work visa és munkakeresés

Hátha tényleg érdekel valakit, akinek még nem mondtuk el, hogy hogyan is sikerült kiköltöznünk Új-Zélandra. Biztos sok különböző út van, nekünk így sikerült.

Itt a munkavízumot a munkáltatóhoz kötik. Ez azt jelenti hogy előbb munkát kell találnod, és ők szponzorálják a vízumot. Nekik nem kerül sok pénzbe, és valamennyit (nem annyira vészes) nekünk is fizetni kell. Ez régebben nagyon könnyen ment, befogadó ország (Ausztrália sokkal szigorúbb), Marlboroughba (déli sziget északi része - borvidék) akartunk menni, azt gondoltuk, hogy maximum ha nehezebben megy a munkakeresés, akkor a helyszínben hozunk kompromisszumot, de gond nem lesz.

Az otthoni munkáink meg a gyerekek tanévei miatt muszáj volt valamiféle kívánt időzítést összerakni, még akkor is ha tudtuk, minden attól függ, hogy találunk-e munkát. Februárban ültünk le először a gép elé ezen dolgozni, május végéig szóltak a munkaszerződéseink, és utána a készülődésre (költözés és munkakeresés) fókuszálunk, hogy a nyári szünet alatt el tudjunk indulni.

Az első bökkenő ezzel a tervvel, hogy heteken át egy árva választ nem kaptunk senkitől. Az itteni téli szezon kezdetén indultunk neki a keresésnek, ami a lehető legrosszabb időszak. Illetve a munkáink mellett heti egy estét tudtunk munkakereséssel tölteni, ami finoman szólva sem elég. Találtunk egy magyar, Aucklandben élő letelepedési ügynököt, akitől kicsit tájékozottabbak lettünk. Új-Zélandot is elérte a recesszió, jobb oldali kormány van, a munkáltatók nem nyitottak a szponzorációra, es a vendéglátás is pang. Szval a kilátások nem lettek jobbak.

A keresés első fázisában mindketten néztünk munkákat. Az itteni profession.hu a seek.co.nz, ami egy nagyon jó oldal, de valószínű mindenki előre beállított szűrőkkel keres rajta munkaerőt, mert még csak nemleges válaszokat sem kaptunk. Be kellett jelölni, hogy szponzorációra van szükségünk és így helyből kiestünk a versenyből.

Közben eljött a május vége, kipakoltuk a lakást, átköltöztünk anyukámhoz, de még semmi. Elmondtuk a fiúknak és kiadtuk a lakást, de még mindig semmi. Egy ígéretes interjúja volt Gergőnek, mert rájött hogy, ha olyan álláshirdető portált talál, ahol egy adott személy email címére ír, akkor talán jön válasz. Kerestük a seek-en a munkát, de ahol csak lehetett a helynek írtunk közvetlenül. Nyár második felére azért már elég kétségbeesettnek tűnt a helyzet, éltük fel a pénzünket, de mi még nem estünk bele, kitartottunk, és nyugtattuk magunkat hogy úgy lesz ahogy lennie kell. 

Minden a munka köré épül így az itteni élet semmilyen más aspektusával nem tudtunk haladni. Lakást/házat ott kell keresni, ahol munkát kapunk. Ugyan ez igaz Simon iskolájára. Itt ugyanúgy körzetes rendszer van mint otthon, szóval a lakhelyünk szerinti általános suliba mindenképp felveszik, ez fontos szempont a lakhely keresésben. (Itt Russellben egy suli van, szóval nem sokat tanakodtunk hova fog járni:-). Itt a gyerekek nem tankötelesek 5 éves koruk alatt, szóval Márknak fizetős ovi sok helyen van. És csak picit több mint egy évet kell fizetni, utána megy suliba. 

Július közepére, Gergő olyan 300adik jelentkezése környékére találtunk egy tuti B tervet: ha visszamegyek egyetemre egy Master képzésre akkor megkapjuk a kellő vízumokat, és itt helyben tudjuk folytatni a munkakeresést. Nem ideális, nagyon sok plusz pénz, elég bizonytalan így letelepedni és tanulni se akartam volna újra, de egy lépéssel közelebb vitt volna a célhoz. De szerencsére pont ekkor talált rá Gergő egy oldalra, azon belül egy recruiter-re, Kellyre aki végre vette a fáradtságot, elolvasta amikkel Gergő zaklatta, és megtalálta számára ezt a munkát. 3 kör interjú, egy személyesen Londonban, és végül megkapta a munkát. Utána már csak papírmunka volt minden. De ha ő nincs, akkor messze nem biztos, hogy sikerül az egész. 

Nem tudom ezt lehet-e úgy, ha nem teszed fel rá mindened. Nekünk kellett ez a push, hogy ne legyen más út. Bármilyen felelőtlennek is tűnt, tudtuk hogy igazi veszélyben nem vagyunk, mamának köszönhetően nem maradunk otthon nélkül, bárhogy is alakul. Szinte hihetetlen hogy az utolsó pillanatban úgy jött össze, hogy nem kellett valós kompromisszumokat meghozni. Gyönyörű helyen vagyunk, óceán mellett és Gergő egy nagyon elismert helyen dolgozhat vezetőként.

Ha minden jól megy, a köv lépés a letelepedési kérvény. Ez már pontrendszer alapján történik. Köszönhetően a régi 5 éves egyetemi rendszernek és a két szakos diplomámnak, itt 2 master diplomám van, így mindössze 1 évnyi 8 órás munkaviszonyra van szükségem ahhoz, hogy beadhassam a papírokat. Ha ez így lesz, akkor utána jöhet a házvásárlás és a szabad munkavállalás :-)

Berendezkedés

Ott tartottunk, hogy leszálltunk Aucklandben. Mikor foglaltuk a jegyet és a szállásokat, egy pillanat alatt összeállt az időzítés: 3 éjszakát töltünk Aucklandben, így van 2 teljesen napunk minden elintézendőre, majd pénteken, 10-én délelőtt elindulunk Russellbe, hogy berendezkedjünk egy hétvége alatt, és Gergő hétfőn elkezdhessen dolgozni.

Az elintézendők: 2 autó, bank kártyák, nekem telefon előfizetés, és az üres házba szükséges kellékek megvétele. Plusz mindenképp meg akartunk Gáborékat látogatni Hamiltonban, mert innen csak egy órányira voltunk tőlük, Russell már messzebb lesz. Leírok pár uncsi részletet is, hátha valakit érdekel, hogy ezek, hogy működnek itt. Az első és legfontosabb, hogy autót vegyünk, hogy ne kelljen Auckland csúcsforgalmában taxizgatni. Gergő már hónapok óta bújta a Trademe oldalt (ez a helyi Jófogás mondjuk) és tudtuk, hogy kb mit akarunk. Ott töltöttünk 2,5 órát a kinézett kereskedésben, végül kicsit többet költöttünk, mint gondoltuk, de elégedetten jöttünk el: meglett egy 7 üléses Odyssey, amit akartunk, meg nekem egy másik Honda Shuttle, ami nem is olyan régi, és tök jó vezetni. Biztosítássokkal együtt 2ezer dollárt fizettünk (kb 4M ft), ott helyben a kereskedésben átírták a nevünkre, az ég világon semmi egyéb teendőnk nem volt és nekiindultunk a jobb oldali forgalomnak immár a saját autónkkal.

Minden mást is elintéztünk: lett számom, Gergőnek céges, mindkettőnknek korlátlan az adatforgalma (szóval végtelen mennyiséget tudunk majd video chatelni :-D), már az új-zélandi ANZs bankkártyánkat használjuk és - bár két körben - de a lakás alapvető kellékeit is megvettük. Itt ez egy könnyebb kérdés, van 2-3 márka ahol hasonlóan az IKEA-hoz mindent meg tudsz venni, sőt annál még többet is, a legolcsóbb a Warehouse, de decemberben nyílik az IKEA is. A matrac kérdés nehéz volt, hogy ne legyen egy vagyon, el is tudjuk rögtön vinni, és kényelmes is legyen, de Gergő kutató munkája mindig meghozza a megoldást, így ezt is megugrottuk.

Utolsó délután lementünk Hamiltonba, hogy találkozzunk Gáborékkal. Majdnem lemondtuk, mert megcsúsztunk az idővel és nagyon-nagyon fáradtak voltunk a yetlagtől, de végül nagyon jó volt barátokkal találkozni. Simon azonnal barátkozott Attilával, a kisfiúkkal, aki nem beszél magyarul, és tök jól elvoltak. Láthatóan feltöltötte ez az élmény, kivirult, mintha magabiztossággal töltötte volna el.

A mellett, hogy nagyon végrehajtó üzemmódban voltunk végig Gergővel, tele listákkal és teendőkkel, nagyon meg is terhelt mindenkit a yetlag. Nem gondoltam volna. Az alvási etapok pont jól jöttek ki, nem volt gond nappal ébren lenni, este elaludni, de éjjel nagyon rosszul aludt mindenki. Simon az első 2 éjszaka ébren volt 2-4 között, így nyilván mi is. Én kicsit jobban hozzá vagyok ehhez szokva, de Gergőt eléggé megborította. A gyerekek hősiesen (inkább nyavajogva és rosszalkodva) viselték a sok kötelező programot, nehéz volt türelmes maradni, még úgy is ha az ember tudja, hogy okkal vannak megőrülve. Mindegy, tudtuk, hogy az átmenet hamarosan elmúlik, és kicsit minden lecsillapodik ha megérkezünk Russellbe.

Péntek reggel mindkét autót megtömve holmikkal, matracokkal, ágykerettel és 8 bőrönddel indultunk neki Northlandnek. Ahogy haladtunk kifelé a városból, csökkent a forgalom, oldódott a feszültség és az extra figyelem – csak meg kell szokni ezt a jobb oldali közlekedést – szépen lassan kizöldült minden és még a nap is kisütött. Fellélegeztem, és hagytam, hogy átjárjon a látvány. Na meg persze pont a Whole new world szólt a youtube lejátszási listámon, így végre sírni is tudtam egy nagyot, jól esett. Úticélunk: Russel, Bay of Island – Northland régió.

Sok turista kihagyja ezt a részt, evidens Aucklandtől délre elindulni, ahol a sok izgi, geotermikus vagy hobbitos látni való van, de nekünk Gergővel az egyik legemlékezetesebb élmény maradt az országnak ez a része. Subtrópusi a klíma, most tavasz közepén van 18-22 fok attól függően h süt-e a nap, nyáron 30-35 ami az óceán közelsége miatt sokkal elviselhetőbb, télen pedig 10 fok körül, sok esővel. Buja növényzet, élénk zöld dombok, birkák, tehetnek és homokos partok. Nyugatra a Tasman-tenger, keletre a Csendes-óceán a kettő között kb 1-3 óra a távolság, olyan 80-100 km, attól függően, hol vagy. Ahogy haladunk fel az északi csúcs, Cape Reigna felé, szűkül a földnyelv, és egyszer csak összeér a tenger és az óceán. De erről majd írok később, mikor megnézzük a fiúkkal. A Bay of Islands régió a Csendes-óceán partján fekszik, 144 kis sziget alkotja. Kedvelt nyaraló helye a helyieknek, mert Aucklandtől csak 3 órányira van. Russell kisvárosa - az első telepes város - egy kis félszigeten fekszik, amit komppal (vagy nagyon nagy kerülővel murvás úton) lehet elérni a szárazföldről. Gazdag kis üdülő város, körbe véve dombokkal és öblökkel. Két komp van, egy gyalogos Russell – Paihia városa között, és egy autós Okiato és Opua között. Mi a félszigeten lakunk, hogy Gergőnek kevesebbet kelljen ingáznia, 13 percnyire a munkahelyétől. Egészen máshogy érzékeljük itt a távolságokat, ugyanennyit kell autózni mondjuk BP-en otthonról a Simon sulijáig, de itt vezetés közben valahogy többnek tűnik, vszínű a kanyarok és meredekségnek köszönhetően. Történelmileg fontos ez a régió, itt írták alá a Waitangi szerződést, amiben elfogadták a maorik az angol fennhatóságot. A mai napig ez az egyik legnagyobb nemzeti ünnepük, és megtelik az egész régió amikor jön a Waitangi day.

A komp nem olcsó mulatság, még lakossági kártyával is mondjuk 2500 ft egy oda-vissza út, szóval az ember azért végig gondolja a logisztikát, hogy mikor merre megy. Megtaláltuk a házat, nagyon kedvesek, akiktől béreljük, és sokkal jobb minden, mint a képeken. Jól van szigetelve, így egyelőre csak hajnalra hűl ki, minkét oldalt látjuk a vizet, és bár kicsik a hálószobák, de mindenkinek van helye. Első 3 éjjel egy szobában aludtunk négyen, de tegnap berendeztük a fiúk szobáját együtt (egyelőre még csak a két matraccal, mert minden más a konténerben jön😊 ) és ma már ott ébredtek. Megkapták a beígért hatalmas Hotwheels Ultimate garázst, kipakoltam az összes bőröndöt, lett étkezőnk és tegnap már a hűtő is megjött. Szóval szépen lassan összeáll minden, decemberig üzemelünk kicsit üresnek tűnő lakásban, de legalább annál jobban várjuk majd, hogy megérkezzen a konténer és valóban berendezzük az otthonunkat. Vasárnap, Gergő munkája előtti utolsó nap, végre nem a teendőink lástájával voltunk elfoglalva, hanem csak élveztük a helyet. Autóztunk a félszigeten, megnéztük az éttermet, bementünk Russellbe és élveztük a várost. Simon a mólón azonnal összebarátkozott egy idős horgászó párral, és fogott is egy halat😊 Megkerestük a homokos partot, ami gyönyörű és ebédeltünk a szomszéd borászatban.

És kezdünk tényleg jól lenni. Még nem tudom milyen lesz itt élni, de itt lenni nagyon jó. Még felhős időben is 😊. Nyilván sokmindenért izgulunk még. Gergő rég kezdett új munkahelyen, és ez egészen más, mint a Felix. Simon egyszerre izgul és fél, hogy milyen lesz a suli, és ettől sokszor megbolondul, de próbálunk többet beszélgetni. Vagy nagyon jól eljátszanak egymással, ami leginkább közös rohangálást és kiabálást jelent, vagy ölik egymást, de azt hiszem ez otthon is így lenne. Kezdünk lelkileg megnyugodni egy kicsit, és kialakítani a mindennapi rutinokat. Nekünk még van egy hetünk itthon hárman, Gergő már dolgozik. A héten sok izgi dolog történik: megnézzük a sulit, az ovit, átkompozunk Paihiába, és megszokjuk újra, hogy Gergő nincs itthon. De ezekről majd írok, ha vége a hétnek. Ja és ma reggel láttunk papagájokat az erkélyünkről😊.

 Még több kép:

Budapest-Shanghai-Auckland

Előző bejegyzés utolsó sorát meghazudtolva mégsem a russelli verandánkról jelentkezem most, mert úgy éreztem érdemes beszámolni az elmúlt három napunkról, annyira szuper, érdekes és fárasztó volt.

Nagyon nagy hajrá volt az utolsó pár nap pakolás. A repjegyekhez mindenkinek járt /fő: 2db 23kg feladott poggyász, 1 db 7kg-os gurulós kisbőrönd és egy kézi táska/háti. A célkitűzésünk 6 nagy táska, két gurulós bőrönd és mindenkinek egy háti volt. Ezt csak 3 táskával léptem túl szombat estére :-D. De a lényeg, hogy befértünk és egyelőre úgy tűnik, hogy nem hagytunk otthon semmi fontosat. Sokat agyaltunk rajta, hogy szeretnénk-e a legfontosabb emberektől a reptéren elköszönni vagy sem, és őszintén szólva nagyon tartottam tőle. Attól, hogy ott jön ki minden eddig nem megélt sírás, attól, hogy a fiúk csak mégjobban megőrülnek a társaságtól és leginkább attól, hogy nem fogok tudni arra figyelni, amire akarok: hogy rendben bechekkoljunk és elinduljunk. De itt, mindenki előtt megkövetem saját magam, a legjobb dolog volt, hogy végül ott volt a család pici része, lekötötték a fiúkat, segítették tolni a három kocsit, stb. Szóval ezúton is köszönjük 😊.

Nagy izgatottsággal, kis sírással integettünk a kapuból és indultunk el erre a 2 napos útra (na meg az életre szóló kalandra). Mint egyszer már írtam, Gergő nagyon sok opciót nézett a repjegyre, és nagyon-nagyon jól döntöttünk, hogy végül ezt az egy átszállást, 18 órás layovert választottuk. Az első út alatt semmit nem aludtak a fiúk (Márk 1 órát felszálláskor..), de nagyon ügyesen viselték, jól jön ilyenkor ha az ember gyereke bármeddig tud mesét nézni :-D A végére fáradtak el, de végül eljutottunk kb reggel 6-ra a repjegyünk mellé kapott szállásra. Függönyöket gyorsan behúztuk és végre mindenki, ágyban – nem ülésben!! – aludt egy nagyot. Olyan 12-1 felé ébredtünk, Gergő szerzett mekit ebédre, hogy a gyerekek kedvében járjunk, aztán megbeszéltük, hogy van kb 2 óránk valamit megnézni a városból. Nem gondoltam, hogy igényem lesz külön írnom róla, de ez a két óra nagyon érdekes volt. Nem érzem, hogy tovább maradtam volna, de nagyon jó érzés volt a két hosszú út között csinálni valamit.

Ha Shanghaiban csak egy valamit néz meg az ember, akkor az The Bund nevezetű hosszú sétáló utca a folyóparton, ahonnan látszik a város híres épületeinek sora. Nagyon érdekes, hogy a folyó egyik oldala, ahol vszínűleg a tőzsde meg régi bankcenterek vannak, akár Európában is lehetne, régi stílusú klasszikus épületekkel, és ha a másik oldalra nézel, akkor azonnal a hightech Ázsiában találod magad. Nagyon sokan voltak, de nagyon kevés európai volt, Márkot a világító szőke hajával, Gergő nyakában ülve mindenki megbámulta és jópáran próbáltak fotózkodni a fiúkkal, de azonnal elbújtak mögénk. Érdekes, hogy nem volt tele mindenféle bóvli vagy kaja árussal, amikre a turisták azonnal rákapnának, se egy lufis, se egy szuvenír bódé, ellenben annál több rendőr volt. Bárcsak beszámolhatnák róla, hogy melyik épület micsoda, de ezt most kihagyjuk, csak élveztük a látványt, és hallgattuk Simon nyávogását, hogy meleg van és mikor csinálunk már valamit, amit ők is élveznek. Gergő meghallotta a feladatot, és elindultunk gyalog egy kinézett meglepi program felé.

Ahogy letértünk egy mellékutcába, már egy sokkal valósabb képet láttunk a városról, és amit kevésbé jól viseltem, hogy nagyon büdös volt mindenhol. Csatorna, pisi és állott víz szag váltotta egymást, mindez vegyítve az iszonyú páratartalommal és a ránk tapadó ruhával… de minden nyavajgás ellenére megérkeztünk egy sétáló utcába, ahol aztán minden volt. Hangos és fényes kifőzdék, világító játékboltok, mindenféle fagyizók. Általános tapasztalás, hogy szinte senki nem beszélt angolul, de különböző fordító gépeket vagy alkalmazásokat használva kommunikáltak. Nehezen találtuk meg, amit kerestünk, így gyorsan betoltunk egy fagyit, hogy feltöltődjenek cukorral, majd sikerült rábukkannunk egy kis táblára egy kapualj liftjénél, hogy Neobio. Gergő nem is tudom hogyan talált rá, de ez egy olyan játszó ház, ami a világ csak ezen felén létezhet…  A pasztel menyország gyerekszemmel. Két szinten, minden amit ki lehet találni. Labda medencék, műhavas homokozó, igazi játék autómosó, meredek csúszdák, mászóházak, játékgépek, játékváros, baba rész, hatalmas büfé, játékbolt és automaták, ahol mégtöbb játékot vehetsz. Nem kellett keresni animátort, mindenhol ott termett a fiú, aki minden nagyobb csúszdán lecsúszó gyerek fejére rányomta a kis szivacs bukósisakot, és horzsolást gátló kesztyűt. Folyamatosan apró fehér kis porszívókkal takarítottak és egy labda sem gurgulászott a labdamedencén kívül. Elég drága volt, de abszolút megérte látni, hogy ez ilyen is lehet.

Mire kijöttünk már sötét volt, sietni kellett a szállodába, mert fél9re jött a transzfer, hogy nekiinduljunk az út második etapjának. Fiúk kibírták ébren a felszállást és a vacsit, utána pedig nagyon ügyesen aludtak 5-6 órát, a fennmaradó 3 óra meg már meg se kottyant. Mindenkinek üzenem, aki hosszabb útra megy gyerekkel, kihagyhatatlan a kézzel felpumpálható lábtartó, beteszed a két ülés közé, így fel tudja rakni a lábát, és bár nem, mint az ágyon, de el tud feküdni kicsit... Azt hittem gyötrelem lesz 2x11 óra repülés két gyerekkel, de tényleg semmi gond nem volt. Amikor leszálltunk, na akkor szétcsúsztak :-D Amikor átmentünk az ellenőrzésen, a vámon, vártuk a bőröndöket, még egy ellenőrzésen, ők csúsztak-másztak, rohangáltak és dölöngéltek… de ezért ez is érthető.

Szóval már a szállodában vagyunk Aucklandben, és neki indulunk, hogy 2 nap alatt beszerezzük a kocsikat, bankkártyákat, telefonszámokat, és feltöltsük az egyelőre üres konyhaszekrényt.

Na most már tényleg Russellből fogom írni a következőt 😊

Itt van még több kép az élményekről:

Indulás

Már csak egy nap van az indulásig. Nem igazán lehet ennek a valóságát felfogni, próbálok néha belegondolni, de annyira befogadhatatlanul nagy ez az érzelmi csomag, hogy az ember csak megy tovább, az ezer teendő felé, tudván, hogy egyszer úgy is kijön majd az a nagy adag érzelem, amit most elnyom. De hogyan jutottunk el ide…

Szeptember 2. volt az első nagy sorfordító dátum, amikor Gergő megkapta a munkát. Utána indult a rengeteg papírmunka, várakozás, ismét papírmunka, dobozok pakolása, átnézése. De ameddig nincs az ember kezében a vízum, addig semmi sem 100%, addig nem veszünk repjegyet és a konténert sem tudjuk elindítani. Számolgattunk, és abban lehetett bízni, hogy a szeptember 29-i héten megjöhet a vízum, ha minden faszán megy. Ez esetben rákövetkező héten, az az 6-án indítjuk a konténert, és olyan 9-10-én repülünk. Ki is néztük a járatot, lefoglaltuk a pakoló fiúkat, be volt tervezve Gotthárd okt 1-2-3-ra, kényelmesen. Aztán egyszer csak, két nappal azután, hogy Petra beadta a vízumot, 13-án hétfőn hajnalban éjjel írt, hogy már csak jóváhagyásra vár a vízum, szval a finishben vagyunk. De azt senki nem gondolta, hogy másnap, kedden meg is jön a vízum. Pedig délben megjött az email, hogy Gergő megkapta a vízumot. Már 100%. Na ekkor jött az első gyomorgörcs, hogy ez igaz. Hogy megtörténik. Így cipővásárlás helyett hazasiettünk a fiúkkal, és Gergő olyan 1,5-2 év után végre nem csak teoretikusan nézegette a jegyeket. Megnéztünk minden opciót, minden dátumot okt 10-ig, és az október 5-ei jegyek kiemelkedően olcsók voltak. Ezt azért nehezen emésztette meg a gyomrom, ott ültem mellette, hogy tényleg megnézzünk minden lehetőséget, hogy ne veszítsük el azt a 4 napot, amivel a lelkem tervezett. De nem volt mit tenni, annyira sok pénzről volt szó, hogy elfogadtuk a hamarabbi indulást. Ekkor volt a második gyomorgöcs. Azt hiszem, itt vált mindenkinek igazán valósággá. Az első könnyek, az első nagy sóhajok, azoktól is (tőlem is), akik eddig bátran és bíztatóan álltak mellettünk. De csak egy koccintásnyi idő volt meghatódni, mert újra kellett tervezni mindent. Hamarabb mentünk Gotthárdra, hamarabb indult a konténer, gyorsabban kellett pakolni, és hamarabb búcsúzni.

Akiket érdekel pár logisztikai részlet: egy 20 lábas konténert béreltünk, amibe a cuccokat mama garázsában halmoztuk fel, és messze nem használtuk ki az egész teret, pedig azt hittem tele lesz. Törökbálinton várt minket a konténer, addig a pontig mindent mi intéztünk, ott a bepakolást már a cég intézte. Raklapolták és fóliázták, majd lekötötték a cuccokat. Szeptember 29-én indult, vonattal megy Koperbe a kikötőbe, Malajziában egyszer átpakolják egy másik hajóra, és november végén érkezik meg Aucklandbe. Ott levámolják (bízzunk benne, hogy gond nélkül), majd száguldanak a cuccaink Russell felé, hogy Karácsonyra és mire mama megjön, már otthonosabbá tehessem a lakást.

A lakás. Russellben kellett keresnünk házat, mert fontos volt, hogy Gergő ne ingázzon 40 percet minden nap, ahol mindössze 2 kiadó, 3 hálószobás opciónk volt. Az egyik egy teljesen üres, bútorozatlan lakás, egy ház felső szintje, alatta egy nagy garázs, tároló, és szabadtéri rész. Közel a komphoz a mainlandre, szomszédban a háziakkal. A másik egy holiday park területén egy ház, berendezve, szép fotókkal promózva. Efelé húztunk, mert bíztunk benne, hogy nem kell már a legelején minden bútort és gépet megvennünk, de annyira nem olyan volt, mint a képeken, és annyira nem tudtuk ott elképzelni, hogy egyértelműen a másikat választottuk. Ez is eldőlt. Majd, ha ott vagyunk, és megismertük a terepet, írok róla többet is, mert izgi: esővíz használat, napelemes áram, kályhás fűtés, csirkék és bárányok a szomszédban 😊. De a kanapé, asztal, hűtő, mosó-, szárítógép már úton vannak, a többit majd együtt megoldjuk ott.

Az út. Már régóta kinézett egy járatot Gergő, China Eastern, Budapest – Shanghai; Shanghai – Auckland. Azért szerettük volna ezt, mert így 2x11 óra a repülési idő, míg mondjuk, közelebbi átszálással a második út 18 óra is lehet. Azt azért a gyerekekkel kihagytuk volna :-D. Voltak napok, amikor talált más jó opciót is, de amikor nyomhattuk az entert, akkor ez lett a nyertes, így volt kb 288ezer/fő a jegy. Shanghaiban lesz 18 óránk nappal, emiatt a jegyhez kapunk szállodai szobát is, a bőröndök bent maradhatnak, de mi kicsit kinyúthatjuk a lábainkat, rohangálhatnak a srácok, alhatunk kicsit ágyon. Szerintünk nekik így elviselhetőbb lesz. A repülési idő így is úgy is túlélés lesz velük, nem tervezünk hazajönni minden évben, szval most egy ideig csak egyszer kell rajta átesni. De mondtam Simonnak, hogy a legjobb érzés az lesz, mikor leszállunk Aucklandben 😊. Ott adtunk magunknak három éjszakát, autó vásárlás, telefonszámok, bank kártya, ilyenek, meglátogatjuk Gáborékat is Hamiltonban, és 10-én pénteken indulunk - ekkor már 2 autóval Russelbe, ami 3 óra kb Aucklandtől. Hétvégén még velünk lesz Gergő, aztán ő hétfőn beleveti magát a munkába. A gyerekekkel egy hétig csak ízlelgetjük a helyet, megnézzük a sulit, az ovit, felfedezzük mi-merre, aztán rákövetkező hétfőn, ők is elkezdik a beszokást.

Hogy vagyunk? Erre a legnehezebb válaszolni. Elképesztően fantasztikus és ijesztő érzés, hogy az álmunk, ami hosszú évek óta ott motoszkált bennünk, most valóság. Már nem csak terv. Azt, hogy mit hagyunk itthon, tudjuk. Zsigereimben érzem. Nem véletlenül nem tudok igazán elmerülni ebben az érzésben, mert akkor széthullanék, amit nem lehet csak úgy. Most még nem. Majd a reptéren amikor elköszönök mamától és Zsuzsitól :-D… De inkább azon gondolkodtam, hogy búcsúzni nem is az emberektől búcsúzok, mert mindenkit látni fogok még, hanem az itthoni életünktől. Egy 38 évig tartó időszaktól, amit most magunk mögött hagyunk. Ez nem fog visszajönni. Tegnap hazasétáltam a gyerekekkel azon a környéken, ahol régen, gyerekkoromban mamáékkal mindig sétáltunk. Ma elmentünk még a Vadasparkba. Ezekre a Márk már csak fotókról fog emlékezni. Ahogy ő már papára és Balázsra is csak úgy emlékszik. De, akik most velünk vannak, izgulnak értünk és féltenek minket, azoktól csak egy időre köszönünk el. Nem hinném, hogy 20-25éves barátságok megszűnnének, mert online vagyunk. Sokszor nehéz lesz, más lesz, de a lényeg, hogy a gyerekeknek is más lesz Új-Zélandon felnőni. Ez lebeg a szemünk előtt.

Szóval holnapután repülünk. Fejemben káosz, lelkemben minden jó és rossz egyszerre. Holnap még egyet koccintunk, és a következő írást már a russelli teraszunkon fogom írni.  

Újra itt, mert újra utazunk

Idén 10 éve indultunk neki a világnak, akkor ketten Gergővel. Életünk egyik legmeghatározóbb éve volt, és nem csak a rengeteg élmény és gyönyörű tájak miatt, hanem mert Új-Zéland olyan nyomott hagyott bennünk, amit azóta sem tudtunk kitörölni. A motoszkáló érzés, hogy húz vissza a lelkünk, mindig is ott volt. De ahogy az lenni szokott, az élet körbe szőtte ezt, és egy pár évig megmaradt csak vágynak. Voltak időszakok, amikor többet álmodoztunk róla, mint máskor, voltak időszakok, amikor beszélni sem akartam róla, mert görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól, hogy itt hagyjam mamát Balázzsal. Aztán egy borzasztó hajnalon, mikor úton voltunk a Balázst gyászoló mamához, úgy döntöttünk, hogy már nincs, ami visszatartson minket. Ez az utazás ott kezdődött el.

Nagyon sokat segít egy ilyen ugrásban, ha az ember minél többet beszél róla. Egyre több ember tudta, még ha nem is hitte, és bár adtunk a munkánknak még egy évet és Simonnak, hogy megszokja az angol nyelvet, de a gondolat, hogy Új-Zélandon folytassuk az életünket kezdett egyre mélyebb gyökeret ereszteni. Nehéz volt mamával beszélni róla, de már rávettem magam. Nehéz volt titokban tartani a fiúk előtt, de tudtuk, hogy egy vágyat nem ér nekik elmondani. A mindennapi életünkből nem volt könnyű ennek a gondolatnak időt és energiát szánni, de szépen lassan összeállt, hogy mit akarunk. Megvolt a deadline, május végén abbahagyjuk a munkát, és teljes figyelmünkkel erre koncentrálunk. Nem is tudom, hogy lehetett volna másként, ezt munka mellett nem tudtuk volna megteremteni. Az elmúlt 3 hónap hullámvasútában kipakoltuk a lakást, átköltöztünk mamához, elmondtuk a fiúknak, kiadtuk a lakást, de még mindig csak rendíthetetlenül (leginkább Gergő részéről) kerestük a munkát. Közben kiderült, hogy nem olyan könnyű ez, mint gondoltuk. A vágyunk az lett volna, hogy Marlboroughba költözhessünk, de egy idő után láttuk, hogy oda költözünk, ahol munkát kapunk. De így se jöttek a válaszok. A recesszió és munkaerő piaci kínlódás Új-Zélandot is elérte, nagyon nehezen veszik rá magukat a munkáltatók, hogy munkavízumot szponzoráljanak. Válaszok hiányában, megszületett a B terv: ha egyikünk elkezd kint egy Master képzést, ahhoz megkapjuk a megfelelő munkavízumokat is, csak pénz kell hozzá és egy nyelvvizsga. Ezt is előteremtettük. Egyre mélyebben benne voltunk, egyre visszafordíthatatlanabb volt az elköteleződésünk, de most már tudjuk, hogy ez máshogy nem is megy. A kívülről felelőtlennek tűnő lépések sokak számára hihetetlenek voltak, bátrak vagy esztelenek. De mamának köszönhetően igazi rizikó nem volt, tudtuk, bármi történik is, a gyerekek biztonságos helyen vannak, a legrosszabb, ami történhet, hogy fel kell adnunk az álmunkat, de szerencsére kitartottunk. Augusztus közepén a tanulmányi vízumnak köszönhetően azt végre ki tudtuk mondani, hogy biztos elindulunk októberben. Bevallom, nagyon nem akartam visszamenni tanulni, de ha ezen múlik, akkor bevállalom – gondoltam. És ekkor Gergő rátalált egy olyan munkaközvetítő oldalra, ahol végre egy személynek tudott írni, aki vette a fáradtságot, elolvasta, amiket küldtünk, és leültnek beszélni. Neki köszönhetjük, hogy egy olyan munka felé irányította Gergőt, amiben már nem is reménykedtünk. Három kör interjún volt túl, amikor végre megkaptuk az emailt, hogy felajánlják neki a pozíciót.

Az úti cél: Lindis Group - Sage Restaurant, Bay of Islands. Azt kell tudni, hogy amikor legelőször leültünk még februárban, hogy írjunk a nagy hospo csoportoknak Új-Zélandon, akkor ez a hely megigézett. Emlékszem amikor nézegettem az oldalt, és azt éreztem (mondtam is), hogy talán mégsem csak Marlboroughban tudom elképzelni. És most ide megyünk.

A gyerekek hihetetlen mód teljesítették ezt a nagyon bizonytalan időszakot, egész nyáron izgatottan kérdezgették, hogy áll a munkakeresés, ha valamit nem értettek akkor beszélgettünk sokat, elfogadták, hogy a féltve őrzött játékaik nagy része dobozokban van, és újságolják mindenkinek, hogy Új-Zélandra megyünk. Biztosan sokat segít az előre beígért Hot Wheels Ultimate Garázs is, de azt gondolom, hogy ott van bennük a mi utazó vágyunk is.

Most, hogy az életünk immár 3 hónapja dobozokban van, végre az utazást tervezzük. Várjuk a papírmunka fejleményeket, megkapta Gergő a munkaszerződést, újra dobozolunk, immár minden maradékot, már nincs más hátra, mint a mégnagyobb ismeretlen. Nézzük a házakat, nézzük a kocsikat, nézzük a repjegyeket, matracokat, hűtőt, mosógépet, hogy amikor végre megérkezik a papír, hogy van érvényes vízumunk, már csak az entert kelljen nyomni. Egy pillanatra, mikor megkapta a munkát olyan érzés volt, hogy végre megvagyunk, de aztán nagyon hamar rájöttünk, hogy a java most jön.

Tervezek itt hírt adni mindenről. Egyrészt – pszichológus hiányában – terápiás jelleggel is szükségem van rá, hogy írjak, másrészt a hosszú évek terápiájának köszönhetően tudom, hogy vannak sokak, akik szeretnek, aggódnak értünk, és bíznak benne, hogy szerencsésen alakul az életünk. Nem minden napfényes, tudom, hogy nehéz lesz itt hagyni az embereket. A 38 évemből benne van 20-25 év, hogy olyan barátaim vannak, akik mellett sosem éreztem magam elszigetelten a világtól. De pont ezek miatt a barátságok miatt és mama bizalma miatt tudom, hogy ezek megmaradnak majd a világ másik felén is. Sokminden más lesz, lesznek nehéz időszakok, szükségem lesz sok video call-ra, de a vágy, hogy reggel kimenjek a teraszra és Új-Zélandot lássam, és hogy a gyerekek számára az legyen az otthon, most erősebb mindennél.

Szóval hamarosan jelentkezem!

Extraordinary together

Két ember, két kontinens, nyolc hónap, hat repülő, két autó és több mint 20.000 kilométer.

Így indult 2015 szeptemberében. De mint az életben sokszor, máshogy alakult kalandunk. Az utazás, az élmények és csodák, amiket láttunk és átéltünk marasztaltak minket. 1 év alatt két hónapot töltöttünk Amerika 18 államában, 9 hónapig élveztük Új-Zéland csodáit majd 1 hónapig araszoltunk hazafelé Ausztrália, Bali és Thaiföldön keresztül.

Megtanultunk együtt dönteni, együtt elveszni és együtt utat keresni. Találkoztunk emberekkel, akiket ugyanolyan élményként raktároztunk el, mint minden egyes vízesést, kilátást és fókát. Nem hinném, hogy valaha is halványulni fog Utah végtelen tájának a lenyűgöző látványa, Új-Zéland élővilágának csodája vagy akár Melbourne és Sydney fantasztikus atmoszférája. Amit a leginkább megtanultunk, hogy nincs olyan hely és kultúra a földön, amit nem érdemes átélni. Mindenhova visszamennénk, ahol jártunk és az úti célok listája mérhetetlenül nőtt. Már tudjuk, hogy ketten bármikor bárhova elmerészkednénk.  Sokszor tanakodtunk, vajon olyan nagyszülők leszünk-e, akik még 70 évesen is csak egy nagy élményről tudnak mesélni, de lenne is mit mesélni még évekig.

Már több mint 3 hónapja itthon vagyunk. Vannak napok, mikor minden porcikám vágyik vissza az útra, leginkább Új-Zélandra, de ugyanilyen boldogsággal tölt el, hogy visszakaptam a mindennapi életembe az embereket, akiket nem lehet pótolni. Okkal jöttünk haza, még ha sokan nem is értik, hogy miért, és kitartunk emellett, de sokminden változott. Már tudom, hogy nem csak itthon lehetek boldog. Tudom, hogy sok olyan csodás hely van még a földön, ahol élhetünk, ha úgy hozza az élet. Majd elválik.

Két ember, 4 kontinens, 12 hónap, 10 repülő, 5 autó és több mint 40.000 km autóban. Számtalan hegy, vízesés, 5 fókakolónia, két sikeres és sok sikertelen bálnanézés, 6 hivatalos scenic drive és sokkal több nem hivatalos scenic drive. Több, mint 60 borászat látogatás, nem megszámlálható palack bor, két munka,  összesen 57 kilónyi csomag és 2 bőrönd. Hát így. 

Bangkok

Elérkeztünk az utolsó állomáshoz. Mikor Bangkokban leszálltunk, már csak 4 napnyira voltunk attól, hogy hazaérjünk Budapestre és ez igencsak meghatározta az itt töltött három napunkat. Az utazásszervezés adta a desztináció választást, ugyanis a térségből egyedül innen repül Norwegian Budapestre, és mi ezt a járatot választottuk, így esett, hogy Bangkokban töltöttünk pár napot. Pont egy hónapja voltunk úton, így már lendületben igencsak a végét jártuk, és Bangkok amúgy sem egyszerű város.

Szóval először is a szállás: igen olcsón találtunk egy nagyon szépnek kinéző toronyházban egy lakást, ami csak a miénk, és a tetőn lévő medence is nagyon csábító volt. Gondoltuk legrosszabb esetben majd itt hesszelünk. Nos, nem mértük fel, hogy milyen nagy is a város. Mint kiderült, elég messze volt a belvárostól, vagy bármilyen élettől. De már az is gyanús volt, hogy a reptérről is több mint egy óra volt kocsival bejönni, miközben többször is lejátszottam a fejemben, ha itt eltűnünk, senki nem tud róla… Nem tudom, hogy miért pont itt illetődtem meg a nagyváros káoszától, de mindenesetre nagyon örültem, mikor végre megérkeztünk a szálláshoz. Ekkor már délután 5 volt, így nem is nagyon akartunk mocorogni csak valami ételhez jutni. Szerencsénkre az utcánk elején egy kis piaci forgatag alakult ki a járdán felsorakozó ételárusokból. Nem sok helyet hagytak a gyalogos forgalomnak, de láthatóan a munkából hazafele sietők is innen töltötték fel a vacsora asztalt, így mi is így tettünk. Még kicsit bátortalanok voltunk, nem akartunk nagyon kétes dolgokba beleválasztani, elvégre még előttünk ált pár nap, de azért sok érdekesség került a szatyorba, apró sült halak, vettünk elképesztően finom dinnyét és sok más finomságot. És persze sört. Ázsiában mi mást J. Ezzel az utcai piaccal és a szuper lakással abszolút piros ponttal indult Bangkok, azonban ez a lelkesedés kicsit enyhült (legalábbis a részemről mindenképpen) a következő napokban.

Másnap felvérteztük magunkat a túrára és bevetettük magunkat a városba. Érdekes módon a magas vasút ugyanolyan fizetési rendszerben működik, mint Washington metrója, adott távokra vannak kialakítva a díjszabások, és nem is különösebben olcsó (a helyi árakhoz mérten). Elmetróztunk a Chao Phraya folyóig, ami a belvároson fut keresztül, így nagyon sok látnivaló van a mentén. Az első délutánra nem választottunk magunknak nagyobb kihívást, mint a Palota negyedet felfedezni és csak kicsit sétálgatni benne. Minden fórum azt tanácsolja, hogy a folyón és csatornákon közlekedő csónakokat használjuk tömegközlekedés gyanánt, de jól vigyázzunk, mert van a turista (kék) és a menetrend szerinti vonal, és nem mindegy melyikre szállunk. Jól utána néztem, az olvasottak alapján viszonylag egyértelmű is volt, gondoltam egy év utazás után már nem hagyjuk magunkat tőrbe csalni, könnyen megtaláljuk majd a nyilvános hajókat. Hát nem sikerült… Gyakorlatilag kedvességet nélkülözően irányítottak minket a turista hajóhoz, holott sokszor elmondtam, hogy mi NEM a kéket keressük, hanem a másikat… „arra, arra, menjenek csak arra, ott lesz.” vagy „olyan nincs, csak ez a kék.” Szóval nem igazán voltak a helyiek segítőkészek, hogy elkerüljük a csapdát, mintha csak egy ki nem mondott egyezség lenne a város minden lakója közt. Ezt utána máshol is éreztük, mintha mindenki tudná, hogy hol vannak a „kerülőutak” és hogy hol mit kell mondani. Na mindegy, szóval nem sikerült a megfelelő hajót megtalálni, de gyorsan elengedtük a csatát, és beletörődtünk, hogy nincs elég erőnk Bangkok turizmus sodra ellen küzdeni.

A folyó igazán jól leírja a város kontrasztját és sokszínűségét. A láthatóan nagy hozamú sodrás viszi magával a random faágakat, szemetet és a rengeteg kis csónakot. A távolban hatalmas felhőkarcolókat és szállodákat látunk, előttük a meder közvetlen partvonalán pedig roskadozó lakóházakat. Inkább összetákolt, négyfalú kockák ezek, ahol láthatóan a mindennapi élet zajlik. Ahogy csordogál a folyó, úgy közeledünk a Palota negyed felé és jelennek meg a magas épület csúcsok, harang alakú tornyok, arannyal és sok más kővel, színes csempével díszítve. Tényleg lenyűgözően néz ki az összes templom, palota, bármilyen funkciójú épület, ami tradicionális thai építészeti stílusban épült. Nem könnyű a sok épületet megkülönböztetni egymástól, melyik is a Grand Palace vagy a Wat Pho, és ha be akartunk volna jutni ezekbe még nehezebb lett volna. Mivel nem volt szándékunk sorban állni és sok pénzt kiadni belépőre és lábunkat eltakaró kendőkre, így megelégedtünk a sétával belátható palota tetőkkel.

Hogy az energiánk is meglegyen hozzá a hajóról leszállva benyomtunk két Hotto Bun bucit egy utcai bódénál, ami egy kicsit modernebb változata volt a helyi street food-nak (amit itt nem kell misztifikálva értelmezni, minden étel, amit az utcai fronton árulnak, a friss haltól a kagylón át bármilyen tésztáig vagy rizses ételig). Hotto Bun-nal és gyümölcs teával feltöltve indultunk neki, hogy besétáljuk a Palota negyedet hőségben. Nem terveztünk útvonalat csak sodródtunk. Így tértünk be egy kis piacra, ahol mindenféle apró tárgyat lehetett venni, érmeket, apró és nagyobb Buddhákat leginkább. Olyannyira öntörvényűek a piacok vagy akár az utcai sikátorok felépítése, hogy igencsak nehéz belőlük kikeveredni vagy megtalálni a megfelelő utat. Azt mondanám, hogy a város legaktívabb élettere a járda. Enni, főzni, aludni, üldögélni, üzletet bonyolítani, bármire alkalmas, amit csak el tud az ember képzelni. Ha ezt a forgatagot és folytonos impulzust elfogadjuk, akkor csodálva sodródunk az árral, de néha egészen meg lehet illetődni a véget nem érő ember mennyiségtől. A folyó menti kis utcácskákból kikeveredve a palota negyed nagyobb terébe érkeztünk, ahol a sétálás nem kis kihívást jelentett a tűző napon és lohasztó hőségben. Próbáltunk árnyékokat keresni, de nem volt könnyű…

A másik híres, leginkább turisták számára fenntartott utazási mód a tuktuk. Mindenhol látni az út mentén tuktuk-okat várakozni, vagy az úton száguldozni. Egy ponton, mikor kicsit tanácstalanul tanakodtunk, hogy merre menjünk, egy kedves úriember egészen tűrhető angolsággal hozzánk lépett, hogy segíthet-e valamiben. Nagyon könnyű bedőlni a kedvességének, pedig ha az ember nem vigyáz pár perc múlva már egy tuktukban találhatja magát, az ígérettel, hogy elvisznek olyan helyekre, ahol nincs belépő. Az első kísértésnek ellen álltunk még, nem adtuk fel, hogy mi márpedig besétáljuk a terepet, de egy újabb félóra napon sétálás után a követező ajánlatra már nem tudtunk nemet mondani. Amúgy nagyon jutányos áron kb másfél óráig furikázott minket a csávó, és valóban elvitt olyan helyekre, amikre nem vettük volna a fáradtságot magunktól. Láttuk az egyetlen álló Buddhát, ami kimagaslik minden körülötte lévő épület közül és volt szerencsénk a Lucky Buddhához is. Itt egy úriember elmondta, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy itt vagyunk és a következő megbeszélt úti célunk is milyen fantasztikus lesz, tényleg mintha egy forró dróton tudatnák a városlakókkal, hogy ki mit akar eladni a turistáknak. Mi tiszteltük annyira a buddhizmust, hogy nem csináltunk úgy mint ők, csakhogy megérintsen minket a Lucky Buddha szele, ez a magatartás eddig elég szerencsét hozott életünk során. Így robogtunk tovább egy másik palotába, majd jött a tuktuk utazás legérdekesebb állomása. Megálltunk egy Factoryként aposztrofált helyen, ahol állítólag szuper ruhaneműket lehet venni, és a leghíresebb ruhaáru piaca a városnak. Gondoltuk, na jó, nem halunk bele, annyira erőltették, hogy ez is benne legyen a programban… Nos ez egy ruhaüzlet volt, nem több. Öltönyt, inget, nyakkendőt és kendőket lehetett venni és varratni. Nem igazán értettük, hogy mit csinálunk ott, de nem voltunk ezzel egyedül. Folyamatosan tértek be, hozzánk hasonló párok, kis csoportok, a tuktukból kiszállva, és az ő arcukra is ugyanez az értetlenség ült ki. Miután elég gyorsan kijöttünk az üzletből, mondta a sofőrünk, hogy szeretne minket egy másik helyre is elvinni… Természetesen tiltakoztunk, de elmagyarázta a deal-t, amit azért már mi sejtettünk. Ha eltöltünk bent 10 percet, vagy veszünk valamit, akkor kap az üzlettől kedvezményt, vagy benzin kupont vagy hasonlót. Jó szolgálatot tett az ürge, így gondoltuk adunk neki 10 percet az életünkből. Vicces módon abszolút bejött a taktikájuk, ugyanis a bent töltött 10 perc alatt meggyőztük magunkat, hogy ha már itt vagyunk, akkor vegyünk az anyukáknak és nekem egy-egy kashmir sálat… Szóval ismét, nem sikerült kikerülni a csapdát, de nem bántuk.

Miután visszatértünk a kiinduló pontra, több tuktukost is próbáltuk rávenni, hogy vigyen át minket a kínai negyedbe, de senki nem volt rá vevő… lehet, hogy mindenkinek megvan a maga városrésze? No nem baj, akkor irány a hajó „állomás”. Jó sokat sétáltunk, amíg betévedtünk egy sikátorba, ami már egyértelműen a kínai negyed része volt. Igazából nem sokban különbözött a többi negyedtől, csak a feliratok mennyisége és kínai nyelvük mutatta, hogy hol vagyunk. Nehéz megkülönböztetni egy utcát, amit akár autók is használhatnak hátsó kijáratok sikátoraitól. Zsákokban árult fűszerek, szárított termések és még nagyobb mennyiségben árult szárított halak és rákok szinte mindenhol megtalálhatóak, de a legjobb, hogy hasonló tematikájú boltok sorakoznak egymás mellett. Vasedényes utcarész, koporsó árusok sora, majd hangszer boltok sorakoznak. Ekkor már úgy éreztük teljesítettük a magunkét arra a napra, így elindultunk haza. Csak, hogy teljes legyen az élmény hazafelé elkapott minket egy monszunszerű zuhatag, próbáltuk mi kivárni a végét, de egy idő után inkább az esőben futást választottuk. Leginkább a hátizsákot és benne minden elektrotechnikai eszközünket védtük, így mire hazaértünk a bugyimból is csavartam a vizet. Költői túlzás nélkül. Ez már tényleg végső jel volt, hogy eltegyük magunkat másnapra.

Bárcsak arról számolhatnék be, hogy másnap mennyi mindent csináltunk, de nem így volt… Egész Bangkok alatt azt éreztük, hogy nem szeretnénk magunk ellen kihívni a sorsot, és inkább biztonsági játékot játszottunk. Megúsztunk egy év utazást nagyobb problémák és balesetek nélkül, nem akartuk megszakítani ezt a jó szerencsét, így elengedtük a városnézést és az élményhabzsolást, és lelkiismeret-furdalás nélkül tettük azt, amihez kedvünk volt: otthon filmet néztünk, ágyban heverésztünk és medencéztünk.

Miután napközben jól kipihentük magunkat, és - ezennel utoljára - be is pakoltam a bőröndöt elindulhattunk utazásunk utolsó estéjére. Amit semmiképpen nem akartunk kihagyni: egy Bangkoki Syk Bar. Talán az elmúlt egy év legdrágább koktéljai voltak, de egy egészen más képét láttuk a városnak fentről, a járdák és az emberektől távol. Egy kozmopolita város, ahol sosem áll meg az élet, és az irodaházakból kiözönlő jólöltözött népek minden estéjüket ebben a látványban töltik. Természetesen ez csak látszat, hiszen az irodaházból kisietve nem lehet nem belebotlani a mindennapi élet nyomorába, de egy fél óra erejéig átadtuk magunkat a vonzóbb városképnek. Ezek után a Soul Food nevű étterembe siettünk, amit a szingapúri Burnt Ends étterem séfje ajánlott. A modernebb felfogásban, de autentikusan főzött thai fogások, amiket egyszerre rendeltünk és folyamatosan lepték el az asztalunkat egyre csak fokozták egymást. A mellett, hogy mindennek intenzív, izgalmas és nagyon jó íze volt, meglepő kombinációkkal is találkoztunk.

Bár gurulásig ettük magunkat, de nem hagyhattuk ki a záró akkordot: a Soi Cowboy utcát. Ez a város egyik „piros lámpás” utcája, híres a hatalmas neonfényes portálokról, na meg a fehérneműben ácsorgó lányokról. A pici utcácskában tényleg nincs semmi más, mint sztriptíz bárok, ahova az utcáról bikinis lányok hívnak be, bent pedig már annál is kevesebb ruhában billegnek. Lehet, hogy még korán volt mikor ott voltunk vagy csak nem jött át a dolog, de elég kiábrándítóak voltak a leélt és kiégett tekintetek. Érdekes élmény volt, a legtöbben csak turistaként nézegettek, mint mi, de furcsa elképzelni, hogy sokan valóban kihasználják az utca potenciálját.

Hát így zárult Bangkok. Másnap hajnalban mentünk a reptérre, elindultunk a z utazás leghosszabb repülésére, hogy 24 óra múlva megérkezzünk a budapesti reptérre. 

Videó:

Képek: