extraordinary together: Budapest-Shanghai-Auckland

Előző bejegyzés utolsó sorát meghazudtolva mégsem a russelli verandánkról jelentkezem most, mert úgy éreztem érdemes beszámolni az elmúlt három napunkról, annyira szuper, érdekes és fárasztó volt.

Nagyon nagy hajrá volt az utolsó pár nap pakolás. A repjegyekhez mindenkinek járt /fő: 2db 23kg feladott poggyász, 1 db 7kg-os gurulós kisbőrönd és egy kézi táska/háti. A célkitűzésünk 6 nagy táska, két gurulós bőrönd és mindenkinek egy háti volt. Ezt csak 3 táskával léptem túl szombat estére :-D. De a lényeg, hogy befértünk és egyelőre úgy tűnik, hogy nem hagytunk otthon semmi fontosat. Sokat agyaltunk rajta, hogy szeretnénk-e a legfontosabb emberektől a reptéren elköszönni vagy sem, és őszintén szólva nagyon tartottam tőle. Attól, hogy ott jön ki minden eddig nem megélt sírás, attól, hogy a fiúk csak mégjobban megőrülnek a társaságtól és leginkább attól, hogy nem fogok tudni arra figyelni, amire akarok: hogy rendben bechekkoljunk és elinduljunk. De itt, mindenki előtt megkövetem saját magam, a legjobb dolog volt, hogy végül ott volt a család pici része, lekötötték a fiúkat, segítették tolni a három kocsit, stb. Szóval ezúton is köszönjük 😊.

Nagy izgatottsággal, kis sírással integettünk a kapuból és indultunk el erre a 2 napos útra (na meg az életre szóló kalandra). Mint egyszer már írtam, Gergő nagyon sok opciót nézett a repjegyre, és nagyon-nagyon jól döntöttünk, hogy végül ezt az egy átszállást, 18 órás layovert választottuk. Az első út alatt semmit nem aludtak a fiúk (Márk 1 órát felszálláskor..), de nagyon ügyesen viselték, jól jön ilyenkor ha az ember gyereke bármeddig tud mesét nézni :-D A végére fáradtak el, de végül eljutottunk kb reggel 6-ra a repjegyünk mellé kapott szállásra. Függönyöket gyorsan behúztuk és végre mindenki, ágyban – nem ülésben!! – aludt egy nagyot. Olyan 12-1 felé ébredtünk, Gergő szerzett mekit ebédre, hogy a gyerekek kedvében járjunk, aztán megbeszéltük, hogy van kb 2 óránk valamit megnézni a városból. Nem gondoltam, hogy igényem lesz külön írnom róla, de ez a két óra nagyon érdekes volt. Nem érzem, hogy tovább maradtam volna, de nagyon jó érzés volt a két hosszú út között csinálni valamit.

Ha Shanghaiban csak egy valamit néz meg az ember, akkor az The Bund nevezetű hosszú sétáló utca a folyóparton, ahonnan látszik a város híres épületeinek sora. Nagyon érdekes, hogy a folyó egyik oldala, ahol vszínűleg a tőzsde meg régi bankcenterek vannak, akár Európában is lehetne, régi stílusú klasszikus épületekkel, és ha a másik oldalra nézel, akkor azonnal a hightech Ázsiában találod magad. Nagyon sokan voltak, de nagyon kevés európai volt, Márkot a világító szőke hajával, Gergő nyakában ülve mindenki megbámulta és jópáran próbáltak fotózkodni a fiúkkal, de azonnal elbújtak mögénk. Érdekes, hogy nem volt tele mindenféle bóvli vagy kaja árussal, amikre a turisták azonnal rákapnának, se egy lufis, se egy szuvenír bódé, ellenben annál több rendőr volt. Bárcsak beszámolhatnák róla, hogy melyik épület micsoda, de ezt most kihagyjuk, csak élveztük a látványt, és hallgattuk Simon nyávogását, hogy meleg van és mikor csinálunk már valamit, amit ők is élveznek. Gergő meghallotta a feladatot, és elindultunk gyalog egy kinézett meglepi program felé.

Ahogy letértünk egy mellékutcába, már egy sokkal valósabb képet láttunk a városról, és amit kevésbé jól viseltem, hogy nagyon büdös volt mindenhol. Csatorna, pisi és állott víz szag váltotta egymást, mindez vegyítve az iszonyú páratartalommal és a ránk tapadó ruhával… de minden nyavajgás ellenére megérkeztünk egy sétáló utcába, ahol aztán minden volt. Hangos és fényes kifőzdék, világító játékboltok, mindenféle fagyizók. Általános tapasztalás, hogy szinte senki nem beszélt angolul, de különböző fordító gépeket vagy alkalmazásokat használva kommunikáltak. Nehezen találtuk meg, amit kerestünk, így gyorsan betoltunk egy fagyit, hogy feltöltődjenek cukorral, majd sikerült rábukkannunk egy kis táblára egy kapualj liftjénél, hogy Neobio. Gergő nem is tudom hogyan talált rá, de ez egy olyan játszó ház, ami a világ csak ezen felén létezhet… A pasztel menyország gyerekszemmel. Két szinten, minden amit ki lehet találni. Labda medencék, műhavas homokozó, igazi játék autómosó, meredek csúszdák, mászóházak, játékgépek, játékváros, baba rész, hatalmas büfé, játékbolt és automaták, ahol mégtöbb játékot vehetsz. Nem kellett keresni animátort, mindenhol ott termett a fiú, aki minden nagyobb csúszdán lecsúszó gyerek fejére rányomta a kis szivacs bukósisakot, és horzsolást gátló kesztyűt. Folyamatosan apró fehér kis porszívókkal takarítottak és egy labda sem gurgulászott a labdamedencén kívül. Elég drága volt, de abszolút megérte látni, hogy ez ilyen is lehet.

Mire kijöttünk már sötét volt, sietni kellett a szállodába, mert fél9re jött a transzfer, hogy nekiinduljunk az út második etapjának. Fiúk kibírták ébren a felszállást és a vacsit, utána pedig nagyon ügyesen aludtak 5-6 órát, a fennmaradó 3 óra meg már meg se kottyant. Mindenkinek üzenem, aki hosszabb útra megy gyerekkel, kihagyhatatlan a kézzel felpumpálható lábtartó, beteszed a két ülés közé, így fel tudja rakni a lábát, és bár nem, mint az ágyon, de el tud feküdni kicsit... Azt hittem gyötrelem lesz 2x11 óra repülés két gyerekkel, de tényleg semmi gond nem volt. Amikor leszálltunk, na akkor szétcsúsztak :-D Amikor átmentünk az ellenőrzésen, a vámon, vártuk a bőröndöket, még egy ellenőrzésen, ők csúsztak-másztak, rohangáltak és dölöngéltek… de ezért ez is érthető.

Szóval már a szállodában vagyunk Aucklandben, és neki indulunk, hogy 2 nap alatt beszerezzük a kocsikat, bankkártyákat, telefonszámokat, és feltöltsük az egyelőre üres konyhaszekrényt.

Na most már tényleg Russellből fogom írni a következőt 😊

Itt van még több kép az élményekről: