Milford Sound*** - megéri a kitérőt

Tényleg nem volt könnyű eldönteni, hogy Queenstownból merre is induljunk tovább, eleinte azt terveztük, hogy rögtön átmegyünk a Nyugati part gleccsereihez, hiszen délre már csak a Milford Sound van néznivaló, ahova meg eléggé drágák az egynapos túrák. De mint mindig Gergő ügyes kutatómunkájának köszönhetően találtunk egy nagyon jó árú hajóutat, én meg utána olvastam, hogy mi is várhat minket a Milford Soundtól délre a Southland régióban, és gyönyörű homokos tengerpartokat, rengeteg vízesést és fókaleső helyeket találtam, így már nem is volt kérdés: először Milford Sound, majd elmerülünk a Southland kihalt régiójában.

Milford Sound az egyik leghíresebb szoros a Fiordland régióban, ami a déli sziget dél-nyugati részét jelenti, ahol hegyek és szorosok választják el a zöld legelőket a tengertől. Queenstown határát elhagyva egyre csökken bármiféle civilizáció nyoma, az egyetlen ’jelentős’ város Te Anau, aminek egyetlen funkció ad értelmet: kiszolgálja a Sounds-hoz érkező turistákat. A Milford mellett még a Doubtful Sound bejárható, azonban ennek felfedezése több napot igényel. Rengeteg túraútvonalat is kínál a környék, de a Te Anautól Milfordig vezető 120km-es út is híresen szép. Egy teljes napot töltöttünk a környéken, így volt időnk kiélvezni ezt az utat, ami valóban lenyűgöző. Hihetetlen, hogy a 120km alatt, milyen gyakran és élesen változik a természet. A kissé kopár völgyeket váltják a burjánzó zöld esőerdők, kék tavak, majd égszínkék sebes folyók és vízesések; néhol a páratartalomtól mohás az út közepe, és az ember csak folyamatosan nyújtogatja a nyakát, hogy minél többet lásson a kocsiból.

Érdemes tudni, hogy a Milford Sound-nál átlagosan minden második nap esik az eső. Mikor felkeltünk, hogy útnak induljunk Te Anauból, olyan mélyen voltak a felhők és olyan köd/pára volt, hogy nem is láttuk mekkora hegyek veszik körbe a falut. Szerencsénkre a délben induló túrára foglaltunk jegyet, így mire átértünk a hegyen szépen lassan kitisztult az ég, és gyönyörű napsütésben csodálhattunk a Soundot. Talán ez az egyetlen olyan híres hely, aminek kifejezetten jót tesz az eső, hiszen mégtöbb természetes vízesés zúdul le a hegyek oldalán.

A már említett úton a könnyen beszerezhető turistatérképek ajánlanak pár megállót, amire érdemes időt szánni. A Mirror Lakes az egyik leghíresebb ilyen megálló, rengeteg képet lehet róla találni, ahol egy csendes tavon elképesztően tisztán tükröződnek az őt körülölelő hegyek. Élőben kicsit más élményt kaptunk, de ekkor még nem volt szerencsénk az idővel. Egy kis szellő épp elég volt ahhoz, hogy a vízben ne tudjon semmi sem tükröződni, de ha tudott is volna, a szürke-fehér felhők abszolút homályba borítottak mindent. Így kicsit csalódottan indultunk tovább, de a következő pár vízesés megálló abszolút felvillanyozta a hangulatot. Az esőerdőn átzubogó folyók között számos vízesés van, és ebből jó pár nagyon könnyen megközelíthető. Tényleg érdemes mindenhol kitérni, de az egyik legemlékezetesebb a The Chasm nevezetű megálló, ami nekünk nem is volt egyértelmű eleinte, hogy micsoda, de mivel volt időnk, így megálltunk. Az úttól 20 percnyire a Cleddau River sebes folyásával érdekes és extrém vájatokat mozgott ki magának az évtizedek alatt, mintha egy nagy, megkövült lyukas sajton robogna át az fehéres kék víz. Olyan ereje volt a víznek, hogy már messziről lehetett hallani a zúgást…

Az esőerdők határát a Homer alagút jelzi, ami 1141 m magason található, és az egyre kopárodó és egyre magasabbra nyúló hegyeket átvezeti a kietlen, de mégis lenyűgöző hegyek közé, mintha egy egészen más vidéken járnánk. Egyre lejjebb haladva ismét visszatér a növényzet és kimagaslanak a Milford Sound hegyei. Egy nagy információs ház, egy hatalmas parkoló és a pici hajó tranzit épülete szolgálja ki a nap mint nap idelátogató, többszáz embert. Tényleg elképesztő forgalmat bonyolítanak le, ugyanakkor a kétórás hajóút során egyszer sem éreztem, hogy zsúfolt lenne a szoros, és hogy elrontaná a sok hajó az élményt. Az 1-1, néha szembejövő másik túracsoport egészen eltörpült a hatalmas hegyek között.

Maga a Milford Sound hajótúra két óráig tart és gyakorlatilag egy tölcsértorkolatot járunk be, az egyik oldalon a nyílt tenger felé, a mási oldalon pedig visszafelé. Ez így leírva elég unalmasnak hangzik, de mindeközben nem lehet betelni a tengerből kimagasló hegyek látványával, és a sok tucat apró vagy hatalmas vízeséssel. A hajók pont nem túl nagyok hozzá, hogy egészen közel vigyenek minket a zöld sziklafalakhoz, néha a vízesés párája beterítette az egész fedélzetet. Láttunk egy kis fóka családot egy part közeli sziklán, és delfineket a hajó mellett a hullámokban produkálni magukat. 

Azóta is az egyik legmarandóbb élmény a Milford Soundnál eltöltött pár óra. Egészen más hangulatba hoz, nyugalmat és békét árasztott az egész látvány. Tényleg nagyon szerencsénk volt, hogy mindezt napsütésben élhettük át. Megalapozta azt a lassabb, békésebb hangulatot, ami aztán az egész Southland-en végig kísért…

A videó sokkal jobban átadja a látottakat, mint a képek, szóval megéri végig nézni :-)

Nagyon nehéz volt képeket szortírozni, szóval a link mögött jönnek csak az igazán szép tájak:

Queenstown

Queenstown területileg egy pici város, amit évtizedekkel ezelőtt megszóltak, hogy miért fog értelmetlen fejlesztésekbe, amik hatalmas kiadásokat jelentenek. Azonban kiderült, hogy valamit mégiscsak jól csináltak, mára a város abszolút kinőtte önmagát, alig lehet szállást találni, még a kempingek is tele vannak az ezernyi fiatal turistával, akik élvezik a környék több száz szolgáltatását. Mi kezdésnek felmentünk a Gondolával a hegyre (ugyanaz a cég, amit Rotoruán kihagytunk), ahol gyakorlatilag egy pici kilátó teraszon túl max bobozni lehet. De a kilátás valóban szép, ha van az embernek ereje és ideje (és nem lusta), akkor fel is lehet ide túrázni. Bejártuk a várost, szombati nap lévén még egy kis kirakodó piacot is elkaptunk. Mami unszolására a Botanikus Kertet is besétáltunk, ami egy gyönyörű kis béke szigete az állandóan nyüzsgő városban. Mivel egy egész napunk volt, így meglátogattuk a helyi Madár Kertet is, amiért a maga 40 dolláros belépője kicsit túlzásnak hangzik, de legalább támogattuk a védett madarakat és láttunk kiwit (mármint az itteni védett madarat, nem a gyümölcsöt J)! Egy kis elsötétített házban lehetett üveg mögül halkan szemlélni kettőt, ahogy a hosszú csőrükkel az avarban kutatnak élelem után. Ők éjjeli madarak, védettek is, így nem csoda hogy a természetben szinte csodaszámba megy kiwivel találkozni, pedig nagyon jófej madárnak tűnik. Láttunk sok más madarat is, többek között a helyi vadgalambot és tui-t is, ami majd egy későbbi bejegyzés során válik fontossá! J Az egyik legjobb hely a városban a The Winery nevezetű borbolt/borbár, ahol enomatic rendszerrel közel 80 fajta bort lehet kóstolni. Eltöltöttünk pár órát, amíg szép lassan kóstolgattunk, és a sor vége egy elképesztően gyönyörű 2012-es közel 100 dolláros Chardonnay volt. Tényleg rég kóstoltam ilyen harmonikus, komplex és elegáns chardonnay-t.

Ehhez a beszámolóhoz tartozik még az az 1-1 nap is, amit a következő 1 hét alatt töltöttünk itt. Vicces, hogy talán ez a város tetszett legkevésbé az utunk során, de itt töltöttük a legtöbb időt, mert egyszerűen praktikus ezen keresztül utazgatni a környéken. Pár percnyire a várostól található az Arthur’s Point nevű valami, gyakorlatilag egy híd melletti parkoló, ahonnan jetboat-ok és túraútvonalak indulnak a Shotover folyó mentén. Ezt a folyót nevezték az arányláz idején a leggazdagabbnak, aminek mára csak a természeti szépsége maradt meg. Egy spontán ötlettől vezérelve kezdtünk el sétálgatni, eredetileg csak a hidat akartuk megnézni, de egy gyönyörű folyószakaszhoz lyukadtunk ki, ahol a folyó egy sebes kanyarulata lassul le. Senki nem volt rajtunk kívül, pont tökéletes nap volt Queenstown-ból kicsit elszabadulni.

Egy ilyen sűrű városban egyértelmű, hogy a bárok és éttermek is nyüzsögnek, mi kipróbáltuk a gasztro spektrum két végét: a leghíresebb hamburgerest és a leghíresebb „fine dining” étteremet. A Fergburger olyannyira híres, hogy gyakorlatilag konstans sor áll a bejáratnál, és az utcaszakasz összes padján eszik a várva várt hamburgert. Mi is egy ilyen padra heveredtünk le. Negyed órát kellett várni, amúgy szerencsés időben érkeztünk, éppen nem volt olyan hosszú a sor. A hamburger tényleg nagyon finom, nem mondom, hogy veri az Aucklandben kóstoltat vagy a Magic-et, de a hús és a saját szósz tényleg megér egy kitérőt. Közvetlen mellette, az azonos névvel bíró Bakery pedig isteni pitéket árul. Egész Új-Zéland az angol kultúrából itt hagyott pitelázban ég (leveles tésztába beburkolt és megsütött bármilyen töltelék). Én sosem értettem igazán ennek a pitének a koncepcióját, de valószínűleg csak a kényszeres étkezési szokásaimba nem fér bele, hogy sokkal több a töltelék, mint a tészta, bárhol is harapja az ember kifolyik, és egyik idő után átáztatja a ropogós leves tésztát. Szóval nagy kihívás nekem tetsző pitét mutatni, de sikerült. A legjobb a Ferg Beef and Chees Pie volt.

A már említett spektrum másik vége a Rata nevezetű étterem, amit még a VM főnökünk, Paul ajánlott munkakeresés szempontból. Anno elutasították a jelentkezésünket, de búcsú ajándékként a munkatársainktól kaptunk egy vouchert az étterembe, így nagyon kíváncsiak voltunk, hogy milyen is lehet ez a híresen magas minőségű étterem. Röviden: jó, de nagyon lenne hova fejlődni. Hosszabban: a berendezés gyönyörű és ötletes. Izgalmas borok vannak az itallapon és kreatív koktél lapja is van. Kis papírra van nyomtatva az aktuális menü, ami azt a képzetet kelti, hogy akár naponta is változtathatják. Csak fiatalok dolgoznak, akik igazán kedvesen és előzékenyen viselkednek, azonban ha az ember bele akarna merülni a részletekbe, akkor gyakorlatilag mindenre az a válasz, hogy megkérdezem a főnökömet. A menü koncepciója, hogy három kategória van: falatkák, előételek és főételek. Ez egy kreatív és jól működő opció lenne, ha a falatkák tényleg 1-1 falatkák lenének. Az adagok ugyanakkorák, mint az előételek, csak ezek úgy vannak kreálva, hogy lehet rajtuk osztozkodni. Szóval szerintünk így önmaga alá rúg az étterem (hiszen ha kérsz falatkákat osztozkodni, akkor nem kérsz előételt és fordítva), de saját magunknak ellent monda rendeltünk két falatkát, két előételt, két főételt, majd utána egy sajttálat. Mennyiségileg abszolút jól laktunk, nem voltak pici az adagok, de nagyok sem. Itt is él a külön köretek divatja, ami nem azt jelenti, hogy a főételek nem kerek egésznek lennének megkomponálva, csak ha valaki még akar, akkor rendelhet extra krumplit vagy zöldséget. Kértünk borajánlást az ételekhez, ami nem volt zökkenőmentes. Nem voltak rosszak az ajánlások, a borok finomak voltak, de valahogy abból, ahogyan az egészet lebonyolították az jött le, hogy ritkán kapnak ilyen kérést és nincsenek is nagyon felkészülve rá. A sajt-kocsi a többi koncepcióhoz mérten abszolút kimagasló volt, 7 sajt közül választhattunk 5-öt, és annyit kaptunk, hogy alig bírtuk megenni. Ehhez a fogáshoz már mi választottunk egy Marlborough-i 2007-es száraz Forrest Rieslinget, ami magasan vitte a prímet az egész este. Gyönyörű volt. 

Azt hiszem az volt a baj, hogy sokkal nagyobb elvárásokkal érkeztünk ide, mint ahogy kellett volna. Ami a konyhát illeti az tényleg tökéletes volt, de az egészen az látszódott, hogy nem akar jobbat és különlegesebbet adni, mint amit a saját közege be tud fogadni. A megalkuvás pedig nem a nagyok sajátja. Az Aucklandben kipróbált két étterem magasan verte a Rata-t, viszont valószínűleg a saját közegében tényleg magas minőségű lehet.

Visszatérve Queenstownhoz és az utunkhoz: miután körbejártuk a vidéket elérkezett a vasárnap, délelőtt elbúcsúztunk mamiéktól. Ők elindultak, nekünk pedig ki kellett találni, hogy mi is legyen és vissza kellett rázódnunk a saját ütemünkbe. Eltelt 1-2 nap, amíg kerestük a helyünket, visszamentünk kempingezni Wanakába, elmentünk a Haast Hágó feléig, majd vissza, kirándulgattunk, filmet néztünk, majd megszültük: irány dél, a Milford Sound majd a Southland!

Még képek:

Wanaka & Central-Otago

Elhagyva a keleti partot kezdtük érezni, hogy lassan a végéhez közeledik a két hetes megtervezett túra, már csak két szállásunk volt, lassabbra vettük a tempót, nekünk pedig fogalmunk nem volt, hogy merre megyünk tovább, miután mamiéktól elköszönünk. Azonban tudtuk, a következő 4 napot sem fogjuk rossz helyen tölteni, hiszen Wanaka és Queenstown környéke a leglátogatottabb turistacélpont a déli szigeten. Az egymástól másfél órányira lévő két város mintha egymás testvérei lennének: Queenstown a nagytesó, rengeteg turistával és annál is több extrémsport lehetőséggel, Wanaka pedig a kisöcsi, ami a többi Új-Zélandi városhoz képest élettel teli és nyüzsgő, de még mindig befogadhatóbb tempójú, mint Queenstown. Mindkettő tóparton van, sebes folyók és hegyek veszik körül őket, így a környéken gyakorlatilag a túra, a jetboat, kajakozás, repülés, siklóernyőzés, raftingolás, télen pedig a síelés a kulcsszó. Mivel egyikünk sem nagy extrémsport megszállott, így inkább a városokat és a környék borvidékét jártuk be az itt töltött 4 nap alatt.

Wanaka

Két éjszakát töltöttünk a Wanaka városa melletti kis Albertown településen, egy gyönyörű, hegyekre néző kilátással megáldott Airbnb-s szálláson. Ennyi idő alatt kényelmesen be tudtuk járni a környéket és még bort kóstolni is maradt egy kis időnk. Ez az utolsó város mielőtt a legtöbb turista rátér az Alpokon átvezető legdélebbi Haast hágóra. Az út Wanakából a város közvetlen közelében lévő két hatalmas tó között fut át mielőtt eltűnne a hegyek között. A pontot, ahol a két tó egészen közel ér egymáshoz The Neck-nek hívják, ahol csak pár másodperc híján nem lehet látni mind a két tavat egyszerre. Gyönyörű, égszín kék vizű mind a Lake Hawea, mind a Lake Wanaka. Mikor elkocsikáztunk a  The Neck-hez szép felhős-napos idő volt, de elképesztően fújt a szél, így olyan haragos volt a víz, mintha csak tengerparton járnánk. 30 kilométeren át halad az út közvetlen a tó mellett, olyan táv ez, amit az ember szívesen megtesz oda-vissza is, akár többször is… (ahogy mi tettükJ)

Önmagának a városnak nincs sok látnivalója, olyan mintha egy igazi alpesi faluban lennénk. Az emberek már korán reggel túrafelszerelésben járják a várost, a nagyobb szupermarketek tele vannak fiatalokkal, akik láthatóan kempingezéshez vásárolnak, délutánra pedig megtelik minden bár és étterem az egész napos kirándulásokról visszatérő emberekkel. Az egyik legfotózottabb látványossága egy fa, ami a vízben áll, nem messze a parttól. Sajnos s szeles és kissé felhős időnknek köszönhetően nem volt ideális a körülmény a tökéletes kép elkészítéséhez, de valóban csodálatos látvány a The Wanaka Tree.

Gergőt a városban leginkább a reptér, az azon belül található múzeum és méginkább a múzeum által szervezett Warbirds Over Wanaka Airshow hozta lázba. Sajnos magáról a show-ról lemaradtunk, de mikor másodjára jártunk a városban, akkor már készülődtek a bemutatóra, melegítették a motorokat és próbarepüléseket tartottak, így egy kicsit azért mégiscsak részesei lehettünk. Régi harci repülők gyűltnek össze ilyenkor a világ minden tájáról, és saját tulajdonosaik tartják a bemutatót. Az eső ellenére is készítettünk (Gergő) rengeteg képet és videót és kicsit nosztalgiáztunk az Amerikában látott rengeteg hasonló repülős helyen…

Central Otago

Miután Wanaka városát már az első este kényelmesen bejártuk, másfél napot tudtunk szentelni Central Otago régió kisvárosainak és borászatainak. Wanakától 60 km-re lévő Cromwell város a déli sziget gyümölcs fővárosa, amit ha az ember nem hinne el, akkor a főtéren díszelgő hatalmas gyümölcsszobrok is tanúsítanak. Mint minden hegyek közeli régióban itt is nagy az aranyásói múlt, és persze a borászatok is egyre csak jönnek szembe az emberrel. Mi ellátogattunk a Quartz Reef borászathoz, akiknek híresen jó a pezsgőjük. És valóban, kettőt kóstoltunk, a harmadikat megvettük otthonra, és mindegyik egészen kifogástalan tradicionális pezsgő. A pezsgők miatt itt már rég folyt a szüret (március első fele), miközben a régió csak április közepe-vége felé kezdi. Ezek után átmentünk a folyó másik oldalára, hogy keressünk egy borászatot a domboldalon, ahol nem csak a bor különleges, hanem a kilátás is. Így jutottunk el a Mt. Difficulty borászathoz, aminek egyedül a 100 dolláros csúcs pinot-ja volt kimagasló, de a kilátás a teraszról tényleg szép volt. Érdemes a borászatlátogatásnál megemlíteni, hogy a környéket bemutató, nagyon profinak tűnő borvidéki térkép nem igazán pontos adatokat közöl a nyitva tartásról. Csupán három borászatot kerestünk fel a térkép alapján, amiből egyik sem volt nyitva. Na mindegy, mi nem adtuk fel, Cromwell-ből tovább autóztunk a 8-as út mentén Clyde és Alexandra kisvárosába. Mindkettőre szentel 1-1 nagyobb bekezdést a turistakönyv, de gyakorlatilag egyik sem több aranyos kisvárosoknál. Viszont Alexandrában utolsó próbálkozás gyanánt betértünk a Judge Rock pici borászathoz. Egy családi ház kissé romos teraszán kopogtattunk, hátha ajtót nyit valaki, ás lám, mosolyogva köszöntöttek minket és már érkeztek is a nagy pinot-s poharak, hogy kóstoljunk. Hozzá tenném, hogy míg Aucklandben képtelenek voltunk elhagyni a gagyi kis portóis poharat, mint kóstoló pohár, addig itt mindenhol nemhogy burgundi-s poharakat kaptunk a pinot-hoz, hanem a Riedel, külön Central Otago-i tételeken letesztelt újvilági Pinot Noir-os poharában kóstolhattunk. Amennyire szkeptikusak voltunk a borászattal az elején, annyira elképesztően csodás pinot-kat kóstoltunk. Nekem ez lett a legjobb élményem ezzel a szőlőfajtával, a 2012-es évjárat tökéletes elegye volt a gyümölcsös, légies karakternek és a földes, kicsit fűszeres aromáknak. Tényleg csak az járt a fejemben, hogy tökéletes, így máris kevésbé volt meglepő a rendetlenségben felfedezett három Decanter aranyérem.

Másnap a Wanaka-Cromwell tengely nyugati oldalát is bejártuk Queenstown felé. Minden turista könyv tanácsára a 6-8-as főutat elkerülve egy kis hegyi úton indultunk egy Caldrona sítelepen át Arrowtown és Gibbston völgy felé. A legelőkön és völgyeken átvezető út valóban szép volt, de egy olyan szerpentin vezetett le a hegyről, hogy azt hittük szegény kis autónk beleroppan. Amikor már úton voltunk, akkor láttam meg a GPS-en, hogy ez nem lesz semmi, de föntről letekintve, tudván, hogy kb 2 km alatt tesszük meg ezt a szintkülönbséget, akkor valóságban is kiderült, hogy ha esetleg a környéken maradnánk, akkor ezt az utat legközelebb elkerüljük. De gond nélkül leértünk, és a nagy izgalmakra gyorsan kerestünk is egy borászatot, mégpedig a környék legrégebbijét, a Gibbston Valley Winery-t. Minden bor igazán jó volt, lehet, hogy valahogy nem voltunk hangulatban, mert egyik sem volt igazán marandó, viszont a minket kiszolgáló srác régen szintén a Villa Maria-nál dolgozott. Kiderült, hogy nem csak Budapesten, de Új-Zélandon is kicsi a világ J. Az ő ajánlására kerestük fel a kicsi Brennan borászatot, akinél egy nagyon szép és csöndes kertben ücsörögve eszegettünk egy sajttálat, miközben végig kóstoltuk a kínálatot. Gyönyörű és izgalmas gewürztraminert, pinot gris-t, fehér blendet, rozét és természetesen pinot-t kóstoltunk. Mint kiderült a cellar doorban lévő borász bácsinak (vitatott, hogy ő volt-e) az otthoni kis pincéjében több Tokaji Aszú is lapul, de mondta, hogy sajnos itt nem nagyon tud 6 puttonyoshoz hozzájutni, az 5 is ritkaság…

A Gibbston Valley út nem csak a borkedvelők között híres, hanem egészen más szubkultúra is magasztalja: itt alapították a világ első üzletileg működtetett Bungy Jump helyét. A Kawarau folyó régi hídjáról ugranak, naponta több százan, és mára egy komoly komplexum alakult ki körülötte. Egész turista buszok állnak itt meg, nem csak az ugrani vágyók, de a bámészkodók is itt időznek (akárcsak mi). Szerencsére a gerincsérvem miatt nem kellett elgondolkodnom rajta, hogy leugornék-e, de eléggé izgatja a fantáziámat, hogy milyen lehet…

Innen érkeztünk meg Arrowtownba, ami szintén aranyásó múltjáról híres, azonban olyan ez a hely, mintha a béke szigete volna. Tele van aranyos kávézókkal és éttermekkel, hegyek veszik körül, folyó csordogál a városka szélén, tényleg már-már giccsesen idilli. Az egyik barátunk ajánlására egy tapas bárt próbáltunk felkutatni, azonban az azonos tulajú kávézóban kötöttünk ki, aminek elég szimpatikus volt hozzá a menüje, hogy maradjunk. Hát teljesen megérte, mert amellett, hogy minden nagyon finom volt, megtaláltuk életünk legjobb sültkrumpliját. Nem árulhatjuk el a titkot, mert ez nagy kincs. Nem átlagos, hosszúra vágott krumpliról van ám szó… a szerencsés jövőben majd ti is megkóstolhatjátok. J Tényleg egy csoda volt. Na jó, abba hagyom, vegyünk inkább az irányt Queenstown felé….

(Mégtöbb képért katt a linkre)

Helyzetjelentés

Annyira le vagyunk maradva a bloggal, hogy kötelességemnek érzek egy gyors helyzetjelentést :-) 

Szóval a már megírt Kaikoura-Christchurch-Oamaru keleti parti szakasz után a következő élmények vártak ránk:

Wanaka csodás tavai

Central-Otago borvidék Pinot-i

Queenstown zsúfolt kisvárosa

Búcsú mamiéktól

Egy nap a hihetelen Milford Soundnál

Southland, a bárányok, homokos partok és vizesések földje

Street art túra Dunedinben

Út a nyugati partra - Haast hágó

Westland esőben és napsütésben

És ezennel megérkezünk a jelenbe: épp a déli sziget északi partján, Nelson városában tanyázunk egy napot, holnap kicsit túrázunk az Abel Tasman Nemzeti park csodás fehér homokos strandjai és kék vizű öblei közt, jövőhéten pedig kezdjük új munkánkat Marlborough borvidéken, a Hans Herzog borászat éttermében.

Csodás helyeket láttunk, izgalmak is értek, terveket is szövögetünk, de mindent a maga idejében! :-)

Christchurch - a new hope

Szóval a nagy állatnézős izgalmak közepette áthaladtunk Canterbury régión. Két (számunkra) fontos dolgot érdemes tudni Canterburyről: hogy borvidék és a fővárosa Christchurch. Tekintve, hogy eddig semmilyen várost nem volt időnk igazán megnézni, amit mamiék hiányoltak is, így Christchurchre egy teljes napot terveztünk, és az odajutást sem akartuk elsietni, Gergővel kiszemeltünk magunknak pár borászatot, ami „pont” útba esett.

Amúgy a borászatok az SH1-es autópályához képest tényleg pont útba esnek, ugyanis majdnem mindegyik ki van táblázva a pálya mentén. Miután elhagytuk az óceánpart hullámait és zöld dobjait beljebb kanyarodva a kicsit sivárabb, kevésbé életteli tájak felé először a Black Estate-nél tartottunk megállót. A nevéhez híven egy fekete „pajtában” volt egy nagyon ízlésesen berendezett étterem és egy ici-pici kóstolóterem. Mamiék kényelmesen leültek a teraszra egy üveg pezsgővel, hogy addig mi gyorsan végig kóstoljuk a tasting flight-ot. Kedvencünk volt a sorból egy 2014-es Riesling, ami a maga off dry kategóriájában is nagyon kellemes és üdítő bor volt, kis lime-os citrusossággal, szolid petrolos háttérrel és barackos jegyekkel. De ami még ennél is izgibb volt, az egy 2015-ös Rosé. Most már kezdjük tényleg elfogadni, hogy itt a rozét merőben sokféleképp értelmezik. Ezt a tételt mi otthon simán sillernek neveznénk, de amitől a kóstolási élménye maradandó volt, az a pinot noir és a chardonnay házasításának ízélménye. Nagyon izgalmas és kicsit behatározhatatlan is, azóta már találkoztunk hasonló stílusú rozéval, és gasztronómiailag kifejezetten sok fantázia van benne szerintem. Gergő külön örült, hogy a kóstolók után nem az általunk kevésbé szeretett helyi espresso-t kellett innia, hanem Kemex-es filter kávét rendelhetett.

A Black Estate után még két másik borászat volt betervezne, az egyik ebből természetesen az otthon is jól ismert Pegasus Bay, de ennél is jobb dolog jött szembe velünk a Black Estate WC-jének ajtaján: a North Canterbury Wine & Food Festival plakátja, amit pont aznap, tőlünk mindössze 10 percnyire rendeztek. Olyan nagy szerencsénk volt, hogy a 10-17 óráig tartó fesztivál utolsó két óráját sikerült megcsípnünk. Egy hangulatos, viszonylag pici, árnyas erdőrészen vonultak fel a környék borászatainak apraja-nagyja, illetve különböző gasztrósqok és két kis apró színpadon ment a zene. Családok, idősek és fiatalok szalmabálákon vagy otthonról hozott kempingszékeken ücsörögtek és láthatóan semmi más nem volt tervben, minthogy nyugalomban élvezzék a fesztivált. Senki nem volt részeg, és senki nem kötött bele a kiállítóba, hogy 1-1 tétele már a vége felé elfogyott. Nagyon jó borokat kóstoltunk, mivel a rövid idő alatt minél többet akartunk így a tempó elég gyorsra sikeredett, de a két legmaradandóbb egy Pegasus Bay 2014-es Bel Canto száraz Riesling volt, és egy eddig ismeretlen borászat, a Dancing Water 2010-es Pinot Gris-je. Ebből vettünk is egy üveggel, és csak amikor most, a napokban nyitottuk ki jöttünk rá, hogy milyen gyöngyszemre leltünk. Egészen visszahozta az otthoni érett, magas koncentrációjú, de nem túlhordózott, fűszeres és izgalmas nagy fehérborokat. Mindannyian egyetértettünk, hogy ha ez a fesztivál otthon lenne (és valóban tudna ugyanilyen társadalmi közeggel működni), akkor biztosan fix program lenne minden évben.

A sok kóstolótól kicsit megrogyva érkeztünk Christchurch-i szállásunkra. A déli sziget legnagyobb városa az útikönyv szerint régi, viktoriánus épületeket, bárok és kávézók tömkelegét, városi de mégis meghitt hangulatot ígér. Azonban az 5 éve történt 7,1-es erejű földrengés, amellett hogy közel 200 áldozatot követelt, szó szerint térdre kényszerítette a várost. Hallottuk sokaktól, hogy mennyire súlyos volt a kár, de ezt valahogy az ember mégsem tudja elképzelni. Mintha egy háború után lenne, a nagyobb épületeket vagy már építik, vagy el vannak kerítve, hogy a törmelékek és a kilógó vasak ne veszélyeztessenek senkit. Gyakorlatilag nincs olyan utca a városban ahol ne építkezés folyna és ahol ne lenne még egy mementója a tragédiának. Mindezek ellenére, Christchurch olyan utat talált magának az újjáéledésre, ami megható. A minden háztömbön, minden sarkon előforduló kreativitás ezer megnyilvánulása olyan erőt sugároz, amit csak egy poraiból újjáéledő organizmus tud mutatni. A város nem kér a bámészkodók sajnálatából, helyette inkább megmutatja, mi az, hogy felállni. Elképesztő street art festményeket lehet találni, de rengeteg szuperhős stencil

vagy kisebb figura jelenik meg, a nem figyelmes szemeknek akár észrevétlenül is. És ha az egész nem érintene meg, akkor az egyik park kellős közepén álló Cook Kapitányon kalapként díszeleg az útjelző bója. Csak, hogy ne felejtsünk el nevetni. Hogyan tartsd meg a fiatalokat, mikor a munkahelyek nagy százaléka megszűnt? Építs a város közepén egy „plázát” élénk színű konténerekből, nehogy valaki ne vegye észre, hogy miből vannak, és töltsd meg fiatalos ruhaüzletekkel, menőbbnél menőbb food truckokkal és gasztros boltokkal.  Mit csinálj, ha a város főterén lévő katedrálisnak leomlott a fő homlokzata? Kerítsd körbe színes, virágos kordonnal, építs elé egy növény házat és két utcányival arrébb építs egy „Karton Katedrálist”, hogy akik nem csak fényképezni járnak a templomba, azoknak se vesszen el a hely szelleme. Minden egyes építkezésből, kreatív kezdeményezésből és megmozdulásból sugárzik az élni és megújulni akarás. Olyannyira megérintett minket a hely, hogy mielőtt munkát kaptunk volna Marlboroughban, az volt a terv, hogy Christchurchben próbálunk szerencsét. Bár sajnos végül nem jutottunk vissza egyelőre, de sok gyönyörű természeti élmény és látványosság között nem is kérhettünk volna különlegesebb városi élményt.  

A városról és street art-ról mégtöbb kép:

Állatlesen a keleti parton @Kaikoura&Oamaru

A borvidéki látogatás után még három napot töltöttünk a keleti part mentén. Kaikoura-Christchurch-Oamaru útvonalat bejárva elképesztő és sok különféle dolgot láttunk. Kaikoura és Oamaru kis települések, amik inkább természeti csodákkal bírnak, míg Christchurch egy nagyon sajátos város, így - bár nem szokásom - de most megszakítva a történtek idővonalát először a két kisebb majd utána külön, a nagyobb városról fogok írni.

Először is: láttunk bálnát!!! Na jó, most lelőttem a poént, de nem bírtam magamban tartani. Az egész onnan indult, hogy amióta Amerikában kiértünk a Csendes-óceán partjára, Gergő azóta szemléli a horizontot, hátha megmutatja nekünk magát egy bálna. Már olyan sok helyen láttunk messzi sziklákat vagy hullámokat, amik akár még állatok is lehettek volna, hogy kezdtük azt hinni, nincs megírva a sorsunkban ez az élmény. Azonban imádott Új-Zélandunk Kaikoura városa büszkélkedik egy elképesztő színes állatvilágú mélytengeri árokkal, főleg ami ezeket a hatalmas emlősöket érinti. Reményünk utolsó mentsváraként indultunk el Kaikaourába, hogy majd másnap reggel 7:30-kor felszálljunk a bálnanéző hajónkra.

Hogy kicsit húzzam az időt egy nem sokkal kevésbé izgalmas dolgot is láttunk útközben: egy kis part menti fókakolóniát, miközben a délutáni napfényben a pici fókák játszottak a vízben. Az Ohau Point híres megálló minden fókarajongónak, ugyanis az amúgy is gyönyörű tengerparti említett látvány mellett egy könnyed sétával megközelíthető egy vízesés, ahol a fóka kölykök előszeretettel játszadoznak, mikor  napközben felúsznak a patakon. A vízesésnél sajnos nekünk már túl késő volt, hogy lássunk fókákat, de patak elején kettő kölyök még lubickolt. Kicsit meg voltak ijedve az őket körülvevő emberektől, de a vízbe dugott GoProval gyorsan megbarátkoztak.  Megállapítottuk, hogy bár a kaliforniai San Simeon fókái mindig is első helyet fognak elfoglalni szívünkben, ezek a fókák is mérhetetlenül aranyosak! :-)

Szóval a fókáktól nehéz szívvel elbúcsúzva beértünk Kaikoura városába, ami két dologról híres: rákot kell enni és bálnákat lehet nézni. Az utat jó előre le kell foglalni, nekünk egy hónappal előtte már csak a reggel 7:30-as útra volt helyünk, de így legalább egy gyönyörű napfelkeltében vártuk az óceán parton az indulást. Nem légből kapott Kaikoura hírneve, ugyanis már a maori ősök is rengeteg bálnát láttak ezeken a partokon. Ennek az oka, hogy a parttól mindössze 800 méternyire van egy mélytengeri árok, aminek a legmélyebbi pontja kb. 1600 méter. Mivel rengeteg kis élőlény él ezekben a vizekben így a fiú bálnák szeretnek itt vadászni. Legtöbbet nagy ámbráscetet látni, de kék bálna, kardszárnyú delfinek és cápák is simán előfordulnak. A legnagyobb hajózós cég úgy hirdeti magát, hogy 90%-os biztonsággal lehet bálnát látni. Mikor kihajóztunk (egy viszonylag nagy katamaránon, amit erre a célra építettek) jött a hír, hogy az előttünk járó csoport látott egy ámbráscetet, így mi is a nyomába eredtünk. Az időről-időre vízbe dugott szonárral hallgatják a hangját, hogy merre járhat. Olyan 45-50 percet szoktak víz alatt tölteni, miután 5-10 percet töltenek a felszínen. Messziről először kizárólag a vízsugárról lehet őket észrevenni. Miután már lassan egy órája a mélyben volt és mi csak keringtünk körbe-körbe, már épp kezdtem átadni magam a magyar szkepticizmusnak, hogy ez az egész biztos csak vakítás, mikor megláttam azt a bizonyos vízsugarat. Ekkor még elég messze volt, de szép lassan megközelítettük, míg olyan 30 méter távból figyelhettük legalább 20percen keresztül. Minden

ámbrásceteket egymástól két dologról lehet megkülönböztetni: a farkuk csipkézetéről és a hátukon lévő púp formájáról. A vízben leginkább ezt a púpot lehet látni meg a hátukat. Fel is készítettek minket, hogy farok kidobást nem ígér a hajóút, mert azt nem mindig mutatja meg. De biztos érezte, hogy nagyon nagy reményeket fűztünk hozzá, így csak megmutatta magát teljes valójában. Nem vagyok egy nagy tengeri emlős megszállott, tudjátok, hogy hadilábon állok majdnem mindennel, ami a vízben él. De látni, ahogy alábukik és kicsap a farkával ez a hatalmas állat engem is meghatott. Tényleg lenyűgöző volt. Ezzel az érzéssel feltöltődve és a napsütötte óceán látványával indultunk tovább, de nem sokat töltöttünk a kocsiban, amikor is nagyon gyorsan le kellett húzódni. Kaikoura melletti széles öbölben egy delfin csapat úszott át, de legalább százan voltak. Bár elég messze voltak a parttól, de még így is lehetett látni, ahogy kis csapatokban úsznak, néha egészen produkálva magukat ki-kiugrottak a vízből. Ennyi delfint egyszerre látni egészen hihetetlen volt...

Hogy kiteljesedjen állat listánk utolsó nagy vágya, a Christchurch-i egy napos pihenő után (erről érkezik legközelebb beszámoló) a következő állomás a kicsi Oamaru városka kék pingvin kolóniája volt. Az amúgy helyes városkába gyakorlatilag egy dolog miatt járnak a turisták: a sziklás part mentén elkerítettek és védenek egy kék pingvin kolóniát, akik minden naplementekor itt totyognak be a tengerből a kis földalatti bunkereikbe. Ez a legkisebb pingvin faj, elvileg kék, de a vízből kijőve inkább feketének tűntek a félhomályban, és tényleg nem nagyobbak egy apró termetű csirkénél. ’Kutatásaink’ során (youtube search) kiderült, hogy az elkerített területen belépő ellenében lehet megnézni őket, illetve láttunk olyan videókat is, amikor pár eltéved pingvin a város utcáink totyog haza. Amikor a városba megérkeztünk akkor tisztult ki teljesen, hogy tényleg csak szürkületben és sötétben jönnek haza, és ahhoz hogy a parkon kívül lássa őket az ember, nagyon jókor kell állni jó helyen. Ezzel szemben a parkba a legolcsóbb belépő is 28 dollár volt, ahonnan ülve egy lelátóról lehetett végig nézni, ahogyan hazajönnek, de felállni vagy fotózni már nem lehetett. Tanakodtunk-tanakodtunk, végül csak kifizettük a belépőt, elvégre azért voltunk a városban. Lehet,

hogy maga a show része lehúzás, és az egyel drágább jegy ahonnan csupán csak pár méterrel közelebbről látni őket méginkább lehúzás, de a pingvinek tényleg elképesztően cukik. Miután kiúsznak egyesével a partra, a sziklák között bevárják egymást kis csapatokban, hogy együtt, amikor már biztonságosnak érzik a helyzetet, átrohanjanak a kis lyukon a kis odújuk felé. Mint említettem fotózni nem lehet, amit tényleg komolyan is vettek, de mivel mi igen szerencsés emberek vagyunk, a parkolóból kifelé hajtva egy kisebb csapat eltévedt pingvin jóformán előttünk ment át az úton. Ilyenkor önkéntesek megállítják a forgalmat, a gyalogosokat is, ügyelnek, hogy senki nem menjen túl közel és mindenki maradjon csöndben, nehogy nagyon megijedjenek a pingvinek. Akik mégegyszer mondom, elképesztőek cukik…. Megérte, mert minden, Új-Zélandon tanyázó pingvin faj olyan rejtőzködő életmódot folytat, hogy nagyon ritkán és nehezen lehet őket meglátni természetes közegükben. Itt, bár belépő volt, meg kerítés, meg minden, akkor is a pingvinek maguktól úsznak ide haza minden este, ők másznak ki a vízből, át a sziklákon, be az odúba. Szóval már elmondhatjuk, hogy pingvineket is láttunk! :-) 

Még Oamaru élményéhez hozzá tartozik a következő nap délelőttje is. Még volt pár óránk mielőtt egy időre elbúcsúzva az óceántól elkanyarodunk Central Otago világa felé.  Oamaru városka másik érdekes tengerparti szakasza a Bushy Beach, ahol sárgaszemű pingvinek és oroszlán fókák tanyáznak. Pingvineket egyértelmű volt, hogy nem fogunk látni, hiszen hajnal 3-4-től este 8-9-ig halásznak a vízben, de hát ha fókák is vannak, akkor azt mi nem hagyhatjuk ki. Maga a tengerpart is gyönyörű volt a sziklás, réz vörös homokjával, és még fókákat is láttunk! Csak mi ketten és ők hárman egy tengerparton bármiféle korlát nélkül. Egészen izgalmas volt, de azért megtartottuk a tisztes távot…

Az utolsó óceán parti kiruccanó a Moeraki Boulders kövek voltak, félórányira Oamaru-tól. Ha belefért volna az időnkbe, akkor nagyon szívesen eltöltöttem volna itt egy kis időt, hogy láthassam ezt a partot különböző fényviszonyokban, turista rengeteg nélkül is, mert nagyon érdekes és szép látvány. Ezek a feltehetően agyagpalából kialakult, tökéletes gömb alakú, 1-3 méteres átmérőjű kövek nekünk leginkább dinoszaurusz tojásokra emlékeztettek, de a maoriknak is megvan róluk a saját kis legendájuk. Egyszerűen hangzik, hogy gömb alakú kövek, de tényleg érdekes, ahogy ott állnak egymagukban, a puszta homokban, semmit nem változva miközben körülöttük minden változik és átalakul. Megér egy kitérőt.

Az utunk következő állomása az Alpok, Wanaka, tavak és Central-Otago borvidék, de előtte még jön gyorsan egy Christchurch beszámoló.

Videó patakban játszadozó fókákról, bálna lesről, totyogó pingvinekről és mégtöbb fókáról:

Illetve mégtöbb apró történet és kép a link mögött:

Marlborough, the land of endless vineyards

Sok helybéli, akikkel az elmúlt hónapok alatt beszélgettünk még soha nem kelt át a két sziget között komppal. Ők, mivel család és munkahely között ingáznak, vagy nyaralni mennek, ezért repülnek, és nehezen is értették, hogy mi miért nem azzal megyünk. Ha nem lett volna a kocsink, még akkor is nehezen lehetett volna meggyőzni róla, hogy ne tegyem meg komppal azt a 3 órás utat, ami állítólag a déli sziget egyik legcsodásabb öblein vezet át. Ezzel a várakozással és egy kék eges napfelkeltével indult a napunk. A Marlborough Sounds öbleinek és helyeinek látványa abszolút nem múlta alul várakozásinkat, a déli sziget igazi mosolygós arcával köszöntött minket.

A komp Picton városába ér be, amit a környék legnagyobb kikötőjének mondanak, holott a városka gyakorlatilag a hegyek tövébe, egy aprócska völgybe épült, ahol a hatalmas kompok uralják a látványt. Innen egy kisebb kerülővel a Queen Charlotte Scenic Drive-on indultunk tovább, hogy minél tovább élvezhessük a part látványát. Kék-zöld fjordok, fákkal borított magas hegyoldalak és homokos öblök váltogatták egymást Havelock városáig, ahol visszatértünk a főútra, hogy bevezessen minket Marlborough borvidék szőlői közé.

Hogy teljes egészében kiélvezhessük a borvidéket, nem mentünk tovább rögtön másnap, hagytunk magunknak egy napot, hogy minél több borászatot meglátogathassunk. Mamiék szabadkezet adtak nekünk, így bevittük őket a sűrűjébe, 1 nap alatt (10-től 4-ig) bejártunk 10 borászatot és kóstoltunk közel 50 bort.

Magát a borvidéket Napához hasonlóan kell elképzelni, Blenheim és Renwick városa között húzódik 2 nagy főút, ami mentén van a nyitott borászatok nagy része. Felkészülés nélkül is szívesen megállna az ember bármelyiknél, egész jól ki vannak táblázva a nagyobb és kisebb nevek is, de időszűkében csak utána néztünk, hogy miket nem lehet kihagyni. Nos, ezekhez jutottunk el, sorrendben:

N°1 Family Estate

Ezt a szállásadó nénik ajánlotta hallván, hogy szeretjük a pezsgőt, és azóta is hálásak vagyunk neki. A francia család tulajdonában lévő borászat kizárólag pezsgőket készít, és – Szentesihez hasonlóan – a környékbeli borászatok pezsgőgyártásában is segédkezik. Van egy kis 10 borászos közösségük, akik hasonló gondolatok és minőségi elvek mentén készítik pezsgőiket és időről időre megosztják egymással tapasztalatikat. Itt két pezsgőt kóstoltunk, amiből az egyik be is csúszott a ’vásárló kosárba’…

Hans Herzog Winery

Ez is egy családi borászat, amit egy VM-es kolléganőnk ajánlott munkaszempontból. Először csak emiatt mentünk be, de ez vált az egyik legmaradandóbb élményé. Egy nagyon hangulatos kis épület, egy bájos bisztró résszel és kerthelyiséggel, de a borok ennél is jobbak voltak. Egészen európai stílusú fehéreket készítenek, ami a 10-20 dollár környéki boltban vásárlós borok három hónapja után igazán üdítő élmény volt. Az egyik legizgalmasabb egy héjon áztatott Pinot Gris volt, amibe teljesen beleszerettünk. Ők nem nevezik narancsbornak, mert nem annak készül, de egészen közel áll hozzá. Komoly viognier-t és fehér házasítást is készítenek Rhone-i fajtákból, ami nem csak a szőlőfajták miatt különleges, hanem mert itt alapvetően ritka a fehér cuvée.  Annyit elárulhatok előre, hogy erről a borászatról még sokszor fogunk írni, ugyanis ha minden jól alakul, akkor itt fogjuk tölteni a téli szezont…

Saint Clare

Bár ez nem volt teljesen ismeretlen számunkra, de az egyik leghíresebb borászatot akkor sem hagyhattuk ki. Tökéletesek voltak a borok, de annál is különlegesebb volt az egész étterem-cellar door helyiségnek a berendezése. A fa-beton-réz anyagok kombinálásával egy nagyon modern, de mégis hangulatos teret csináltak, ahol lépten-nyomon családi történetek voltak belevésve az összes bútorba. A szokásos tasting flight mellett volt mód egy pár dollárral többért venni egy kóstoló sort, amivel ki is ülhettünk a kis kerthelyiségbe. Ez a csomag 5 kis üvegcse volt fadobozban, amihez kaptunk kóstoló jegyzeteket is. Nagyon frappáns megoldás…

Villa Maria

Itt nem töltöttünk sok időt, de mégiscsak be kellett néznünk. Az épület ugyanolyan volt, mint Aucklanben, a kert gyönyörű, rendezett és modern, bár a cellar door kicsit egyhangú volt.

Fromm

Ez is egy pici, családi, biodinamikus borászat. Sajnos ők beleestek a hibába, hogy csak az alap boraikat kóstoltatták, amik elég feledhetőek voltak, pedig a szaksajtó szerint gyönyörű tételeik vannak (Decanter címlap).

Te Whare Ra

Ezt Gergő nézte ki, és mint kiderült benne van abban a kb 10 borászos egyesületben, akik apró, családi borászatok, természethű gazdálkodást folytatnak és segítik egymást. Itt a tulajdonos házaspár felesége, egy ausztrál nő fogadott minket. A borok izgalmas és kristálytiszták, a legizgalmasabbak a rieslingek voltak. Itt vált végképp egyértelművé, hogy Új-Zélandon a rieslinget német módra értelmezik. Általában intenzív az illatuk, előbb virágos, utána egy picit petrolos, és vásárláskor figyelni kell az alkohol fokokat, mert leginkább az off dry és semi sweet kategóriában mozognak. A cukor skála két végét nézve több a késői szüretelésű, mint az igazán száraz. Ez minket kevésbé zavart, mint szüleimet, így be is ugrott az off dry-ból egy palack a táskámba.

Clos Henri

Egy Loire völgyből származó család üzemelteti, és ennek megfelelően nem is csinálnak semmi mást, mint Sauvignon Blanc-t és Pinot Noir-t, ezekből is csak 3-3 fajtát. Igazán franciásan elegánsak és kifinomultak voltak, zöldes, fűszeres jegyekkel, nem az a pohárból kiömlő bodza szörp típus. Talajtípus alapján szelektálták őket, és gyönyörűen ki is jött a különbség.

Seresin

Szintén a kicsiny közösség része, egy gyönyörű dombtetőn, a cellar door-ban nem csak érdekes borokat lehetett találni, de egyéb kézműves termékeket is. A borászat logója egy tenyér nyom, mely a kézzel végzett munka filozófiáját hivatott reprezentálni, nagyon ötletes. A borok is szépek és tiszták voltak.

Nautilus

Mivel ennek 1-1 termékét az IFDT-nek köszönhetően ismerjük, reméltük, hogy az amúgy is szupertől már csak feljebb van. A környéken pezsgőiről híres borászat két habzót is berakott a kóstoló sorba, amik valóban méltók voltak a hírnévre, a sor csúcspontja pedig a zászlós Pinot-juk volt. Én magam még fogalmazom, hogy milyen érzelmi kötődésem is van a fajta felé, néhol az egyszerű gyümölcsös jön be, néha az elvetemült földes-bőrös. Ez valahol a kettőnek a tökéletes egyensúlya volt, meg is érte a maga 75$-os árát.  Ezek csak a kiemelkedő tételek voltak, összesen 9 bort kóstoltunk, miközben egy fa árnyékában ücsörögtünk és a borokhoz illő sajtokat majszoltunk.

Cloudy Bay

Itt akartuk zárni a napot, de már egy kicsit későn érkeztünk hozzá. Bár már bezárt a hely, de azért egy pezsgő erejéig beengedtek minket. Azonnal tudtuk, hogy másnap még gyorsan vissza kell ide jönnünk, hogy itt vegyünk méltó búcsút a Waipara völgytől. Világító zöld fű, fotelek, dizájnos kinti és benti bútorok, elegáns étlap és fantasztikus borok. Látszik, hogy a LVMH márkacsoport része… De ami ennél is fantasztikusabb volt az a 2005-ös Sauvignon Blanc, amiről senki meg nem mondaná, hogy 11 éves… Érett, komplex és mély bor, picit sem öreg vagy oxidált, abszolút nyertes a sorban, de a pezsgő felhozatal is nagyon figyelemre méltó volt. Mindhármat sikerült megkóstolnunk, egy ’alap’ Perlous NV, ennek a magnum palackos 2005-ös változatát, ami elképesztően érett volt és a személyes kedvenc fajtánk, a Blanc de blancs pezsgő is a poharunkba került a lelkesedésünknek köszönhetően. Igazán kár, hogy a többi, BT-nél felelhető tételek között ezek nincsenek ott, komoly vetélytársai lehetnének bármilyen palackos érlelésű pezsgőnek.

A Marlborough-i kiránduláshoz még hozzá tartozik a másnap is, amikor Kaikoura bálnanéző óceánpartja felé átrobogtunk a borvidék alsó völgyén. Itt egészen más volt a táj, a sivatagos dombok mögül egyszercsak zöld foltokat láttunk. Hatalmas szőlőterületek, miközben minden más kopár és száraz. Itt öntöznek, nem kérdés. Ezen a részen van a Yealands borászat, amit nem csak borai miatt érdemes felkeresni, de maga a terület miatt is. Hatalmas. De tényleg. A kifejezés ’ameddig a szem ellát’ szó szerinti értelmezést nyert, és a szőlőterületeknek csak a hegyvonulat vagy az óceán szab határt. Az egészet körbe lehet autózni, ami különleges élmény. A borok nagy részét a Veritasnak köszönhetően ismertük, nagy vagy ritka tételek sajnos nem voltak nyitva, de abszolút megéri a kitérőt a borászat.

Amit leszűrtünk az elég sűrű egy nap alatt: papa leginkább a pinot noir-t szereti. Mami továbbra is imádja a sauvignon blanc-t. Nagyon jó pezsgőket készítenek a borvidéken, és mára már szinte egyértelmű, hogy a fontos neveknek van. Mindenki nagyon próbál valami érdekesebbet és izgalmasabbat csinálni, mint a világban export piacról megismert klasszikus SB. Ez a klasszikus, mennyiségi SB valószínű a déli völgyből származik. Továbbra is ez a legfontosabb szőlő, de változtatnak a stíluson, lehet érdekességeket találni, sok szőlőfajtával kísérleteznek, és sokan megpróbálnak bizonyos tételekben európai stílust követni. Még egész friss Napa Valley élménye, és számunkra elég meglepő módon nem sokban marad el tőle. Sőt. A nagy nevek és cégek borászatai nem csak borokban különlegesek, hanem élményképzésben is. Általában viszonylag olcsók a kóstoló sorok, amit le is vonnak, ha vásárolsz. Ez nagyon jó üzletpolitika, előfordult, hogy minket is ez sarkallt a vásárlásra. Meglepő a szőlőfajták sokszínűsége, néha egészen érthetetlen is amúgy. A hazai fogyasztók valóban nem a SB-t választják, most épp Pinot Gris lázban ég az ország, de kérdés, hogy van-e létjogosultsága mondjuk egy Arneis-nek, Albarino-nak vagy Verdelho-nak a sorban. Nem is beszélve Tempranillo-ról vagy a Malbec-ről. Biztos kell idő, hogy beérjenek ezek a fajta próbálkozások, kiessenek, amik nem működnek, tökéletesedjenek, amik igen. Kóstoltunk egészen fantasztikus borokat és felejthetőket is. Az is biztos, hogy nem olcsó a jó bor. De ami olyan, az viszont sokat megér…

Még több kép és borsorok: