extraordinary together: Állatlesen a keleti parton @Kaikoura&Oamaru

A borvidéki látogatás után még három napot töltöttünk a keleti part mentén. Kaikoura-Christchurch-Oamaru útvonalat bejárva elképesztő és sok különféle dolgot láttunk. Kaikoura és Oamaru kis települések, amik inkább természeti csodákkal bírnak, míg Christchurch egy nagyon sajátos város, így - bár nem szokásom - de most megszakítva a történtek idővonalát először a két kisebb majd utána külön, a nagyobb városról fogok írni.

Először is: láttunk bálnát!!! Na jó, most lelőttem a poént, de nem bírtam magamban tartani. Az egész onnan indult, hogy amióta Amerikában kiértünk a Csendes-óceán partjára, Gergő azóta szemléli a horizontot, hátha megmutatja nekünk magát egy bálna. Már olyan sok helyen láttunk messzi sziklákat vagy hullámokat, amik akár még állatok is lehettek volna, hogy kezdtük azt hinni, nincs megírva a sorsunkban ez az élmény. Azonban imádott Új-Zélandunk Kaikoura városa büszkélkedik egy elképesztő színes állatvilágú mélytengeri árokkal, főleg ami ezeket a hatalmas emlősöket érinti. Reményünk utolsó mentsváraként indultunk el Kaikaourába, hogy majd másnap reggel 7:30-kor felszálljunk a bálnanéző hajónkra.

Hogy kicsit húzzam az időt egy nem sokkal kevésbé izgalmas dolgot is láttunk útközben: egy kis part menti fókakolóniát, miközben a délutáni napfényben a pici fókák játszottak a vízben. Az Ohau Point híres megálló minden fókarajongónak, ugyanis az amúgy is gyönyörű tengerparti említett látvány mellett egy könnyed sétával megközelíthető egy vízesés, ahol a fóka kölykök előszeretettel játszadoznak, mikor napközben felúsznak a patakon. A vízesésnél sajnos nekünk már túl késő volt, hogy lássunk fókákat, de patak elején kettő kölyök még lubickolt. Kicsit meg voltak ijedve az őket körülvevő emberektől, de a vízbe dugott GoProval gyorsan megbarátkoztak. Megállapítottuk, hogy bár a kaliforniai San Simeon fókái mindig is első helyet fognak elfoglalni szívünkben, ezek a fókák is mérhetetlenül aranyosak! :-)

Szóval a fókáktól nehéz szívvel elbúcsúzva beértünk Kaikoura városába, ami két dologról híres: rákot kell enni és bálnákat lehet nézni. Az utat jó előre le kell foglalni, nekünk egy hónappal előtte már csak a reggel 7:30-as útra volt helyünk, de így legalább egy gyönyörű napfelkeltében vártuk az óceán parton az indulást. Nem légből kapott Kaikoura hírneve, ugyanis már a maori ősök is rengeteg bálnát láttak ezeken a partokon. Ennek az oka, hogy a parttól mindössze 800 méternyire van egy mélytengeri árok, aminek a legmélyebbi pontja kb. 1600 méter. Mivel rengeteg kis élőlény él ezekben a vizekben így a fiú bálnák szeretnek itt vadászni. Legtöbbet nagy ámbráscetet látni, de kék bálna, kardszárnyú delfinek és cápák is simán előfordulnak. A legnagyobb hajózós cég úgy hirdeti magát, hogy 90%-os biztonsággal lehet bálnát látni. Mikor kihajóztunk (egy viszonylag nagy katamaránon, amit erre a célra építettek) jött a hír, hogy az előttünk járó csoport látott egy ámbráscetet, így mi is a nyomába eredtünk. Az időről-időre vízbe dugott szonárral hallgatják a hangját, hogy merre járhat. Olyan 45-50 percet szoktak víz alatt tölteni, miután 5-10 percet töltenek a felszínen. Messziről először kizárólag a vízsugárról lehet őket észrevenni. Miután már lassan egy órája a mélyben volt és mi csak keringtünk körbe-körbe, már épp kezdtem átadni magam a magyar szkepticizmusnak, hogy ez az egész biztos csak vakítás, mikor megláttam azt a bizonyos vízsugarat. Ekkor még elég messze volt, de szép lassan megközelítettük, míg olyan 30 méter távból figyelhettük legalább 20percen keresztül. Minden

ámbrásceteket egymástól két dologról lehet megkülönböztetni: a farkuk csipkézetéről és a hátukon lévő púp formájáról. A vízben leginkább ezt a púpot lehet látni meg a hátukat. Fel is készítettek minket, hogy farok kidobást nem ígér a hajóút, mert azt nem mindig mutatja meg. De biztos érezte, hogy nagyon nagy reményeket fűztünk hozzá, így csak megmutatta magát teljes valójában. Nem vagyok egy nagy tengeri emlős megszállott, tudjátok, hogy hadilábon állok majdnem mindennel, ami a vízben él. De látni, ahogy alábukik és kicsap a farkával ez a hatalmas állat engem is meghatott. Tényleg lenyűgöző volt. Ezzel az érzéssel feltöltődve és a napsütötte óceán látványával indultunk tovább, de nem sokat töltöttünk a kocsiban, amikor is nagyon gyorsan le kellett húzódni. Kaikoura melletti széles öbölben egy delfin csapat úszott át, de legalább százan voltak. Bár elég messze voltak a parttól, de még így is lehetett látni, ahogy kis csapatokban úsznak, néha egészen produkálva magukat ki-kiugrottak a vízből. Ennyi delfint egyszerre látni egészen hihetetlen volt...

Hogy kiteljesedjen állat listánk utolsó nagy vágya, a Christchurch-i egy napos pihenő után (erről érkezik legközelebb beszámoló) a következő állomás a kicsi Oamaru városka kék pingvin kolóniája volt. Az amúgy helyes városkába gyakorlatilag egy dolog miatt járnak a turisták: a sziklás part mentén elkerítettek és védenek egy kék pingvin kolóniát, akik minden naplementekor itt totyognak be a tengerből a kis földalatti bunkereikbe. Ez a legkisebb pingvin faj, elvileg kék, de a vízből kijőve inkább feketének tűntek a félhomályban, és tényleg nem nagyobbak egy apró termetű csirkénél. ’Kutatásaink’ során (youtube search) kiderült, hogy az elkerített területen belépő ellenében lehet megnézni őket, illetve láttunk olyan videókat is, amikor pár eltéved pingvin a város utcáink totyog haza. Amikor a városba megérkeztünk akkor tisztult ki teljesen, hogy tényleg csak szürkületben és sötétben jönnek haza, és ahhoz hogy a parkon kívül lássa őket az ember, nagyon jókor kell állni jó helyen. Ezzel szemben a parkba a legolcsóbb belépő is 28 dollár volt, ahonnan ülve egy lelátóról lehetett végig nézni, ahogyan hazajönnek, de felállni vagy fotózni már nem lehetett. Tanakodtunk-tanakodtunk, végül csak kifizettük a belépőt, elvégre azért voltunk a városban. Lehet,

hogy maga a show része lehúzás, és az egyel drágább jegy ahonnan csupán csak pár méterrel közelebbről látni őket méginkább lehúzás, de a pingvinek tényleg elképesztően cukik. Miután kiúsznak egyesével a partra, a sziklák között bevárják egymást kis csapatokban, hogy együtt, amikor már biztonságosnak érzik a helyzetet, átrohanjanak a kis lyukon a kis odújuk felé. Mint említettem fotózni nem lehet, amit tényleg komolyan is vettek, de mivel mi igen szerencsés emberek vagyunk, a parkolóból kifelé hajtva egy kisebb csapat eltévedt pingvin jóformán előttünk ment át az úton. Ilyenkor önkéntesek megállítják a forgalmat, a gyalogosokat is, ügyelnek, hogy senki nem menjen túl közel és mindenki maradjon csöndben, nehogy nagyon megijedjenek a pingvinek. Akik mégegyszer mondom, elképesztőek cukik…. Megérte, mert minden, Új-Zélandon tanyázó pingvin faj olyan rejtőzködő életmódot folytat, hogy nagyon ritkán és nehezen lehet őket meglátni természetes közegükben. Itt, bár belépő volt, meg kerítés, meg minden, akkor is a pingvinek maguktól úsznak ide haza minden este, ők másznak ki a vízből, át a sziklákon, be az odúba. Szóval már elmondhatjuk, hogy pingvineket is láttunk! :-)

Még Oamaru élményéhez hozzá tartozik a következő nap délelőttje is. Még volt pár óránk mielőtt egy időre elbúcsúzva az óceántól elkanyarodunk Central Otago világa felé. Oamaru városka másik érdekes tengerparti szakasza a Bushy Beach, ahol sárgaszemű pingvinek és oroszlán fókák tanyáznak. Pingvineket egyértelmű volt, hogy nem fogunk látni, hiszen hajnal 3-4-től este 8-9-ig halásznak a vízben, de hát ha fókák is vannak, akkor azt mi nem hagyhatjuk ki. Maga a tengerpart is gyönyörű volt a sziklás, réz vörös homokjával, és még fókákat is láttunk! Csak mi ketten és ők hárman egy tengerparton bármiféle korlát nélkül. Egészen izgalmas volt, de azért megtartottuk a tisztes távot…

Az utolsó óceán parti kiruccanó a Moeraki Boulders kövek voltak, félórányira Oamaru-tól. Ha belefért volna az időnkbe, akkor nagyon szívesen eltöltöttem volna itt egy kis időt, hogy láthassam ezt a partot különböző fényviszonyokban, turista rengeteg nélkül is, mert nagyon érdekes és szép látvány. Ezek a feltehetően agyagpalából kialakult, tökéletes gömb alakú, 1-3 méteres átmérőjű kövek nekünk leginkább dinoszaurusz tojásokra emlékeztettek, de a maoriknak is megvan róluk a saját kis legendájuk. Egyszerűen hangzik, hogy gömb alakú kövek, de tényleg érdekes, ahogy ott állnak egymagukban, a puszta homokban, semmit nem változva miközben körülöttük minden változik és átalakul. Megér egy kitérőt.

Az utunk következő állomása az Alpok, Wanaka, tavak és Central-Otago borvidék, de előtte még jön gyorsan egy Christchurch beszámoló.

Videó patakban játszadozó fókákról, bálna lesről, totyogó pingvinekről és mégtöbb fókáról:

Illetve mégtöbb apró történet és kép a link mögött:

Ohau Falls - napközbeni napfényben elvileg itt játszadoznak a kölyök fókák

Ohau Point

Megéri az SH1-esen kocsikázni :-)

mamiék első take away-es fish&chips vacsija

itt láttuk meg először, igen, az a pici fehér vízsugár az a mi bálnánk! :-)

itt látszik mennyire nem vagyunk messze a parttól

good bye

és a közelben lévő delfin csapat

Christchurchből Oamaru felé pont szembe jött egy sörfőzde így muszáj volt kóstolni :-)

Oamaru

steam punk headquarter

Mielőtt elmentünk volna a szeles esős időben pingvint nézni gyorsan vacsizni kellett valamit, így rátaláltunk erre a sörfőzde, bisztrós helyre, ahol tényleg ott sörözhetsz, ahol készülnek