Mindig olyankor ülök le írni, amikor van miről beszámolni. A sok gyönyörű látnivaló és történések mellett nem marad se idő se gondolat, hogy az apró mindennapi érdekességeket is megismerjétek. Azok a kis apróságok, amik csak akkor fedik fel magukat, ha az ember tényleg egy új helyen él, új szokások, termékek és emberek között. Lehet, hogy érdektelen kis apróságok, de én szeretek rájuk csodálkozni.
Kezdjük a bevásárlással, mert nyilván egy élelmiszer boltban
vannak a legszembetűnőbb különbségek. Vannak, amik az ország sajátosságaiból
jönnek. Minthogy például itt nem nagyon kapni tartós tejet, csak hűtőset. Vagy
hogy sajtot gyakorlatilag csak fél kg-os kiszerelésben veszel, és a legalapabbnak
is ezerszer több íze van, mint otthon a legjobb trapistának. Viszont a gyerekek
által oly kedvelt rántott sajthoz is sokkal nehezebb megfelelő sajtot venni, és
nem is olcsó… Érdekes módon, bizonyos egyéb tejtermékekből viszont nagyon kevés
a választék. Egy, az az egy fajta mascarpone felelhető (eddig bármilyen boltban
voltam, mindenhol ugyanaz az egy fajta volt), és az jó drága… 360 grammos és
1800 ft-ba kerül átszámolva. Tartós tejszín se nagyon van, csak a nagyon nagy
boltokban, és ami a legérdekesebb, hogy szinte nincs semmilyen vegán tejtermék
helyettesítő. Amíg otthon külön laktózmentes részlege van egy Sparnak, itt úgy
kell vadászni 1-1 terméket. A friss húsok milyensége nem tudom, hogy Új-Zéland
specifikus-e vagy általánosan angolszász, de sokszempontból nagyon eltér az
otthoni kínálattól. Pl máshogy vágják a csirke combot. Az alsó része ugyanaz
(nyilván) de felső combon rajta hagynak egy csontot, amit otthon nem. Nem
nagyon tenyésztenek sertést az országban, jóval kisebb a választék, ennek
megfelelően szinte sosem találkozni szűzzel a polcokon. Amióta itt élünk, azóta
egyszer láttam a helyi boltban, gyorsan le is csaptam rá. Nyilván a marha hús
viszont ezerszer olcsóbb és elérhetőbb itt, mint otthon bárhol. Rengeteg
grillkolbász fajtájuk van mindenféle húsból, hiszen nagyon-nagyon sokat
grilleznek, de mindegyik borzalmasan ízetlen, és ugyan olyan. Ez kifejezetten
hiányzik otthonról. Ami szerintem nagyon vicces, és először teljesen hülyének néztem
az embereket, hogy egészen máshogy eszik a narancsot, mint mi. A legtöbben meg
se pucolják csak random feldarabolják, a jobbik fajta levágja késsel éppen csak
a szélét. De azt a narancspucolást, amit én mondjuk 30 éve csinálok, teljes
tátott szájjal figyelik. Egyszer megpucoltam és felvágtam egy kiwit amikor itt
volt Simon osztálytársa és szegény gyerek értetlenül állt előtte, hogy ez
milyen gyümölcs. Mert mint kiderült, ő még életében nem látott így kiwit.
De a kedvencem, ami itt nagyon más tud lenni: bizonyos
csomagolások. Imádom, hogy nagyon gyakran használnak zipbag-es visszazárható
csomagolást. Pl egy zsemlemorzsához. Vagy a wrap-hoz. Ami kifejezetten hasznos.
És legtöbbször nem lesz ettől drágább a termék, az egész ország mindenhez
zipbag-es csomagolást használ. Megy bele az uzsonna, a cukor, kekszek, bármi.
Ugyanis, ebbe nem hatolnak be a hangyák. Minden másba viszont igen.
Itt a lakosság nagy része nem városban él, és ez azt jelenti,
hogy 1-1,5 órát is kell autózni olyan boltig, ahol nem méregdrága minden, és
van rendes választék. Így előszeretettel használnak mindenből nagyobb
csomagolást, mint amihez mi otthon hozzá vagyunk szokva. A lisztek például
1,5kg-nál kezdődnek, és olajat sem nagyon kapsz 2l alatt. 10 hónap után végre
sikerült beszereznünk egy mélyhűtőt, mert nagyon-nagyon sokszor szembe jött
velünk az igény, hogy valamit nagyobb mennyiségben vegyünk meg vagy készítsünk
el, hogy aztán lefagyasszuk. Már kiflik és krokettek csücsülnek benne,
szerintem hamarosan tele lesz…
A pékáruk sem úgy néznek ki, mint otthon (azt a részét
hagyjuk is, hogy minőségileg milyen, angolszász ország, nagy csodát ne várjunk…),
a frissen sütött kis bucik vagy baguettek ki vannak porciózva, 4-6-osával, nem
pedig te pakolod be magadnak. De ugyanez a helyzet a zöldségesnél a piacon. Minden
gyümölcs-zöldség előre be van zacskózva kb fél-1 kg-os kiszerelésekbe, és azt
veszed meg. Legalábbis itt északon így van.
Amiről sokat szoktunk elmélkedni, mert sokszor szembe jön,
munkában és magánéletben is, hogy egészen máshogy állnak itt a szolgáltatás
adásához vagy akár megfizetéséhez. Most a Simon osztályában páran szülők tenisz
edzőt keresünk, aki a nyári szezonban tanítaná őket suli után, de az fel sem
merül, hogy fizessünk. És nem azért, mert nem tehetik meg, mert itt a legtöbben
valamennyit tudnának fizetni. Teljesen magától értetődő, hogy önkéntes alapon kell,
hogy működjön, na jó, a komp költségét kifizetjük… De minden egyes gyerek
sporttal így van. A fél éves foci szezon oktatásért 20 dollárt fizettem. Egy
teljes szezonra. És a csapatok edzői teljesen önkéntes alapon csinálják. Ugyan
ez van a gimnasztikával, vitorlázással, kisgyerekes programokkal, bármivel (nem
mintha ezeken kívül lenne bármi más:-D). És ennek megfelelően azt sem
stresszelik túl, ha valami elmarad, mert közbe jön valami. De a kávézót is gond
nélkül bezárják, ha valaki lebetegszik, és nehézkes kinyitni. Az a gondolat,
hogy csak oldjuk meg valahogy, nem létezik. Se az, hogy menjünk át a falon
valamiért. Három napig egyedül voltam a kávézóban, mert beteg volt a kolléganőm
és senki nem tudott bejönni helyette, és én voltam a hős, hogy teljeskörűen
üzemelt a hely és nem zártam be a konyhát, vagy hamarabb az egészet.
Egy ilyenfajta kis közösséghez tartozni egészen sajátos
dolog. Ugye itt két dolog találkozik: kisvárosi zárt közösség és az angolszász
távolságtartás. Mostmár ismerek annyi embert, hogy lássam, néha azok is kívülállóak,
akik 5-10 éve már itt élnek. Nyilván mindennek két oldala van, én nekem ez
extrán nehezen megy. A felszínesség, de nem érdektelenség érdekes árnyalata az,
amit kapunk a helyiektől – ez biztos, hogy nem tanulható attitűd. Ha ide akarsz
tartozni, akkor mindenképpen involválódni kell annyi közösségi projectben,
amennyiben csak tudsz. 2-3 hetente biztos van sütivásár, amivel gyűjtenek
valamire, a suliban csinálunk Breakfast clubbot, hogy a gyerekek kaphassanak
bent reggelit, és mindenki segít mindenki másnak, hogy a gyerekek eljussanak
focimeccsre, vagy a sulibuszhoz, vagy bármi. Vannak napok amikor azt érzem,
hogy egyedül én maradok ki ebből, aztán vannak napok, amikor meg éppen tudok
kapcsolódni valakihez. Az új élet kezdésében talán ehhez van a legnagyobb
türelemre szükség. Legalább is nekem.
Az igazat megvallva hetekkel ezelőtt kezdtem el írni ezt a
bejegyzést. Azóta elkezdődött a tavaszi szünet a suliban, és már nagyban
készülődünk a Halloweenre. A munkában egyre izgalmasabban telnek a napok,
szerencsére kezd felpezsdülni egy kicsit az élet a városban, így vendég is több
van. Gergőék is újra nyitottak, és túl vagyunk a tél végi betegség hullámon is.
Valamiért elképesztően gyorsan eltelt az elmúlt két hónap. Bár nem történt
semmi különleges, de a gyerekeken lehet a legjobban észrevenni, hogy kezdik
egyre inkább otthon érezni magukat. Simon annyira szereti a sulit, hogy nem is
igazán várta a szünetet és most valahogy szociálisan is jobban megtalálta a
helyét, kevesebbet küzd a barátkozással. Márk továbbra is csak két napot jár
oviba, de az elmúlt hónapban elképesztő ugrást lehet érzékelni az angoljában.
Már nem bújik el mögém akárhányszor hozzá szól valaki, sokkal jobban feltalálja
magát nélkülem, és egyre többet halljuk angolul beszélni. Amikor több órát tölt
angol nyelvközegben, oviban vagy a babysitterrel, utána rendszeresen észre se veszi,
de angol szavakat használ. Egyre többet gondolok arra, hogy mekkora feladat lesz,
hogy valójában megmaradjon neki a magyar nyelv, és ne csak törje majd felnőtt korában.
Annyira jó hallani, bármikor megszólal angolul. Nagyon nehezen jutott el ide,
és még sok nehéz pillanat áll előttünk (mondjuk az egész február mikor elkezdődik
a suli), de most először kezd megnyugodni a lelkem, hogy rendben lesz ő is.
Nagyon várom az év utolsó időszakát. Fiúk hatalmas izgalommal
várják a Halloweent, utána meg érkezik a december, a 40. szülinapom, mikulás,
karácsonyi városi felvonulás, évzáró, mama újra jön, Simon szülinap, karácsony
és egy izgalmas nyár. Ezekről mindenképpen be kell majd számolnom nektek. 😊
Addig is összeválogattam pár képet az elmúlt mindennapokról:
