Indulás

Már csak egy nap van az indulásig. Nem igazán lehet ennek a valóságát felfogni, próbálok néha belegondolni, de annyira befogadhatatlanul nagy ez az érzelmi csomag, hogy az ember csak megy tovább, az ezer teendő felé, tudván, hogy egyszer úgy is kijön majd az a nagy adag érzelem, amit most elnyom. De hogyan jutottunk el ide…

Szeptember 2. volt az első nagy sorfordító dátum, amikor Gergő megkapta a munkát. Utána indult a rengeteg papírmunka, várakozás, ismét papírmunka, dobozok pakolása, átnézése. De ameddig nincs az ember kezében a vízum, addig semmi sem 100%, addig nem veszünk repjegyet és a konténert sem tudjuk elindítani. Számolgattunk, és abban lehetett bízni, hogy a szeptember 29-i héten megjöhet a vízum, ha minden faszán megy. Ez esetben rákövetkező héten, az az 6-án indítjuk a konténert, és olyan 9-10-én repülünk. Ki is néztük a járatot, lefoglaltuk a pakoló fiúkat, be volt tervezve Gotthárd okt 1-2-3-ra, kényelmesen. Aztán egyszer csak, két nappal azután, hogy Petra beadta a vízumot, 13-án hétfőn hajnalban éjjel írt, hogy már csak jóváhagyásra vár a vízum, szval a finishben vagyunk. De azt senki nem gondolta, hogy másnap, kedden meg is jön a vízum. Pedig délben megjött az email, hogy Gergő megkapta a vízumot. Már 100%. Na ekkor jött az első gyomorgörcs, hogy ez igaz. Hogy megtörténik. Így cipővásárlás helyett hazasiettünk a fiúkkal, és Gergő olyan 1,5-2 év után végre nem csak teoretikusan nézegette a jegyeket. Megnéztünk minden opciót, minden dátumot okt 10-ig, és az október 5-ei jegyek kiemelkedően olcsók voltak. Ezt azért nehezen emésztette meg a gyomrom, ott ültem mellette, hogy tényleg megnézzünk minden lehetőséget, hogy ne veszítsük el azt a 4 napot, amivel a lelkem tervezett. De nem volt mit tenni, annyira sok pénzről volt szó, hogy elfogadtuk a hamarabbi indulást. Ekkor volt a második gyomorgöcs. Azt hiszem, itt vált mindenkinek igazán valósággá. Az első könnyek, az első nagy sóhajok, azoktól is (tőlem is), akik eddig bátran és bíztatóan álltak mellettünk. De csak egy koccintásnyi idő volt meghatódni, mert újra kellett tervezni mindent. Hamarabb mentünk Gotthárdra, hamarabb indult a konténer, gyorsabban kellett pakolni, és hamarabb búcsúzni.

Akiket érdekel pár logisztikai részlet: egy 20 lábas konténert béreltünk, amibe a cuccokat mama garázsában halmoztuk fel, és messze nem használtuk ki az egész teret, pedig azt hittem tele lesz. Törökbálinton várt minket a konténer, addig a pontig mindent mi intéztünk, ott a bepakolást már a cég intézte. Raklapolták és fóliázták, majd lekötötték a cuccokat. Szeptember 29-én indult, vonattal megy Koperbe a kikötőbe, Malajziában egyszer átpakolják egy másik hajóra, és november végén érkezik meg Aucklandbe. Ott levámolják (bízzunk benne, hogy gond nélkül), majd száguldanak a cuccaink Russell felé, hogy Karácsonyra és mire mama megjön, már otthonosabbá tehessem a lakást.

A lakás. Russellben kellett keresnünk házat, mert fontos volt, hogy Gergő ne ingázzon 40 percet minden nap, ahol mindössze 2 kiadó, 3 hálószobás opciónk volt. Az egyik egy teljesen üres, bútorozatlan lakás, egy ház felső szintje, alatta egy nagy garázs, tároló, és szabadtéri rész. Közel a komphoz a mainlandre, szomszédban a háziakkal. A másik egy holiday park területén egy ház, berendezve, szép fotókkal promózva. Efelé húztunk, mert bíztunk benne, hogy nem kell már a legelején minden bútort és gépet megvennünk, de annyira nem olyan volt, mint a képeken, és annyira nem tudtuk ott elképzelni, hogy egyértelműen a másikat választottuk. Ez is eldőlt. Majd, ha ott vagyunk, és megismertük a terepet, írok róla többet is, mert izgi: esővíz használat, napelemes áram, kályhás fűtés, csirkék és bárányok a szomszédban 😊. De a kanapé, asztal, hűtő, mosó-, szárítógép már úton vannak, a többit majd együtt megoldjuk ott.

Az út. Már régóta kinézett egy járatot Gergő, China Eastern, Budapest – Shanghai; Shanghai – Auckland. Azért szerettük volna ezt, mert így 2x11 óra a repülési idő, míg mondjuk, közelebbi átszálással a második út 18 óra is lehet. Azt azért a gyerekekkel kihagytuk volna :-D. Voltak napok, amikor talált más jó opciót is, de amikor nyomhattuk az entert, akkor ez lett a nyertes, így volt kb 288ezer/fő a jegy. Shanghaiban lesz 18 óránk nappal, emiatt a jegyhez kapunk szállodai szobát is, a bőröndök bent maradhatnak, de mi kicsit kinyúthatjuk a lábainkat, rohangálhatnak a srácok, alhatunk kicsit ágyon. Szerintünk nekik így elviselhetőbb lesz. A repülési idő így is úgy is túlélés lesz velük, nem tervezünk hazajönni minden évben, szval most egy ideig csak egyszer kell rajta átesni. De mondtam Simonnak, hogy a legjobb érzés az lesz, mikor leszállunk Aucklandben 😊. Ott adtunk magunknak három éjszakát, autó vásárlás, telefonszámok, bank kártya, ilyenek, meglátogatjuk Gáborékat is Hamiltonban, és 10-én pénteken indulunk - ekkor már 2 autóval Russelbe, ami 3 óra kb Aucklandtől. Hétvégén még velünk lesz Gergő, aztán ő hétfőn beleveti magát a munkába. A gyerekekkel egy hétig csak ízlelgetjük a helyet, megnézzük a sulit, az ovit, felfedezzük mi-merre, aztán rákövetkező hétfőn, ők is elkezdik a beszokást.

Hogy vagyunk? Erre a legnehezebb válaszolni. Elképesztően fantasztikus és ijesztő érzés, hogy az álmunk, ami hosszú évek óta ott motoszkált bennünk, most valóság. Már nem csak terv. Azt, hogy mit hagyunk itthon, tudjuk. Zsigereimben érzem. Nem véletlenül nem tudok igazán elmerülni ebben az érzésben, mert akkor széthullanék, amit nem lehet csak úgy. Most még nem. Majd a reptéren amikor elköszönök mamától és Zsuzsitól :-D… De inkább azon gondolkodtam, hogy búcsúzni nem is az emberektől búcsúzok, mert mindenkit látni fogok még, hanem az itthoni életünktől. Egy 38 évig tartó időszaktól, amit most magunk mögött hagyunk. Ez nem fog visszajönni. Tegnap hazasétáltam a gyerekekkel azon a környéken, ahol régen, gyerekkoromban mamáékkal mindig sétáltunk. Ma elmentünk még a Vadasparkba. Ezekre a Márk már csak fotókról fog emlékezni. Ahogy ő már papára és Balázsra is csak úgy emlékszik. De, akik most velünk vannak, izgulnak értünk és féltenek minket, azoktól csak egy időre köszönünk el. Nem hinném, hogy 20-25éves barátságok megszűnnének, mert online vagyunk. Sokszor nehéz lesz, más lesz, de a lényeg, hogy a gyerekeknek is más lesz Új-Zélandon felnőni. Ez lebeg a szemünk előtt.

Szóval holnapután repülünk. Fejemben káosz, lelkemben minden jó és rossz egyszerre. Holnap még egyet koccintunk, és a következő írást már a russelli teraszunkon fogom írni.