Utolsó megállónk: Abel Tasman

A Buller Folyót és a hegyeket elhagyva ismét a zöld legelők, és bárányokkal teli dombok földjére érkeztünk, mégpedig a Déli sziget északi partján, Nelson városába. Ez a Tasman régió legélhetőbb városa, egy kis borvidék és homokos tengerpartok veszik körül, keletről a Marlborough Sounds-ban túrázók érkeznek, tőle nyugatra pedig az Abel Tasman Nemzeti Park a régió leglátogatottabb úti célja. Itt töltöttük utolsó megállónkat, mielőtt elkezdenénk újra dolgozni Marlborough-ban. Két napunk volt a városban, amiből egyet gyakorlatilag otthoni pihenéssel, és a városban járkálással töltöttünk (este moziztunk, hosszú hónapok óta újra!!:-) másnap pedig felkerekedtünk egy rövid kirándulásra.

Az Abel Tasman Nemzeti Park az ország legkisebb nemzeti parkja, de mégis, egyik túrázó sem hagyja ki. A leghíresebb része a part menti túraútvonal, ami hegyeken-dombokon át vezet, miközben néha ki-kibukkannak homokos öblök és csendes vizek. Ha az egészet be akarjuk járni, akkor több napot kell rászánni, nekünk sajnos csak egy napunk volt, inkább még annyi sem, mert reggel Nelsonból indultunk, és még aznap vissza kellett érnünk Blenheimbe, ami összesen 250 km, nem kicsit kanyargós úton. Szóval sokat bújtuk a nemzeti park honlapját, mi a legjobb lehetőség számunkra. Elsőre nagyon bonyolultnak és nem egyértelműnek tűnik a rendszer, de ha az ember átlátja, akkor viszont nagyon praktikus megoldásokat nyújtanak mindenféle igényre. Pontosan le van írva, hogy melyik túraszakasz milyen hosszú, mennyi idő, és mit lehet rajta látni. A park keleti és nyugati kapuja közt ingázó hajók taxiként működve viszik a túrázókat akár csak 1-1 öböl között, vagy vissza a főbejárathoz, és a segítségükkel túrázás nélkül is igen szép képet lehet kapni a parkról.  Hozzánk méltó módon egy közepes, nem túl megerőltető megoldást választottunk, méghozzá a Seals and Beach nevezetű utat. Tengerpart, vízesés, függőhíd, fókák, gondoltam ez nekünk lett kitalálva! A ’fantasztikus’ Westland időjárás után nagyon jól esett végre egy kis napsütés, és a tengerpart látványa, így nagyon élveztük a kirándulást. A másfél órás út alatt tényleg jó sok túrázót láttunk, és megállapítottuk, hogy valószínűleg kajakkal lehet a legszebb felfedezni a partot. A túraútvonalon legtöbbet az ember erdőben sétál, ami önmagában is gyönyörű, de kajakkal minden partot meg lehet közelíteni, a fókákat is és még delfinnel is több esély van találkozni. A híresebbek közül mi csak a Bark Bay-en időztünk, de a gyönyörű aranyszínű homokban ücsörögve, nézve a smaragd zöld vizet el tudtuk képzelni, hogy emberek miért maradnak napokat a parkban.

Nehéz is volt ebből a nyugodt állapotból visszaülni a kocsiba, és sötétben levezetni Blenheimbe (Marlborough borvidék főbb városa), ahova az egyik legnehezebb szerpentinen át vezet az út. Mielőtt megtettük volna az utat, azt gondoltuk, hogy milyen jó, hogy Nelson nincs messze Blenheimtől, majd szabadnapokon sokat feljárhatunk ide, de azóta akárhányszol eszünkbe jut, kétszer is meggondoljuk, hogy meg akarjuk-e tenni ezt az utat… Na mindegy, Gergő továbbra is nagyon ügyes, így gond nélkül érkeztünk meg következő pár hónapunk színhelyére: Marlborough-ba.

Képek:

Westland

A Westland Új-Zéland egy elszigetelt része, külön egyéniséggel, mintha rá más szabályok vonatkoznának. A közel 600 km hosszú, de nem több mint 70 km széles régiót nyugatról a vad Tasman tenger, keletről pedig az Alpok határolja. Ezen a földön tényleg nem az ember az úr, a sok turista ellenére is a városok nem túlzsúfoltak, a partok vadak, az egyetlen út, ami átvezet délről északra, abszolút ki van téve mindenféle természeti erőnek. Három ki/bejárata van a régiónak: északon Nelson felől lehet átkelni az Alpok északi vonulatain, középen kanyarog az Arthur’s Pass, délen pedig a Haast hágón át jönnek a népek Queenstown és Wanaka városa felől. Az út mind déli, mind északi oldalán egy képzeletbeli zsákutca tába jelzi, hogy itt a vége az ember által élhető területnek.

Mi is a Haast hágón keltünk át, gyönyörű hegyek és esőerdőkön át. Az út a Mount Aspiring Nemzeti Parkon át vezet, így térképpel a kezünkben tudtunk válogatni, hogy milyen parkolókban is érdemes megállni az átkelő alatt. Amit érdemes tudni, hogy ezen a vidéken a hegyekből és gleccserekből lezúduló patakok, folyók szinte már szürreálisan kékek. A tiszta víz kifejezés valami egészen új fogalmat nyer, és ha ezt valaki nem hinné el, akkor az első híresebb megálló, a Blue Pools minden kétséget kizár. Egy 20 perces sétával lehet elérni a Blue River kezdetét jelző apró tavakhoz, melyek vakítóan világoskékek. Tényleg elképesztő… Eddig azt hittem, hogy az ilyen tiszta és ennyire kék víznek köze van ahhoz, hogy  kék az ég és az visszatükröződik, de ez a víz a szürke, kissé esős időben is kitűnt környezetéből kékségével, mintha photoshop-olták volna. Ezek után a vízesések következtek, de nem csak a két híres megálló, a Fantail Falls és a Thunder Creek Falls, hanem az út menti, zúgók, patakok, továbbra is elképesztően kékszínű víztömegek. Gyönyörű út, még felhős időben is, sőt, egészen földöntúli látvány a sűrű ködbe burkolózó hegyek.

Westland-nek nagyon sok, gyönyörű túraútvonala van, zord, magányos partszakaszok, magas havas hegyek, de a leghíresebb úti cél mégis a Fox és a Franz Josef Gleccserek. A Déli Alpok nyugati oldalán 140 gleccsert számolnak, de a jég és hótömeg kétharmadát ez a két gleccser teszi ki. Nem csak azért különlegesek, mert nagyon könnyen megközelíthetőek, hanem mert az alacsonyabb részeken esőerdőkön araszolnak át, ami az egész vidéknek egy nagyon különleges szépséget ad. Gyalogtúrák vezetnek fel a gleccser lábáig, de magára a gleccser jégtengerére csak helikopterrel, vezetett túrával lehet felmenni. Nagyon sokat gondolkodtunk rajta, hogy megéri-e a nagyon sok pénzt egy ilyen túra, és arra jutottunk, hogy szép időben igen. De Westland-ről tudni kell, hogy itt a legritkább esetben van szép idő, leginkább elfogadható idő van, de amúgy általában esik. Úgy időzítettük a programot, hogy a Franz Josef városkában aludtunk, bízva eddigi szerencsénkben; ha kisüt a nap, és van rá mód, akkor felmegyünk, ha nem, akkor tovább állunk. Miután kiértünk a partra a Haas hágó után, sajnos folyamatossá vált az eső. Este bezárkóztunk a Holiday Parkos kis kabinunkba, hogy összebújva átaludjuk a zuhogó esős éjszakát, mikor is éjfél felé kopogtattak az ajtón. A recepciós hölgy jött tájékoztatni, hogy a folyó kilépett a medréből, így árvízveszély lépett érvénybe. Ha esetleg nem állna el az eső, és a folyó tovább növekszik, akkor lehet, hogy el kell majd hagyni a szállást a cuccainkkal együtt. De nagyon nem valószínű, ugyanis éppen enyhül az eső…

Érdemes tudni, hogy itt nagyon komolyan veszik a Health and Safty szabályokat, és tényleg óvatosak, szóval Gergőt nem is nagyon zaklatta fel a dolog, engem azért egy kicsit jobban… Gondoltam biztos, ami biztos, én összepakolom a bőröndöket. Amúgy is, tudjátok, mennyire jól viselem a viharokat, szóval nem mondhatni, hogy nyugodtan merültem álomba. Nem is nagy baj, ugyanis éjjel 2 felé megszólalt a vészsziréna és egy tűzöltő sietve kopogott végig minden ajtón, hogy most el kell hagyni a szállás, evakuálják a város ezen részét, mert közeledik a folyó. 5 perc múlva az egész kempinget kiürítették. Valószínűleg nem most csinálhatták először… Félálomból felriadva, az üvöltő sziréna mellett a viharban annyira nem gondolkodik az ember, hogy még csak eszembe se jutott, hogy a ’naugyeénmegmondtam’, csak amikor már a közösségi ház tornatermében a földön ülve vártuk a híreket. Amikor már biztonságban voltunk, akkor azért röhögtünk egy nagyon, hogy evakuáltak minket… Nagyon korrekt módon hoztak matracokat, hálózsákokat, adtak forró kávét és teát, amíg ki nem derült, hogy éjszakára bizony itt kell maradnunk, a szomszédos kávézóban kapott reggeli után majd meglátjuk, hogy mi lesz. Szóval egy tornateremben, kissé vizes cuccban aludtunk. Reggel az utakat megnyitották, mi zuhanyzás (nem volt víz a városban) vagy átöltözés nélkül gyorsan továbbálltunk, hogy minél hamarabb elfoglalhassuk a szállásunkat Greymouth-ban. Még előttünk állt a régió második fele, de már alig vártuk az esti zuhanyt…

A gleccserektől tovább, északnak haladva az első megállónk Hokitika városa volt. Mint sok más település, ez is az aranyláz idején jött létre, leginkább az Ausztrália felől érkező aranyásók kötöttek ki itt. Pár évtized alatt ez lett Új-Zéland egyik legnagyobb városa és a Westland régió fővárosa. A 20. század utáni hanyatlás nyomait ma már inkább látni, mint az aranyláz gazdagságát, leginkább egy aranyos kisváros hangulata érződik, ahol egymást érik a kézműves galériák és zöldkő ékszerboltok. Az új-zélandi zöld jáde kő volt a bennszülöttek fő kereskedelmi terméke, különböző fegyvereket és ékszereket készítettek belőle. A Déli sziget maori neve Te Wai Pounamu, azaz „a zöld kő vize”. Már leginkább csak ékszerek formájában látjuk. Általában négy fő maori motívumra vannak formálva, mindegyik külön jelentéssel bír. Úgy gondoltam, hogy egy hozzám közel álló jelentéssel bíró jade követ szívesen hordanék magamnál, hogy évek múlva is legyen nálam egy apró tárgy, ami mindig ezt az egy évet fogja eszembe juttatni. Minden ékszerboltot végig jártuk, hogy találjunk egy csavar (Twist – egymáshoz közel álló lelkek örök összefonódása, emberi utak találkozása) formára csiszolt követ, ami egyből megtetszik, de nem volt olyan könnyű, mint gondoltam… Az új-zélandi jade nagyon drága, az olcsóbbak nem igazi helyi zöldkövek. Ismét hála Gergőnek, aki nem hagyott megalkudni, sem lemondani róla, véletlenül találtunk egy kis műhelyt, ahol tartanak nyers, csiszolatlan követ, és azt vésnek bele, amit az ember akar. Így kerestem magamnak egy kisebb, igazi jade követ, rárajzoltam a motívumot, és azt a mester bácsi belevéste nekem 5 perc alatt. A lehető legjobb megoldást találtuk meg.

Jade kővel a nyakamban indultunk tovább Greymouth felé, ahol leginkább már csak az volt a cél, hogy eljöjjön a 4 óra és átvehessük a szállásunkat. A városból nem sok minden maradt meg, mára Hokitika helyett ez lett a régió fő ellátó városa. Egy rövid séta után mi is inkább visszavonultunk, és egy nagyon jóleső zuhany után élveztük a kényelmet. Másnap jött a Westlandi utazásunk legszebb része, a Great Coast Road nevezetű szakasz, amely Greymouthtól fut a legészakibb pont, Westport felé. A Lonely Planet szerint ez a kb. 100km hosszú út egyike a 10 legszebb part menti útnak a világon. És tényleg… Mi is sok szép parti úton mentünk már, de ezt tényleg lenyűgöző volt… És ha nem lenne elég magának az óceánnak és az esőerdőnek a látványa, akkor még útközben megállhatunk a Pancake Rocks nevezetű mészkő sziklaképződményeknél, amelyek egy földrengés során emelkedtek ki a tengerből. Ezernyi rétegű hatalmas sziklák, szinte elképzelhetetlen hogy valóban természetes képződmények… A sziklák között, ahogy az erózió pusztítja a partot víz alatti barlangok és hatalmas kürtők jöttek léte, ahol a hullám elképesztő magasságokba tud csapni. A mindössze 20-25 perces séta tényleg nagyon gyönyörű, csak tudnunk kell elvonatkoztatni a sok turistától. Wesport-tól már csak az volt a cél, hogy átjutva a hegyeken elérjünk az északi parti Nelson-ba. A Wesport-ból induló 6-os út a Buller folyó mentén halad végig, át a híresen szép Buller hasadékon. Tényleg gyönyörű út volt, csak Új-Zélandon tapasztaltunk ilyen gyors változását a természetnek. Az egy órás út alatt az esőerdőből őszülő erdő, majd fenyves, majd zöld legelőkkel övezett tengerpart lett. Méltó lezárása volt a gyönyörű napnak.

Amiről eddig nem esett szó, hogy miért is nem tölthettünk több időt a Westlanden, vagy miért volt csak 2 napunk Nelsonban. Emlékeztek még a Marlborough-i Hans Herzog borászatra, amiről említettem is, hogy lesz még szó? Nos, valahol a Déli szigeten barangolva kaptunk egy hangüzenetet a borászat iroda vezetőjétől, hogy március 31-gyel szeretnének minket alkalmazni a téli szezonra. Így történt, hogy kétnapi Nelsoni pihenés és kirándulás után érkeztünk meg Marlborough-ba, de mindenről a maga idejében…

 

Gyönyörű kép a link mögött:

Dunedin - street art heaven

Dunedin a Déli sziget egy nagyobb városa, de a kiwik körében leginkább egyeteméről híres. A város 40%-a egyetemi hallgató, ehhez mérten kulturális élete is színes.
Egy napot szántunk rá, és miután egy kiadványból megtudtuk, hogy van street art walk, nem is volt kérdés, milyen túraútvonalon fedezzük fel.
A városból leginkább ezek az alkotások maradtak meg, így részletesebb beszámoló helyett inkább mutatok képeket:

...

Southland

A Milford Sound gyönyörű látványával feltöltődve indultunk neki a Southland régiónak. Összesen három napot szántunk rá, és a Scenic Route nevű kiadványnak köszönhetően egészen jól meg is tudtuk tervezni. Első nap leautózunk Invercargill-ba, ami a régió legnagyobb városa, második nap megnézetjük ott a kocsit, harmadik nap pedig a Catlins régión át eljutunk egészen Dunedin-ig. Ez a sziget legdélebbi régiója, így a klímája egészen közelít a miénket, de az arany homokos tengerpartok és a rikító zöld füvű legelők egy egészen érdekes elegyet alkotnak. Mindehhez egy mérhetetlen csönd, és kihaltság társul, mintha Új-Zéland egy elfeledett kis csücske lenne, ami már beletörődött másodlagos szerepébe. Az ott töltött három napunk alatt nagyon sok gyönyörű helyet láttunk, nagyon sokat mentünk murvás úton, és olyan érzésünk volt, hogy a világ végén vagyunk.

Mikor elindultunk Te Anauból már alig vártuk, hogy ismét kiérjünk a tengerhez. Gyönyörű QT és Wanaka környéke, de a tengerpart látványa továbbra is a legjobbak közé tartozik. Így nem is nagyon húztuk az időt, csak egy rövidre tervezett túrát szúrtunk be az út elején. A Big Totara Walk egy órás séta, ahol 1000 éves Totara fákat lehet csodálni. Azt nem igazán terveztük bele, hogy az odavezető 20 km murvás út nem fog valami gyorsan telni, így odafelé én lélekben kicsit meg is bántam, hogy beterveztük a túrát. De mint tudjuk lusta, kényelmes és időkomplexusos vagyok, szóval hangot sem adtam eme gondolataimnak, még szerencse, ugyanis nagyon gyönyörű délután kerekedett belőle. A murvás út végén egy zöld tábla (és az út megszűnte) jelezte, hogy itt kezdődik a Totara séta. A parkolóban rajtunk kívül senki más nem volt. Egy dús, öreg erdőben sétáltunk, és a legjobb az volt, hogy madárhangokon kívül semmi mást nem lehetett hallani. Miután megcsodáltuk az idős óriás fákat, madár lesbe kezdtünk. Papiék itt hagyták nekünk a távcsövet, és a QT-i madárparknak köszönhetően már tudtuk, hogyan is néz ki pár madár. Először Gergő vett észre egy Tui-t, a helyi énekes madarat, amit azért kedvelünk nagyon, mert a kedvenc sörünk róla van elnevezve, majd a hangokat követve a távcsővel észrevettünk vadgalambot is. Nagyon élénk kék és fehér színű, elég nagy magár és nagyon hangos, szerencsénkre… J  Legalább egy fél órát eltöltöttünk egy helyben, távcsővel a kezünkben, de sajnos ott kellett hagyni a madár lest és tovább indulni az úton, hívott minket a tenger.

Ahogy közeledtünk a part felé, úgy változott a természet is. Zöldebbek lettek a legelők, több cédrus lett, kevesebb erdő, és egyre több bárány a legelőkön. Legelőször a Gemstone Beachen álltunk meg, ahol rengetegféle követ hord a tenger partra, a szemfülesek akár féldrágaköveket is találhatnak. Mi is eltöltöttünk egy kis időt kavicsok gyűjtésével, sajnos nem hagyhattam ott párat és közben sokat emlegettük mamit, hogy mennyire élvezné ezt. Invercargill előtt apályban elkaptuk még gyorsan a Monkey szigetet, ami csak dagálykor sziget, és természetesen a nagyon szerencsések akár bálnát is láthatnak innen, ahogy azt az ősi maorik tették. Kémleltük mi a horizontot távcsővel, de csak nem jöttek… Délután révén rávettük magunkat, hogy elhagyjuk a tengerpartokat és elinduljunk a szállásunk és Invercargill felé.

A második napra nem terveztünk túl sok programot, a legfontosabb az volt, hogy megnézessük a kocsit. Még amikor mamiék itt voltak, a kipufogó elkezdett először csak néha furcsa hangot kiadni, aztán egyre gyakrabban, majd 1-2 hét alatt eljutottunk oda, hogy folyamatosan olyan hangja volt az autónak, mintha valamihez hozzáverődne a kipufogó. Szóval utána akartunk járni a hangnak. Kiderült, hogy semmi probléma a kocsival, csak kicsit benyomódott a kipufogó és hozzáér az aljzathoz, így azon kívül, hogy hangos, nincs vele semmi gond. Tovább is indultunk másik aznapi célunk felé, megkóstolni a híres Bluff-i osztrigát. Ez a legdélebbi kisváros, Invercargilltől van még délebbre, 30 km-rel, és ez a leghíresebb osztriga elosztója az országnak. Márciusban kezdődik a szezon, így arra számítottunk, hogy egy kis aranyos tengerparti városkában mindenhol osztrigát lehet majd enni, a héjából, ahogy azt szokás. Nos, ez nem így történt. Valóban szezon volt, és valóban nagyon híres a Bluff-i osztriga, de valószínűleg a halász, lepukkant, kihalt kisvárosból azonnal elviszik őket a különböző megrendelőkhöz, ugyanis két hely van összesen Bluff-ban, ahol meg lehet kóstolni őket: egy tipikus turista étterem és egy lepukkant takeaway-es. Nem kérdés, hogy a takeaway a mi helyünk, ahol délután 1-re már sajnos rég elfogyott a héjából kóstolható osztriga, így két választás maradt: tésztában kisütött osztriga vagy friss, ’hámozott’ osztriga dobozból. A második túl kiábrándítónak tűnt, így maradtunk az elsőnél, ami tényleg nagyon-nagyon finom volt. Kissé lehangolva Bluff elmúló és haldokló városától még sétáltunk kicsit Invercargillben, ami szintén nem ad túl sok reményt a régiónak. Mintha lemaradtak volna a nagy Új-Zélandi turizmus versenyben és el is fogadták a vereséget. Pedig rengeteg gyönyörű part van a közelben, van híres gasztro termékük, Új-Zéland legdélebbi pontja, szóval szerintünk sok lehetőségük lenne megtölteni élettel a várost és környékét, de láthatóan kevesen látnak túl Queenstown-on és Milfordon. Mi is hamar eltettük magunkat estére, tudtuk, hogy a másnap igen hosszú lesz, nagyon sok megállót terveztünk, és a távolság is kicsit több volt, mint az elmúlt napokban.

Harmadik nap Catlins régiója várt ránk. Őszintén szólva mikor készültünk az útra, a könyv ezen részét teljesen kihagytam. Ez a legutolsó fejezet, nem is tűnt kimondottan érdekesnek, és nem is hallottunk róla senkitől, így nem is terveztünk vele, csak mikor QT-ban eldöntöttünk, hogy lejövünk délre. Mekkora hiba lett volna kihagyni… Itt is a Scenic Route kiadványát követtük, mivel csak egy napunk volt nem tudtunk mindenhol megállni, ahol ajánlotta, de belevettünk minden vízesést és még pár szimpatikus megállót.

A partok néhol viharosak és sziklásak, gyönyörűen vadak, mint a Waipapa Lighthousenál, máshol meg hosszú, aranyhomokos partokat lehet látni az útról, mint a Curo Bay-nél. Meglátogattuk a sziget legdélebbi pontját, a Slope Pointot, ahova egy magán legelőn keresztül kell odasétálni. Már önmagában a bárányok látványa a tengerrel a háttérben is megéri, de gyönyörű a partszakasz kilátása. Természetesen, a Stewart Island még délebbre van és ez is az országhoz tartozik, de az nem hangzik olyan jó, hogy a déli sziget legdélebbi pontja J.  Egy időre elhagytuk a gyönyörű tengerpartok mentén futó utat, hogy az erdőben mélyebbre autózva megnézzünk pár vízesést. Igazából az útról mindenegyes alkalommal nehéz volt elképzelni, hogy 10 perc sétányira őserdő szerű közeg és mohás sziklás vízesések várnak, de gyalog az erdőben beljebb haladva percek alatt megváltozott a természet, és messziről lehetett mindig hallani a vízesések hangját. A két legemlékezetesebb a McLean Falls és a világon legtöbbet fényképezett Purakaunui Falls. Mindegyiknél az volt a leglenyűgözőbb, hogy hatalmas, szinte szabályos négyzet alakú, mohával borított köveken zúdult le a víz, mintha egy ősi civilizáció által épített, őserdővel borított városfalak bújtak volna felszínre. Egészen lenyűgöző volt az összes, a Kacsamesék egy részében éreztük magunkat, ahol az őserdőben kutatnak kincsek után.

Kezdett közeledni a délután vége és a naplemente, így már nem tudtunk sok helyen megállni Dunedin előtt, de Gergő unszolásának eleget téve (szerencsénkre) gyorsan még beiktattuk Surat Bay-t, ahol állítólag oroszlán fókák tanyáznak a parton. Lehet, hogy már unjátok a fókás sztorikat, de igazság szerint számunkra megunhatatlanok. Az öböl partja, ami egy pici, eldugott település végénél van, és az óceánra nyílik, nyugodt és csendes, a lemenő napfényben önmagában is elképesztően gyönyörű, és az, hogy egyedül voltunk csak növelt az élményen. Aztán megláttuk az első fókát, majd a többi négyet is. Nekik már lefekvés idő volt, így leginkább csak punnyadtak a homokban, de fantasztikus ennyire természetes közegükben látni őket, mintha csak a mindennapok háziállatai lennének. Képzeld el, hogy elmész otthonról sétálni egy kicsit, és teljesen természetes hogy közben fókákkal találkozol… Azonban senkit nem csapjon be cuki, lomhának tűnő mozgásuk, közel 500 kilós testükkel igen gyorsan tudnak mozogni és igen nagyot tudnak kiharapni az emberből ha fenyegetve érzik magukat, mégiscsak ragadozó állatokról beszélünk.. Szóval továbbra is élvezzük a fókákkal való találkozást (és remélhetőleg még sok hasonló sztori lesz. J)

A Southlandi túránk Dunedinben ért véget, ami ismét civilizáció, teljesen más világ, mint amiben az elmúlt három napban léteztünk. Sokak szerint nem éri meg Southland a kitérőt, hiszen gyakorlatilag mindentől messze van, de szerintünk tökéletes pihenő a Queenstowni őrület után. Két nap alatt rengeteg csodát lehet látni, és az ember lelkét nyugalom szállja meg. Mindenképpen az Új-Zélandi utazásunk maradandó élménye lett.

Milford Sound*** - megéri a kitérőt

Tényleg nem volt könnyű eldönteni, hogy Queenstownból merre is induljunk tovább, eleinte azt terveztük, hogy rögtön átmegyünk a Nyugati part gleccsereihez, hiszen délre már csak a Milford Sound van néznivaló, ahova meg eléggé drágák az egynapos túrák. De mint mindig Gergő ügyes kutatómunkájának köszönhetően találtunk egy nagyon jó árú hajóutat, én meg utána olvastam, hogy mi is várhat minket a Milford Soundtól délre a Southland régióban, és gyönyörű homokos tengerpartokat, rengeteg vízesést és fókaleső helyeket találtam, így már nem is volt kérdés: először Milford Sound, majd elmerülünk a Southland kihalt régiójában.

Milford Sound az egyik leghíresebb szoros a Fiordland régióban, ami a déli sziget dél-nyugati részét jelenti, ahol hegyek és szorosok választják el a zöld legelőket a tengertől. Queenstown határát elhagyva egyre csökken bármiféle civilizáció nyoma, az egyetlen ’jelentős’ város Te Anau, aminek egyetlen funkció ad értelmet: kiszolgálja a Sounds-hoz érkező turistákat. A Milford mellett még a Doubtful Sound bejárható, azonban ennek felfedezése több napot igényel. Rengeteg túraútvonalat is kínál a környék, de a Te Anautól Milfordig vezető 120km-es út is híresen szép. Egy teljes napot töltöttünk a környéken, így volt időnk kiélvezni ezt az utat, ami valóban lenyűgöző. Hihetetlen, hogy a 120km alatt, milyen gyakran és élesen változik a természet. A kissé kopár völgyeket váltják a burjánzó zöld esőerdők, kék tavak, majd égszínkék sebes folyók és vízesések; néhol a páratartalomtól mohás az út közepe, és az ember csak folyamatosan nyújtogatja a nyakát, hogy minél többet lásson a kocsiból.

Érdemes tudni, hogy a Milford Sound-nál átlagosan minden második nap esik az eső. Mikor felkeltünk, hogy útnak induljunk Te Anauból, olyan mélyen voltak a felhők és olyan köd/pára volt, hogy nem is láttuk mekkora hegyek veszik körbe a falut. Szerencsénkre a délben induló túrára foglaltunk jegyet, így mire átértünk a hegyen szépen lassan kitisztult az ég, és gyönyörű napsütésben csodálhattunk a Soundot. Talán ez az egyetlen olyan híres hely, aminek kifejezetten jót tesz az eső, hiszen mégtöbb természetes vízesés zúdul le a hegyek oldalán.

A már említett úton a könnyen beszerezhető turistatérképek ajánlanak pár megállót, amire érdemes időt szánni. A Mirror Lakes az egyik leghíresebb ilyen megálló, rengeteg képet lehet róla találni, ahol egy csendes tavon elképesztően tisztán tükröződnek az őt körülölelő hegyek. Élőben kicsit más élményt kaptunk, de ekkor még nem volt szerencsénk az idővel. Egy kis szellő épp elég volt ahhoz, hogy a vízben ne tudjon semmi sem tükröződni, de ha tudott is volna, a szürke-fehér felhők abszolút homályba borítottak mindent. Így kicsit csalódottan indultunk tovább, de a következő pár vízesés megálló abszolút felvillanyozta a hangulatot. Az esőerdőn átzubogó folyók között számos vízesés van, és ebből jó pár nagyon könnyen megközelíthető. Tényleg érdemes mindenhol kitérni, de az egyik legemlékezetesebb a The Chasm nevezetű megálló, ami nekünk nem is volt egyértelmű eleinte, hogy micsoda, de mivel volt időnk, így megálltunk. Az úttól 20 percnyire a Cleddau River sebes folyásával érdekes és extrém vájatokat mozgott ki magának az évtizedek alatt, mintha egy nagy, megkövült lyukas sajton robogna át az fehéres kék víz. Olyan ereje volt a víznek, hogy már messziről lehetett hallani a zúgást…

Az esőerdők határát a Homer alagút jelzi, ami 1141 m magason található, és az egyre kopárodó és egyre magasabbra nyúló hegyeket átvezeti a kietlen, de mégis lenyűgöző hegyek közé, mintha egy egészen más vidéken járnánk. Egyre lejjebb haladva ismét visszatér a növényzet és kimagaslanak a Milford Sound hegyei. Egy nagy információs ház, egy hatalmas parkoló és a pici hajó tranzit épülete szolgálja ki a nap mint nap idelátogató, többszáz embert. Tényleg elképesztő forgalmat bonyolítanak le, ugyanakkor a kétórás hajóút során egyszer sem éreztem, hogy zsúfolt lenne a szoros, és hogy elrontaná a sok hajó az élményt. Az 1-1, néha szembejövő másik túracsoport egészen eltörpült a hatalmas hegyek között.

Maga a Milford Sound hajótúra két óráig tart és gyakorlatilag egy tölcsértorkolatot járunk be, az egyik oldalon a nyílt tenger felé, a mási oldalon pedig visszafelé. Ez így leírva elég unalmasnak hangzik, de mindeközben nem lehet betelni a tengerből kimagasló hegyek látványával, és a sok tucat apró vagy hatalmas vízeséssel. A hajók pont nem túl nagyok hozzá, hogy egészen közel vigyenek minket a zöld sziklafalakhoz, néha a vízesés párája beterítette az egész fedélzetet. Láttunk egy kis fóka családot egy part közeli sziklán, és delfineket a hajó mellett a hullámokban produkálni magukat. 

Azóta is az egyik legmarandóbb élmény a Milford Soundnál eltöltött pár óra. Egészen más hangulatba hoz, nyugalmat és békét árasztott az egész látvány. Tényleg nagyon szerencsénk volt, hogy mindezt napsütésben élhettük át. Megalapozta azt a lassabb, békésebb hangulatot, ami aztán az egész Southland-en végig kísért…

A videó sokkal jobban átadja a látottakat, mint a képek, szóval megéri végig nézni :-)

Nagyon nehéz volt képeket szortírozni, szóval a link mögött jönnek csak az igazán szép tájak:

Queenstown

Queenstown területileg egy pici város, amit évtizedekkel ezelőtt megszóltak, hogy miért fog értelmetlen fejlesztésekbe, amik hatalmas kiadásokat jelentenek. Azonban kiderült, hogy valamit mégiscsak jól csináltak, mára a város abszolút kinőtte önmagát, alig lehet szállást találni, még a kempingek is tele vannak az ezernyi fiatal turistával, akik élvezik a környék több száz szolgáltatását. Mi kezdésnek felmentünk a Gondolával a hegyre (ugyanaz a cég, amit Rotoruán kihagytunk), ahol gyakorlatilag egy pici kilátó teraszon túl max bobozni lehet. De a kilátás valóban szép, ha van az embernek ereje és ideje (és nem lusta), akkor fel is lehet ide túrázni. Bejártuk a várost, szombati nap lévén még egy kis kirakodó piacot is elkaptunk. Mami unszolására a Botanikus Kertet is besétáltunk, ami egy gyönyörű kis béke szigete az állandóan nyüzsgő városban. Mivel egy egész napunk volt, így meglátogattuk a helyi Madár Kertet is, amiért a maga 40 dolláros belépője kicsit túlzásnak hangzik, de legalább támogattuk a védett madarakat és láttunk kiwit (mármint az itteni védett madarat, nem a gyümölcsöt J)! Egy kis elsötétített házban lehetett üveg mögül halkan szemlélni kettőt, ahogy a hosszú csőrükkel az avarban kutatnak élelem után. Ők éjjeli madarak, védettek is, így nem csoda hogy a természetben szinte csodaszámba megy kiwivel találkozni, pedig nagyon jófej madárnak tűnik. Láttunk sok más madarat is, többek között a helyi vadgalambot és tui-t is, ami majd egy későbbi bejegyzés során válik fontossá! J Az egyik legjobb hely a városban a The Winery nevezetű borbolt/borbár, ahol enomatic rendszerrel közel 80 fajta bort lehet kóstolni. Eltöltöttünk pár órát, amíg szép lassan kóstolgattunk, és a sor vége egy elképesztően gyönyörű 2012-es közel 100 dolláros Chardonnay volt. Tényleg rég kóstoltam ilyen harmonikus, komplex és elegáns chardonnay-t.

Ehhez a beszámolóhoz tartozik még az az 1-1 nap is, amit a következő 1 hét alatt töltöttünk itt. Vicces, hogy talán ez a város tetszett legkevésbé az utunk során, de itt töltöttük a legtöbb időt, mert egyszerűen praktikus ezen keresztül utazgatni a környéken. Pár percnyire a várostól található az Arthur’s Point nevű valami, gyakorlatilag egy híd melletti parkoló, ahonnan jetboat-ok és túraútvonalak indulnak a Shotover folyó mentén. Ezt a folyót nevezték az arányláz idején a leggazdagabbnak, aminek mára csak a természeti szépsége maradt meg. Egy spontán ötlettől vezérelve kezdtünk el sétálgatni, eredetileg csak a hidat akartuk megnézni, de egy gyönyörű folyószakaszhoz lyukadtunk ki, ahol a folyó egy sebes kanyarulata lassul le. Senki nem volt rajtunk kívül, pont tökéletes nap volt Queenstown-ból kicsit elszabadulni.

Egy ilyen sűrű városban egyértelmű, hogy a bárok és éttermek is nyüzsögnek, mi kipróbáltuk a gasztro spektrum két végét: a leghíresebb hamburgerest és a leghíresebb „fine dining” étteremet. A Fergburger olyannyira híres, hogy gyakorlatilag konstans sor áll a bejáratnál, és az utcaszakasz összes padján eszik a várva várt hamburgert. Mi is egy ilyen padra heveredtünk le. Negyed órát kellett várni, amúgy szerencsés időben érkeztünk, éppen nem volt olyan hosszú a sor. A hamburger tényleg nagyon finom, nem mondom, hogy veri az Aucklandben kóstoltat vagy a Magic-et, de a hús és a saját szósz tényleg megér egy kitérőt. Közvetlen mellette, az azonos névvel bíró Bakery pedig isteni pitéket árul. Egész Új-Zéland az angol kultúrából itt hagyott pitelázban ég (leveles tésztába beburkolt és megsütött bármilyen töltelék). Én sosem értettem igazán ennek a pitének a koncepcióját, de valószínűleg csak a kényszeres étkezési szokásaimba nem fér bele, hogy sokkal több a töltelék, mint a tészta, bárhol is harapja az ember kifolyik, és egyik idő után átáztatja a ropogós leves tésztát. Szóval nagy kihívás nekem tetsző pitét mutatni, de sikerült. A legjobb a Ferg Beef and Chees Pie volt.

A már említett spektrum másik vége a Rata nevezetű étterem, amit még a VM főnökünk, Paul ajánlott munkakeresés szempontból. Anno elutasították a jelentkezésünket, de búcsú ajándékként a munkatársainktól kaptunk egy vouchert az étterembe, így nagyon kíváncsiak voltunk, hogy milyen is lehet ez a híresen magas minőségű étterem. Röviden: jó, de nagyon lenne hova fejlődni. Hosszabban: a berendezés gyönyörű és ötletes. Izgalmas borok vannak az itallapon és kreatív koktél lapja is van. Kis papírra van nyomtatva az aktuális menü, ami azt a képzetet kelti, hogy akár naponta is változtathatják. Csak fiatalok dolgoznak, akik igazán kedvesen és előzékenyen viselkednek, azonban ha az ember bele akarna merülni a részletekbe, akkor gyakorlatilag mindenre az a válasz, hogy megkérdezem a főnökömet. A menü koncepciója, hogy három kategória van: falatkák, előételek és főételek. Ez egy kreatív és jól működő opció lenne, ha a falatkák tényleg 1-1 falatkák lenének. Az adagok ugyanakkorák, mint az előételek, csak ezek úgy vannak kreálva, hogy lehet rajtuk osztozkodni. Szóval szerintünk így önmaga alá rúg az étterem (hiszen ha kérsz falatkákat osztozkodni, akkor nem kérsz előételt és fordítva), de saját magunknak ellent monda rendeltünk két falatkát, két előételt, két főételt, majd utána egy sajttálat. Mennyiségileg abszolút jól laktunk, nem voltak pici az adagok, de nagyok sem. Itt is él a külön köretek divatja, ami nem azt jelenti, hogy a főételek nem kerek egésznek lennének megkomponálva, csak ha valaki még akar, akkor rendelhet extra krumplit vagy zöldséget. Kértünk borajánlást az ételekhez, ami nem volt zökkenőmentes. Nem voltak rosszak az ajánlások, a borok finomak voltak, de valahogy abból, ahogyan az egészet lebonyolították az jött le, hogy ritkán kapnak ilyen kérést és nincsenek is nagyon felkészülve rá. A sajt-kocsi a többi koncepcióhoz mérten abszolút kimagasló volt, 7 sajt közül választhattunk 5-öt, és annyit kaptunk, hogy alig bírtuk megenni. Ehhez a fogáshoz már mi választottunk egy Marlborough-i 2007-es száraz Forrest Rieslinget, ami magasan vitte a prímet az egész este. Gyönyörű volt. 

Azt hiszem az volt a baj, hogy sokkal nagyobb elvárásokkal érkeztünk ide, mint ahogy kellett volna. Ami a konyhát illeti az tényleg tökéletes volt, de az egészen az látszódott, hogy nem akar jobbat és különlegesebbet adni, mint amit a saját közege be tud fogadni. A megalkuvás pedig nem a nagyok sajátja. Az Aucklandben kipróbált két étterem magasan verte a Rata-t, viszont valószínűleg a saját közegében tényleg magas minőségű lehet.

Visszatérve Queenstownhoz és az utunkhoz: miután körbejártuk a vidéket elérkezett a vasárnap, délelőtt elbúcsúztunk mamiéktól. Ők elindultak, nekünk pedig ki kellett találni, hogy mi is legyen és vissza kellett rázódnunk a saját ütemünkbe. Eltelt 1-2 nap, amíg kerestük a helyünket, visszamentünk kempingezni Wanakába, elmentünk a Haast Hágó feléig, majd vissza, kirándulgattunk, filmet néztünk, majd megszültük: irány dél, a Milford Sound majd a Southland!

Még képek:

Wanaka & Central-Otago

Elhagyva a keleti partot kezdtük érezni, hogy lassan a végéhez közeledik a két hetes megtervezett túra, már csak két szállásunk volt, lassabbra vettük a tempót, nekünk pedig fogalmunk nem volt, hogy merre megyünk tovább, miután mamiéktól elköszönünk. Azonban tudtuk, a következő 4 napot sem fogjuk rossz helyen tölteni, hiszen Wanaka és Queenstown környéke a leglátogatottabb turistacélpont a déli szigeten. Az egymástól másfél órányira lévő két város mintha egymás testvérei lennének: Queenstown a nagytesó, rengeteg turistával és annál is több extrémsport lehetőséggel, Wanaka pedig a kisöcsi, ami a többi Új-Zélandi városhoz képest élettel teli és nyüzsgő, de még mindig befogadhatóbb tempójú, mint Queenstown. Mindkettő tóparton van, sebes folyók és hegyek veszik körül őket, így a környéken gyakorlatilag a túra, a jetboat, kajakozás, repülés, siklóernyőzés, raftingolás, télen pedig a síelés a kulcsszó. Mivel egyikünk sem nagy extrémsport megszállott, így inkább a városokat és a környék borvidékét jártuk be az itt töltött 4 nap alatt.

Wanaka

Két éjszakát töltöttünk a Wanaka városa melletti kis Albertown településen, egy gyönyörű, hegyekre néző kilátással megáldott Airbnb-s szálláson. Ennyi idő alatt kényelmesen be tudtuk járni a környéket és még bort kóstolni is maradt egy kis időnk. Ez az utolsó város mielőtt a legtöbb turista rátér az Alpokon átvezető legdélebbi Haast hágóra. Az út Wanakából a város közvetlen közelében lévő két hatalmas tó között fut át mielőtt eltűnne a hegyek között. A pontot, ahol a két tó egészen közel ér egymáshoz The Neck-nek hívják, ahol csak pár másodperc híján nem lehet látni mind a két tavat egyszerre. Gyönyörű, égszín kék vizű mind a Lake Hawea, mind a Lake Wanaka. Mikor elkocsikáztunk a  The Neck-hez szép felhős-napos idő volt, de elképesztően fújt a szél, így olyan haragos volt a víz, mintha csak tengerparton járnánk. 30 kilométeren át halad az út közvetlen a tó mellett, olyan táv ez, amit az ember szívesen megtesz oda-vissza is, akár többször is… (ahogy mi tettükJ)

Önmagának a városnak nincs sok látnivalója, olyan mintha egy igazi alpesi faluban lennénk. Az emberek már korán reggel túrafelszerelésben járják a várost, a nagyobb szupermarketek tele vannak fiatalokkal, akik láthatóan kempingezéshez vásárolnak, délutánra pedig megtelik minden bár és étterem az egész napos kirándulásokról visszatérő emberekkel. Az egyik legfotózottabb látványossága egy fa, ami a vízben áll, nem messze a parttól. Sajnos s szeles és kissé felhős időnknek köszönhetően nem volt ideális a körülmény a tökéletes kép elkészítéséhez, de valóban csodálatos látvány a The Wanaka Tree.

Gergőt a városban leginkább a reptér, az azon belül található múzeum és méginkább a múzeum által szervezett Warbirds Over Wanaka Airshow hozta lázba. Sajnos magáról a show-ról lemaradtunk, de mikor másodjára jártunk a városban, akkor már készülődtek a bemutatóra, melegítették a motorokat és próbarepüléseket tartottak, így egy kicsit azért mégiscsak részesei lehettünk. Régi harci repülők gyűltnek össze ilyenkor a világ minden tájáról, és saját tulajdonosaik tartják a bemutatót. Az eső ellenére is készítettünk (Gergő) rengeteg képet és videót és kicsit nosztalgiáztunk az Amerikában látott rengeteg hasonló repülős helyen…

Central Otago

Miután Wanaka városát már az első este kényelmesen bejártuk, másfél napot tudtunk szentelni Central Otago régió kisvárosainak és borászatainak. Wanakától 60 km-re lévő Cromwell város a déli sziget gyümölcs fővárosa, amit ha az ember nem hinne el, akkor a főtéren díszelgő hatalmas gyümölcsszobrok is tanúsítanak. Mint minden hegyek közeli régióban itt is nagy az aranyásói múlt, és persze a borászatok is egyre csak jönnek szembe az emberrel. Mi ellátogattunk a Quartz Reef borászathoz, akiknek híresen jó a pezsgőjük. És valóban, kettőt kóstoltunk, a harmadikat megvettük otthonra, és mindegyik egészen kifogástalan tradicionális pezsgő. A pezsgők miatt itt már rég folyt a szüret (március első fele), miközben a régió csak április közepe-vége felé kezdi. Ezek után átmentünk a folyó másik oldalára, hogy keressünk egy borászatot a domboldalon, ahol nem csak a bor különleges, hanem a kilátás is. Így jutottunk el a Mt. Difficulty borászathoz, aminek egyedül a 100 dolláros csúcs pinot-ja volt kimagasló, de a kilátás a teraszról tényleg szép volt. Érdemes a borászatlátogatásnál megemlíteni, hogy a környéket bemutató, nagyon profinak tűnő borvidéki térkép nem igazán pontos adatokat közöl a nyitva tartásról. Csupán három borászatot kerestünk fel a térkép alapján, amiből egyik sem volt nyitva. Na mindegy, mi nem adtuk fel, Cromwell-ből tovább autóztunk a 8-as út mentén Clyde és Alexandra kisvárosába. Mindkettőre szentel 1-1 nagyobb bekezdést a turistakönyv, de gyakorlatilag egyik sem több aranyos kisvárosoknál. Viszont Alexandrában utolsó próbálkozás gyanánt betértünk a Judge Rock pici borászathoz. Egy családi ház kissé romos teraszán kopogtattunk, hátha ajtót nyit valaki, ás lám, mosolyogva köszöntöttek minket és már érkeztek is a nagy pinot-s poharak, hogy kóstoljunk. Hozzá tenném, hogy míg Aucklandben képtelenek voltunk elhagyni a gagyi kis portóis poharat, mint kóstoló pohár, addig itt mindenhol nemhogy burgundi-s poharakat kaptunk a pinot-hoz, hanem a Riedel, külön Central Otago-i tételeken letesztelt újvilági Pinot Noir-os poharában kóstolhattunk. Amennyire szkeptikusak voltunk a borászattal az elején, annyira elképesztően csodás pinot-kat kóstoltunk. Nekem ez lett a legjobb élményem ezzel a szőlőfajtával, a 2012-es évjárat tökéletes elegye volt a gyümölcsös, légies karakternek és a földes, kicsit fűszeres aromáknak. Tényleg csak az járt a fejemben, hogy tökéletes, így máris kevésbé volt meglepő a rendetlenségben felfedezett három Decanter aranyérem.

Másnap a Wanaka-Cromwell tengely nyugati oldalát is bejártuk Queenstown felé. Minden turista könyv tanácsára a 6-8-as főutat elkerülve egy kis hegyi úton indultunk egy Caldrona sítelepen át Arrowtown és Gibbston völgy felé. A legelőkön és völgyeken átvezető út valóban szép volt, de egy olyan szerpentin vezetett le a hegyről, hogy azt hittük szegény kis autónk beleroppan. Amikor már úton voltunk, akkor láttam meg a GPS-en, hogy ez nem lesz semmi, de föntről letekintve, tudván, hogy kb 2 km alatt tesszük meg ezt a szintkülönbséget, akkor valóságban is kiderült, hogy ha esetleg a környéken maradnánk, akkor ezt az utat legközelebb elkerüljük. De gond nélkül leértünk, és a nagy izgalmakra gyorsan kerestünk is egy borászatot, mégpedig a környék legrégebbijét, a Gibbston Valley Winery-t. Minden bor igazán jó volt, lehet, hogy valahogy nem voltunk hangulatban, mert egyik sem volt igazán marandó, viszont a minket kiszolgáló srác régen szintén a Villa Maria-nál dolgozott. Kiderült, hogy nem csak Budapesten, de Új-Zélandon is kicsi a világ J. Az ő ajánlására kerestük fel a kicsi Brennan borászatot, akinél egy nagyon szép és csöndes kertben ücsörögve eszegettünk egy sajttálat, miközben végig kóstoltuk a kínálatot. Gyönyörű és izgalmas gewürztraminert, pinot gris-t, fehér blendet, rozét és természetesen pinot-t kóstoltunk. Mint kiderült a cellar doorban lévő borász bácsinak (vitatott, hogy ő volt-e) az otthoni kis pincéjében több Tokaji Aszú is lapul, de mondta, hogy sajnos itt nem nagyon tud 6 puttonyoshoz hozzájutni, az 5 is ritkaság…

A Gibbston Valley út nem csak a borkedvelők között híres, hanem egészen más szubkultúra is magasztalja: itt alapították a világ első üzletileg működtetett Bungy Jump helyét. A Kawarau folyó régi hídjáról ugranak, naponta több százan, és mára egy komoly komplexum alakult ki körülötte. Egész turista buszok állnak itt meg, nem csak az ugrani vágyók, de a bámészkodók is itt időznek (akárcsak mi). Szerencsére a gerincsérvem miatt nem kellett elgondolkodnom rajta, hogy leugornék-e, de eléggé izgatja a fantáziámat, hogy milyen lehet…

Innen érkeztünk meg Arrowtownba, ami szintén aranyásó múltjáról híres, azonban olyan ez a hely, mintha a béke szigete volna. Tele van aranyos kávézókkal és éttermekkel, hegyek veszik körül, folyó csordogál a városka szélén, tényleg már-már giccsesen idilli. Az egyik barátunk ajánlására egy tapas bárt próbáltunk felkutatni, azonban az azonos tulajú kávézóban kötöttünk ki, aminek elég szimpatikus volt hozzá a menüje, hogy maradjunk. Hát teljesen megérte, mert amellett, hogy minden nagyon finom volt, megtaláltuk életünk legjobb sültkrumpliját. Nem árulhatjuk el a titkot, mert ez nagy kincs. Nem átlagos, hosszúra vágott krumpliról van ám szó… a szerencsés jövőben majd ti is megkóstolhatjátok. J Tényleg egy csoda volt. Na jó, abba hagyom, vegyünk inkább az irányt Queenstown felé….

(Mégtöbb képért katt a linkre)