Days off @Kaikoura

Következő nagyobb kiruccanásunkban nem is tudom mi volt a fantasztikusabb: az indok vagy a helyszín. Második házassági évfordulónk alkalmára kerestünk magunknak úti célt, hosszú hetekig gondolkodtunk, keresgéltünk szállásokat és végül egy eléggé kézenfekvő, de annál jobb megoldást választottunk: menjünk el két napra Kaikoura-ra. Bár már váltunk mamiékkal, de akkor nem nagyon volt időnk szétnézni, májusban már igazán fóka szezon is van, szóval rájöttünk, hogy ennél jobb megoldást nem is találhattunk volna.

Mint azt már hetekkel ezelőtt írtam, Kaikoura a rendkívül színes tengeri életéről híres, rengeteg fókát, delfint és különböző bálnákat vonz a partvonal mellett húzódó mélytengeri árok. Mivel a bálnanézést már legutóbb kimaxoltuk, így most inkább a szárazföldön maradtunk és, bár nem stresszeltük túl, hogy minél több mindent csináljunk a két nap alatt, de azért magunkhoz képest egészen aktívak voltunk. Négy tervünk volt Kaikoura-ra: megnézni az Ohau Stream-nél úszkáló bébi fókákat, homárt enni (híresen jó a környéken), körbesétálni a félszigetet és meginni a mamiéktól kapott 2007-es Cristal pezsgőt.

Ha olvastátok a legutóbbi Kaikoura-s bejegyzést, akkor az Ohau Point ismerősen fog hangzani. Kaikoura előtt olyan 30 km-rel ez az egyik leghíresebb és legnagyobb fur-seal (medve fóka magyarul) kolónia a környéken. Ugyanitt található az Ohau forrás és apró vízesése, ami önmagában is gyönyörű, de mégsem erről híres, hanem a patakban úszkáló kölyök fókákról. Legutóbb nem volt hozzájuk szerencsénk, de ezúttal jókor érkeztünk, és tényleg ott voltak a vízesésnél!!! Elképesztően aranyosak voltak. Olvastuk, hogy május és október között fejlesztik az izmaikat és vadászati ösztöneiket a vízesésnél, gyakorolnak a felnőtt életre. Édesek és kíváncsiak, a GoProt is megnézték közelről… J Elég sok helyen láttunk már fókát Új-Zélandon és Kaliforniában is, de ezt a látványt nem múlja felül semmi.  Mára már jól ismert hely, majdnem minden turista menetrendjében benne van, de helyiek mesélték, hogy régen, még 5-10 évvel ezelőttig is csak a helyiek ismerték ezt a titkot, és a fókák valódi nyugalomban tudták ott tölteni a telet. Mára ez megváltozott és egész évben nagyon sokan látogatják, de ki lehet kapni nyugodtabb pillanatokat, és úgy tűnik, hogy a kíváncsi bébi fókákat egy cseppet sem zavarják az őket bámuló turisták.

A fókákon és bálnákon túl Kaikoura még a crayfish (a homár egy fajtája) halászatról híres. Minden reggel friss homárok érkeznek az éttermekbe (ami nincs túl sok a városban) és abba a pár food truck-ba, amik híresek a környéken.  A parthoz közel, víz alatti sziklák mélyedéseiben élnek, így kizárólag kézzel lehet őket megfogni, ezért az áruk is elég borsos, de az élmény mindenképpen megéri a rákimádóknak. Egy kis rozoga út menti bódét választunk, amit sokan ajánlottak. Egy hűtőtáskából választhattam ki az ebédemet, nem spirázták túl: egy rostlapon megsütötték egy kis szósszal. Amennyire egyszerű volt, annyira finom is. Sokáig küzdöttem, hogy minden részéből kinyerjem a husit, de megérte J. Ezen egyszerű elvet kövezve az évfordulónk estéjének vacsoráját sem gondoltuk túl: jól bevásároltunk egy Takeaway-esben, kumara chips, corn nugets, fish&chips, minden amit imádunk, és hozzá kibontottuk a február óta őrzött, Új-Zélandot bejárt 2007-es Cristalt. Nem csalódtunk benne J.

Ahogy a lentebb látható videóból is kiderül egész Kaikoura-s utazásunkat a fókák uralták. Második nap megtettük Kaikoura legnagyobb túráját, 4 óra alatt körbesétáltuk a félszigetet. A kiinduló parkoló is otthont ad pár fókának, akik bár elég nyugodtan szundiznak egész nap, de ha 1-1 turista túl közel merészkedik hozzájuk, akkor azért nagyot tudnak mordulni. A helyiek nem igazán kedvelik már a nagy fókamizériát. Pont a látogatásunk hetén volt egy Kaikoura-i pár az étteremben, akik panaszkodtak, hogy elég nagy gondot jelentenek a fókák manapság. Mivel védettek, és a fur seal-eket még az Orcák sem eszik meg, így egyre csak szaporodnak, büdösek, és sokszor megnehezítik a helyiek életét. Érdekes volt a másik nézőpontot is hallani, mi eddig csak a bűvöletükben éltünk. Mindenesetre a parkolóban, ahol egészen közel az emberhez tanyáznak a fókák lehetett érezni, hogy ez így nem igazán természetes. A séta útvonalon, elhagyva az utakat és kocsikat gyönyörű kilátás, és eldugott fókakolóniák vártak; Koikoura érdes sziklás partjai igazi holdbéli tájat idéznek. Távcsövünknek köszönhetően még bálnát is láttunk, illetve csak a vízcsóváját, nagyon piciben, de tudtuk, hogy az ott bálnát jelent J. Pont olyan hosszú volt a séta, ami még nekünk is kényelmes volt, de azért nagyon megérdemeltnek éreztük a túra végén elfogyasztott korsó sört. J

Kaikoura továbbra is egyik kedvenc úti célunk, gyönyörű naplementék és napfelkelték, sziklás partok hegyekkel körül véve, édes fókák és bálnák, ezt nem nagyon lehet felülmúlni… Remélem, még el tudunk tőle köszönni mielőtt elhagyjuk Új-Zélandot!  

Minden állatbarátnak kötelező videó:-)

és mégtöbb kép :-)

Days off @Marlborough Sounds

Szabadnapjainkat kihasználva próbáltunk az elmúlt 3 hónapban minél többet felfedezni a környékből. Mindegyik kitérőnk gyönyörű és izgalmas volt, így megérnek 1-1 saját bejegyzést. Az első utunk egy rövid 1 napos road trip volt a Marlborough Sounds öbleiben. Igazából a térképen néztem ki egy utat, ami követi a partot, kacskaringós is, így gondoltam, biztos, hogy nagyon szép lehet róla a kilátás. 

A Marlboroug Sounds a déli sziget északi belépője, egy hatalmas fjord tele öblökkel és kis szigetekkel. A leghíresebb része a Queens Charlotte Sound, ahol már a mamiékkal végig autóztunk. Nyilván több napos gyalogtúrával lehetne a leginkább kielvezni a Sound gyönyörűségét, de hat nem tudjuk letagadni önmagunkat, így kimaxoltuk az autóval bejárható határokat. Így néztem ki a második, Soundba tett látogatásunk útvonalát, ami ezúttal a Sounds dél-keleti részen kanyargott.

A Pictont és Blenheimet összekötő murvás út Cloudy Bay-ből indul, ahol a Wairau folyó is végződik. Egészen abszurd látvány, ahogy a szőlőterületek hirtelen fenyőkkel övezett tengerparttá válnak. A Soundsnak ez a kevésé látogatott útja (nem véletlenül, ugyanis nem túl ideális a murvás földúton szerpentinezni hegyről le es fel...) olyan pici öblökön vezet át, mint Whites Bay, ami egy gyönyörű sziklás boltívet rejt, amit csak az fedez fel, aki átmászik a sziklákon; vagy a zöld fűvel övezett Robin Hood Bay. A Sounds panorámáját egyszerűen soha nem lehet megunni, folyamatosan kosztümös, kalózos filmeket juttat eszembe… 

Az út egészen Pictonig vezetett, ahova kikötnek az északi szigetről érkező kompok. Legutóbb csak átrobogtunk rajta, hogy minél hamarabb megtaláljuk a Queen Charlotte Drive-ot, de most pont ebedre kész hassal érkeztünk így kicsit felfedeztük magunknak az apró kikötő várost. Egy szokásos fish and chips társaságában élveztük kicsit az öböl látványát mielőtt visszatértünk volna Blenheimbe.

Az első két utazás során bejártuk, amit csak kocsival lehetett, de mint említettem a Sound-ból sosem elég, így egy másik nyugodt hétfőre különböző hajóutak után érdeklődtünk. Irodavezető kollégánknak köszönhetően nagyon jó áron találtunk egy 4óras délutáni hajókázást, aminek a végcélja egy madárrezervátum sziget. Le is csaptunk rá, így a Queens Birthday munkaszüneti ünnepnapon elmentünk hajókázni a Queens Charlott Sound-ba.

Az E-KO Tours alapvetően nem csak túra csoportokat visz a madárrezervátum kis szigetre, de sokat is tesz az ügyért és nagyon elhivatottak. Nagyon sok érdekes dolgot hallottunk és főleg láttunk. Nagyon ritka helyi madarakat, pici fóka kolóniát, akik egy sziklán éldegélnek; és egy lazac farmot is, ahol rengeteg sirály és jóllakott fókák tanyáztak. A már említett kolónia először a hálót átugorva garázdálkodott a lazacfarmon. Erre az emberek magasítottak a hálókon, de az okos fókákon nem lehetett kifogni, ők akár 40 méter mélyre is leúsznak, hogy a háló alját kirágva jussanak a fincsi halakhoz. Amik amúgy tényleg híresen finomak, mi is a Soundsból származó lazaccal dolgozunk az étteremben, amik a nagyon hideg vízben alig mozognak így egészen más állaga és íze van a húsuknak. Szóval érthető, hogy a fókák nem adják fel könnyen a harcot. De a lazac farm után következett a túra legelképesztőbb része, ráleltünk egy éppen vonuló delfincsoportra. Nagyon sokan voltak es nagyon közel jöttek a hajóhoz!!! Tényleg elképesztő volt és szerencsére jó sokáig velünk úsztak így volt idő rögzíteni és élvezni is az élményt. Nincsenek rá szavak, még a videó sem tudja igazán visszaadni…

Ettől az élménytől egészen felspirázva érkeztünk meg Motuara szigetre, ahol állítólag még kiwit és pingvineket is lehet látni. Nyilvánvalóan kiwit ezúttal sem láttunk, de a pici kék pingvinek, akiket Oamarunál sok pénzért néztünk, hogy hazatotyognak, most ott bújtak meg a kis fadoboz otthonukban… Egyet szemügyre vehettünk, tényleg nagyon cuki… Mellettük még láttunk jó pár ritka madár fajtát és felmásztunk egy gyönyörű kilátóba is. A Sounds továbbra sem okozott csalódást, és már nagyon várjuk, hogy legközelebb augusztus első hetében, a Wellingtonba tartó kompon élvezzük a látványt…

KÖTELEZŐ videó :-)

És akkor jöjjön mégtöbb kép:  (leginkább a delfinekről :-)

Life and work @Marlborough

Mikor terveztük az Új-Zélandi utazást és munkakeresést (akár még otthon, akár VM után) csak reménykedtünk, hogy sikerül a Marlborough-i borvidéken dolgoznunk. Az ország 5 fő borvidékéből talán a leghíresebb, de az innen származó Sauvignon Blanc biztosan az egyik leghíresebb terméke az országnak. A mamiékkal itt töltött 1 nap csak erősített ezen az érzésen, így mikor megkaptuk azt a bizonyos hangüzenetet a Hans Herzog Winery irodavezetőjétől, rettentően örültünk. Mindössze két hetünk volt a munka előtt megtervezni az odavezető utat (amit már olvashattatok), és csak annyit tudtunk, hogy a téli szezonban hárman (mi ketten és egy francia fiú) fogunk dolgozni a Bistroban. Hogy milyen beosztásban, és pontosan milyen munkakörben az igazából csak az első két munkanap alatt derült ki. Már két hónapja vagyunk itt, Marlborough kisebb városában, Renwickben lakunk a személyzeti házban, heti 50-55 órát dolgozunk, és közben megpróbálunk mindent kihasználni, amit a környék kínál.

Szóval, a borászat, ami várt minket március 30-tól, a Hans Herzog Winery. Egy Aucklandi munkatársunk tanácsára kerestük meg, először csak kóstolás céljával, de a nagyon jó borok, elegáns berendezés és gyönyörű kert rávett minket, hogy munka után érdeklődjünk. Egy svájci házaspár (Hans és Therese)üzemelteti a kis családi birtokot, ami egészen pontosan egy 11,5 hektáros szőlőterület, egy étterem, egy cellar door és egy bisztró. Maga a borászat része tényleg érdekes, ezen a helyi viszonylatban nagyon kicsi területen 29 szőlőfajtával dolgoznak (csak, hogy párat említsek a klasszikusokon kívül: Separavi, Grüner, Nebbiolo, Barbera, Arneis, St. Laurent, Zweigelt, stb.), Új-Zélandhoz képest eléggé hagyományos módszerekkel. Kizárólag vadélesztő (itt ez ritka!!), hordóban erjesztést, héjon áztatás, hosszú hordós érlelés, szűretlen tételek, és hasonlók a jelszavak a borászati túrákon. A borok nagy része tényleg kifogásolhatatlan szerintem, mindegyik tétel elegáns és harmonikus; főleg a helyi erők számára különleges ilyen szőlőfajtákat kóstolni, ilyen stílusban. Sok borturista számára nehezen értelmezhető, hogy nálunk nincs olyan Sauvignon Blanc, mint minden más borászatnál, de az esetek 90%-ában abszolút sikere van a boroknak, így elég könnyű velük dolgozni.

Ami az egység vendéglátás oldalát illeti már messze nem ilyen egyszerű a szituáció. Normális esetben a két egység: Étterem és Bistro együtt működik (bisztró ebédre, étterem vacsorára) és a különbség, hogy az étteremben csak degusztációs menü van, a bisztróban pedig  eggyel egyszerűbb étlap. Elég nagy drámán ment át az elmúlt nyári szezonban a Front of House csapat, aminek eredményeként az éttermet bezárták télre, a bisztrót üzemeltető fiatalok working holiday vízuma lejárt, és az üzletvezető pedig felmondott. Ebben a helyzetben kezdtünk el március 30-án dolgozni. Viszonylag hamar átláttuk, hogy miben rejtőznek a problémák, és hogy miért is nem fogunk itt maradni csak ameddig muszáj, de sok jó is körbevesz minket azért. Én szeretek a cellar door-ban dolgozni, sokat beszélek a borokról és nagyon megszerettem a borászatban túrákat tartani. Gergő nagyon sok emberrel beszélget szerviz közben, így sokakat megismerünk a helyiek közül és az átutazók is sok színt visznek a mindennapokba. 

A személyzetről csak pár szóban: David, a séf, aki tisztaságmániás és nem a kommunikáció világbajnoka, de igazán jószívű és szépen csendben mindent megcsinál, amit kérünk tőle, még a személyzeti ebédnél is. Johanna, a másik séf, aki nélkül minden napunk nehezebb lenne, mert David arcára csak ő tud mosolyt csalni, így igencsak jó hatással van az egész munkamenetre. Van egy nagyon fiatal francia sommelier fiúnk, aki korából adódóan elég lobbanékony és önfejű, de olyan kóstolási tapasztalata van, amit otthon kevesen mondhatnak magukénak, és tényleg nagyon jó érzéke van a borokhoz. Közülük mindenki 2-3 Michellin-csillagos éttermekből érkezett, így nagyon érdekes tapasztalatokat cserélünk. A borászatban sok ember fordult meg a szüret alatt: egy német fiú-lány páros (csak barátok...) akiket Hans a gyerekeiként kezelt, így megviselte mikor elmentek; mellettük egy svájci lány volt még állandó alkalmazott, aki viszont nem annyira jött ki jól a főnökúrral. Még egy színes egyénisége volt a csapatnak Mojo, egy japán sommelier fiú (Michel Bras-nál is dolgozott), aki mielőtt végleg hazaköltözne Japánba akart egy kicsit dolgozni egy borászatnál. Elképesztően jó érzéke volt a borokhoz és nagyon érdekeseket lehetett vele beszélgetni... Akivel a legtöbbet dolgozunk és találkozunk munkán kívül az Louisa, a brit irodavezető és férje Ben, aki kiwi, de tizenéve nem él otthon. Londonból költöztek ide, hogy kicsit megszabaduljanak a nyüzsgő, éjszakázós vendéglátó munkáktól. Mindkettejük tapasztalata és tudás túl mutat a helyi viszonyokon, és nagyon jókat lehet velük beszélgetni. Louisának feltétlenül hálásak vagyunk, leginkább miatta lehetünk itt, Ben-nek pedig tényleg mindig van egy kedves és őszinte szava a másikhoz, így nem nehéz velük időt tölteni. Nyilván mindenkire vonatozik, hogy nem minden pillanat olyan könnyű, hiszen azért már bennünk is bennünk van a mehetnék, és amúgy sem egyszerű együtt dolgozni és élni valakivel, de érdekes őket megismerni, és jó kis borkóstolós estéket tudunk csapni. Sajnos nem csak 1-2 hátulütője van a munkának, az a nagyon tisztázott és lepapírozott munkamenet, amit megszoktunk a Villa Maria-nal itt határozottan nincs meg, de két hónap elteltével már sokkal kevesebbet hőbörgünk... 

Amit viszont tényleg nagyon évezünk az maga Marlborough. Április elején érkeztünk ide, hivatalosan az ősz közepe, de ez csak a szüreti zsongásban látszott még meg. Rövid ujjúban segítettünk szüreti napokon, szedtünk Merlot-t, Viognier-t, Tempranillo-t, de a kedvencem a Montepulciano szőlő, amit ugyan nem szüreteltünk csak kóstoltunk, de elképesztően finom és lédús volt. Kaptunk egy fürtöt a cellar doorba, hogy mutogathassuk… hát nem tartott sokáig J. A közös szüreti napok után mindig meghívtak minket a főnökök magukhoz vacsizni vagy ebédelni, amikor érdekes tételek is előkerültek. Egy ilyen közös vacsora alkalmával mutattuk meg nekik a Szent Tamás Dongót, ami teljesen lenyűgözött mindenkit, nem csak minket. Szóval visszük a jó hírét a magyar boroknak! :-)

A főnökök a birtokon laknak egy elég szép házban, három macskával és egy gyönyörű kutyával. Eddig kétszer kértek meg minket, hogy legyünk a házban mikor elutaznak, az állatokat etetni, meg vigyázni a házra. Először elég kétkedve mondtunk igent, mégiscsak a főnökeink otthonáról beszélünk, na meg állatokról gondoskodni... mi... De belementünk. Nem volt rossz végre szép és tiszta környezetben lenni pár napot (igen, a staff house nem az a nagyon igényes albérlet), végre volt normális víznyomásunk és fűtés a házban. Nagyon élveztük ezeket a kényelmi dolgokat, de igazság szerint az állatok teljesen belopták magukat a szívünkbe... Tudjátok, hogy nem vagyok egy nagy macska vagy kutya megszállott, de nincs mese, nagyon megszerettük őket... Samira a kutya, aki elképesztő szemekkel néz miközben eszünk, Mini pedig a három macska közül a legközvetlenebb, aki bármikor, bármilyen szituációba bemászik az ember ölébe, ha éppen úgy gondolja. Nem csak otthon, ugyan ezt teszi az étteremben is, szerencsére a vendégek nagytöbbsége szereti a macskákat... Rajtuk kívül még a tyúkokat is ki-be kellett engedni minden nap, ez inkább Gergő dolga volt, de egészen felnőtteknek éreztük magunkat, ahogy elvitte a kutyát bezárni a tyúkokat miközben én adtam enni a macskáknak. Nagyon szórakoztató napok voltak... 

A szüret nagyjából április végével be is fejeződött, innentől kezdve hétvégenként elleptek minket a borász tanonc kóstolócsapatok és szüreti ebédek/vacsorák a nagy borászatok alkalmazottjainak, szóval mi nem unatkoztunk. Mindeközben a borvidéken szépen lassan a színekben is beköszöntött az ősz, és amerre az ember ellátott sárga-barna-piros szőlőtenger hullámzott. Tényleg leírhatatlan látvány ilyen mennyiségben és ilyen gyönyörű környezetben, hegyekkel körülvéve… Aztán a napsütéses, kellemesen langyos őszből egyik hétről a másikra beköszöntött a tél (csak helyi viszonylatban). Amikor a városban esik az eső, akkor a völgyet körülölelő hegyeket másnapra hó borítja, ami egészen csodás látvány. Pár esős napot leszámítva igazi gyönyörű napsütéses téli idő van, már lehullott az összes levél, lassan a metszést is befejezik mindenhol, egyre kevesebb a biciklis turista és egész lecsendesedett a környék. Gergő nagy boldogságára ez azt jelenti, hogy lassan kinyitnak a sípályák, és már tervezzük, hogy melyik szabadnapunkon célozzunk meg egy közeli pályát.

Minden héten, hétfőn-kedden van szabadnapunk, amikor a Bistro zárva van, így ebben a két napban van leginkább alkalmunk megismerni a környéket. Eddig háromszor vettük rá magunkat, hogy elhagyva a meleg ágyat kiránduljunk kicsit, autókáztunk a Marlborough Sounds eddig még nem látott részén, az évfordulónkon két napot töltöttünk Kaikourán fókákat csodálva, pár hete, az első havas hegycsúcs láttán pedig a Nelson Lakes nemzeti park két tavát néztük meg. Ezen kívül, amikor tehetjük, akkor a kóstolást sem hanyagoljuk el, minden héten a nagyfőnök kinyit pár palack bort, hogy a csapat együtt kóstolja meg és mondja el róla a véleményét, és néha 1-1 borászatot is meglátogattunk. Az utazások és a borok érdemelnek 1-1 külön bejegyzést, mert tényleg nagyon sok csodás dolgot láttunk és kóstoltunk.

Ha nem borozunk/sörözünk/utazunk, akkor pedig a haza utat tervezzük. Mindazoknak, akik nem hitték, hogy hazamegyünk, most már bizton állíthatjuk: megvettünk minden repülőjegyet. Tavaly a borfesztiválon búcsúztunk mindenkitől, most ugyanott láthattok majd viszont minket, hogy szép keretbe foglaljuk ezt az egy évet. Pontos tervekről és dátumokról pedig majd a kicsit később…

Képek a mindennapokból:

Utolsó megállónk: Abel Tasman

A Buller Folyót és a hegyeket elhagyva ismét a zöld legelők, és bárányokkal teli dombok földjére érkeztünk, mégpedig a Déli sziget északi partján, Nelson városába. Ez a Tasman régió legélhetőbb városa, egy kis borvidék és homokos tengerpartok veszik körül, keletről a Marlborough Sounds-ban túrázók érkeznek, tőle nyugatra pedig az Abel Tasman Nemzeti Park a régió leglátogatottabb úti célja. Itt töltöttük utolsó megállónkat, mielőtt elkezdenénk újra dolgozni Marlborough-ban. Két napunk volt a városban, amiből egyet gyakorlatilag otthoni pihenéssel, és a városban járkálással töltöttünk (este moziztunk, hosszú hónapok óta újra!!:-) másnap pedig felkerekedtünk egy rövid kirándulásra.

Az Abel Tasman Nemzeti Park az ország legkisebb nemzeti parkja, de mégis, egyik túrázó sem hagyja ki. A leghíresebb része a part menti túraútvonal, ami hegyeken-dombokon át vezet, miközben néha ki-kibukkannak homokos öblök és csendes vizek. Ha az egészet be akarjuk járni, akkor több napot kell rászánni, nekünk sajnos csak egy napunk volt, inkább még annyi sem, mert reggel Nelsonból indultunk, és még aznap vissza kellett érnünk Blenheimbe, ami összesen 250 km, nem kicsit kanyargós úton. Szóval sokat bújtuk a nemzeti park honlapját, mi a legjobb lehetőség számunkra. Elsőre nagyon bonyolultnak és nem egyértelműnek tűnik a rendszer, de ha az ember átlátja, akkor viszont nagyon praktikus megoldásokat nyújtanak mindenféle igényre. Pontosan le van írva, hogy melyik túraszakasz milyen hosszú, mennyi idő, és mit lehet rajta látni. A park keleti és nyugati kapuja közt ingázó hajók taxiként működve viszik a túrázókat akár csak 1-1 öböl között, vagy vissza a főbejárathoz, és a segítségükkel túrázás nélkül is igen szép képet lehet kapni a parkról.  Hozzánk méltó módon egy közepes, nem túl megerőltető megoldást választottunk, méghozzá a Seals and Beach nevezetű utat. Tengerpart, vízesés, függőhíd, fókák, gondoltam ez nekünk lett kitalálva! A ’fantasztikus’ Westland időjárás után nagyon jól esett végre egy kis napsütés, és a tengerpart látványa, így nagyon élveztük a kirándulást. A másfél órás út alatt tényleg jó sok túrázót láttunk, és megállapítottuk, hogy valószínűleg kajakkal lehet a legszebb felfedezni a partot. A túraútvonalon legtöbbet az ember erdőben sétál, ami önmagában is gyönyörű, de kajakkal minden partot meg lehet közelíteni, a fókákat is és még delfinnel is több esély van találkozni. A híresebbek közül mi csak a Bark Bay-en időztünk, de a gyönyörű aranyszínű homokban ücsörögve, nézve a smaragd zöld vizet el tudtuk képzelni, hogy emberek miért maradnak napokat a parkban.

Nehéz is volt ebből a nyugodt állapotból visszaülni a kocsiba, és sötétben levezetni Blenheimbe (Marlborough borvidék főbb városa), ahova az egyik legnehezebb szerpentinen át vezet az út. Mielőtt megtettük volna az utat, azt gondoltuk, hogy milyen jó, hogy Nelson nincs messze Blenheimtől, majd szabadnapokon sokat feljárhatunk ide, de azóta akárhányszol eszünkbe jut, kétszer is meggondoljuk, hogy meg akarjuk-e tenni ezt az utat… Na mindegy, Gergő továbbra is nagyon ügyes, így gond nélkül érkeztünk meg következő pár hónapunk színhelyére: Marlborough-ba.

Képek:

Westland

A Westland Új-Zéland egy elszigetelt része, külön egyéniséggel, mintha rá más szabályok vonatkoznának. A közel 600 km hosszú, de nem több mint 70 km széles régiót nyugatról a vad Tasman tenger, keletről pedig az Alpok határolja. Ezen a földön tényleg nem az ember az úr, a sok turista ellenére is a városok nem túlzsúfoltak, a partok vadak, az egyetlen út, ami átvezet délről északra, abszolút ki van téve mindenféle természeti erőnek. Három ki/bejárata van a régiónak: északon Nelson felől lehet átkelni az Alpok északi vonulatain, középen kanyarog az Arthur’s Pass, délen pedig a Haast hágón át jönnek a népek Queenstown és Wanaka városa felől. Az út mind déli, mind északi oldalán egy képzeletbeli zsákutca tába jelzi, hogy itt a vége az ember által élhető területnek.

Mi is a Haast hágón keltünk át, gyönyörű hegyek és esőerdőkön át. Az út a Mount Aspiring Nemzeti Parkon át vezet, így térképpel a kezünkben tudtunk válogatni, hogy milyen parkolókban is érdemes megállni az átkelő alatt. Amit érdemes tudni, hogy ezen a vidéken a hegyekből és gleccserekből lezúduló patakok, folyók szinte már szürreálisan kékek. A tiszta víz kifejezés valami egészen új fogalmat nyer, és ha ezt valaki nem hinné el, akkor az első híresebb megálló, a Blue Pools minden kétséget kizár. Egy 20 perces sétával lehet elérni a Blue River kezdetét jelző apró tavakhoz, melyek vakítóan világoskékek. Tényleg elképesztő… Eddig azt hittem, hogy az ilyen tiszta és ennyire kék víznek köze van ahhoz, hogy  kék az ég és az visszatükröződik, de ez a víz a szürke, kissé esős időben is kitűnt környezetéből kékségével, mintha photoshop-olták volna. Ezek után a vízesések következtek, de nem csak a két híres megálló, a Fantail Falls és a Thunder Creek Falls, hanem az út menti, zúgók, patakok, továbbra is elképesztően kékszínű víztömegek. Gyönyörű út, még felhős időben is, sőt, egészen földöntúli látvány a sűrű ködbe burkolózó hegyek.

Westland-nek nagyon sok, gyönyörű túraútvonala van, zord, magányos partszakaszok, magas havas hegyek, de a leghíresebb úti cél mégis a Fox és a Franz Josef Gleccserek. A Déli Alpok nyugati oldalán 140 gleccsert számolnak, de a jég és hótömeg kétharmadát ez a két gleccser teszi ki. Nem csak azért különlegesek, mert nagyon könnyen megközelíthetőek, hanem mert az alacsonyabb részeken esőerdőkön araszolnak át, ami az egész vidéknek egy nagyon különleges szépséget ad. Gyalogtúrák vezetnek fel a gleccser lábáig, de magára a gleccser jégtengerére csak helikopterrel, vezetett túrával lehet felmenni. Nagyon sokat gondolkodtunk rajta, hogy megéri-e a nagyon sok pénzt egy ilyen túra, és arra jutottunk, hogy szép időben igen. De Westland-ről tudni kell, hogy itt a legritkább esetben van szép idő, leginkább elfogadható idő van, de amúgy általában esik. Úgy időzítettük a programot, hogy a Franz Josef városkában aludtunk, bízva eddigi szerencsénkben; ha kisüt a nap, és van rá mód, akkor felmegyünk, ha nem, akkor tovább állunk. Miután kiértünk a partra a Haas hágó után, sajnos folyamatossá vált az eső. Este bezárkóztunk a Holiday Parkos kis kabinunkba, hogy összebújva átaludjuk a zuhogó esős éjszakát, mikor is éjfél felé kopogtattak az ajtón. A recepciós hölgy jött tájékoztatni, hogy a folyó kilépett a medréből, így árvízveszély lépett érvénybe. Ha esetleg nem állna el az eső, és a folyó tovább növekszik, akkor lehet, hogy el kell majd hagyni a szállást a cuccainkkal együtt. De nagyon nem valószínű, ugyanis éppen enyhül az eső…

Érdemes tudni, hogy itt nagyon komolyan veszik a Health and Safty szabályokat, és tényleg óvatosak, szóval Gergőt nem is nagyon zaklatta fel a dolog, engem azért egy kicsit jobban… Gondoltam biztos, ami biztos, én összepakolom a bőröndöket. Amúgy is, tudjátok, mennyire jól viselem a viharokat, szóval nem mondhatni, hogy nyugodtan merültem álomba. Nem is nagy baj, ugyanis éjjel 2 felé megszólalt a vészsziréna és egy tűzöltő sietve kopogott végig minden ajtón, hogy most el kell hagyni a szállás, evakuálják a város ezen részét, mert közeledik a folyó. 5 perc múlva az egész kempinget kiürítették. Valószínűleg nem most csinálhatták először… Félálomból felriadva, az üvöltő sziréna mellett a viharban annyira nem gondolkodik az ember, hogy még csak eszembe se jutott, hogy a ’naugyeénmegmondtam’, csak amikor már a közösségi ház tornatermében a földön ülve vártuk a híreket. Amikor már biztonságban voltunk, akkor azért röhögtünk egy nagyon, hogy evakuáltak minket… Nagyon korrekt módon hoztak matracokat, hálózsákokat, adtak forró kávét és teát, amíg ki nem derült, hogy éjszakára bizony itt kell maradnunk, a szomszédos kávézóban kapott reggeli után majd meglátjuk, hogy mi lesz. Szóval egy tornateremben, kissé vizes cuccban aludtunk. Reggel az utakat megnyitották, mi zuhanyzás (nem volt víz a városban) vagy átöltözés nélkül gyorsan továbbálltunk, hogy minél hamarabb elfoglalhassuk a szállásunkat Greymouth-ban. Még előttünk állt a régió második fele, de már alig vártuk az esti zuhanyt…

A gleccserektől tovább, északnak haladva az első megállónk Hokitika városa volt. Mint sok más település, ez is az aranyláz idején jött létre, leginkább az Ausztrália felől érkező aranyásók kötöttek ki itt. Pár évtized alatt ez lett Új-Zéland egyik legnagyobb városa és a Westland régió fővárosa. A 20. század utáni hanyatlás nyomait ma már inkább látni, mint az aranyláz gazdagságát, leginkább egy aranyos kisváros hangulata érződik, ahol egymást érik a kézműves galériák és zöldkő ékszerboltok. Az új-zélandi zöld jáde kő volt a bennszülöttek fő kereskedelmi terméke, különböző fegyvereket és ékszereket készítettek belőle. A Déli sziget maori neve Te Wai Pounamu, azaz „a zöld kő vize”. Már leginkább csak ékszerek formájában látjuk. Általában négy fő maori motívumra vannak formálva, mindegyik külön jelentéssel bír. Úgy gondoltam, hogy egy hozzám közel álló jelentéssel bíró jade követ szívesen hordanék magamnál, hogy évek múlva is legyen nálam egy apró tárgy, ami mindig ezt az egy évet fogja eszembe juttatni. Minden ékszerboltot végig jártuk, hogy találjunk egy csavar (Twist – egymáshoz közel álló lelkek örök összefonódása, emberi utak találkozása) formára csiszolt követ, ami egyből megtetszik, de nem volt olyan könnyű, mint gondoltam… Az új-zélandi jade nagyon drága, az olcsóbbak nem igazi helyi zöldkövek. Ismét hála Gergőnek, aki nem hagyott megalkudni, sem lemondani róla, véletlenül találtunk egy kis műhelyt, ahol tartanak nyers, csiszolatlan követ, és azt vésnek bele, amit az ember akar. Így kerestem magamnak egy kisebb, igazi jade követ, rárajzoltam a motívumot, és azt a mester bácsi belevéste nekem 5 perc alatt. A lehető legjobb megoldást találtuk meg.

Jade kővel a nyakamban indultunk tovább Greymouth felé, ahol leginkább már csak az volt a cél, hogy eljöjjön a 4 óra és átvehessük a szállásunkat. A városból nem sok minden maradt meg, mára Hokitika helyett ez lett a régió fő ellátó városa. Egy rövid séta után mi is inkább visszavonultunk, és egy nagyon jóleső zuhany után élveztük a kényelmet. Másnap jött a Westlandi utazásunk legszebb része, a Great Coast Road nevezetű szakasz, amely Greymouthtól fut a legészakibb pont, Westport felé. A Lonely Planet szerint ez a kb. 100km hosszú út egyike a 10 legszebb part menti útnak a világon. És tényleg… Mi is sok szép parti úton mentünk már, de ezt tényleg lenyűgöző volt… És ha nem lenne elég magának az óceánnak és az esőerdőnek a látványa, akkor még útközben megállhatunk a Pancake Rocks nevezetű mészkő sziklaképződményeknél, amelyek egy földrengés során emelkedtek ki a tengerből. Ezernyi rétegű hatalmas sziklák, szinte elképzelhetetlen hogy valóban természetes képződmények… A sziklák között, ahogy az erózió pusztítja a partot víz alatti barlangok és hatalmas kürtők jöttek léte, ahol a hullám elképesztő magasságokba tud csapni. A mindössze 20-25 perces séta tényleg nagyon gyönyörű, csak tudnunk kell elvonatkoztatni a sok turistától. Wesport-tól már csak az volt a cél, hogy átjutva a hegyeken elérjünk az északi parti Nelson-ba. A Wesport-ból induló 6-os út a Buller folyó mentén halad végig, át a híresen szép Buller hasadékon. Tényleg gyönyörű út volt, csak Új-Zélandon tapasztaltunk ilyen gyors változását a természetnek. Az egy órás út alatt az esőerdőből őszülő erdő, majd fenyves, majd zöld legelőkkel övezett tengerpart lett. Méltó lezárása volt a gyönyörű napnak.

Amiről eddig nem esett szó, hogy miért is nem tölthettünk több időt a Westlanden, vagy miért volt csak 2 napunk Nelsonban. Emlékeztek még a Marlborough-i Hans Herzog borászatra, amiről említettem is, hogy lesz még szó? Nos, valahol a Déli szigeten barangolva kaptunk egy hangüzenetet a borászat iroda vezetőjétől, hogy március 31-gyel szeretnének minket alkalmazni a téli szezonra. Így történt, hogy kétnapi Nelsoni pihenés és kirándulás után érkeztünk meg Marlborough-ba, de mindenről a maga idejében…

 

Gyönyörű kép a link mögött:

Dunedin - street art heaven

Dunedin a Déli sziget egy nagyobb városa, de a kiwik körében leginkább egyeteméről híres. A város 40%-a egyetemi hallgató, ehhez mérten kulturális élete is színes.
Egy napot szántunk rá, és miután egy kiadványból megtudtuk, hogy van street art walk, nem is volt kérdés, milyen túraútvonalon fedezzük fel.
A városból leginkább ezek az alkotások maradtak meg, így részletesebb beszámoló helyett inkább mutatok képeket:

...

Southland

A Milford Sound gyönyörű látványával feltöltődve indultunk neki a Southland régiónak. Összesen három napot szántunk rá, és a Scenic Route nevű kiadványnak köszönhetően egészen jól meg is tudtuk tervezni. Első nap leautózunk Invercargill-ba, ami a régió legnagyobb városa, második nap megnézetjük ott a kocsit, harmadik nap pedig a Catlins régión át eljutunk egészen Dunedin-ig. Ez a sziget legdélebbi régiója, így a klímája egészen közelít a miénket, de az arany homokos tengerpartok és a rikító zöld füvű legelők egy egészen érdekes elegyet alkotnak. Mindehhez egy mérhetetlen csönd, és kihaltság társul, mintha Új-Zéland egy elfeledett kis csücske lenne, ami már beletörődött másodlagos szerepébe. Az ott töltött három napunk alatt nagyon sok gyönyörű helyet láttunk, nagyon sokat mentünk murvás úton, és olyan érzésünk volt, hogy a világ végén vagyunk.

Mikor elindultunk Te Anauból már alig vártuk, hogy ismét kiérjünk a tengerhez. Gyönyörű QT és Wanaka környéke, de a tengerpart látványa továbbra is a legjobbak közé tartozik. Így nem is nagyon húztuk az időt, csak egy rövidre tervezett túrát szúrtunk be az út elején. A Big Totara Walk egy órás séta, ahol 1000 éves Totara fákat lehet csodálni. Azt nem igazán terveztük bele, hogy az odavezető 20 km murvás út nem fog valami gyorsan telni, így odafelé én lélekben kicsit meg is bántam, hogy beterveztük a túrát. De mint tudjuk lusta, kényelmes és időkomplexusos vagyok, szóval hangot sem adtam eme gondolataimnak, még szerencse, ugyanis nagyon gyönyörű délután kerekedett belőle. A murvás út végén egy zöld tábla (és az út megszűnte) jelezte, hogy itt kezdődik a Totara séta. A parkolóban rajtunk kívül senki más nem volt. Egy dús, öreg erdőben sétáltunk, és a legjobb az volt, hogy madárhangokon kívül semmi mást nem lehetett hallani. Miután megcsodáltuk az idős óriás fákat, madár lesbe kezdtünk. Papiék itt hagyták nekünk a távcsövet, és a QT-i madárparknak köszönhetően már tudtuk, hogyan is néz ki pár madár. Először Gergő vett észre egy Tui-t, a helyi énekes madarat, amit azért kedvelünk nagyon, mert a kedvenc sörünk róla van elnevezve, majd a hangokat követve a távcsővel észrevettünk vadgalambot is. Nagyon élénk kék és fehér színű, elég nagy magár és nagyon hangos, szerencsénkre… J  Legalább egy fél órát eltöltöttünk egy helyben, távcsővel a kezünkben, de sajnos ott kellett hagyni a madár lest és tovább indulni az úton, hívott minket a tenger.

Ahogy közeledtünk a part felé, úgy változott a természet is. Zöldebbek lettek a legelők, több cédrus lett, kevesebb erdő, és egyre több bárány a legelőkön. Legelőször a Gemstone Beachen álltunk meg, ahol rengetegféle követ hord a tenger partra, a szemfülesek akár féldrágaköveket is találhatnak. Mi is eltöltöttünk egy kis időt kavicsok gyűjtésével, sajnos nem hagyhattam ott párat és közben sokat emlegettük mamit, hogy mennyire élvezné ezt. Invercargill előtt apályban elkaptuk még gyorsan a Monkey szigetet, ami csak dagálykor sziget, és természetesen a nagyon szerencsések akár bálnát is láthatnak innen, ahogy azt az ősi maorik tették. Kémleltük mi a horizontot távcsővel, de csak nem jöttek… Délután révén rávettük magunkat, hogy elhagyjuk a tengerpartokat és elinduljunk a szállásunk és Invercargill felé.

A második napra nem terveztünk túl sok programot, a legfontosabb az volt, hogy megnézessük a kocsit. Még amikor mamiék itt voltak, a kipufogó elkezdett először csak néha furcsa hangot kiadni, aztán egyre gyakrabban, majd 1-2 hét alatt eljutottunk oda, hogy folyamatosan olyan hangja volt az autónak, mintha valamihez hozzáverődne a kipufogó. Szóval utána akartunk járni a hangnak. Kiderült, hogy semmi probléma a kocsival, csak kicsit benyomódott a kipufogó és hozzáér az aljzathoz, így azon kívül, hogy hangos, nincs vele semmi gond. Tovább is indultunk másik aznapi célunk felé, megkóstolni a híres Bluff-i osztrigát. Ez a legdélebbi kisváros, Invercargilltől van még délebbre, 30 km-rel, és ez a leghíresebb osztriga elosztója az országnak. Márciusban kezdődik a szezon, így arra számítottunk, hogy egy kis aranyos tengerparti városkában mindenhol osztrigát lehet majd enni, a héjából, ahogy azt szokás. Nos, ez nem így történt. Valóban szezon volt, és valóban nagyon híres a Bluff-i osztriga, de valószínűleg a halász, lepukkant, kihalt kisvárosból azonnal elviszik őket a különböző megrendelőkhöz, ugyanis két hely van összesen Bluff-ban, ahol meg lehet kóstolni őket: egy tipikus turista étterem és egy lepukkant takeaway-es. Nem kérdés, hogy a takeaway a mi helyünk, ahol délután 1-re már sajnos rég elfogyott a héjából kóstolható osztriga, így két választás maradt: tésztában kisütött osztriga vagy friss, ’hámozott’ osztriga dobozból. A második túl kiábrándítónak tűnt, így maradtunk az elsőnél, ami tényleg nagyon-nagyon finom volt. Kissé lehangolva Bluff elmúló és haldokló városától még sétáltunk kicsit Invercargillben, ami szintén nem ad túl sok reményt a régiónak. Mintha lemaradtak volna a nagy Új-Zélandi turizmus versenyben és el is fogadták a vereséget. Pedig rengeteg gyönyörű part van a közelben, van híres gasztro termékük, Új-Zéland legdélebbi pontja, szóval szerintünk sok lehetőségük lenne megtölteni élettel a várost és környékét, de láthatóan kevesen látnak túl Queenstown-on és Milfordon. Mi is hamar eltettük magunkat estére, tudtuk, hogy a másnap igen hosszú lesz, nagyon sok megállót terveztünk, és a távolság is kicsit több volt, mint az elmúlt napokban.

Harmadik nap Catlins régiója várt ránk. Őszintén szólva mikor készültünk az útra, a könyv ezen részét teljesen kihagytam. Ez a legutolsó fejezet, nem is tűnt kimondottan érdekesnek, és nem is hallottunk róla senkitől, így nem is terveztünk vele, csak mikor QT-ban eldöntöttünk, hogy lejövünk délre. Mekkora hiba lett volna kihagyni… Itt is a Scenic Route kiadványát követtük, mivel csak egy napunk volt nem tudtunk mindenhol megállni, ahol ajánlotta, de belevettünk minden vízesést és még pár szimpatikus megállót.

A partok néhol viharosak és sziklásak, gyönyörűen vadak, mint a Waipapa Lighthousenál, máshol meg hosszú, aranyhomokos partokat lehet látni az útról, mint a Curo Bay-nél. Meglátogattuk a sziget legdélebbi pontját, a Slope Pointot, ahova egy magán legelőn keresztül kell odasétálni. Már önmagában a bárányok látványa a tengerrel a háttérben is megéri, de gyönyörű a partszakasz kilátása. Természetesen, a Stewart Island még délebbre van és ez is az országhoz tartozik, de az nem hangzik olyan jó, hogy a déli sziget legdélebbi pontja J.  Egy időre elhagytuk a gyönyörű tengerpartok mentén futó utat, hogy az erdőben mélyebbre autózva megnézzünk pár vízesést. Igazából az útról mindenegyes alkalommal nehéz volt elképzelni, hogy 10 perc sétányira őserdő szerű közeg és mohás sziklás vízesések várnak, de gyalog az erdőben beljebb haladva percek alatt megváltozott a természet, és messziről lehetett mindig hallani a vízesések hangját. A két legemlékezetesebb a McLean Falls és a világon legtöbbet fényképezett Purakaunui Falls. Mindegyiknél az volt a leglenyűgözőbb, hogy hatalmas, szinte szabályos négyzet alakú, mohával borított köveken zúdult le a víz, mintha egy ősi civilizáció által épített, őserdővel borított városfalak bújtak volna felszínre. Egészen lenyűgöző volt az összes, a Kacsamesék egy részében éreztük magunkat, ahol az őserdőben kutatnak kincsek után.

Kezdett közeledni a délután vége és a naplemente, így már nem tudtunk sok helyen megállni Dunedin előtt, de Gergő unszolásának eleget téve (szerencsénkre) gyorsan még beiktattuk Surat Bay-t, ahol állítólag oroszlán fókák tanyáznak a parton. Lehet, hogy már unjátok a fókás sztorikat, de igazság szerint számunkra megunhatatlanok. Az öböl partja, ami egy pici, eldugott település végénél van, és az óceánra nyílik, nyugodt és csendes, a lemenő napfényben önmagában is elképesztően gyönyörű, és az, hogy egyedül voltunk csak növelt az élményen. Aztán megláttuk az első fókát, majd a többi négyet is. Nekik már lefekvés idő volt, így leginkább csak punnyadtak a homokban, de fantasztikus ennyire természetes közegükben látni őket, mintha csak a mindennapok háziállatai lennének. Képzeld el, hogy elmész otthonról sétálni egy kicsit, és teljesen természetes hogy közben fókákkal találkozol… Azonban senkit nem csapjon be cuki, lomhának tűnő mozgásuk, közel 500 kilós testükkel igen gyorsan tudnak mozogni és igen nagyot tudnak kiharapni az emberből ha fenyegetve érzik magukat, mégiscsak ragadozó állatokról beszélünk.. Szóval továbbra is élvezzük a fókákkal való találkozást (és remélhetőleg még sok hasonló sztori lesz. J)

A Southlandi túránk Dunedinben ért véget, ami ismét civilizáció, teljesen más világ, mint amiben az elmúlt három napban léteztünk. Sokak szerint nem éri meg Southland a kitérőt, hiszen gyakorlatilag mindentől messze van, de szerintünk tökéletes pihenő a Queenstowni őrület után. Két nap alatt rengeteg csodát lehet látni, és az ember lelkét nyugalom szállja meg. Mindenképpen az Új-Zélandi utazásunk maradandó élménye lett.