Thanksgiving

Amikor régen egyetemen sok angol szakossal voltam körbevéve, tartottunk egy nagy Háladásnapi összejövetelt, ahol mindenki elmondta miért hálás. Azóta ezt minden évben megteszem, akár hallja más valaki, vagy írok róla, vagy csak magamban gondolok rá. De mikor is lehetne alkalmasabb év, hogy a hálaadásra több gondolatot fordítsak, mint idén. Hiszen itt vagyunk Új-Zélandon. Annyi év álmodozás, félelem majd újbóli álmodozás után. A mindennapok telnek, bárhol is van az ember, de néha igazán bejut egy gondolat és ráül a mellkasomra, hogy sikerült, itt élünk.

Ha megállok egy kicsit a reggeli menet-strandolás-fagyizás-ebéd-altatás-kaja csinálás egymásutáni folyamatában, akkor nagyon sok mindenért vagyok hálás, amik idén, az idevezető utat segítették. Például minden barátomnak, hogy minden kételyük, féltésük és szomorúságuk ellenére, sosem próbáltak lebeszélni a költözés tervéről. Kinek rövidebb, kinek hosszabb időszak volt, amíg ez egy nagyon távoli valóságnak tűnt, szinte megvalósíthatatlannak, amit nem is kell igazán komolyan venni. Ebben még könnyű támogatni az embert. De, amikor már megvan, hogy utazunk bárhogy is lesz, vagy aztán a munka, majd a repjegy, na akkor jön a próba. Mert akkor válik valósággá, hogy a 20-25 barátságban töltött év után most egy kicsit más lesz. Talán nehezebb. De pont attól, amilyen barátaim vannak, tudtam elhatározni, hogy ideje elindulnunk. Hogy nem ott hagyom őket, csak a térképen messzebb leszek. Persze, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire fontosak az életében ezek a találkozók, beszélgetések. Mennyire tud hiányozni valakinek a fizikai jelenléte is, akinek nem kell már magyarázni, amit mondani akarunk, hiszen ismer. Ennek a hiányát nehéz megélni, de csak növeli a meglétük értékét. A sírások talán legnagyobb része ennek a fajta magánynak szól. Még az óceán közelsége sem tud mindent pótolni.

Ami igazán ráébreszt, hogy nem csak a mi közös munkánk volt Gergővel, hogy kijutottunk, az leginkább mama jelenlétének köszönhető. Ha nincs az általa nyújtott talaj, akkor minden sokkal nehezebb lett volna. Amikor még nem volt munkánk, de a lakást már kiadtuk, majd közeledett a szeptemberi tanév kezdete, de még mindig nem volt semmi, akkor is tudtam, hogy biztonságban vagyunk. Nem akármilyen tető van a fejünk felett, a gyerekek imádnak vele/nála lenni, és ha mindent újra kell tervezni, akkor is ott van, hogy nála mindig otthon vagyunk, és ezért nem tudok elég hálásnak lenni. Az a türelem, amivel magában tartotta minden kételyét, példa értékű, és az a támogatás, amit kaptunk, pedig ő aztán tényleg egyedül maradt otthon, mindenkit próbára tenne, de őt nem. Szóval már nagyon várjuk, hogy megélhessük vele itt az életet, hogy lássa a rengeteg vadon nőtt virágot és a fiúk boldogságát a tengerparton. Ezek a maratonunk első frissítő pontjai, a többi jön majd az úton, remélhetőleg azok során is velünk lesz, minél többet itt Új-Zélandon.

Sokszor gondolom, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy idejutottunk, de pont ugyanennyiszer érzem, hogy ezért megdolgoztunk. Mert feltettünk mindent egy lapra, és hittünk benne, hogy sikerülni fog, és mert Gergő rengeteget dolgozott rajta, hogy ez az 1 lehetőség megszülethessen. De azért mégis hálás vagyok, csak úgy a nagy mindenségnek is, legyen az sors vagy szerencse, hogy sikerült. Hogy rátalált arra ez egy email címre, ami kellett, hogy ennek az étteremnek pont kellett egy ilyen vezető, és hogy ez itt, a Bay of Islands-en történt. Mert a maraton végcélja az, hogy a fiúk fiatal felnőtt korukra az ország előnyeit élvezzék, de nagyon sokat segít, hogy az első lépések itt történnek. Hogy a délutáni program az óceán parti strandolás, ahol rájába vagy orcába futhatunk, hogy papagájok vannak a foci pályán, vagy hogy annyi csillagot látunk az égen, mint otthon sosem. Egészen sorsszerűnek érzem, hogy azon a helyen kötöttünk ki, amit az első munkakereső napunkon közel egy éve kinéztem magamnak, hogy na itt el tudnám képzelni… És hálás vagyok mindenkinek és mindennek, aki ezt végig nézte, drukkolt vagy akár segített.

Bits and pieces

Most mér hetek óta gyűjtögetem a pillanatok mappába a képeket, apró momentumokat, amik kitöltik a mindennapjainkat. Hiszen olyan nagy történések most nincsenek.

Simon egyre kevesebbet siránkozik, hogy suliba kell mennie, és továbbra is minden nap jókedvűen jön haza. Kicsit beszélgettem a tanárával, aki elmesélte, hogy nagyon szépen fejlődik az angolja, egyre több mondatszerkezetet használ, és nagyon népszerű az osztályban. Sok barátja lett és kedvelik. Nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy nem úgy jön haza a suliból, hogy éppen melyik "barátja" mivel szivatta. Múltkor elmesélte, hogy rászólt az egyik barátja (Omakiwi - igen ez a neve:-) mert véletlenül kinevetett (szerinte nem is) egy fiút, aki elesett. Nem tudom, hogy ez a hozzáállás az országra jellemző-e, vagy csak ezen iskolai gyerekeire, de nagy szerencsénk van. Készülünk a szülinapjára, az biztos sokat fog dobni majd a kapcsolatain. De ahogy telik az idő egyre jobban hiányoznak neki az otthoni barátok. És ezzel nincs egyedül…

Márknak még mindig nincs igazán beállt napirendje. Kínlódtunk a playcentre-rel is, mert napokig nem nyitották ki, beteg volt az üzemeltető csaj, de azóta kiderült, hogy titokban mindenki úgy megy és jön ahogy csak akar, már én is tudom a kódot a kulcsos dobozhoz, szóval hoppon már nem maradunk. Csütörtökön is egész délelőtt egyedül voltunk. De a változatosság fenntartása érdekében még mindig szeretjük. Ma megyünk megint playgroupba Márkkal, sütöttem chocolate chip cookiet, hogy kicsit elősegítsem a befogadásunkat😊. Kiderült, hogy megkapták a hiányzó támogatást, és szinte tuti, hogy kinyit az ovi következő tanévre! Ez nagyon nagyon jó hír, az még nagy változásokat fog hozni, ha Márk be tud szokni tényleg egy közösségbe, és én el tudok kezdeni munkát keresni. Aranyos, próbálja ismételgetni az angol szavakat, ha állatos könyvet nézünk, nem ellenkezik, ami mutatja, hogy kezdi érteni, hogy nem úszhatja meg... 

Mostanában kicsit ide is elért a rossz idő, így kevesebbet tudtunk strandra menni, de rájöttem, hogy az egyik kedvenc momentumom, amikor a délutáni fényben apály van a parton. Azzal egész egyszerűen nem tudok betelni. A hétvégén megkapták a fiúk az első szörf deszkájukat (Márknak egyelőre csak förf deszka😊), ami igazából body board. Hatalmas az öröm, főleg Simonnak, akinek jövőhéttől a suliban is elindul az úszás. Az még nem egyértelmű, hogy ez oktatás lesz-e, vagy csak medencézés játszóterezés helyett, de majd kiderül. A naplementés apálynál csak az éjszakai csillagos égbolt a lenyűgözőbb. Érdekes, egyelőre hihetetlen nosztalgiával tölt el, mint ha csak 10 évvel ezelőtt néznénk őket. Nem rég volt a novemberi telihold, mint megtudtam Hódhold, ami az északi féltekén a tél közeledtét jelenti, de a délin pont az ellenkezőjét, a tavaszt jelzi, az erők megújulását. Mindenesetre nagyon nagyon világos volt napokig éjszaka és gyönyörű volt. Állvány hiányában nem sikerült igazán fasza képet csinálni, majd jövőre... 

Örömömet lelem még néha a vacsikban is. Van egy doboz rák a mélyhűtőben, mellé spárga, vagy brokkolíni, azt mindig nagyon élvezem. Múltkor Simon azt mondta, úgy néz ki mintha étteremben lennék (ja, nyilván ezeket csak én eszem…), Márk meg elküldött az asztal legtávolabbi pontjára, mert szerinte büdös volt a vacsorám. :-D Csináltunk tócsnit is, meg Gergő már készül a lángosra is amikor legközelebb itthon lesz. Azóta is hoz haza néha vasárnap este osztrigát, az elég fasza :-)

Most úgy néz ki, hogy majd csak január felé lesz nyitva 7 napból 7-et az étterem, de ha december elejére feláll a teljes személyzet, amit most épít Gergő, akkor itt-ott le lehet majd csípni egy-egy hétvégi napot is. Hiányzik a 4-esben töltött idő. Nagyon várjuk mamát, aki egy hónap múlva jön. Második helyen a konténer áll :-) Elvileg december első vagy második hetére hozzájutunk majd a cuccainkhoz, az izgalmas pár nap lesz, az tuti. 

Addig meg second hand shoppokban (itt nagyon sok van) néha veszünk 1-1 játékot és eszközt. Szereztünk egy nagyon szuper új-zélandos puzzlet, meg egy 3D-s földgömb kirakót is. Az utóbbi leginkább nekem okozott örömöt, de a fiúk is le voltak tőle nyűgözve😊. A bunker építés továbbra is az egyik legnagyobb szám itthon, de az ugrató építés és kardozás/harry potterezés is segít elütni az időt. Egyre többet játszunk a teraszon, főleg majd mostantól, hogy lett végre terasz asztalunk is. Ennek nagyon örülök😊. Készülök a karácsonyra, cardboard DIY dekoráció a kulcsszó, ugyanis abból rengeteg van! Lesz majd kandalló meg minden, már csak azt várom, hogy megjöjjön pár festék és ecset, és nekieshessek a lakás kidíszítésének, hiszen 2 hét múlva már advent első vasárnapja lesz.

Kezdjük egyre jobban felfedezni a környéket, ezekről majd lesz külön írás, mert gyönyörű partokon és vízeséseknél jártunk, még így hogy csak 1-1 napunk vagy félnapunk van rá. Gergő megígérte, hogy erre már a videót is összevágja :-). A december nagyon izgalmas lesz. Megjön a konténer, felmegyünk megnézni a karácsonyi Aucklandet, lesz évzáró, megjön mama, berendezzük rendesen a lakást, szülinapi buli, torta sütést… ilyen mókák várnak ránk.

És szokásosan mégtöbb kép a mindennapokról:

Paihia - where land meets sea

Paihia a Bay of Island egyik üdülő városa, tökéletes megálló Auckland és a legészakibb látnivalók között. Anno mi is itt szálltunk meg és bár csak egy estét töltöttünk itt, de emlékezetes maradt a parti fish&chips-ezésünk és a sültkrumplira azonnal ugró sirályok. Ha nagy bevásárlás kell, akkor is ide jövünk kocsival, az kb 20 perc, de mégjobban szeretem, ha a gyerekekkel neki indulunk és gyalogkomppal áthajózunk Russellből. Ugyanúgy játszóterezünk, fagyizunk és strandolunk, mint Russellben, de egy kicsit mégis más, kicsit kimozdulunk és szinte mindig van új felfedezés vagy meglepetés.

10-20 percenként jár a komp, átér 15 perc alatt, ami pont arra jó, hogy kicsit gyönyörködj a vízben és az apró szigetekben. Na meg arra is bőven elég, hogy összevesszenek a fiúk, hogy fent ülünk, vagy lent az ablakoknál vagy hátul. De igazából mindenhol élvezzük az utat 😊

A város központjában köt ki a komp, hétvégén azonnal a nyüzsgésben találod magad. Hullámos padok, hétvégén kirakodó kézműves vásár, sétáló utca, kávézók, fagyizók és éttermek, igazi turista paradicsom. Mindig mondogatjuk Simonnal, hogy mama itt mennyire élvezné a vásárolgatást😊. Innen indul egy 10perces séta a parton, hatalmas kövek a járda mellett, amiken természetesen kötelező végig mászni. De ameddig Márk jön a sajtál lábán, én csöndben maradok. Ha apály van, akkor az út második felében a sziklamászást a következő szintre emeljük, és lent a parton, a vízből kilógó sziklákon mászunk végig strandhoz. Gyerek szemmel a világ legizgalmasabb dolga az apró kis medencékben rákok, kagylók és kis halak után kutatni, bevallom én is lesem, hogy találok-e kincset😊. 

Mire átérünk a partra már pont mindenki igényli, hogy letelepedjünk a piknik takarónkra és mindenki betoljon valami elemózsiát a fejébe. Nekem ez a kedvenc részem. 10 perc, amíg én ülök a pokrócon, és ők rohangálnak. Utána eszükbe jut, hogy a lélegzéshez is kell az egy méteren belüli társaságom, de az első 10 percben, csak hallgatom a tengert és élvezem a békét. Aztán pancsolnak, kagylót gyűjtünk, sziklát mászunk, fagyizunk, átöltözünk, játszóterezünk, és szépen lassan visszasétálunk. Még nincs elég meleg ahhoz, hogy csak úgy vizesen ott legyünk egész nap, de majd ha jön a nyár, akkor lesz az igazi. Már van egy kedvenc fish&chips-ezőnk, fasza a friss osztriga, a hal is, meg a fiúk hajlandóak voltak megkóstolni a rákot és a tintahal karikát, csak párat vettem, gondoltam úgyse eszik meg és akkor az enyém lesz az összes. Egy falatot nem ettem egyikből se, nekem csak a hal maradt... Mindezt a parton, kikötőben ülve, ahogy kell, a végén sirályokat etetve.

Itt a kikötő mellett van egy nagyobb füves terület, ahol - ha nem is minden hétvégén, de sokszor van valami happening. Amikor először mentünk át, akkor pont a tűzoltóság vonult fel játékokkal és bemutatókkal, azt hiszem nem kell részleteznem a fiúk izgatottságát. Nagyon jól bemutatta, hogy mi az értelme egy ilyen napnak. Otthon addig jutottunk a 7 évnyi tűzoltó és gyereknapok után, hogy tudjuk, hogy néz ki belülről egy ilyen autó. Itt volt szabaduló szoba, ahol egy sötét labirintusban kellett kúszva megtalálni a kiutat, de mielőtt bementek a gyerekek gondosan végig hallgatták, hogy mit kell tenni, ha megszólal a füstjelző (odakúszni az előre megbeszélt safe point-ra) és a végén pedig, hogy ott, hogy kell pontosan segítséget kérni. Aztán azt is láttuk, hogy mi történik, ha a konyhában lángra kap egy lábosnyi olaj, és mit ne tegyél ilyen esetben, érzékletes volt ahogy fellobbant a tűz, amikor vizet öntöttek rá. Az autó roncsból menekítésről lemaradtunk, pedig az engem is érdekelt volna. Volt tűzoltást imitáló akadályverseny, Simon nagyon ügyesen nyert is egyet egy nagyobb fiú ellen, és Márknak is segítettek végig menni rajta, még úgy is, hogy szegényem az eszközök nagy részét el sem bírja. De minden tűzoltó igazán kedvesen és lelkesen tette a dolgát, és bánt a gyerekekkel.

Olyan is volt, hogy egy kis oldtimer autófelvonulásba botlottunk, amit én legalább annyira élveztem, mint fiúk. Nem is annyira oldtimerek voltak, inkább extra autók, mert volt minden, ami itt különlegesnek vagy drágának számít. Range Rover, Aston Martin, Camaro, Thunderbird…. (Gergő mondta h mik voltak 😊).

Megtaláltuk a helyi suli játszóterét is, amit iskola időn kívül lehet használni. Elég fasza: van bicikli pálya, 3 különböző játszótér nagy mászókával, kicsiknek, nagyoknak, mindegyiken csúszka pálya. Amúgy, mint Russellben, itt is van a sulinak saját kinti medencéje, és még egy kis Hundertwasser sarok is volt, amitől egyszerűen csak nagyon szépen nézett ki az egész. Szóval, elég fasza volt, és így rögtön 3-mal növekedett az elérhető játszóterek száma.

Paihia egy rendszeres úti cél lesz a nyár folyamán, remélem sok izgalmas dologba botlunk még bele ott…

 Szokásosan, itt van mégtöbb kép:

Trick or Treat!!!

Hetek óta várják a fiúk a Halloweent. A Márknak már otthon megvettem a Póki jelmezt, nehogy dráma legyen, hogy itt nem tudom megszerezni. Abban se voltam biztos, hogy itt tartanak Halloweent, de tuti, ami tuti, póki jelmezzel indultunk neki a nagy világnak.

Aztán szerencsére kiderült, hogy itt is lesz Halloween és Trick or Treat is. Közös szervezésben, a suli előtt gyülekezik a csapat, mindenki, és onnan indul a séta. A városban nem nagy dolog a házak feldekorálása, szóval nem az vezette a menetet, hanem le volt beszélve az üzletekkel, hogy hol állnak meg a srácok cukorkáért. Szóval pókember már nagyon készült, és Simon is megszülte az utolsó héten, hogy fekete ninja akar lenni. Szerencsére a garázsban félredobott rengetek karton és hungarocell segített, hogy meglegyen a ninja kard, pár youtube videó meg hogy legyen dobó csillag és tőr is papírból. Egy kör a Warehouseba és szuper fekete ninja szettet dobtam neki össze, tényleg büszke voltam magamra ☺️.

Számoltuk vissza a napokat, miközben könyörögtem, hogy ne hordják szarrá a jelmezt a menet előtt. Csak egy kard esett áldozatul, odase… na eljött a péntek, Simont vártuk haza, Márk hatalmasat aludt, szóval nekem is volt időm kicsit megerőltetni magam, hogy átszellemüljek, aztán gyorsan jelmezbe bújtak a fiúk és siettünk vissza a sulihoz. Egészen nagy csapat gyűlt össze, páran felnőttek is jelmezben, gyerekek is mind izgatottan mutogatták egymásnak a kardokat, maszkokat, ruhákat. Simont innentől nem is nagyon láttam, vonult a többiekkel, aminek nagyon örültem. Márk eleinte nagyon bátortalan volt, de ahogy növekedett a cukorka mennyiség a vödörben, úgy stabilizálódott a mosoly az arcán. Ja, hát a vödör!!! Erre az utolsó előtti napig semmilyen boltban megvehető opciót nem találtam… de hát az én gyerekeim mégsem mehetnek szatyorral trick or treatelni… elég homemade megoldás lett egy narancssárgára festett papírpohárból, de az általam fonott fogantyúra dagadt a mellem 😄. De Gergőnek igaza volt, biztos, hogy semelyik másik anyuka nem foglalkozott ezzel ennyit, itt nem nagyon van megfelelési kényszere az anyukáknak. Zacskók, karton dobozok, bolti tök vödrök vagy sima homokozó vödrök, minden volt. Szóval a cukorkagyűjtésre visszatérve, nagyon élvezték a srácok.

Iszonyat jó hangulata volt, ahogy a nagy csapat vonult az utcán, mint valami sáska had, és mindenhol mosolyogva várták őket, valahol feldekorálva és jelmezben, valahol nem, de mindenhol készültek.

A menet vége a városban lévő Top Holiday park kertje volt, itt mindenki kapott jégkrémet, lehetett hot dog-ot enni, de ami a legjobb: a játszótér mellett volt egy nagy ugráló párna. Teljes volt az extázis. Márknak kellett egy kis idő mire bátorságot gyűjtött, de legalább kiugrálták a sok cukrot. Egy óra, és mindenki szépen lassan elpárolgott, nem volt gond, hogy nem lehet lelőni a bulit, így 6-kor mi is hazaindultunk.

Azóta nehéz napokat élünk, mert Márk cukorka utáni hisztijével kelünk és fekszünk, szó szerint, de talán kiürül pár nap alatt a cukor a szervezetéből 😄. De nagy élmeny volt, az biztos. Jövőre irány Auckland, ahol – mint most már tudjuk - brutál utca és ház dekorációk vannak…

Van még pár kép hogy lássátok a hanagulatot:

Drive

 

Az elmúlt két hétben minden helyi kocsiút alatt ez a zene megy repeaten. A gyerekek kérésére, még márk is skandálva kéri, hogy drive, drive, drive.... Így nem is nehéz lendületesen vezetni, még a jobb oldalon sem 😄. Szeretem, hogy már ismerünk a ház és a város között minden kanyart. Pont ma délután fordult elő, hogy mentünk Simonért, de elgondolkodtam és a boltnál találtam magunkat. Imádom, hogy minden második kanyar mögött egy újabb öböl bukkan elő. A kedvenc utam, amikor a Long Beachre megyünk át, meredeken érünk fel a dombra és hirtelen jelenik meg az egész homokos, zöld fákkal világító partszakasz.

Talán mostanra a gyerekek is elfáradhattak kicsit, mert most nem akarnak azonnal rohanni a partra. Inkább az a kérés, hogy legyünk itthon. Ma feldekoráltuk a lakást (a kályhát) Halloweenra, ők élvezték, engem meg feltöltött. Mire nem jó egy fekete alkoholos toll meg sok kartonpapír.

Simon ma először mondta, hogy hiányoztunk neki a suliban, és pityergett a wcben… De ennek ellenére ma jó napunk volt, még puszit is kaptunk mindketten Márktól. Megtámogattam a jókedvemet azzal, hogy vacsorára a csirkét nem salátában ettem, hanem egy puha aiolis-sajtos szendvicsben, egy pohár chardonnay-vel.

Holnap átkompozunk gyalog Paihiába játszóterezni és megnézni a vitorlás verseny hajóit, de majd erről írok külön, mert szuper egy-napos program.

Ők védelmezik az álmukat <3

Egy kis Halloween

Mindennapok Russellben

Márk alszik, én meg már napok óta próbálom magam rávenni, hogy írjak. Valahogy mostanában nincs nagyon kedvem, úgy alapvetően a megosztáshoz. A mindennapok utolértek, próbálok töltekezni a helyből, de a kialvatlanság és a magány azért utol-utol ér. Na de hogy megtörjük ezt a spirált, most rávettem magam. Hiszen terápiás jellege is van az írásnak.

Először Gergő csöppent bele leghamarabb a mindennapokba, hiszen már több mint egy hete elkezdett dolgozni. Sage Restaurant a helyszín, Operation and Restaurant Manager a pozi. Az étterem egy csoport, a Lindis Group tagja, Gergő főnöke a Lindis Managing directora. Komoly presztízsű hely a régióban, mindenki ismeri a nevét a környéken. Fancynek számít, tartozik hozzá egy borászat és pár luxus szálláshely is, ez így egyben a Paroa Bay márkanevet birtokolja. Feladata és kihívás lesz bőven vele, de nem látok kétségbeesést a szemében. Egyelőre hétfő-kedden itthon van, a maradék 5 napon reggel 9től este 10ig bent van. Majd ha lesz nagyobb személyzet és tud felvenni helyettest, akkor ez változni fog, már várom mikor lesznek egész napok 4en együtt, hogy felfedezhessük a helyet, amiért otthon hagytunk mindent.

Simon, egy hét pihenő után elkezdte 3 napja az iskolát. Itt egy iskola van, Russel School, 70en valahányan vannak diákok összesen. Szegényem nagyon-nagyon izgult. Már nagyon vártam, hogy végre túl legyünk az első napon, és lássam, hogy kb mi vár ránk. Reggel bemutatták neki Gergő kollégájának a kisfiát, aki kedvesen (nem nagyképűen) hallgatott az apja és a tanára kérésére, hogy legyen kedves Simonnal és figyeljen rá. Ennek köszönhetően 10 perc múlva már nem is igazán figyelte, hogy ott vagyunk-e vagy sem, játszottak együtt a mászókán. Aztán mikor elköszöntünk gyorsan odaszaladt hozzánk egy puszira és rohant is tovább. Nagyon izgultunk érte, de azt azért már lehetett látni, hogy itt nem olyan lesz az oktatás, mint otthon. Kicsöngetés-becsöngetés, matek-nyelvtan-irodalom-tesi-stb egész nap. Ennél sokkal gyerek központúbb, kevesebb elvárással, több kreativitással, csoport munkával, közös tanulással. Nagyon jókedvűen jött ki 3kor a teremből, „anya lett egy csomó barátom”. Én meg könnyebb lettem egy nagy teherrel. Amit egyelőre látunk, hogy valóban kedvesek a gyerekek, akik kicsit furábbak is azok sem gonoszok, vagy kirekesztőek. Indiai származású, londoni nevelkedésű az osztályfőnök (Parag a neve), aki 23 éve él itt. Tanítja őket maorira is, meg jelnyelvre is, hiszen azok is Új-Zéland hivatalos nyelvei. Váltócipőt felejtsd el, sok gyerek már reggel is mezítláb jön a suliba, de ahogy beér, Simon is rögtön leveszi a cipőjét és zokniját. Már tanultnak Diwaliról, a fények ünnepéről: színes Rangoli mintákat rajzoltak krétával és így ismerkedtek a geometriával. Lehet vitatkozni, hogy jó-e, hogy lazább. Lehet, hogy okosabb lesz lexikális tudásban otthon a gyerek, és hamarabb megtanul szépen írni, olvasni és szorozni, na meg az Aranybullát és a Kőszívű ember kínlódásait, de itt meg lehet h több idejük marad még gyereknek lenni, játszani, nem megfelelni. Mi most egyelőre élvezzük, hogy Simon örömmel megy be és nem félelemmel.

Márk ovi kérdése sajnos már nem ennyire evidenst. Itt 5 éves kor alatt nem iskolakötelezettek a gyerekek, így sokkal nehezebb megfelelő óvodát vagy napközit találni. Itt Russellben egyetlen lehetőség van, egy Playcenter nevű intézmény, ami hivatalosan egy szülői jelenléten alapuló hely. És ez is csak hétfőtől csütörtökig van, reggel 9től 1ig. De ha majd Márk kicsit megszokta, akkor heti 1!!! napot itt hagyhatom. Ezen kívül a komp másik oldalán, onnan még 15 percnyire van a legközelebbi ovi, ami lefedi a munkaidőt, és fizetős. Plusz a napi 4x kompozás. Ez így olyan 240ezer ft lenne havonta. Szóval ez sem a legideálisabb, max ha Paihiában (ahol az ovi van) találnék munkát… De ha szerencsém van, akkor jövő tanévre (január végén) megoldják vívódásomat, és az iskola terültén nyílik egy napközi. Még az engedélyt várják, és csak bízunk a januári kezdésben, de ez minden szempontból nagyon ideális lenne. Így addig marad a Playcenter, itt helyben. Ma voltunk először. Összesen 4 gyerek volt Márkon kívül, korban 1-5 éves korig. Nagyon jó lenne amúgy a koncepció, mert pótolná a városból hiányzó játszótereket, de borzasztóan lepukkant az egész. Én nem vagyok egy tisztaság és rend mániás, de egész nap próbáltam rendbe rakni a játékokat, és hát nem szívesen mentem négykézláb a szőnyegen… Volt egy indiai anyuka, majd vele megpróbálok kicsit barátkozni, ők is újak itt. Szóval hát nem szerettem bele a helybe, de Márk a végére feloldódott, és alig akart hazajönni. Hétfő-kedden Gergő itthon van, szval akkor nem biztos, hogy bemegyünk, szerda-csüt elcsellengünk ott 9-11ig, pénteken meg - mint ma kiderült - az iskola területén van egy kis play group, és meghívtak minket, hogy csatlakozzunk. Bármennyire is antiszociális tudok lenni idegen emberekkel, ez most nagyon jól jön. Gergőnek beindult az élete, körbeveszik felnőttek és beszélgetések, engem meg eddig csak a gyerekek. Akik nyilván minden figyelmemet lekötik, de jó lenne kicsit beszélgetni felnőttekkel, meg tapogatózni, hogy itt, hogy működnek az anyukás mindennapok. És a fiúknak is jól jönne még a plusz társaság…

És milyen az élet ezek mellett? Az a mindennapi legnagyobb döntés, hogy melyik tengerpartra menjünk délután, és hogy vajon apály lesz-e, hogy Simon tudjon mászkálni a sziklákon. Ez elég jó. Tényleg gyönyörű minden egyes autóút és tengerpart, egyelőre nem tudjuk megunni a látványt, mint ahogy a kagyló szedést sem :-D A városban van a Long Beach, szerintem ez a legszebb, meg egy másik, kisebb, kicsit eldugodtabb. Bármilyen az idő, a gyerekek alsónaciban és pólóban játszanak a vízben, és a végére mindig tetőtől talpig vizesek és homokosak lesznek. De már megvan a kialakított rendszer, hogy én se kapjak ideggörcsöt, és fantasztikus, hogy mennyire élvezik a hullámokat. Amikor tengerpartozás után rövidnadrágban, papucsban és pulcsiban ballagunk, akkor egészen helyinek érzem magam 😊. Van egy fagyizó, ami nagyon jó suli utáni program, és ma kiderült, hogy egy magyar nő meg a férje csinálják – nagyon szuper volt beszélgetni vele 😊. Már a pékségbe is visszajárunk, és Simon kedvence a Bacon&Egg Pie. Próbálunk minél kevesebbet vásárolni a helyi drágább boltban (FourSquare), és minél okosabban vásárolni heti egyszer a komp másik oldalán lévő nagyobb boltban (Woolworth). Próbáljuk felfedezni, hogy az otthon megszokott, gyerekek által is szeretett alapanyagokat, mivel lehet helyettesíteni. A felvágottak nagyon hiányoznak (a jók iszonyat drágák, és ugye a gyerek nem eszik meg, ami meg a mindennapi kategória az meg szar). De a halrudacska alternatíva az már teli találat. Szerda reggelenként van termelői piac, egy halas, egy kenyeres, egy palántás, egy zöldséges, és nem is kell több. Itt végre van tényleg finom kenyér, ma vettünk először, majd meglátjuk, hogy a gyerekek megeszik-e a kovászos kenyeret :-D Mert ők – velünk ellentétbe – nagyon boldogok a bolti, borzasztóan mű, fehér, élesztős és nagyon puha kenyérrel.

Nagy változás (de mennyire egyszerű amúgy), hogy szelektálok, sőt!! komposztálok! Aki igazán ismer, az tudja, hogy ez nagy elmaradásom volt eddig. Itt közel 800 ft-ba kerül, hogy egy zacskó általános szemetet kidobhass a szeméttelepen, (ami itt van 10 percnyire, és nem, nincs szaga), minden szelektívet meg ingyen bevesznek. A háziak adtak komposzt ládát, ők utána felhasználják a banán töveken. Így gyakorlatilag másfél hét alatt jött össze egy kukányi általános szemét. Szóval nem nagy varázslat, hogy mi vitt rá, kézzel fogható összeg, amibe kerül ha nem teszed…

Madarak veszenek körbe minket, kalifornai fürjek (rákerestem, csak onnan tudom) tanyáznak a kertben, pukeko-k is néha felbukkanak és a tuik éneklő hangja is mindennapos. Ezt imádom. Alig várjuk, hogy lássunk kiwi madarat, itt a félszigeten majdnem 3000 él, szóval nagyon nagy esély van rá, Gergő már látott is egyet, amikor este indult haza az étteremből. Amióta megérkeztünk meg akarom látogatni a szomszéd osztriga farmot, de Gergő étterme is tőlük veszi és múltkor egy egész doboznyit hozott haza, így éjféli osztrigázást tartottunk a helyi chardonnay-vel, egyre ügyesebb vagyok a felnyitásában, ami meglepően nehéz. Mármint az osztriga bontásban, nem a boréban. :-D

Simon, amióta túlesett a suli első napján, sokkal kezelhetőbb, kevesebb a hiszti és az őrület. Márk csak most kezdi. Lehet, hogy ha elkezdünk rendszeresen Playcenterbe járni, az segíteni fog, de az elmúlt egy hetet nehéz leírni. Végletekig próbára tesz, teljesen felemészt az igénybevétele és még annál is többet követel. Remélem hamarosan ő is megbékél ezzel az időszakkal, mert bennem már nincs sok tartalék. De igyekszünk, minden éjszakának úgy indulok neki, hátha ma az ágyamban alszom.

Ezek történnek velünk, és mindeközben nézem a teraszkorlátunk felett az óceánt és a zöld dombokat. De a képek mégtöbbet mondanak!!

work visa és munkakeresés

Hátha tényleg érdekel valakit, akinek még nem mondtuk el, hogy hogyan is sikerült kiköltöznünk Új-Zélandra. Biztos sok különböző út van, nekünk így sikerült.

Itt a munkavízumot a munkáltatóhoz kötik. Ez azt jelenti hogy előbb munkát kell találnod, és ők szponzorálják a vízumot. Nekik nem kerül sok pénzbe, és valamennyit (nem annyira vészes) nekünk is fizetni kell. Ez régebben nagyon könnyen ment, befogadó ország (Ausztrália sokkal szigorúbb), Marlboroughba (déli sziget északi része - borvidék) akartunk menni, azt gondoltuk, hogy maximum ha nehezebben megy a munkakeresés, akkor a helyszínben hozunk kompromisszumot, de gond nem lesz.

Az otthoni munkáink meg a gyerekek tanévei miatt muszáj volt valamiféle kívánt időzítést összerakni, még akkor is ha tudtuk, minden attól függ, hogy találunk-e munkát. Februárban ültünk le először a gép elé ezen dolgozni, május végéig szóltak a munkaszerződéseink, és utána a készülődésre (költözés és munkakeresés) fókuszálunk, hogy a nyári szünet alatt el tudjunk indulni.

Az első bökkenő ezzel a tervvel, hogy heteken át egy árva választ nem kaptunk senkitől. Az itteni téli szezon kezdetén indultunk neki a keresésnek, ami a lehető legrosszabb időszak. Illetve a munkáink mellett heti egy estét tudtunk munkakereséssel tölteni, ami finoman szólva sem elég. Találtunk egy magyar, Aucklandben élő letelepedési ügynököt, akitől kicsit tájékozottabbak lettünk. Új-Zélandot is elérte a recesszió, jobb oldali kormány van, a munkáltatók nem nyitottak a szponzorációra, es a vendéglátás is pang. Szval a kilátások nem lettek jobbak.

A keresés első fázisában mindketten néztünk munkákat. Az itteni profession.hu a seek.co.nz, ami egy nagyon jó oldal, de valószínű mindenki előre beállított szűrőkkel keres rajta munkaerőt, mert még csak nemleges válaszokat sem kaptunk. Be kellett jelölni, hogy szponzorációra van szükségünk és így helyből kiestünk a versenyből.

Közben eljött a május vége, kipakoltuk a lakást, átköltöztünk anyukámhoz, de még semmi. Elmondtuk a fiúknak és kiadtuk a lakást, de még mindig semmi. Egy ígéretes interjúja volt Gergőnek, mert rájött hogy, ha olyan álláshirdető portált talál, ahol egy adott személy email címére ír, akkor talán jön válasz. Kerestük a seek-en a munkát, de ahol csak lehetett a helynek írtunk közvetlenül. Nyár második felére azért már elég kétségbeesettnek tűnt a helyzet, éltük fel a pénzünket, de mi még nem estünk bele, kitartottunk, és nyugtattuk magunkat hogy úgy lesz ahogy lennie kell. 

Minden a munka köré épül így az itteni élet semmilyen más aspektusával nem tudtunk haladni. Lakást/házat ott kell keresni, ahol munkát kapunk. Ugyan ez igaz Simon iskolájára. Itt ugyanúgy körzetes rendszer van mint otthon, szóval a lakhelyünk szerinti általános suliba mindenképp felveszik, ez fontos szempont a lakhely keresésben. (Itt Russellben egy suli van, szóval nem sokat tanakodtunk hova fog járni:-). Itt a gyerekek nem tankötelesek 5 éves koruk alatt, szóval Márknak fizetős ovi sok helyen van. És csak picit több mint egy évet kell fizetni, utána megy suliba. 

Július közepére, Gergő olyan 300adik jelentkezése környékére találtunk egy tuti B tervet: ha visszamegyek egyetemre egy Master képzésre akkor megkapjuk a kellő vízumokat, és itt helyben tudjuk folytatni a munkakeresést. Nem ideális, nagyon sok plusz pénz, elég bizonytalan így letelepedni és tanulni se akartam volna újra, de egy lépéssel közelebb vitt volna a célhoz. De szerencsére pont ekkor talált rá Gergő egy oldalra, azon belül egy recruiter-re, Kellyre aki végre vette a fáradtságot, elolvasta amikkel Gergő zaklatta, és megtalálta számára ezt a munkát. 3 kör interjú, egy személyesen Londonban, és végül megkapta a munkát. Utána már csak papírmunka volt minden. De ha ő nincs, akkor messze nem biztos, hogy sikerül az egész. 

Nem tudom ezt lehet-e úgy, ha nem teszed fel rá mindened. Nekünk kellett ez a push, hogy ne legyen más út. Bármilyen felelőtlennek is tűnt, tudtuk hogy igazi veszélyben nem vagyunk, mamának köszönhetően nem maradunk otthon nélkül, bárhogy is alakul. Szinte hihetetlen hogy az utolsó pillanatban úgy jött össze, hogy nem kellett valós kompromisszumokat meghozni. Gyönyörű helyen vagyunk, óceán mellett és Gergő egy nagyon elismert helyen dolgozhat vezetőként.

Ha minden jól megy, a köv lépés a letelepedési kérvény. Ez már pontrendszer alapján történik. Köszönhetően a régi 5 éves egyetemi rendszernek és a két szakos diplomámnak, itt 2 master diplomám van, így mindössze 1 évnyi 8 órás munkaviszonyra van szükségem ahhoz, hogy beadhassam a papírokat. Ha ez így lesz, akkor utána jöhet a házvásárlás és a szabad munkavállalás :-)