak tűnt (voltak mellék utcái is, és pár szállást is mutatott a GPS), hogy legyen benne egy kemping is. Mint aznap este kiderült Penalo Coonawarra borrégió egyik központi városa. Hát igen, érzékünk van hozzá, hogy hol álljunk meg. Így mielőtt megágyaztunk volna a lakókocsiban, gyorsan kimaxoltuk a kisváros adta lehetőséget, és megkóstoltunk pár Cabernet Sauvignont a híres vörös terra rossa-s Coonawarrából. Az este legviccesebb momentuma - igazi megkoronázása az elmúlt két napos bénázásunknak a autóval - hogy a recepciós véletlenül egy nagyon saras beállóba rakott minket, ahol elakadt a kocsi. Így este 9-kor, a recepciós bácsi négykerék meghajtásos segítségével húzott ki minket (szó szerint)a szarból… Ideje volt elrakni magunkat másnapra, mert komoly feladatunk volt: a fennmaradt 360 km levezetése után odaérni legkésőbb délre McLaren Vale borvidékre, hogy a nyitva tartás maradék 4-5 órájában annyi borászatot látogassunk meg, amennyit csak lehet. 

érdemes a többi képet is megnézni: