extraordinary together: On the road again

Amióta itt vagyunk sokat agyaltunk azon, hogyan hozhatnánk össze egy síelést, hiszen kihagytunk az ideköltözéssel egy téli szezont, és már mindenkinek nagyon hiányzott. Na meg Márknak is el kell kezdenie valamikor, hiszen ez egy olyan sport, amit Új-Zélandon is űzhetünk, együtt az egész családdal, sokáig. Jó lett volna lerepülni a déli szigetre, de ötünknek a repjegy meg az autóbérlés, és erre még rá a síelés költségei kicsit túlszárnyalták a bevállalható keretet. Így maradt az északi sziget egyetlen síelhető hegye, a Mt. Ruapehu, és annak Whakapapa síterepe.

Ugyan csak 6,5 órányira van tőlünk, de ha már egyszer útra kelünk, és a szokásos Northland-Auckland távon is túllépünk, akkor már érdemes megnézni mindent fontos látnivalót, ami mellett elhaladunk. Rotorua az egyik legfontosabb turista központ és sok minden van a környékén, amit valóban látni kell egyszer, még akkor is ha nekünk ez a harmadik alkalom lesz. Onnan útközben Whakapapa felé van az egyik legnagyobb gyorsfolyású folyó és vízesés, a Huka falls, aztán 3 nap síelés, majd irány vissza Auckland, és útközben megnézzük a Waitomo Glowworm barlangokat. Így állt össze az egy heti útiterv, aminek a végén Aucklandben elköszönünk mamától, és mi most először immár haza jövünk a zöld russelli házba.

Szóval végre útnak indultunk, öten, telepakolt kocsival. Még úgy is, hogy egy 7üléses Honda Odysseynk van, nehéz volt beszuszakolni mama két bőröndjét, a mi két nagy táskánkat, a teljes sífelszerelésünket Gergővel, az összes síruhát és bukósisakot, kajákat, cipőket… és még a gyerekeket sem akartuk kihagyni a kocsiból :-D Na mindegy, Gergő pakoló tehetségének köszönhetően éppen csak befértünk, és (majdnem) az első komppal elindultunk. Imádok kora reggel elvezetni Aucklandig, gyönyörű a napfelkelte és az alacsonyan ülő felhők. Olyan helyet kerestünk első megállónak Auckland környékén, ahol tudnak kicsit rohangálni, és szép is. A város északi részén lévő Devenport negyed a helyi - mondhatni Rózsadomb. Nagyon szép házak, gondozott utcák, tengerpartok, és apró dombok, Auckland skyline kilátásával. Ha nem kéne egy vagyon az itteni ház vásárláshoz, akkor akár még el is tudnám képzelni itt az életet. Felmentünk a Maungauika – North Head Historic Reserve dombra, amit a világháború idején védelmi pontnak építettek ki. Rálát a környező vizekre és a város kikötőjére is, körbeépítették ágyúkkal, amiket végül sosem kellett használni. A fiúk élvezték, és a kilátás is gyönyörű volt.

Aucklanden áthaladva Gergő hirtelen ötletére hallgatva egy picit hosszabb úton mentünk Rotorua felé, így meg tudtunk állni Waihi Beachen. Már 10 éve is beleszerettünk, és most is megérte megállni. Gyönyörű széles homokpad, napsütés és rengeteg kagyló. Ezeknek még én, 9 hónap után sem tudtam ellen állni, mama meg pláne. Egy finom kávé és kagyló szedés után az utolsó megálló valóban Rotorua volt már csak.

A szállás elfoglalása után gyorsan vacsiztunk egyet, és már sötétben megnéztük a Redwoods Treewalkot, ami amellett, hogy egy gyönyörű vörösfenyő erdőben van felépítve a magasban, éjszaka egy kivilágított fényjáték látványosság. 20 méter magasban lóg 28 függőhíd, összesen 700 méter hosszan. Nappal is biztos nagyon különleges látvány a 120 éves, iszonyat magas vörösfenyők között sétálni, de így este a fényjátékkal kimondottan szórakoztató volt. Mikor megláttam az első függőhidat, azt hittem Márknak fog némi kihívást okozni, de szép lassan hozzászokott és a felétől már egyedül ment. Bevallom én sem voltam túl laza az első pár hídon :-D Gyerekkel, vagy akár anélkül, de ide el kell menni, ha környéken jár az ember.

Másnap végül a Wai-O-Tapu Wonderland volt a délelőtti program. Egész Rotorua a geotermális erők központja. Rengetek gejzír, iszap fortyogó, termálvíz, vulkáni kráterek és még sorolhatnám. Sok olyan park van, ahol a különlegesebb helyszíneket meg lehet nézni, mi már 10 éve, és most is a Wai-O-Taput választottuk, és Izland után alig vártuk, hogy megmutassuk a srácoknak. A parkban különleges színű, gőzölgő tavakat és krátereket lehet látni, amelyeket a vulkanikus aktivitás alakított ki. Az egyik leghíresebb látnivalója a Champagne Pool, narancssárga szélű, zöldes-arany színű termálmedence kb. 65 fokos és folyamatosan gőzölög. Simon kedvence Devil’s Bath – élénk zöld, szinte természetellenes színű tó volt, amelynek árnyalata a vízben található ásványi anyagoktól függ. Aki járt már hasonló területen, az tudja, hogy a záptojás szerű szag a látványosság velejárója. A fiúk egész jól kezelték, csak egy-egy intenzívebb ponton nyavajogtak. És képzeljétek, találkoztunk Anya Taylor-Joy színésznővel, akit Gergővel nagyon kedvelünk. Szóval hozzáadott az élményhez.

Megnéztük még a város legnagyobb és legszebb parkját, ahol a Rotorua Múzeum ikonikus épülete áll, és természetesen megkerestük a játszóteret is. Mivel tél van, a rózsakert nem virágzott, de így is gyönyörű tulipán és Kamélea fák voltak. Terveztünk egy nagyobb termálfürdőbe is elmenni, de végül csak a szomszédos Novotel meleg medencéiben áztattuk kicsit magunkat mielőtt egy fasza mexikói vacsi után elraktuk magunkat másnapra.

A környéken a kedvenc látnivalónk a Hamurana Spring hihetetlenül tiszta vize. Mivel mélyről, a föld alól tör fel a forrás, ezért kristály tiszta a vize. A világos homok és az élénkzöld vízi növények miatt elképesztően élénk türkiz és zöld színekben pompázik, ha rásüt a nap. Mivel reggel voltunk, így sajnos a fényképek nem igazán adják vissza a valódi pompáját, de így is nagyon szép volt. Egy vörösfenyő erdőben kell végig sétálni a forrás mellett, így az éjszakai kivilágított erdő után, most világosban is láttuk ezeket a hatalmas fákat.

Igyekeztünk nem teletűzdelni a napot látnivalókkal, de a szembejövő Huka Falls-nál muszáj volt megállni. Ez Új-Zéland egyik legismertebb és leglátványosabb vízesése. A Waikato River hatalmas mennyiségű vize egy szűk, sziklás szurdokon préselődik keresztül, majd nagy erővel zúdul alá. A víz különlegesen élénk türkizkék, ami a folyó tisztaságának és a benne lévő apró légbuborékoknak köszönhető. A folyón percenként több mint 220 000 liter víz halad át a szűk szoroson, ezért a vízesés ereje egészen lenyűgöző. Mivel esett az eső, a világos türkiz szín nem annyira jön át a képeken, pedig még szürke éggel is nagyon szép volt…

Miután bevásároltunk a Pack n’Save-ben, már annyira tele volt a kocsi, hogy nem is nagyon tudtunk volna megállni sehol. Időben oda akartunk érni a National Park falujába, ahol a szállás volt, hogy még fel tudjunk menni a síterepre felmérni a lehetőségeket másnap reggelre. 5-f6-kor még bőven világos volt, de már nem engedtek minket fel. Olyan 7 km-rel a síterep előtt van egy sorompó, ami eldönti az ember sorsát, innen tudod meg, hogy fent a hegyen milyenek az időjárási viszonyok, vagy hogy kell-e hólánc. Elméletben a honlapot is frissítik, de azért néha elmarad…. Szóval tudtuk, hogy másnap reggel jó korán el kell indulni, mert Márknak már 9:15kor csoportos órája volt, de nem lehetett tudni mennyi idő megszerezni a sícuccait, jegyeket, feljutni, felsétálni, stb…

Világ életünkben síeltünk, nagyon komfortosan mozgunk ebben a világban, Ausztriában ismerünk minden szokást és körülményt. De ez itt nem Ausztria, és tudtuk, hogy akár egészen más élmény is lehet az egész, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Márknak ez volt az első szezonja, de a síterep honlapján szerencsére könnyen le tudtunk neki foglalni egy kezdő csoportos órát. Csak egy napot mertünk előre bevállalni, mert nem lehetett tudni, mennyire lesz együttműködő. Illetve a hó állapota is kérdéses volt, az egész síterep csak nem rég nyílt meg, szerencsére végül volt már annyi hó, hogy lehetett síelni, de a pályák fele még le volt zárva. Benne volt a pakliban, hogy egy nap után azt mondjuk, hogy ez nem ér ennyi pénzt. Mert hogy - ahogy otthon - itt sem olcsók a bérletek, és a bérlés sem. Szóval az első síelős napon jó korán felkeltünk, hogy felkészülve mindenre, időben nekiinduljunk a hegynek. Bár elég nagy szél, de kék ég várt minket, fel sem merült bennünk, hogy probléma lesz. Egészen a csukott sorompó kapuig. Egészen f10-ig nem engedtek fel senkit, mondván, hogy akkora fent a szél. Szépen türelmesen sorakozva vártak az autók, nekünk is el kellett fogadni, hogy itt ez ilyen. Ők döntik el, hogy felmész-e vagy sem. A napi bérletek ára nem változik emiatt, de legalább a Márk óráját elhalasztották f12-re. Amíg várakoztunk megnéztünk egy közeli vízesést, csak 10perc séta volt a parkolótól és úgyis mindenki be volt öltözve. Szerencsére frissítették a honlapot így mikor kiírták, hogy hamarosan nyílik a sorompó siettünk is vissza. Szóval feljutottunk a hegyre, és olyan 10-f11-re sícipő és síléc volt a lábunkon. Az apró részletek csak azoknak érdekesek, akik szoktak síelni. Például, hogy itt a síruha bérlés ugyanolyan egyértelmű pont, mint a sícipő vagy a léc. Hiszen, aki helyi, azaz az északi szigeten él, annak nincs téli kabátja. nem nagyon megy 10 fok alá a nappali hőmérséklet, így semmilyen téli meleg felszerelés, ami otthon teljesen evidens minden szezon előtt, az itt nincs. Vagy hogy nem egyértelmű, hogy bármelyik vendéglátó egységben van alkohol, mint Ausztriában, és ha van is, ne számíts hatalmas választékra. Eléggé hiányoztak a szokásos síelős kaják, de a gyerekek boldogok voltak a mindenhol megtalálható chicken nuggets-szel.

Tudni kell Whakapapa terepről, na meg az egész Új-Zélandi sí/hó közegről, hogy közel annyi turista van, mint síelő, és a síelők nagy része kezdő, vagy tanuló csoport. Egészen más a síkultúra, vagyis annak a hiánya, és az udvariasság sem jellemző sem a helyiekre, sem az ázsiai turistákra. A Happy Valley egy külön kis elzárt része a terepnek, ahova érvényes az egész napos bérlet, de van lehetőség csak ide szűkebb jegyet venni. Van egy valóban kezdőknek szóló kis síszőnyeg felvonó, meg egy két ülős, de nagyon gyenge lejtésű a pálya, ami tökéletes minden tanuló csoportnak. Amiből van bőven… Itt tanyáztunk Márkkal minden nap, ebédelni meg felmentünk a hegyre a többiekhez. Nagyon ügyesen teljesített, csinálta, amit kellett az órákon, délután meg élvezte, hogy síel az én vagy Gergő lába között. Jövőre kell neki egy sulit keresni, akikkel együtt halad 3 napig, de ennél jobb kezdő szezonja nem is lehetett volna. Simon is azonnal belerázódott, nagyon élvezte, hogy Gergővel ketten fedezik fel a hegyet. Sportértéke aligha volt ennek a három napnak, de nagyon jó érzés volt, hogy mindannyian együtt voltunk, síeltünk, és az idő is csúcsszuper volt.

Mikor elindultunk újra Auckland felé már csak egy napunk volt hátra az útból is és a mamával töltött időből is.

Gergő nem rég meglátta FB-on, hogy rally verseny lesz a síterep környékén, és nagyon eltökélt volt, hogy valamennyit mi is lássunk belőle. Mivel tényleg pont útközben volt, és időben is valamennyire belefért, így nem álltam ellent. Bár amikor kora reggel a semmi közepén, egyre messzebb kerültünk a civilizációtól kicsit elbizonytalanodtam, de aztán megérkeztünk a megadott nézőzóna helyre, ahol valóban ott volt minden, amit vártunk. A szokásos sütivásár és hot dog a közösségi házban, na meg pár lelkes láthatósági mellényes néni, aki irányította az embereket merre lehet majd látni az autókat. Kis séta után végül meghallottuk a távolból felbúgó motorhangot. Csak 4-5 autót láttunk, de már ez is megérte. Nagyon gyorsan száguldottak el mellettünk a földúton, volt is némi veszélyérzete a dolognak, főleg a két gyerekkel, de nagyon szórakoztató volt. Sajnos mindössze 20 percünk volt várni az autókat, de nem bántuk, mert szuper programot hagytunk az utunk végére.

Már nagyon vártuk, hogy megmutassuk a fiúknak és mamának is a Waitomo Glowworm barlangokat. Ez az egyik legismertebb látványossága az északi szigetnek, mivel a földön 1-2 helyet leszámítva csak itt fordulnak elő ezek a különleges parázsférgek, amik úgy világítanak a sötét barlangban, mint csillagok az égen. Egy kémia reakció miatt, ha éhesek akkor világítanak, hogy így vonzzák magukhoz az apró repülő rovarokat, amik aztán beleakadnak a fonalszerű ragacsos hálójukba. Undin hangzik, de iszonyat szépek. 10 éve is megnéztünk egy ilyen barlangot, de nem a leghíresebbet (ami a legdrágább is), de most odamentünk egy vezetett csónakos tórára. Úgy világítottak mintha a tejút lett volna a barlang tetején. Fotózni tilos volt, így csak a fantasztikus zöld háttér előtt készült képeink vannak a helyről, de maga a látványosság tényleg így néz ki.

Hogy ne érjünk túl korán Aucklandbe az uncsi szállásra Gergő még közbe akart iktatni valami néznivalót. Megegyeztünk, hogy mivel csak 1 óra kitérő, megnézzük Raglant, ami az egyik leghíresebb szörf strand a Tasman-tenger partján. Lenyűgöző a szélesen elterülő csillogó fekete homok. Ugyanis az ország keleti felén végig húzódó óceán partra jellemző a világos vagy fehér homok, a nyugati oldali tengerpartok meg híresen sötét fekete homokosak. Nem gondoltam, hogy még így télen is ennyien lesznek, szinte tele volt a parkoló szörfözőkkel.

A tengerpartozás és egy kávé után elindultunk immár tényleg Auckland felé. Mindenki jól elfáradt, sokat ültünk autóban, és jól eltereltük a figyelmünket arról, hogy másnap újra el kell köszönnünk mamától. Tanulság, hogy legközelebb nem szabad ilyen hosszú utat tervezni mama repülő útja előtt, de ugyanakkor mindannyian élveztünk minden programot, és szuper helyeken jártunk. Nagyon élveztem, hogy a fiúk végre többet is láttak Új-Zélandból, lett némi benyomásunk más vidékekről, és még Russellnél is eldugodtabb helyekről. Ugyan a búcsútól kicsit szomorkásan, de mégis jó érzéssel tértünk haza a kis zöld házikónkhoz, a kevésbé hideg reggelekhez és az óceán part látványához.

Még több kép: