Sunday, March 20, 2016

Marlborough, the land of endless vineyards

Sok helybéli, akikkel az elmúlt hónapok alatt beszélgettünk még soha nem kelt át a két sziget között komppal. Ők, mivel család és munkahely között ingáznak, vagy nyaralni mennek, ezért repülnek, és nehezen is értették, hogy mi miért nem azzal megyünk. Ha nem lett volna a kocsink, még akkor is nehezen lehetett volna meggyőzni róla, hogy ne tegyem meg komppal azt a 3 órás utat, ami állítólag a déli sziget egyik legcsodásabb öblein vezet át. Ezzel a várakozással és egy kék eges napfelkeltével indult a napunk. A Marlborough Sounds öbleinek és helyeinek látványa abszolút nem múlta alul várakozásinkat, a déli sziget igazi mosolygós arcával köszöntött minket.



A komp Picton városába ér be, amit a környék legnagyobb kikötőjének mondanak, holott a városka gyakorlatilag a hegyek tövébe, egy aprócska völgybe épült, ahol a hatalmas kompok uralják a látványt. Innen egy kisebb kerülővel a Queen Charlotte Scenic Drive-on indultunk tovább, hogy minél tovább élvezhessük a part látványát. Kék-zöld fjordok, fákkal borított magas hegyoldalak és homokos öblök váltogatták egymást Havelock városáig, ahol visszatértünk a főútra, hogy bevezessen minket Marlborough borvidék szőlői közé.

Hogy teljes egészében kiélvezhessük a borvidéket, nem mentünk tovább rögtön másnap, hagytunk magunknak egy napot, hogy minél több borászatot meglátogathassunk. Mamiék szabadkezet adtak nekünk, így bevittük őket a sűrűjébe, 1 nap alatt (10-től 4-ig) bejártunk 10 borászatot és kóstoltunk közel 50 bort.
Magát a borvidéket Napához hasonlóan kell elképzelni, Blenheim és Renwick városa között húzódik 2 nagy főút, ami mentén van a nyitott borászatok nagy része. Felkészülés nélkül is szívesen megállna az ember bármelyiknél, egész jól ki vannak táblázva a nagyobb és kisebb nevek is, de időszűkében csak utána néztünk, hogy miket nem lehet kihagyni. Nos, ezekhez jutottunk el, sorrendben:

N°1 Family Estate
Ezt a szállásadó nénik ajánlotta hallván, hogy szeretjük a pezsgőt, és azóta is hálásak vagyunk neki. A francia család tulajdonában lévő borászat kizárólag pezsgőket készít, és – Szentesihez hasonlóan – a környékbeli borászatok pezsgőgyártásában is segédkezik. Van egy kis 10 borászos közösségük, akik hasonló gondolatok és minőségi elvek mentén készítik pezsgőiket és időről időre megosztják egymással tapasztalatikat. Itt két pezsgőt kóstoltunk, amiből az egyik be is csúszott a ’vásárló kosárba’…


Hans Herzog Winery
Ez is egy családi borászat, amit egy VM-es kolléganőnk ajánlott munkaszempontból. Először csak emiatt mentünk be, de ez vált az egyik legmaradandóbb élményé. Egy nagyon hangulatos kis épület, egy bájos bisztró résszel és kerthelyiséggel, de a borok ennél is jobbak voltak. Egészen európai stílusú fehéreket készítenek, ami a 10-20 dollár környéki boltban vásárlós borok három hónapja után igazán üdítő élmény volt. Az egyik legizgalmasabb egy héjon áztatott Pinot Gris volt, amibe teljesen beleszerettünk. Ők nem nevezik narancsbornak, mert nem annak készül, de egészen közel áll hozzá. Komoly viognier-t és fehér házasítást is készítenek Rhone-i fajtákból, ami nem csak a szőlőfajták miatt különleges, hanem mert itt alapvetően ritka a fehér cuvée.  Annyit elárulhatok előre, hogy erről a borászatról még sokszor fogunk írni, ugyanis ha minden jól alakul, akkor itt fogjuk tölteni a téli szezont…


Saint Clare
Bár ez nem volt teljesen ismeretlen számunkra, de az egyik leghíresebb borászatot akkor sem hagyhattuk ki. Tökéletesek voltak a borok, de annál is különlegesebb volt az egész étterem-cellar door helyiségnek a berendezése. A fa-beton-réz anyagok kombinálásával egy nagyon modern, de mégis hangulatos teret csináltak, ahol lépten-nyomon családi történetek voltak belevésve az összes bútorba. A szokásos tasting flight mellett volt mód egy pár dollárral többért venni egy kóstoló sort, amivel ki is ülhettünk a kis kerthelyiségbe. Ez a csomag 5 kis üvegcse volt fadobozban, amihez kaptunk kóstoló jegyzeteket is. Nagyon frappáns megoldás…


Villa Maria
Itt nem töltöttünk sok időt, de mégiscsak be kellett néznünk. Az épület ugyanolyan volt, mint Aucklanben, a kert gyönyörű, rendezett és modern, bár a cellar door kicsit egyhangú volt.


Fromm
Ez is egy pici, családi, biodinamikus borászat. Sajnos ők beleestek a hibába, hogy csak az alap boraikat kóstoltatták, amik elég feledhetőek voltak, pedig a szaksajtó szerint gyönyörű tételeik vannak (Decanter címlap).


Te Whare Ra
Ezt Gergő nézte ki, és mint kiderült benne van abban a kb 10 borászos egyesületben, akik apró, családi borászatok, természethű gazdálkodást folytatnak és segítik egymást. Itt a tulajdonos házaspár felesége, egy ausztrál nő fogadott minket. A borok izgalmas és kristálytiszták, a legizgalmasabbak a rieslingek voltak. Itt vált végképp egyértelművé, hogy Új-Zélandon a rieslinget német módra értelmezik. Általában intenzív az illatuk, előbb virágos, utána egy picit petrolos, és vásárláskor figyelni kell az alkohol fokokat, mert leginkább az off dry és semi sweet kategóriában mozognak. A cukor skála két végét nézve több a késői szüretelésű, mint az igazán száraz. Ez minket kevésbé zavart, mint szüleimet, így be is ugrott az off dry-ból egy palack a táskámba.


Clos Henri
Egy Loire völgyből származó család üzemelteti, és ennek megfelelően nem is csinálnak semmi mást, mint Sauvignon Blanc-t és Pinot Noir-t, ezekből is csak 3-3 fajtát. Igazán franciásan elegánsak és kifinomultak voltak, zöldes, fűszeres jegyekkel, nem az a pohárból kiömlő bodza szörp típus. Talajtípus alapján szelektálták őket, és gyönyörűen ki is jött a különbség.


Seresin
Szintén a kicsiny közösség része, egy gyönyörű dombtetőn, a cellar door-ban nem csak érdekes borokat lehetett találni, de egyéb kézműves termékeket is. A borászat logója egy tenyér nyom, mely a kézzel végzett munka filozófiáját hivatott reprezentálni, nagyon ötletes. A borok is szépek és tiszták voltak.


Nautilus
Mivel ennek 1-1 termékét az IFDT-nek köszönhetően ismerjük, reméltük, hogy az amúgy is szupertől már csak feljebb van. A környéken pezsgőiről híres borászat két habzót is berakott a kóstoló sorba, amik valóban méltók voltak a hírnévre, a sor csúcspontja pedig a zászlós Pinot-juk volt. Én magam még fogalmazom, hogy milyen érzelmi kötődésem is van a fajta felé, néhol az egyszerű gyümölcsös jön be, néha az elvetemült földes-bőrös. Ez valahol a kettőnek a tökéletes egyensúlya volt, meg is érte a maga 75$-os árát.  Ezek csak a kiemelkedő tételek voltak, összesen 9 bort kóstoltunk, miközben egy fa árnyékában ücsörögtünk és a borokhoz illő sajtokat majszoltunk.


Cloudy Bay
Itt akartuk zárni a napot, de már egy kicsit későn érkeztünk hozzá. Bár már bezárt a hely, de azért egy pezsgő erejéig beengedtek minket. Azonnal tudtuk, hogy másnap még gyorsan vissza kell ide jönnünk, hogy itt vegyünk méltó búcsút a Waipara völgytől. Világító zöld fű, fotelek, dizájnos kinti és benti bútorok, elegáns étlap és fantasztikus borok. Látszik, hogy a LVMH márkacsoport része… De ami ennél is fantasztikusabb volt az a 2005-ös Sauvignon Blanc, amiről senki meg nem mondaná, hogy 11 éves… Érett, komplex és mély bor, picit sem öreg vagy oxidált, abszolút nyertes a sorban, de a pezsgő felhozatal is nagyon figyelemre méltó volt. Mindhármat sikerült megkóstolnunk, egy ’alap’ Perlous NV, ennek a magnum palackos 2005-ös változatát, ami elképesztően érett volt és a személyes kedvenc fajtánk, a Blanc de blancs pezsgő is a poharunkba került a lelkesedésünknek köszönhetően. Igazán kár, hogy a többi, BT-nél felelhető tételek között ezek nincsenek ott, komoly vetélytársai lehetnének bármilyen palackos érlelésű pezsgőnek.


A Marlborough-i kiránduláshoz még hozzá tartozik a másnap is, amikor Kaikoura bálnanéző óceánpartja felé átrobogtunk a borvidék alsó völgyén. Itt egészen más volt a táj, a sivatagos dombok mögül egyszercsak zöld foltokat láttunk. Hatalmas szőlőterületek, miközben minden más kopár és száraz. Itt öntöznek, nem kérdés. Ezen a részen van a Yealands borászat, amit nem csak borai miatt érdemes felkeresni, de maga a terület miatt is. Hatalmas. De tényleg. A kifejezés ’ameddig a szem ellát’ szó szerinti értelmezést nyert, és a szőlőterületeknek csak a hegyvonulat vagy az óceán szab határt. Az egészet körbe lehet autózni, ami különleges élmény. A borok nagy részét a Veritasnak köszönhetően ismertük, nagy vagy ritka tételek sajnos nem voltak nyitva, de abszolút megéri a kitérőt a borászat.

Amit leszűrtünk az elég sűrű egy nap alatt: papa leginkább a pinot noir-t szereti. Mami továbbra is imádja a sauvignon blanc-t. Nagyon jó pezsgőket készítenek a borvidéken, és mára már szinte egyértelmű, hogy a fontos neveknek van. Mindenki nagyon próbál valami érdekesebbet és izgalmasabbat csinálni, mint a világban export piacról megismert klasszikus SB. Ez a klasszikus, mennyiségi SB valószínű a déli völgyből származik. Továbbra is ez a legfontosabb szőlő, de változtatnak a stíluson, lehet érdekességeket találni, sok szőlőfajtával kísérleteznek, és sokan megpróbálnak bizonyos tételekben európai stílust követni. Még egész friss Napa Valley élménye, és számunkra elég meglepő módon nem sokban marad el tőle. Sőt. A nagy nevek és cégek borászatai nem csak borokban különlegesek, hanem élményképzésben is. Általában viszonylag olcsók a kóstoló sorok, amit le is vonnak, ha vásárolsz. Ez nagyon jó üzletpolitika, előfordult, hogy minket is ez sarkallt a vásárlásra. Meglepő a szőlőfajták sokszínűsége, néha egészen érthetetlen is amúgy. A hazai fogyasztók valóban nem a SB-t választják, most épp Pinot Gris lázban ég az ország, de kérdés, hogy van-e létjogosultsága mondjuk egy Arneis-nek, Albarino-nak vagy Verdelho-nak a sorban. Nem is beszélve Tempranillo-ról vagy a Malbec-ről. Biztos kell idő, hogy beérjenek ezek a fajta próbálkozások, kiessenek, amik nem működnek, tökéletesedjenek, amik igen. Kóstoltunk egészen fantasztikus borokat és felejthetőket is. Az is biztos, hogy nem olcsó a jó bor. De ami olyan, az viszont sokat megér…



Még több kép és borsorok:

Friday, March 18, 2016

road trip szülőkkel @NorthIsland

A munka utolsó hete hatalmas izgalmakkal telt. Csomó, utazás előtti teendőnk volt, beszerezni kellékeket, kocsit szervizbe vinni, a lakást összepakolni, és mindeközben bennünk volt az izgalom, hogy jönnek szüleim és újra úton leszünk. Ezzel együtt búcsút kell mondanunk pár embernek, akiket megkedveltünk. Nem akarok belemerülni érzelmileg, de megható volt, ahogy elköszöntek tőlünk, pedig csak három hónapja ismertek minket. Az ajándékokról nem beszélve úgy tűnik tényleg hatással voltunk pár emberre, és őszintén megkedveltek minket, ahogy mi is őket.

Na de elég a kesergésből, a búcsú utáni nap végre útnak indultunk, immár négyen a kocsiban! Mamiék érkezésének napján az egy hete tartó ragyogó napsütés természetesen esőbe fordult, ami végig követett minket majdnem az egész északi szigeten… Sajnos a programon nem nagyon tudtunk változtatni a fix szállások miatt, így az első nap Coromandel félszigetét autóztuk körbe esőben és ködben. Így is szépek voltak a partok, és néha 1-1 folt kitisztult, de csak annyira, hogy lássuk, milyen csodás is lenne szép időben. Wangamata városában aludtunk, ahol mamiék is konstatálták, hogy tényleg minden bezár 4 után. Miután azért sikerült kellemes kis vacsizásra alkalmas helyet találni megkoronáztuk az estét a szállás teraszán található jakuzzival. Nem zavart minket az eső és a hideg, a meleg hab és a közben kortyolgatott 2012-es Villa Maria Reserve Riesling abszolút boldoggá tette az szürke, esős napot.


Másnap ugyanilyen szakadó esőben indultunk el a nem rövid napi programnak: Waihi – Rotorua – Taupo. Az első megállót, Waihi Beachet csak mami kedvéért raktuk be a programba, hogy tudjon kagylót szedni. Fújt a szél és esett az eső, de azért egy zacskónyit így is összegyűjtöttünk. Szerencsére mire Rotoruához értünk kicsit enyhült a dolog, így maradtunk a programoknál: Hamurana Springs, Kuirau park és Wai-O-Tapu Wonderland. Ez előző utunk során mindháromról írtam részletesen, így most ezzel inkább nem húznám az időt, de szerencsére mamiéknak is éppannyira tetszett minden, mint nekünk. Eddig ismerős terepen jártunk de Rotorua határait elhagyva nekünk is miden új élmény volt. Mielőtt beértünk Taupo-ba, hogy elfoglaljuk az aznapi szállást a szokásos módon körbenéztem a GPSen, hogy van-e az út menténk look out vagy valami izgi és rátaláltam a Huka vízesésre. Mint kiderült innen ered a Waikato folyó a Taupo tóból egy gyönyörű, hihetetlenül kék, sebes patakként. Tényleg nem láttam még folyóban ilyen színeket és egészen szédítő volt amilyen sebességgel zúdult a víz. A Taupo tó látványa sem rossz, a szállásról gyönyörű kilátással és tiszta éggel köszöntünk el a naptól.

Másnap egy kicsit sétáltunk a tóparton, átmentünk a városon, de már robogtunk is tovább, hiszen a következő megálló Napier és Hastings városa, a Hawkes Bay borvidék. Sajnos nem volt sok időnk kiélvezni a borászatokat, mert még aznap Wellingtonba kellett érnünk, hogy ott is sétálhassunk kicsit, de azért nem hagyhattunk ki pár borászatot. 1-2 kóstoló után, a Villa Maria másik tulajdona a Vidal birtok éttermében ebédeltünk, hogy megnézzük mivel is hasonlítgattak minket össze oly gyakran. Az ebéd finom volt, a borok jók és valóban egy fokkal mást akar nyújtani, mint az Aucklandi Café, de azért a lenyűgözőtől is messze volt. A nap csúcspontja abszolút a végcél, az északi sziget legdélebbi városa, Wellington volt. Nem csak azért gyönyörű, mert víz veszi körül, hanem maga a város is nagyon hangulatos és kreatív. Az ország fővárosaként valóban nyüzsgő az élet, de nem olyan hatalmas és személytelen, mint Auckland egésze. Sajnáltam, hogy csak egy sétányi időnk volt, de korán le kellett feküdni, mert másnap nagy nap következett: reggel 8-kor indult a kompunk a Déli szigetre a Marlborough Sounds-ot átszelve…

Mikor az utazást terveztük sajnáltuk, hogy csak 4 nap jutott az északi szigetre, de mintha a sors is érezte volna, hogy vágyunk nagyon délre, mert nem volt valami kegyes velünk még ezen a négy napon sem. A szürke felhők gyakorlatilag végig kísértek minket, a csapat is még összeszokóban volt, mamiék a jetlaggel küzdöttek, mi meg próbáltunk áthangolódni munkáról az utazásra. Az északi szigetet elhagyva ezek a szószerinti és képletes felhők eloszlottak, gyönyörű helyek és mégszuperebb élmények vártak minket…

A szokásos még többért katt:

Sunday, March 06, 2016

Memories | glassroom, laugh, cutlery, smokes, endless sarcasm, run sheets, set ups, glass room again, milla varia, wedding playlist, Christmas cracker, 70hours, sarcasm again, where is my shirt? what can we do? please give me work! I'll be in the glass room, dancing, drinks after work, guess what?? literally... seriously? | Thank you | Good bye | Love you all!


Cocoro

A munka végéhez közeledtén úgy gondoltuk, méltón szeretnénk elbúcsúzni Aucklandtől egy vacsora alkalmával. Hogy még különlegesebbé tegyük az estét, a helyi híres high end éttermek közül is egy nem mindennapit választottuk. Cocoro, ahol modern japán gasztronómiát kóstolhatunk egy pici hely, egy eldugott utcában, de mielőtt belépnénk az ajtón már látjuk, hogy a japán precizitás komoly szerepet fog kapni egész este. A degusztációs menüt választottuk, sake és bor párosítással. Minden alapanyag és ízkombináció tökéletes volt, és meglepő módon a desszertek valóban megkoronáztak mindent. A vacsora sorban:


Today’s chef’s selection of ‘T sukuri’ appetizers
/egy nagyon profin megtervezett kis kínáló dobozban/

Vörös tonhal, lazac, Hapuka és King fish

a szokásos gyömbér és wasabi, és ha nem lenne elég akkor a mini reszelőn reszelhetsz még magadnak wasabit

helyi osztriga

...és mindehhez Champagne. Belekortyolva megállapítottuk, hogy nagyon hiányzott már ez az íz...

Lightly toached ‘Sansho pepper pepper-Miso’ cured Ora King salmon confit
/életem egyik legtökéletesebb lazaca... szétomlott a számban, de nem volt egy picit sem nyers érzete, puha volt, szaftos és elképesztő.../ 

Hozzá pedig sake. Meg kellett szoknunk, hogy ne olyanfajta harmóniát várjunk mint egy bornál, hiszen az alkohol miatt kicsit máshogy kell kóstolni, de a barátkozás után, a következő komolyabb tételek már közel kerültek a szívünkhöz.

West coast Whitebait 'Chawanmushi'
/ez egy dashi, gyakorlatilag egy húsleves tojásfehérjével behabarva. Kicsit kocsonyás állag, benne apró fehér halak/

A párja egy Central Otagoi Pinot Gris. Ez a fajta továbbra sem a kedvencünk, de jó kis savassága és citrusossága pont jól lazított az ételen.

Long line caught Leigh Snapper Tempura 'Fish & Chips'

Hozzá ez :)

Charcoal finished Cambridge duck leg confit

Az étel is finom volt, de ez a bor valami beszarás jó volt...
Waiheke sziegtről (Auckland mellet) egy Reserve Cabernet Sauvignon Merlot  blend (itt majdnem mindenki ezt a két fajtát házasítja). Elképesztően gyümölcsös, mély, sokrétű bor. És nem utolsó sorban a pohár csak emelte a fényét, sajnos a kép nem adja át, de életem egyik legnagyobb vörösboros pohara volt.

A kacsa combhoz pedig megfelelő kés dukált 

 Chef’s selection of market fish ‘Nigiri-Sushi’ 
tengeri sün, rák (Gergőnek helyette Hapuka), és hogy őszinte legyek a középsőre nem emlékszem... de a rák fenomenálisan édes volt!

Hozzá a Miraval rozé... Eddig valahogy a Vince élményeimből kimaradt ennek a kóstolása, de most bepótoltuk :)

‘Sudachi’ Japanese green citrus & Mango sorbet
...hozzá friss ananász és kókusz. már maga a desszert íze is nagyon üdítő volt, de...

... hozzá ez, az átlagnál kissé édesebb sake...
Életem egyik legjobb étel-ital párosítása!

Sake ‘NABESHIMA' Ganache
Három fajta kis falat csokoládé, és megkóstolhattuk hozzá mind a sokéves, érlelt saket, mind a Pedro Ximénezt. Elképesztően krémesek és gazdagok voltak a csokoládék, és szinte gyermeki izgalommal próbálgattuk hozzájuk a különböző italokat...  



Tényleg méltó búcsú volt Aucklandtől, erre biztosan emlékezni fogunk...

Sunday, February 07, 2016

days like this....

Immár harmadik hónapunkat töltjük Auckland Mangere Bridge kis külvárosában. A decemberi, elég sűrű napok után a január és a február sokkal nyugodtabb, küzdünk is, hogy feltornázzuk az óraszámainkat 40 fölé… Itt februárban kezdődik a tanév, sokan elmentek a csapatból, iskolába vagy új állásba, így alkalmunk volt párszor búcsúztató néven szocializálódni. A lelkemnek jól esik, hogy már vannak emberek, akikkel tényleg szívesen, önszántamból töltök időt és jó kis spontán, egész estés beszélgetések tudnak kerekedni. Már kétszer is bevetettük magunkat az éjszakába, ami azért itt 8-10 körül kezdődik, és kérdés nélkül indulunk haza 1-2 között (de amúgy minden bezár 3-kor), hiszen másnap munka van , és azért már nem bírjuk úgy a másnapos, alvás nélküli munkát, mint a 20 éves kollégáink… J. 

Az első alkalommal egy klasszikus szórakozó helyre mentünk, tele fiatalokkal, főleg hip-hop, R&B zenével, nem drága piákkal. Nagyon jól esett újra táncolni, főleg a sok esküvő és céges buli táncolós részét végig nézve, már nagyon benne volt a boogie a lábamban. Tegnap, mivel a meleg, Dél-Afrikai főnökünk jövő héten elmegy egy hónapra így még utoljára elkísértük kedvenc helyére, az úgynevezett Family Bar-ba, ami Auckland leghíresebb meleg bárja. Itt is nagyon jót táncoltunk és még Drag Queen-nel is fotózkodtunk. Valószínű sok nagy kihágás már nem lesz, túl sok pénz megy el, és túl nehéz másnap a munka. Megmaradunk a munkaidő utáni iszogatásnál, abból biztos lesz még egy-kettő…


Mindeközben néha kettecskén is kalandozunk a városban, de azért csak óvatosan, még mindig spórolunk, és már nincs sok időnk pénzt gyűjteni. Van Aucklandnek egy belváros közeli negyede, Ponsonby. Először akkor jártunk itt, amikor a SidArt emlékezetesen menüjét ettük végig és már akkor megállapítottuk, hogy ide érdemes lenne még visszatérni, mert a város többi negyedéhez képest itt meglepően sok vendéglátóegység van. Mivel múlthéten elég szép kis készpénz jött össze a borravalókból, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egyet randizni. Gergő elővette szuper erejét és megtalálta a város legjobb hamburgerezőjét, kreatív nevén a Burger Burger-t. A mindössze pár asztalból és egy látványkonyhából (ami gyakorlatilag a pultból lett kialakítva) álló hely egy Ponsonby Central nevű egységben van. Ez egy régi épülettömbből kialakított nyüzsgő kis labirintus, tele különböző cool helyekkel. Az összes hely design-ja és koncepciója az itteni környezetben laza, kreatív és hívogató… Majdnem az összeset nagyon szívesen kipróbálnánk, ekkor állapítottuk meg, hogy anyagilag nagyon jó, hogy nem a városban lakunk… Visszatérve a Burger
Burger-hez, valóban méltó a hamburger a hírnevéhez. Mindössze 6 fajtából választani: beef, lamb, chicken, pork, vege, special. Mindegyiknek más az összetevője, és mind elég komolyan megkomponáltnak tűnik. Én pulled pork-osat választottam ettem, Gergő pedig beef-et. Különböző köretekből lehetett válogatni, amik amúgy egy hamburger bárhoz képest elég színesek voltak, láttunk brokkolit és éreztünk szarvasgomba illatot is. Mi természetesen kumara chips-szet választottunk, akárhányszor elmegyünk valahova, nehéz neki ellenállni, főleg aiolival… Elég gyorsan megkaptuk, és zseniális volt. A finom volt, nem túl édes és nem is túl sok, mindenből pont jó mennyiség volt benne, de nem volt ehetetlenül nagy. Őszintén, egészen simán veri az eddig otthon kóstoltakat, pedig nagyon elfogultak vagyunk a Magic-kel szemben…


A hamburger orgia után jött az est igazi meglepije. FB-on találtam rá a Miann nevű desszert bárra, hívjuk így, mert nem igazán tudok rá más megfelelő vendéglátós kifejezést. Az ötletgazda cukrász házaspár az előző években külföldön dolgozott, majd különböző menő Aucklandi éttermekben jelentek meg pop up szerűen. A honlapon az ennél a bekezdésnél felsorakoztatott nevek már meggyőztek, így nem volt kérdés, hogy Gergőt meglepiből el kell ide vinnem. A nem túl nagy, szintén látvány konyhás hely egész nap késő estig üzemel és nincs semmi más étel, mint desszert. Abból viszont elég sokfajta. Kezdjük a pralinékkal, hát nem volt könnyű kettőt választani, egészen megigézik az embert a színek és a fények… Egy mango-passion fruit-osra esett a választás és egy fekete csokisra (itt a kinézet döntött). Utána a macaronok… természetesen a kedvenc ízeink is fellelhetőek, de innen is csak kettőt ehet választani… ez még nehezebb volt, de na jó, legyen Gergőnek egy macha teás, nekem pedig egy málnás-kókuszos. Ezek után a pultból még lehetett volna választani különböző desszertek, és házi pálcikás fagyik közül, de sokkal csábítóbbak voltak az étlapon szereplő tányérdesszertek… Gergő 1 másodperc alatt kiszúrta a Balloon csodát (dinnye, eper, pisztácia, lime), én pedig nagy tanakodás után a Cranachan pohárdesszertre böktem (dulcey, Talisker whisky, málna, fekete ribizli, dió, zab). Mind a kettő gyönyörű, tökéletesen megálmodott és összerakott desszert volt, egészen különleges harmóniával. A helyen nagy többségben nők voltak, meg is beszéltek, hogy egy ilyen hely abszolút megállná a helyét otthon is.

Mint ahogy említettem az elmúlt hetekben-hónapokban elég sok esküvő és egyéb rendezvény zajlott a cégnél. A legtöbbje nem különösen kiemelkedő, de volt egy esküvő, ami itt az év esküvőjének számít, ami eltemetett menyasszony lelkemet felkeltette álmából és ismét hatalmába kerített az esküvők varázsa. Két híres operaénekes házasodott össze nálunk, fel volt mindenki készítve, hogy nagyon VIP, és nagyon tökéletesnek kell mindennek lennie. Tényleg jó volt egy olyan rendezvényen dolgozni, amit kivételesen profinak éreztünk mi is. De a dekoráció valami egészen gyönyörű volt, ennyit arról, hogy hogyan lehet feldekorálni egy sátrat ízlésesen és mégis fényűzően… 
Még egy érdekesség: a héten írták alá Aucklandben a TPP-t (Trans-Pacific Partnership), ami nagyon felkavarta a kedélyeket bizonyos társadalmi rétegekben. Csütörtökön, az aláírás napján miközben a belvárosban tüntetések és egyéb zendülések zajlottak, addig a Villa Maria-nál békésen készülődtünk rá, hogy az aláírás után az egész társaság majd nálunk ebédel. Ez a Csendes-óceáni térség pénzügyminisztereit jelentette volna, de sajnos a tüntetések miatt túl rizikósnak ítélve az ebéd megtartását a Security, így az ebéd elmaradt… Pedig nagyon izgi lett volna. Szóval így telnek napjaink, már csak három hetet töltünk itt, aztán jönnek mamiék és irány a déli sziget!!! J

Még több kép:

Wednesday, February 03, 2016

Rotorua - Devil's pool

Múlt héten ismét csavarogtunk kicsit és bejártuk Rotorua környékét. A tót körül ölelő települések, erdők és további tavak mind egy hatalmas, aktív geotermikus terület részei, így igen nehéz választani a sok látványosság közül. Iszapfortyogók, meleg vizű források, gejzíreket és egyéb földöntúli tájakat lehet bejárni. Mielőtt belemerülnénk a részletekbe, érdemes megnézni a videót, hogy lássátok, mi miért is vártuk ennyire izgatottan, hogy végre leérjünk Rotoruára a hétfői munkanap végén.



Gergő már napokkal az utazás előtt bújta a netet, hogy mik közül lehet válogatni, én a könyvet olvasgattam és végül a következőkre jutottunk: megpróbálunk minél többet megnézni az ingyenesen is látogatható izgalmakból, és mellette kiválasztunk egy fizetős parkot, ahol a legszebb a geotermikus világ. Mivel ismét csak egy napunk volt, és a már kinézett helyek is szép kis listát alkottak, így kihagytunk olyan fiataloknak szóló turista csalogatókat, mint a hatalmasra felfújt labdában való dombról legurulás, a felvonózás vagy bobozás. Mindezek komoly 100 dollárokat tettek volna ki, na meg amúgy is, libegő otthon is van, de gejzír nincs.

Nem fecséreltük az időt, már fél 9-kor a Kuirau Parkban sétálgattunk. Minden beszámolóban benne van, hogy az egész várost egy konstans záptojás szag lengi be, ez valóban így is van, de abszolút megszokható. A parkhoz közeledve már messziről lehetett látni a gőzölgő kis tavakat, egészen abszurd látvány egy város közép…  Az egész park tele van kisebb-nagyobb gőzölgő nyílásokkal és fortyogó iszaptavakkal. Tökéletes kezdése volt a napnak, ezek után már tudtuk, hogy tényleg igazak a beszámolók…

Innen a nap legizgalmasabb programjával folytattuk. Sok elkerített geotermikus park van, ahol különböző holdbéli tájakat lehet megnézni, a mi választásunk a Wai-O-Tapu Wonderlandre esett, többek között a Champagne Pool-ról készült képek miatt. J Tökéletes választás volt. Kb. másfél óra alatt olyan sokszínű, izgalmas, hihetetlen és szürreális tájakat jártunk be, amit nem nagyon lehet elképzelni, ha az ember még sosem járt ilyen helyeken. Itt található a Lady Knox gejzír, ami a leírások alapján pontosan 10:15-kor tör ki minden nap. Eléggé kételkedtem benne, hogy a természet valóban lehet-e ilyen pontos, de akkor sem akartunk lemaradni róla, ha már kifizettük a 70 dollárt, szóval időben érkeztünk. A gejzír a parkon kívül van (de jegy nélkül ide sem lehet bejutni), a turisták lelkes csapata már félórával az esemény előtt kezd gyülekezni. Az iPhone 10:13-at mutat, mindenki mozgolódik, tartja a telefont, hogy le ne maradjon a pillanatról, amikor is besétál a park egy munkatársa. És el kezd beszélni… na itt nem lesz kitörés 10:15-kor. Mint kiderült az aktív gejzírt (ami állítólag magától is kitörne, csak nem kiszámítható időpontokban) egy természetes alapú szappanos keverékkel indítják be. Így amikor szép lassan a ki-kibugyogó vízből egyszercsak feltörő vízsugár lesz, kellemes szappanszagot érezhetünk. Nem mondom, hogy nem volt picit kiábrándító ez a mesterséges környezet, de ami ezek után a parkban következett, az mindenért kárpótolt. Láttunk királykék vizet narancssárga parttal, világító tejzöld és türkiz krátertavat, sárga-zöld gőzölgő gejzíreket... A parkban sétálgatva elfog a félelem, hogy az élő földnek milyen ereje lehet, milyen könnyen elpusztíthat mindent. 

Ezek után egy kisebb termálvizű forrást kerestünk fel, hogy végre kiáztathassuk habtestünket. Egy másik, Új-Zélandon túrázó magyar csapat blogjáról (ezúton is köszönjük nektek) lestük le a Kerosene Creeket, ahol egy valóban elég meleg vizű természetes forrásban áztattuk magunkat. Kicsit kételkedtünk a tervben mikor megláttuk, de gondoltuk egyszer élünk, és nagyon jól tettük, hogy bemásztunk. A forró víztől az egész testünk felpezsdült, a 10 perces fürdés olyan volt, mintha órákon át wellness-eltünk volna.

Eléggé kiszívta az erőnket a víz (na meg a napközbeni 35 fok sem segített) de tovább indultunk a Kék-Zöld tavak felé. Rotorua belvárosától 20 percnyire található ez a két tó, az egyiknek valóban kék, a másiknak pedig zöld a színe. Ekkorra már kezdett kicsit beborulni, napsütésben biztos, hogy még lenyűgözőbb látvány lett volna, de így is értettük, miért is kedvelik őket annyira a helyiek. Ekkor még úgy volt, hogy második éjszaka is itt alszunk, de keresünk egy kempinget, hogy kipróbáljuk a kocsiban alvást, így visszamentünk a városba, hogy feltérképezzük a helyzetet. A tóparton ücsörögve a késői ebéd közben, látván a szürke felhőket és a feltámadó szelet úgy döntöttünk, hogy ezt most mégse erőltetjük, lesz még alkalmunk kipróbálni, így inkább gyorsan megnézzük az utolsó helyet, amit Gergő már nagyon régen kinézett, aztán visszavezetünk Aucklandbe.

Rotoruától a Hamurana Springs-szel köszöntünk el. Ez a mérhetetlenül tiszta vizű forrás pár száz méterre a tótól a mélyből tör fel és békésen, csillogón vándorol bele a Rotorua tóba. Sok tiszta vizű patakot láttam már az osztrák hegyekben, de ilyet még soha. A kék és a zöld összes élénk színárnyalata megtalálható volt, valami elképesztő békét árasztva. Láttunk pár pisztrángot is, de maga a forrás látványa is elég volt. Méltó búcsúja volt a régiónak. Már alig várjuk, hogy mamiékkal visszatérjünk, és megmutassuk nekik a legjobb részeket!

Képek: