December

Nagyon vártuk a decembert. Szülinapok, konténer érkezés, mama megjön, felmegyünk érte Aucklandbe, karácsony, csupa izgalmas dolog. Mindemelett november végére valahogy belecsúsztam egy spirálba, amit itt sokkal nehezebb kezelnem. Nehezebb az önreflexió a pszichológus és az embereim nélkül. Egyre türelmetlenebb voltam a fiúkkal, többet is sírtam, mint előtte, egyre több fenékre csapás csattant el, tehetetlennek és szomorúnak éreztem magam, amit nyilván női testem fantasztikus hormonális ciklusa is szépen megtámogatott. November utolsó vasárnapján, egy nagyobb veszekedés közben, azt találtam mondani Simonnak, hogy ne sajnáld annyira magad. Mire ő: miért ne? Hiszen te is azt teszed! Hát, ha valami wake up call tud lenni, ez az volt. Valahogy kihúzott a spirálból, és végre nem csak éreztem, hogy változtatnom kell, hanem a december 1-ei hétfő reggel végre más mind set-ben keltem fel, és visszataláltam a mindennapok megfelelő ösvényére.

Szóval így köszöntött ránk a december, a kedvenc hónapom. Itt a karácsonyi készülődéssel egyidőben beköszönt a nyár is. Simon sulijában végre megnyitották a medencét, sokat kirándultak, kevesebbet tanultak és készültek a Price Giving nevű évvégi eseményre. Itt ez számít évzárónak, ahol a rettenetesen hosszú műsor helyett, a gyerekeket tűntetik ki különféle díjakkal. Először a nagyok aztán pedig a kicsik is előadtak pár maori éneket és haka-t tradicionális öltözetben (Simon még nem tart ott, hogy a fonott nádszoknyához levegye a pólóját 😊), amit szerintem nagyon élvezett, még úgy is, hogy elbújt a hátsó sorban. De becsülettel végig kántálta őket, csinálta a mozdulatokat, miközben vigyorgott. Szóval minden tagadása ellenére meggyőződésem, hogy imádja 😊. Ezek után egy másfél órás díjkiosztó kezdődött, amit Márk miatt szerencsére nem tudtam végig ülni, menni kellett aludni. Mint utólag kiderült elég nagy lázongás van a szülök klikkjei között, hogy kivételez-e az igazgató pár gyerekkel vagy sem. A suli kertjében ültünk, ki a fűben piknik takarón, ki széken, ki babzsákon, és az egésznek sokkal inkább közösségi érzése volt, mint otthon bárminek, kicsit meg is hatódtam, hogy talán 1-2 év múlva már mi sem leszünk itt idegenek. És jó volt belegondolni, hátha jövőre Simon is kiérdemel majd valami díjat.

Mikulással együtt a szülinapom is megérkezett. Bár itt mindenkit csak megmosolyogtat a szokás, hogy nálunk december 6-án jön a Mikulás (Szent Miklós püspök említésekor is folytatódik az értetlenség...), de azért a fiúkról nem feledkezett meg még ilyen messze sem, a csokik mellett mindketten kaptak 1-1 úszó felsőt, amire már nagyon vágytak a szörfdeszkájuk mellé. Engem is felköszöntöttek és Gergőtől pedig kaptam egy kézi csiszoló eszközt, hogy szép gyöngyházas kagylókat tudjak csiszolni, amire nagyon vágytam. Sajnos az ünneplés itt véget is ért aznapra, mert Gergő ment dolgozni, az egyik legnagyobb forgalmú napra (tök véletlen hogy pont aznap volt tömeg náluk), de ami sokkal fontosabb, hogy a cuccaink megérkezését is 6.-ra vártuk. A konténer már kikötött dec 1-én, szerencsére rendben lement a vámkezelés meg minden átvizsgálás is, így a szállítók elindultak a cuccokal szombat reggel Aucklandből. Képzeljétek, minden megérkezett, nem igazán történt nagy sérülés, így elkezdődhetett a pakolás! Gyerekek teljes extázisban keresgélték a játékokat a dobozokban, az első két nap nem is került semmi más kipakolásra, mint az ő cuccaik 😊. Jó pár napba telt, de végül minden bútor a helyére került, megtaláltunk minden szükséges cuccot, mára a képek is felkerültek a falra és készen álltunk mama fogadására. Szerencse, hogy nagy a lakás alatti tárolónak használt garázs, ugyanis a dobozaink több mint felét nem tudjuk és nem is akarjuk kipakolni. Majd, ha egyszer lesz egy nagyobb házunk talán elfogy majd az utolsó doboz, de most stoppot parancsoltam, meg megteltek a szekrények és polcok. Nagyon tanulságos tapasztalás, hogy miután eltöltöttünk 6 hónapot a cuccaink 70-80%-a nélkül, rájöttem, hogy sokkal de sokkal kevesebb ruhával/holmival/eszközzel is prímán teljesíthetőek a napok. Nem is nyúltam ruhás dobozomhoz…

Dec 12-én véget ért a suli és vele együtt minden rendszeres gyerekfoglalkoztató program is, így Gergő hétfő-keddi szünnapján végre együtt voltunk mind a 4-en. Mama 18-án szállt le Aucklandben, és bár még sok mindent meg akartam csinálni a lakásban, de azért hétfőn elindultunk egy kis homok dűne kereső kalandra. Szeretnék erről az útról majd külön írni mert izgalmas volt a gyerekekkel visszatérni ezekre az emlékezetesen helyekre. Mivel mama nem ez a típus, aki ég a vágytól, hogy szörfözzön a homok dűnéken, gondoltuk ezt a élményt kimaxoljuk még mielőtt megérkezik. Két homok dűnénél is jártunk, de egyikre sem sikerült feljutnunk, így Gergő unszolásának engedve (hál’ istennek!!!) nem indultunk el haza, hanem megaludtunk egy útközben lévő Holiday Parkban, így második nap elmentünk Northland egyik leghíresebb látnivalójához, az Óriás Homok Dűnékhez. És homok szörföztünk, sokat. És mindenhol homokosak lettünk. Mindenhol…De szuper két nap volt csoda dűnékkel és csoda partokkal.

Nem sokat pihentünk a kaland után, egy napom volt kifényesíteni a lakást mama érkezésére, majd 18-án reggel elindultunk Aucklandba. Nagyon hosszú, de szuper nap volt. A fiúk legutóbb csak Warehouse-okat és autó kereskedőket láttak a városból, így most egyből bementünk a belvárosba (Britomart) kicsit sétálgatni a kikötőbe és megnézni a karácsonyi dekorációt. Ugye a nyári karácsonynak van egy nagy hátránya, csak este 9 után tudsz bármiféle kivilágítást látni, amikor nálunk a fiúk már alszanak, szóval esti karácsonyi kivilágítást azóta se láttam sehol, de szép volt a nagy fa, és jó volt kicsit megnézni Auckland szebb oldalát. Találkozunk Lilivel és az ikrekkel, és így 2en felnőttek a 4 mindenfelé rohanó fiúval elsétáltunka Miann-ba fagyizni. Amikor 10 éve itt éltünk ez egy iszonyat menő hely volt (most is az), egy desszert bár, ami nagyon emlékezetes maradt minkettőnknek. 10 éve csorgatom a nyálam a FB oldalukon a nyári szezonban a fagyikra, és most végre megkóstolhattam az olasz habcsókos málnás fagyijukat! Nem volt sok időnk, mert a reptér előtt még egy Warehouseba is menni kellett Simon szülinapi bulijához venni cuccokat, így robogtunk tovább, de nagyon jó érzés volt találkozni ismerősökkel. Lilit a SEKből ismerem, együtt voltunk Alicantéban gimiben, és bár 2003 óta nem találkoztunk, de a FB-nak hála követtem, hogy a sorsa őt is Új-Zélandra sodorta, és most nagyon jó, hogy van a közelemben valaki, akivel könnyedén, őszintén lehet beszélgetni, nagyon jókat. Szóval még ezt az egy órát is nagyon vártam.

F7-re értünk ki a reptérre, és hosszú-hosszú várakozás után végre mamát is megölelhettük! Minden rendben volt vele az út alatt, szerencsésen ideért, és mindenkinek nagy volt az öröm. Így már a karácsonyi készülődés is elkezdődhetett.

Karácsonyi őrületemnek minden évben része, hogy ebben az igen sűrű időszakban el kell készítenem az adott év kiemelkedő torta alkotását Simonnak, idén Harry Potter Deathly Hallows volt a választott téma. Készültünk nagyon a szülinapra, meghívtuk Simon egész osztályát, és pár sulin kívüli ismerőst, de fogalmam nem volt, hogy itt hogyan reagálnak az emberek egy összejövetelre 2 nappal karácsony előtt. És nem is nagyon érkeztek az RSVP-k, fogalmam nem volt, mennyien lesznek… A suli melletti játszótéren tartottuk, igazából csak egy délutáni bandázást. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor jobban kellett volna készülnöm, nagyobbat villantani buli terén, de egész egyszerűen most ennyire telt belőlem. Remélem legalább a torta emlékezetes maradt 😊. De eljöttek jó páran, ahhoz elegen, hogy ne legyen rossz érzése Simonnak, örültek az anyukák, hogy vittünk pezsgőt, és mindenki jól érezte magát.

A hatalmas torta sütés és szülinapozás közben a karácsonyi készülődés is elkezdődött, mert Gergő szünnapjaihoz igazodva előre hoztuk a karácsonyt, és idén 23-án reggel érkezett meg a jézuska. Gergő már otthon elhatározta, hogy élő karácsonyfánk lesz, és ebből nem is tágított. Egy db karácsonyfa farm van Northlanden, tőlünk nem is olyan messze, be is követtem őket FBon, hogy napra kész legyek. Már november közepén kinyitottak, de gondoltam biztos van még időm, nem is igazán tudtam, hogy hogyan működik. Aztán december legelején láttam, hogy már csak 1 nap vannak nyitva, amikor ki lehet választani a fát, decemberben már csak mindenki megy a fákért, és már majdnem az összes el is fogyott… Konkrétan az utolsó nyitvatartási nap reggelén láttam a FB postot, és Gergő unszolására (ismét, szerencsére) suli után elrobogtunk Kerikeri felé a srácokkal hárman, hogy életünkben először együtt válasszuk ki a fánkat, ami ráadásul még a fenyvesben van. Hát, tényleg nem volt könnyű megtalálni egy elfogadhatót a maradékok közül… de a fiúk eléggé élvezték, és azáltal, hogy ők választották, imádják mindig kis deformitása ellenére. Szóval a fánk már dec 4-én megvolt, de egészen dec 19-ig a földben csücsült, ekkor hozta el Gergő. A fiúkkal együtt díszítettük fel, a megfelelő izgatottságban, és végre a karácsonyi dekoros dobozok is felkerültek, hogy minden a helyére kerülhessen mire a jézuskát várjuk.

Sokat gondolkodom rajta, hogyan is lehet megfogalmazni az itteni (vagy csak idei?) karácsonyi hangulatunkat. Decemberrel mindenhol elkezdődött a készülődés. Suliban járt a Mikulás, a helyi supermarketben, a Four Square-ben is felkerültek a dekorációk, és minden nap elbújt egy Elf, amit édességért cserébe megkereshettek a gyerekek. Az egyik legnagyobb decemberi buli, a Christmas Parade is eljött dec 7-én, ahol, aki csak akart, legfőképpen helyi üzletek, szolgáltatók, klubok és vendéglátóhelyek vonultak fel karácsonyra feldekorált járművekkel. A foci klub, a kedvenc kávézó, a most nyitó ovink, a posta, tűzoltók, állatvédők, önkéntes nénik, mindenki ott volt. Nagyon vicces közösségi program volt, és az ide-oda bicikliző grincsek még szórakoztatóbbá tették. De mindezek ellenére, nem kapcsolt be a lelkemben a karácsonyi égősor. Nem is igazán hiányzott, nem azt éreztem, hogy egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, csak másmilyen volt. Persze, hiszen nem világítottak már 5 kor a város fényei, nem éreztem az arcomon a hideget miközben kabátban és kesztyűben vacogva forralt bort kortyolgatok és nem csábított el a Starbucks pumpkin spice latteja sem. Míg itthon az igazi tél beköszöntével egyre inkább vágyik az ember a begubózásra, pokrócba bugyolált pihenésre és a nyüzsgéstől való elvonulásra, addig itt ennek az ellenkezője történik. Hiszen megérkezett a nyár, fogynak a naptejek, gyűlnek az emberek a strandon, állandó tartozéka lesz a kocsinak a szörfdeszka meg a törölköző és mindenki vágyik ki a természetbe. Itt a boltokban a karácsonyi gömbök mellett a legnagyobb számban a mikulásos papírtányérok és poharak vannak, hiszen mindenki piknikezik amikor eljönnek az ünnepek. Mi is egyre beljebb merészkedtünk a vízben, és egyre nagyobbakat strandoltunk. De közben meggyújtottuk az adventi gyertyákat, a fiúk minden reggel kibontották az adventi ablakot amit mama küldött, és nagyon vártuk a jézuska érkezesét. 

Hogy hogyan telnek a napok mamával, mióta lement az érkezése után rögtön kezdődő szülinapi és karácsonyi pár nap az legyen egy következő alkalom témája. De sokat pihenünk, szar az idő szóval keveset strandolunk, ennek ellenére is megmutatunk neki mindent, amit az elmúlt két hónap alatt felírtunk a mamának ezt látnia kell listára. Most már tényleg nagyon kell a beszámoló a bejárt helyekről is, csak hogy tutira legyen mire irigykedni - ja bocsi nem, gyönyörködni :-)

itt meg még sok sok kép:

Thanksgiving

Amikor régen egyetemen sok angol szakossal voltam körbevéve, tartottunk egy nagy Háladásnapi összejövetelt, ahol mindenki elmondta miért hálás. Azóta ezt minden évben megteszem, akár hallja más valaki, vagy írok róla, vagy csak magamban gondolok rá. De mikor is lehetne alkalmasabb év, hogy a hálaadásra több gondolatot fordítsak, mint idén. Hiszen itt vagyunk Új-Zélandon. Annyi év álmodozás, félelem majd újbóli álmodozás után. A mindennapok telnek, bárhol is van az ember, de néha igazán bejut egy gondolat és ráül a mellkasomra, hogy sikerült, itt élünk.

Ha megállok egy kicsit a reggeli menet-strandolás-fagyizás-ebéd-altatás-kaja csinálás egymásutáni folyamatában, akkor nagyon sok mindenért vagyok hálás, amik idén, az idevezető utat segítették. Például minden barátomnak, hogy minden kételyük, féltésük és szomorúságuk ellenére, sosem próbáltak lebeszélni a költözés tervéről. Kinek rövidebb, kinek hosszabb időszak volt, amíg ez egy nagyon távoli valóságnak tűnt, szinte megvalósíthatatlannak, amit nem is kell igazán komolyan venni. Ebben még könnyű támogatni az embert. De, amikor már megvan, hogy utazunk bárhogy is lesz, vagy aztán a munka, majd a repjegy, na akkor jön a próba. Mert akkor válik valósággá, hogy a 20-25 barátságban töltött év után most egy kicsit más lesz. Talán nehezebb. De pont attól, amilyen barátaim vannak, tudtam elhatározni, hogy ideje elindulnunk. Hogy nem ott hagyom őket, csak a térképen messzebb leszek. Persze, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire fontosak az életében ezek a találkozók, beszélgetések. Mennyire tud hiányozni valakinek a fizikai jelenléte is, akinek nem kell már magyarázni, amit mondani akarunk, hiszen ismer. Ennek a hiányát nehéz megélni, de csak növeli a meglétük értékét. A sírások talán legnagyobb része ennek a fajta magánynak szól. Még az óceán közelsége sem tud mindent pótolni.

Ami igazán ráébreszt, hogy nem csak a mi közös munkánk volt Gergővel, hogy kijutottunk, az leginkább mama jelenlétének köszönhető. Ha nincs az általa nyújtott talaj, akkor minden sokkal nehezebb lett volna. Amikor még nem volt munkánk, de a lakást már kiadtuk, majd közeledett a szeptemberi tanév kezdete, de még mindig nem volt semmi, akkor is tudtam, hogy biztonságban vagyunk. Nem akármilyen tető van a fejünk felett, a gyerekek imádnak vele/nála lenni, és ha mindent újra kell tervezni, akkor is ott van, hogy nála mindig otthon vagyunk, és ezért nem tudok elég hálásnak lenni. Az a türelem, amivel magában tartotta minden kételyét, példa értékű, és az a támogatás, amit kaptunk, pedig ő aztán tényleg egyedül maradt otthon, mindenkit próbára tenne, de őt nem. Szóval már nagyon várjuk, hogy megélhessük vele itt az életet, hogy lássa a rengeteg vadon nőtt virágot és a fiúk boldogságát a tengerparton. Ezek a maratonunk első frissítő pontjai, a többi jön majd az úton, remélhetőleg azok során is velünk lesz, minél többet itt Új-Zélandon.

Sokszor gondolom, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy idejutottunk, de pont ugyanennyiszer érzem, hogy ezért megdolgoztunk. Mert feltettünk mindent egy lapra, és hittünk benne, hogy sikerülni fog, és mert Gergő rengeteget dolgozott rajta, hogy ez az 1 lehetőség megszülethessen. De azért mégis hálás vagyok, csak úgy a nagy mindenségnek is, legyen az sors vagy szerencse, hogy sikerült. Hogy rátalált arra ez egy email címre, ami kellett, hogy ennek az étteremnek pont kellett egy ilyen vezető, és hogy ez itt, a Bay of Islands-en történt. Mert a maraton végcélja az, hogy a fiúk fiatal felnőtt korukra az ország előnyeit élvezzék, de nagyon sokat segít, hogy az első lépések itt történnek. Hogy a délutáni program az óceán parti strandolás, ahol rájába vagy orcába futhatunk, hogy papagájok vannak a foci pályán, vagy hogy annyi csillagot látunk az égen, mint otthon sosem. Egészen sorsszerűnek érzem, hogy azon a helyen kötöttünk ki, amit az első munkakereső napunkon közel egy éve kinéztem magamnak, hogy na itt el tudnám képzelni… És hálás vagyok mindenkinek és mindennek, aki ezt végig nézte, drukkolt vagy akár segített.

Bits and pieces

Most mér hetek óta gyűjtögetem a pillanatok mappába a képeket, apró momentumokat, amik kitöltik a mindennapjainkat. Hiszen olyan nagy történések most nincsenek.

Simon egyre kevesebbet siránkozik, hogy suliba kell mennie, és továbbra is minden nap jókedvűen jön haza. Kicsit beszélgettem a tanárával, aki elmesélte, hogy nagyon szépen fejlődik az angolja, egyre több mondatszerkezetet használ, és nagyon népszerű az osztályban. Sok barátja lett és kedvelik. Nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy nem úgy jön haza a suliból, hogy éppen melyik "barátja" mivel szivatta. Múltkor elmesélte, hogy rászólt az egyik barátja (Omakiwi - igen ez a neve:-) mert véletlenül kinevetett (szerinte nem is) egy fiút, aki elesett. Nem tudom, hogy ez a hozzáállás az országra jellemző-e, vagy csak ezen iskolai gyerekeire, de nagy szerencsénk van. Készülünk a szülinapjára, az biztos sokat fog dobni majd a kapcsolatain. De ahogy telik az idő egyre jobban hiányoznak neki az otthoni barátok. És ezzel nincs egyedül…

Márknak még mindig nincs igazán beállt napirendje. Kínlódtunk a playcentre-rel is, mert napokig nem nyitották ki, beteg volt az üzemeltető csaj, de azóta kiderült, hogy titokban mindenki úgy megy és jön ahogy csak akar, már én is tudom a kódot a kulcsos dobozhoz, szóval hoppon már nem maradunk. Csütörtökön is egész délelőtt egyedül voltunk. De a változatosság fenntartása érdekében még mindig szeretjük. Ma megyünk megint playgroupba Márkkal, sütöttem chocolate chip cookiet, hogy kicsit elősegítsem a befogadásunkat😊. Kiderült, hogy megkapták a hiányzó támogatást, és szinte tuti, hogy kinyit az ovi következő tanévre! Ez nagyon nagyon jó hír, az még nagy változásokat fog hozni, ha Márk be tud szokni tényleg egy közösségbe, és én el tudok kezdeni munkát keresni. Aranyos, próbálja ismételgetni az angol szavakat, ha állatos könyvet nézünk, nem ellenkezik, ami mutatja, hogy kezdi érteni, hogy nem úszhatja meg... 

Mostanában kicsit ide is elért a rossz idő, így kevesebbet tudtunk strandra menni, de rájöttem, hogy az egyik kedvenc momentumom, amikor a délutáni fényben apály van a parton. Azzal egész egyszerűen nem tudok betelni. A hétvégén megkapták a fiúk az első szörf deszkájukat (Márknak egyelőre csak förf deszka😊), ami igazából body board. Hatalmas az öröm, főleg Simonnak, akinek jövőhéttől a suliban is elindul az úszás. Az még nem egyértelmű, hogy ez oktatás lesz-e, vagy csak medencézés játszóterezés helyett, de majd kiderül. A naplementés apálynál csak az éjszakai csillagos égbolt a lenyűgözőbb. Érdekes, egyelőre hihetetlen nosztalgiával tölt el, mint ha csak 10 évvel ezelőtt néznénk őket. Nem rég volt a novemberi telihold, mint megtudtam Hódhold, ami az északi féltekén a tél közeledtét jelenti, de a délin pont az ellenkezőjét, a tavaszt jelzi, az erők megújulását. Mindenesetre nagyon nagyon világos volt napokig éjszaka és gyönyörű volt. Állvány hiányában nem sikerült igazán fasza képet csinálni, majd jövőre... 

Örömömet lelem még néha a vacsikban is. Van egy doboz rák a mélyhűtőben, mellé spárga, vagy brokkolíni, azt mindig nagyon élvezem. Múltkor Simon azt mondta, úgy néz ki mintha étteremben lennék (ja, nyilván ezeket csak én eszem…), Márk meg elküldött az asztal legtávolabbi pontjára, mert szerinte büdös volt a vacsorám. :-D Csináltunk tócsnit is, meg Gergő már készül a lángosra is amikor legközelebb itthon lesz. Azóta is hoz haza néha vasárnap este osztrigát, az elég fasza :-)

Most úgy néz ki, hogy majd csak január felé lesz nyitva 7 napból 7-et az étterem, de ha december elejére feláll a teljes személyzet, amit most épít Gergő, akkor itt-ott le lehet majd csípni egy-egy hétvégi napot is. Hiányzik a 4-esben töltött idő. Nagyon várjuk mamát, aki egy hónap múlva jön. Második helyen a konténer áll :-) Elvileg december első vagy második hetére hozzájutunk majd a cuccainkhoz, az izgalmas pár nap lesz, az tuti. 

Addig meg second hand shoppokban (itt nagyon sok van) néha veszünk 1-1 játékot és eszközt. Szereztünk egy nagyon szuper új-zélandos puzzlet, meg egy 3D-s földgömb kirakót is. Az utóbbi leginkább nekem okozott örömöt, de a fiúk is le voltak tőle nyűgözve😊. A bunker építés továbbra is az egyik legnagyobb szám itthon, de az ugrató építés és kardozás/harry potterezés is segít elütni az időt. Egyre többet játszunk a teraszon, főleg majd mostantól, hogy lett végre terasz asztalunk is. Ennek nagyon örülök😊. Készülök a karácsonyra, cardboard DIY dekoráció a kulcsszó, ugyanis abból rengeteg van! Lesz majd kandalló meg minden, már csak azt várom, hogy megjöjjön pár festék és ecset, és nekieshessek a lakás kidíszítésének, hiszen 2 hét múlva már advent első vasárnapja lesz.

Kezdjük egyre jobban felfedezni a környéket, ezekről majd lesz külön írás, mert gyönyörű partokon és vízeséseknél jártunk, még így hogy csak 1-1 napunk vagy félnapunk van rá. Gergő megígérte, hogy erre már a videót is összevágja :-). A december nagyon izgalmas lesz. Megjön a konténer, felmegyünk megnézni a karácsonyi Aucklandet, lesz évzáró, megjön mama, berendezzük rendesen a lakást, szülinapi buli, torta sütést… ilyen mókák várnak ránk.

És szokásosan mégtöbb kép a mindennapokról:

Paihia - where land meets sea

Paihia a Bay of Island egyik üdülő városa, tökéletes megálló Auckland és a legészakibb látnivalók között. Anno mi is itt szálltunk meg és bár csak egy estét töltöttünk itt, de emlékezetes maradt a parti fish&chips-ezésünk és a sültkrumplira azonnal ugró sirályok. Ha nagy bevásárlás kell, akkor is ide jövünk kocsival, az kb 20 perc, de mégjobban szeretem, ha a gyerekekkel neki indulunk és gyalogkomppal áthajózunk Russellből. Ugyanúgy játszóterezünk, fagyizunk és strandolunk, mint Russellben, de egy kicsit mégis más, kicsit kimozdulunk és szinte mindig van új felfedezés vagy meglepetés.

10-20 percenként jár a komp, átér 15 perc alatt, ami pont arra jó, hogy kicsit gyönyörködj a vízben és az apró szigetekben. Na meg arra is bőven elég, hogy összevesszenek a fiúk, hogy fent ülünk, vagy lent az ablakoknál vagy hátul. De igazából mindenhol élvezzük az utat 😊

A város központjában köt ki a komp, hétvégén azonnal a nyüzsgésben találod magad. Hullámos padok, hétvégén kirakodó kézműves vásár, sétáló utca, kávézók, fagyizók és éttermek, igazi turista paradicsom. Mindig mondogatjuk Simonnal, hogy mama itt mennyire élvezné a vásárolgatást😊. Innen indul egy 10perces séta a parton, hatalmas kövek a járda mellett, amiken természetesen kötelező végig mászni. De ameddig Márk jön a sajtál lábán, én csöndben maradok. Ha apály van, akkor az út második felében a sziklamászást a következő szintre emeljük, és lent a parton, a vízből kilógó sziklákon mászunk végig strandhoz. Gyerek szemmel a világ legizgalmasabb dolga az apró kis medencékben rákok, kagylók és kis halak után kutatni, bevallom én is lesem, hogy találok-e kincset😊. 

Mire átérünk a partra már pont mindenki igényli, hogy letelepedjünk a piknik takarónkra és mindenki betoljon valami elemózsiát a fejébe. Nekem ez a kedvenc részem. 10 perc, amíg én ülök a pokrócon, és ők rohangálnak. Utána eszükbe jut, hogy a lélegzéshez is kell az egy méteren belüli társaságom, de az első 10 percben, csak hallgatom a tengert és élvezem a békét. Aztán pancsolnak, kagylót gyűjtünk, sziklát mászunk, fagyizunk, átöltözünk, játszóterezünk, és szépen lassan visszasétálunk. Még nincs elég meleg ahhoz, hogy csak úgy vizesen ott legyünk egész nap, de majd ha jön a nyár, akkor lesz az igazi. Már van egy kedvenc fish&chips-ezőnk, fasza a friss osztriga, a hal is, meg a fiúk hajlandóak voltak megkóstolni a rákot és a tintahal karikát, csak párat vettem, gondoltam úgyse eszik meg és akkor az enyém lesz az összes. Egy falatot nem ettem egyikből se, nekem csak a hal maradt... Mindezt a parton, kikötőben ülve, ahogy kell, a végén sirályokat etetve.

Itt a kikötő mellett van egy nagyobb füves terület, ahol - ha nem is minden hétvégén, de sokszor van valami happening. Amikor először mentünk át, akkor pont a tűzoltóság vonult fel játékokkal és bemutatókkal, azt hiszem nem kell részleteznem a fiúk izgatottságát. Nagyon jól bemutatta, hogy mi az értelme egy ilyen napnak. Otthon addig jutottunk a 7 évnyi tűzoltó és gyereknapok után, hogy tudjuk, hogy néz ki belülről egy ilyen autó. Itt volt szabaduló szoba, ahol egy sötét labirintusban kellett kúszva megtalálni a kiutat, de mielőtt bementek a gyerekek gondosan végig hallgatták, hogy mit kell tenni, ha megszólal a füstjelző (odakúszni az előre megbeszélt safe point-ra) és a végén pedig, hogy ott, hogy kell pontosan segítséget kérni. Aztán azt is láttuk, hogy mi történik, ha a konyhában lángra kap egy lábosnyi olaj, és mit ne tegyél ilyen esetben, érzékletes volt ahogy fellobbant a tűz, amikor vizet öntöttek rá. Az autó roncsból menekítésről lemaradtunk, pedig az engem is érdekelt volna. Volt tűzoltást imitáló akadályverseny, Simon nagyon ügyesen nyert is egyet egy nagyobb fiú ellen, és Márknak is segítettek végig menni rajta, még úgy is, hogy szegényem az eszközök nagy részét el sem bírja. De minden tűzoltó igazán kedvesen és lelkesen tette a dolgát, és bánt a gyerekekkel.

Olyan is volt, hogy egy kis oldtimer autófelvonulásba botlottunk, amit én legalább annyira élveztem, mint fiúk. Nem is annyira oldtimerek voltak, inkább extra autók, mert volt minden, ami itt különlegesnek vagy drágának számít. Range Rover, Aston Martin, Camaro, Thunderbird…. (Gergő mondta h mik voltak 😊).

Megtaláltuk a helyi suli játszóterét is, amit iskola időn kívül lehet használni. Elég fasza: van bicikli pálya, 3 különböző játszótér nagy mászókával, kicsiknek, nagyoknak, mindegyiken csúszka pálya. Amúgy, mint Russellben, itt is van a sulinak saját kinti medencéje, és még egy kis Hundertwasser sarok is volt, amitől egyszerűen csak nagyon szépen nézett ki az egész. Szóval, elég fasza volt, és így rögtön 3-mal növekedett az elérhető játszóterek száma.

Paihia egy rendszeres úti cél lesz a nyár folyamán, remélem sok izgalmas dologba botlunk még bele ott…

 Szokásosan, itt van mégtöbb kép:

Trick or Treat!!!

Hetek óta várják a fiúk a Halloweent. A Márknak már otthon megvettem a Póki jelmezt, nehogy dráma legyen, hogy itt nem tudom megszerezni. Abban se voltam biztos, hogy itt tartanak Halloweent, de tuti, ami tuti, póki jelmezzel indultunk neki a nagy világnak.

Aztán szerencsére kiderült, hogy itt is lesz Halloween és Trick or Treat is. Közös szervezésben, a suli előtt gyülekezik a csapat, mindenki, és onnan indul a séta. A városban nem nagy dolog a házak feldekorálása, szóval nem az vezette a menetet, hanem le volt beszélve az üzletekkel, hogy hol állnak meg a srácok cukorkáért. Szóval pókember már nagyon készült, és Simon is megszülte az utolsó héten, hogy fekete ninja akar lenni. Szerencsére a garázsban félredobott rengetek karton és hungarocell segített, hogy meglegyen a ninja kard, pár youtube videó meg hogy legyen dobó csillag és tőr is papírból. Egy kör a Warehouseba és szuper fekete ninja szettet dobtam neki össze, tényleg büszke voltam magamra ☺️.

Számoltuk vissza a napokat, miközben könyörögtem, hogy ne hordják szarrá a jelmezt a menet előtt. Csak egy kard esett áldozatul, odase… na eljött a péntek, Simont vártuk haza, Márk hatalmasat aludt, szóval nekem is volt időm kicsit megerőltetni magam, hogy átszellemüljek, aztán gyorsan jelmezbe bújtak a fiúk és siettünk vissza a sulihoz. Egészen nagy csapat gyűlt össze, páran felnőttek is jelmezben, gyerekek is mind izgatottan mutogatták egymásnak a kardokat, maszkokat, ruhákat. Simont innentől nem is nagyon láttam, vonult a többiekkel, aminek nagyon örültem. Márk eleinte nagyon bátortalan volt, de ahogy növekedett a cukorka mennyiség a vödörben, úgy stabilizálódott a mosoly az arcán. Ja, hát a vödör!!! Erre az utolsó előtti napig semmilyen boltban megvehető opciót nem találtam… de hát az én gyerekeim mégsem mehetnek szatyorral trick or treatelni… elég homemade megoldás lett egy narancssárgára festett papírpohárból, de az általam fonott fogantyúra dagadt a mellem 😄. De Gergőnek igaza volt, biztos, hogy semelyik másik anyuka nem foglalkozott ezzel ennyit, itt nem nagyon van megfelelési kényszere az anyukáknak. Zacskók, karton dobozok, bolti tök vödrök vagy sima homokozó vödrök, minden volt. Szóval a cukorkagyűjtésre visszatérve, nagyon élvezték a srácok.

Iszonyat jó hangulata volt, ahogy a nagy csapat vonult az utcán, mint valami sáska had, és mindenhol mosolyogva várták őket, valahol feldekorálva és jelmezben, valahol nem, de mindenhol készültek.

A menet vége a városban lévő Top Holiday park kertje volt, itt mindenki kapott jégkrémet, lehetett hot dog-ot enni, de ami a legjobb: a játszótér mellett volt egy nagy ugráló párna. Teljes volt az extázis. Márknak kellett egy kis idő mire bátorságot gyűjtött, de legalább kiugrálták a sok cukrot. Egy óra, és mindenki szépen lassan elpárolgott, nem volt gond, hogy nem lehet lelőni a bulit, így 6-kor mi is hazaindultunk.

Azóta nehéz napokat élünk, mert Márk cukorka utáni hisztijével kelünk és fekszünk, szó szerint, de talán kiürül pár nap alatt a cukor a szervezetéből 😄. De nagy élmeny volt, az biztos. Jövőre irány Auckland, ahol – mint most már tudjuk - brutál utca és ház dekorációk vannak…

Van még pár kép hogy lássátok a hanagulatot:

Drive

 

Az elmúlt két hétben minden helyi kocsiút alatt ez a zene megy repeaten. A gyerekek kérésére, még márk is skandálva kéri, hogy drive, drive, drive.... Így nem is nehéz lendületesen vezetni, még a jobb oldalon sem 😄. Szeretem, hogy már ismerünk a ház és a város között minden kanyart. Pont ma délután fordult elő, hogy mentünk Simonért, de elgondolkodtam és a boltnál találtam magunkat. Imádom, hogy minden második kanyar mögött egy újabb öböl bukkan elő. A kedvenc utam, amikor a Long Beachre megyünk át, meredeken érünk fel a dombra és hirtelen jelenik meg az egész homokos, zöld fákkal világító partszakasz.

Talán mostanra a gyerekek is elfáradhattak kicsit, mert most nem akarnak azonnal rohanni a partra. Inkább az a kérés, hogy legyünk itthon. Ma feldekoráltuk a lakást (a kályhát) Halloweenra, ők élvezték, engem meg feltöltött. Mire nem jó egy fekete alkoholos toll meg sok kartonpapír.

Simon ma először mondta, hogy hiányoztunk neki a suliban, és pityergett a wcben… De ennek ellenére ma jó napunk volt, még puszit is kaptunk mindketten Márktól. Megtámogattam a jókedvemet azzal, hogy vacsorára a csirkét nem salátában ettem, hanem egy puha aiolis-sajtos szendvicsben, egy pohár chardonnay-vel.

Holnap átkompozunk gyalog Paihiába játszóterezni és megnézni a vitorlás verseny hajóit, de majd erről írok külön, mert szuper egy-napos program.

Ők védelmezik az álmukat <3

Egy kis Halloween

Mindennapok Russellben

Márk alszik, én meg már napok óta próbálom magam rávenni, hogy írjak. Valahogy mostanában nincs nagyon kedvem, úgy alapvetően a megosztáshoz. A mindennapok utolértek, próbálok töltekezni a helyből, de a kialvatlanság és a magány azért utol-utol ér. Na de hogy megtörjük ezt a spirált, most rávettem magam. Hiszen terápiás jellege is van az írásnak.

Először Gergő csöppent bele leghamarabb a mindennapokba, hiszen már több mint egy hete elkezdett dolgozni. Sage Restaurant a helyszín, Operation and Restaurant Manager a pozi. Az étterem egy csoport, a Lindis Group tagja, Gergő főnöke a Lindis Managing directora. Komoly presztízsű hely a régióban, mindenki ismeri a nevét a környéken. Fancynek számít, tartozik hozzá egy borászat és pár luxus szálláshely is, ez így egyben a Paroa Bay márkanevet birtokolja. Feladata és kihívás lesz bőven vele, de nem látok kétségbeesést a szemében. Egyelőre hétfő-kedden itthon van, a maradék 5 napon reggel 9től este 10ig bent van. Majd ha lesz nagyobb személyzet és tud felvenni helyettest, akkor ez változni fog, már várom mikor lesznek egész napok 4en együtt, hogy felfedezhessük a helyet, amiért otthon hagytunk mindent.

Simon, egy hét pihenő után elkezdte 3 napja az iskolát. Itt egy iskola van, Russel School, 70en valahányan vannak diákok összesen. Szegényem nagyon-nagyon izgult. Már nagyon vártam, hogy végre túl legyünk az első napon, és lássam, hogy kb mi vár ránk. Reggel bemutatták neki Gergő kollégájának a kisfiát, aki kedvesen (nem nagyképűen) hallgatott az apja és a tanára kérésére, hogy legyen kedves Simonnal és figyeljen rá. Ennek köszönhetően 10 perc múlva már nem is igazán figyelte, hogy ott vagyunk-e vagy sem, játszottak együtt a mászókán. Aztán mikor elköszöntünk gyorsan odaszaladt hozzánk egy puszira és rohant is tovább. Nagyon izgultunk érte, de azt azért már lehetett látni, hogy itt nem olyan lesz az oktatás, mint otthon. Kicsöngetés-becsöngetés, matek-nyelvtan-irodalom-tesi-stb egész nap. Ennél sokkal gyerek központúbb, kevesebb elvárással, több kreativitással, csoport munkával, közös tanulással. Nagyon jókedvűen jött ki 3kor a teremből, „anya lett egy csomó barátom”. Én meg könnyebb lettem egy nagy teherrel. Amit egyelőre látunk, hogy valóban kedvesek a gyerekek, akik kicsit furábbak is azok sem gonoszok, vagy kirekesztőek. Indiai származású, londoni nevelkedésű az osztályfőnök (Parag a neve), aki 23 éve él itt. Tanítja őket maorira is, meg jelnyelvre is, hiszen azok is Új-Zéland hivatalos nyelvei. Váltócipőt felejtsd el, sok gyerek már reggel is mezítláb jön a suliba, de ahogy beér, Simon is rögtön leveszi a cipőjét és zokniját. Már tanultnak Diwaliról, a fények ünnepéről: színes Rangoli mintákat rajzoltak krétával és így ismerkedtek a geometriával. Lehet vitatkozni, hogy jó-e, hogy lazább. Lehet, hogy okosabb lesz lexikális tudásban otthon a gyerek, és hamarabb megtanul szépen írni, olvasni és szorozni, na meg az Aranybullát és a Kőszívű ember kínlódásait, de itt meg lehet h több idejük marad még gyereknek lenni, játszani, nem megfelelni. Mi most egyelőre élvezzük, hogy Simon örömmel megy be és nem félelemmel.

Márk ovi kérdése sajnos már nem ennyire evidenst. Itt 5 éves kor alatt nem iskolakötelezettek a gyerekek, így sokkal nehezebb megfelelő óvodát vagy napközit találni. Itt Russellben egyetlen lehetőség van, egy Playcenter nevű intézmény, ami hivatalosan egy szülői jelenléten alapuló hely. És ez is csak hétfőtől csütörtökig van, reggel 9től 1ig. De ha majd Márk kicsit megszokta, akkor heti 1!!! napot itt hagyhatom. Ezen kívül a komp másik oldalán, onnan még 15 percnyire van a legközelebbi ovi, ami lefedi a munkaidőt, és fizetős. Plusz a napi 4x kompozás. Ez így olyan 240ezer ft lenne havonta. Szóval ez sem a legideálisabb, max ha Paihiában (ahol az ovi van) találnék munkát… De ha szerencsém van, akkor jövő tanévre (január végén) megoldják vívódásomat, és az iskola terültén nyílik egy napközi. Még az engedélyt várják, és csak bízunk a januári kezdésben, de ez minden szempontból nagyon ideális lenne. Így addig marad a Playcenter, itt helyben. Ma voltunk először. Összesen 4 gyerek volt Márkon kívül, korban 1-5 éves korig. Nagyon jó lenne amúgy a koncepció, mert pótolná a városból hiányzó játszótereket, de borzasztóan lepukkant az egész. Én nem vagyok egy tisztaság és rend mániás, de egész nap próbáltam rendbe rakni a játékokat, és hát nem szívesen mentem négykézláb a szőnyegen… Volt egy indiai anyuka, majd vele megpróbálok kicsit barátkozni, ők is újak itt. Szóval hát nem szerettem bele a helybe, de Márk a végére feloldódott, és alig akart hazajönni. Hétfő-kedden Gergő itthon van, szval akkor nem biztos, hogy bemegyünk, szerda-csüt elcsellengünk ott 9-11ig, pénteken meg - mint ma kiderült - az iskola területén van egy kis play group, és meghívtak minket, hogy csatlakozzunk. Bármennyire is antiszociális tudok lenni idegen emberekkel, ez most nagyon jól jön. Gergőnek beindult az élete, körbeveszik felnőttek és beszélgetések, engem meg eddig csak a gyerekek. Akik nyilván minden figyelmemet lekötik, de jó lenne kicsit beszélgetni felnőttekkel, meg tapogatózni, hogy itt, hogy működnek az anyukás mindennapok. És a fiúknak is jól jönne még a plusz társaság…

És milyen az élet ezek mellett? Az a mindennapi legnagyobb döntés, hogy melyik tengerpartra menjünk délután, és hogy vajon apály lesz-e, hogy Simon tudjon mászkálni a sziklákon. Ez elég jó. Tényleg gyönyörű minden egyes autóút és tengerpart, egyelőre nem tudjuk megunni a látványt, mint ahogy a kagyló szedést sem :-D A városban van a Long Beach, szerintem ez a legszebb, meg egy másik, kisebb, kicsit eldugodtabb. Bármilyen az idő, a gyerekek alsónaciban és pólóban játszanak a vízben, és a végére mindig tetőtől talpig vizesek és homokosak lesznek. De már megvan a kialakított rendszer, hogy én se kapjak ideggörcsöt, és fantasztikus, hogy mennyire élvezik a hullámokat. Amikor tengerpartozás után rövidnadrágban, papucsban és pulcsiban ballagunk, akkor egészen helyinek érzem magam 😊. Van egy fagyizó, ami nagyon jó suli utáni program, és ma kiderült, hogy egy magyar nő meg a férje csinálják – nagyon szuper volt beszélgetni vele 😊. Már a pékségbe is visszajárunk, és Simon kedvence a Bacon&Egg Pie. Próbálunk minél kevesebbet vásárolni a helyi drágább boltban (FourSquare), és minél okosabban vásárolni heti egyszer a komp másik oldalán lévő nagyobb boltban (Woolworth). Próbáljuk felfedezni, hogy az otthon megszokott, gyerekek által is szeretett alapanyagokat, mivel lehet helyettesíteni. A felvágottak nagyon hiányoznak (a jók iszonyat drágák, és ugye a gyerek nem eszik meg, ami meg a mindennapi kategória az meg szar). De a halrudacska alternatíva az már teli találat. Szerda reggelenként van termelői piac, egy halas, egy kenyeres, egy palántás, egy zöldséges, és nem is kell több. Itt végre van tényleg finom kenyér, ma vettünk először, majd meglátjuk, hogy a gyerekek megeszik-e a kovászos kenyeret :-D Mert ők – velünk ellentétbe – nagyon boldogok a bolti, borzasztóan mű, fehér, élesztős és nagyon puha kenyérrel.

Nagy változás (de mennyire egyszerű amúgy), hogy szelektálok, sőt!! komposztálok! Aki igazán ismer, az tudja, hogy ez nagy elmaradásom volt eddig. Itt közel 800 ft-ba kerül, hogy egy zacskó általános szemetet kidobhass a szeméttelepen, (ami itt van 10 percnyire, és nem, nincs szaga), minden szelektívet meg ingyen bevesznek. A háziak adtak komposzt ládát, ők utána felhasználják a banán töveken. Így gyakorlatilag másfél hét alatt jött össze egy kukányi általános szemét. Szóval nem nagy varázslat, hogy mi vitt rá, kézzel fogható összeg, amibe kerül ha nem teszed…

Madarak veszenek körbe minket, kalifornai fürjek (rákerestem, csak onnan tudom) tanyáznak a kertben, pukeko-k is néha felbukkanak és a tuik éneklő hangja is mindennapos. Ezt imádom. Alig várjuk, hogy lássunk kiwi madarat, itt a félszigeten majdnem 3000 él, szóval nagyon nagy esély van rá, Gergő már látott is egyet, amikor este indult haza az étteremből. Amióta megérkeztünk meg akarom látogatni a szomszéd osztriga farmot, de Gergő étterme is tőlük veszi és múltkor egy egész doboznyit hozott haza, így éjféli osztrigázást tartottunk a helyi chardonnay-vel, egyre ügyesebb vagyok a felnyitásában, ami meglepően nehéz. Mármint az osztriga bontásban, nem a boréban. :-D

Simon, amióta túlesett a suli első napján, sokkal kezelhetőbb, kevesebb a hiszti és az őrület. Márk csak most kezdi. Lehet, hogy ha elkezdünk rendszeresen Playcenterbe járni, az segíteni fog, de az elmúlt egy hetet nehéz leírni. Végletekig próbára tesz, teljesen felemészt az igénybevétele és még annál is többet követel. Remélem hamarosan ő is megbékél ezzel az időszakkal, mert bennem már nincs sok tartalék. De igyekszünk, minden éjszakának úgy indulok neki, hátha ma az ágyamban alszom.

Ezek történnek velünk, és mindeközben nézem a teraszkorlátunk felett az óceánt és a zöld dombokat. De a képek mégtöbbet mondanak!!

work visa és munkakeresés

Hátha tényleg érdekel valakit, akinek még nem mondtuk el, hogy hogyan is sikerült kiköltöznünk Új-Zélandra. Biztos sok különböző út van, nekünk így sikerült.

Itt a munkavízumot a munkáltatóhoz kötik. Ez azt jelenti hogy előbb munkát kell találnod, és ők szponzorálják a vízumot. Nekik nem kerül sok pénzbe, és valamennyit (nem annyira vészes) nekünk is fizetni kell. Ez régebben nagyon könnyen ment, befogadó ország (Ausztrália sokkal szigorúbb), Marlboroughba (déli sziget északi része - borvidék) akartunk menni, azt gondoltuk, hogy maximum ha nehezebben megy a munkakeresés, akkor a helyszínben hozunk kompromisszumot, de gond nem lesz.

Az otthoni munkáink meg a gyerekek tanévei miatt muszáj volt valamiféle kívánt időzítést összerakni, még akkor is ha tudtuk, minden attól függ, hogy találunk-e munkát. Februárban ültünk le először a gép elé ezen dolgozni, május végéig szóltak a munkaszerződéseink, és utána a készülődésre (költözés és munkakeresés) fókuszálunk, hogy a nyári szünet alatt el tudjunk indulni.

Az első bökkenő ezzel a tervvel, hogy heteken át egy árva választ nem kaptunk senkitől. Az itteni téli szezon kezdetén indultunk neki a keresésnek, ami a lehető legrosszabb időszak. Illetve a munkáink mellett heti egy estét tudtunk munkakereséssel tölteni, ami finoman szólva sem elég. Találtunk egy magyar, Aucklandben élő letelepedési ügynököt, akitől kicsit tájékozottabbak lettünk. Új-Zélandot is elérte a recesszió, jobb oldali kormány van, a munkáltatók nem nyitottak a szponzorációra, es a vendéglátás is pang. Szval a kilátások nem lettek jobbak.

A keresés első fázisában mindketten néztünk munkákat. Az itteni profession.hu a seek.co.nz, ami egy nagyon jó oldal, de valószínű mindenki előre beállított szűrőkkel keres rajta munkaerőt, mert még csak nemleges válaszokat sem kaptunk. Be kellett jelölni, hogy szponzorációra van szükségünk és így helyből kiestünk a versenyből.

Közben eljött a május vége, kipakoltuk a lakást, átköltöztünk anyukámhoz, de még semmi. Elmondtuk a fiúknak és kiadtuk a lakást, de még mindig semmi. Egy ígéretes interjúja volt Gergőnek, mert rájött hogy, ha olyan álláshirdető portált talál, ahol egy adott személy email címére ír, akkor talán jön válasz. Kerestük a seek-en a munkát, de ahol csak lehetett a helynek írtunk közvetlenül. Nyár második felére azért már elég kétségbeesettnek tűnt a helyzet, éltük fel a pénzünket, de mi még nem estünk bele, kitartottunk, és nyugtattuk magunkat hogy úgy lesz ahogy lennie kell. 

Minden a munka köré épül így az itteni élet semmilyen más aspektusával nem tudtunk haladni. Lakást/házat ott kell keresni, ahol munkát kapunk. Ugyan ez igaz Simon iskolájára. Itt ugyanúgy körzetes rendszer van mint otthon, szóval a lakhelyünk szerinti általános suliba mindenképp felveszik, ez fontos szempont a lakhely keresésben. (Itt Russellben egy suli van, szóval nem sokat tanakodtunk hova fog járni:-). Itt a gyerekek nem tankötelesek 5 éves koruk alatt, szóval Márknak fizetős ovi sok helyen van. És csak picit több mint egy évet kell fizetni, utána megy suliba. 

Július közepére, Gergő olyan 300adik jelentkezése környékére találtunk egy tuti B tervet: ha visszamegyek egyetemre egy Master képzésre akkor megkapjuk a kellő vízumokat, és itt helyben tudjuk folytatni a munkakeresést. Nem ideális, nagyon sok plusz pénz, elég bizonytalan így letelepedni és tanulni se akartam volna újra, de egy lépéssel közelebb vitt volna a célhoz. De szerencsére pont ekkor talált rá Gergő egy oldalra, azon belül egy recruiter-re, Kellyre aki végre vette a fáradtságot, elolvasta amikkel Gergő zaklatta, és megtalálta számára ezt a munkát. 3 kör interjú, egy személyesen Londonban, és végül megkapta a munkát. Utána már csak papírmunka volt minden. De ha ő nincs, akkor messze nem biztos, hogy sikerül az egész. 

Nem tudom ezt lehet-e úgy, ha nem teszed fel rá mindened. Nekünk kellett ez a push, hogy ne legyen más út. Bármilyen felelőtlennek is tűnt, tudtuk hogy igazi veszélyben nem vagyunk, mamának köszönhetően nem maradunk otthon nélkül, bárhogy is alakul. Szinte hihetetlen hogy az utolsó pillanatban úgy jött össze, hogy nem kellett valós kompromisszumokat meghozni. Gyönyörű helyen vagyunk, óceán mellett és Gergő egy nagyon elismert helyen dolgozhat vezetőként.

Ha minden jól megy, a köv lépés a letelepedési kérvény. Ez már pontrendszer alapján történik. Köszönhetően a régi 5 éves egyetemi rendszernek és a két szakos diplomámnak, itt 2 master diplomám van, így mindössze 1 évnyi 8 órás munkaviszonyra van szükségem ahhoz, hogy beadhassam a papírokat. Ha ez így lesz, akkor utána jöhet a házvásárlás és a szabad munkavállalás :-)

Berendezkedés

Ott tartottunk, hogy leszálltunk Aucklandben. Mikor foglaltuk a jegyet és a szállásokat, egy pillanat alatt összeállt az időzítés: 3 éjszakát töltünk Aucklandben, így van 2 teljesen napunk minden elintézendőre, majd pénteken, 10-én délelőtt elindulunk Russellbe, hogy berendezkedjünk egy hétvége alatt, és Gergő hétfőn elkezdhessen dolgozni.

Az elintézendők: 2 autó, bank kártyák, nekem telefon előfizetés, és az üres házba szükséges kellékek megvétele. Plusz mindenképp meg akartunk Gáborékat látogatni Hamiltonban, mert innen csak egy órányira voltunk tőlük, Russell már messzebb lesz. Leírok pár uncsi részletet is, hátha valakit érdekel, hogy ezek, hogy működnek itt. Az első és legfontosabb, hogy autót vegyünk, hogy ne kelljen Auckland csúcsforgalmában taxizgatni. Gergő már hónapok óta bújta a Trademe oldalt (ez a helyi Jófogás mondjuk) és tudtuk, hogy kb mit akarunk. Ott töltöttünk 2,5 órát a kinézett kereskedésben, végül kicsit többet költöttünk, mint gondoltuk, de elégedetten jöttünk el: meglett egy 7 üléses Odyssey, amit akartunk, meg nekem egy másik Honda Shuttle, ami nem is olyan régi, és tök jó vezetni. Biztosítássokkal együtt 2ezer dollárt fizettünk (kb 4M ft), ott helyben a kereskedésben átírták a nevünkre, az ég világon semmi egyéb teendőnk nem volt és nekiindultunk a jobb oldali forgalomnak immár a saját autónkkal.

Minden mást is elintéztünk: lett számom, Gergőnek céges, mindkettőnknek korlátlan az adatforgalma (szóval végtelen mennyiséget tudunk majd video chatelni :-D), már az új-zélandi ANZs bankkártyánkat használjuk és - bár két körben - de a lakás alapvető kellékeit is megvettük. Itt ez egy könnyebb kérdés, van 2-3 márka ahol hasonlóan az IKEA-hoz mindent meg tudsz venni, sőt annál még többet is, a legolcsóbb a Warehouse, de decemberben nyílik az IKEA is. A matrac kérdés nehéz volt, hogy ne legyen egy vagyon, el is tudjuk rögtön vinni, és kényelmes is legyen, de Gergő kutató munkája mindig meghozza a megoldást, így ezt is megugrottuk.

Utolsó délután lementünk Hamiltonba, hogy találkozzunk Gáborékkal. Majdnem lemondtuk, mert megcsúsztunk az idővel és nagyon-nagyon fáradtak voltunk a yetlagtől, de végül nagyon jó volt barátokkal találkozni. Simon azonnal barátkozott Attilával, a kisfiúkkal, aki nem beszél magyarul, és tök jól elvoltak. Láthatóan feltöltötte ez az élmény, kivirult, mintha magabiztossággal töltötte volna el.

A mellett, hogy nagyon végrehajtó üzemmódban voltunk végig Gergővel, tele listákkal és teendőkkel, nagyon meg is terhelt mindenkit a yetlag. Nem gondoltam volna. Az alvási etapok pont jól jöttek ki, nem volt gond nappal ébren lenni, este elaludni, de éjjel nagyon rosszul aludt mindenki. Simon az első 2 éjszaka ébren volt 2-4 között, így nyilván mi is. Én kicsit jobban hozzá vagyok ehhez szokva, de Gergőt eléggé megborította. A gyerekek hősiesen (inkább nyavajogva és rosszalkodva) viselték a sok kötelező programot, nehéz volt türelmes maradni, még úgy is ha az ember tudja, hogy okkal vannak megőrülve. Mindegy, tudtuk, hogy az átmenet hamarosan elmúlik, és kicsit minden lecsillapodik ha megérkezünk Russellbe.

Péntek reggel mindkét autót megtömve holmikkal, matracokkal, ágykerettel és 8 bőrönddel indultunk neki Northlandnek. Ahogy haladtunk kifelé a városból, csökkent a forgalom, oldódott a feszültség és az extra figyelem – csak meg kell szokni ezt a jobb oldali közlekedést – szépen lassan kizöldült minden és még a nap is kisütött. Fellélegeztem, és hagytam, hogy átjárjon a látvány. Na meg persze pont a Whole new world szólt a youtube lejátszási listámon, így végre sírni is tudtam egy nagyot, jól esett. Úticélunk: Russel, Bay of Island – Northland régió.

Sok turista kihagyja ezt a részt, evidens Aucklandtől délre elindulni, ahol a sok izgi, geotermikus vagy hobbitos látni való van, de nekünk Gergővel az egyik legemlékezetesebb élmény maradt az országnak ez a része. Subtrópusi a klíma, most tavasz közepén van 18-22 fok attól függően h süt-e a nap, nyáron 30-35 ami az óceán közelsége miatt sokkal elviselhetőbb, télen pedig 10 fok körül, sok esővel. Buja növényzet, élénk zöld dombok, birkák, tehetnek és homokos partok. Nyugatra a Tasman-tenger, keletre a Csendes-óceán a kettő között kb 1-3 óra a távolság, olyan 80-100 km, attól függően, hol vagy. Ahogy haladunk fel az északi csúcs, Cape Reigna felé, szűkül a földnyelv, és egyszer csak összeér a tenger és az óceán. De erről majd írok később, mikor megnézzük a fiúkkal. A Bay of Islands régió a Csendes-óceán partján fekszik, 144 kis sziget alkotja. Kedvelt nyaraló helye a helyieknek, mert Aucklandtől csak 3 órányira van. Russell kisvárosa - az első telepes város - egy kis félszigeten fekszik, amit komppal (vagy nagyon nagy kerülővel murvás úton) lehet elérni a szárazföldről. Gazdag kis üdülő város, körbe véve dombokkal és öblökkel. Két komp van, egy gyalogos Russell – Paihia városa között, és egy autós Okiato és Opua között. Mi a félszigeten lakunk, hogy Gergőnek kevesebbet kelljen ingáznia, 13 percnyire a munkahelyétől. Egészen máshogy érzékeljük itt a távolságokat, ugyanennyit kell autózni mondjuk BP-en otthonról a Simon sulijáig, de itt vezetés közben valahogy többnek tűnik, vszínű a kanyarok és meredekségnek köszönhetően. Történelmileg fontos ez a régió, itt írták alá a Waitangi szerződést, amiben elfogadták a maorik az angol fennhatóságot. A mai napig ez az egyik legnagyobb nemzeti ünnepük, és megtelik az egész régió amikor jön a Waitangi day.

A komp nem olcsó mulatság, még lakossági kártyával is mondjuk 2500 ft egy oda-vissza út, szóval az ember azért végig gondolja a logisztikát, hogy mikor merre megy. Megtaláltuk a házat, nagyon kedvesek, akiktől béreljük, és sokkal jobb minden, mint a képeken. Jól van szigetelve, így egyelőre csak hajnalra hűl ki, minkét oldalt látjuk a vizet, és bár kicsik a hálószobák, de mindenkinek van helye. Első 3 éjjel egy szobában aludtunk négyen, de tegnap berendeztük a fiúk szobáját együtt (egyelőre még csak a két matraccal, mert minden más a konténerben jön😊 ) és ma már ott ébredtek. Megkapták a beígért hatalmas Hotwheels Ultimate garázst, kipakoltam az összes bőröndöt, lett étkezőnk és tegnap már a hűtő is megjött. Szóval szépen lassan összeáll minden, decemberig üzemelünk kicsit üresnek tűnő lakásban, de legalább annál jobban várjuk majd, hogy megérkezzen a konténer és valóban berendezzük az otthonunkat. Vasárnap, Gergő munkája előtti utolsó nap, végre nem a teendőink lástájával voltunk elfoglalva, hanem csak élveztük a helyet. Autóztunk a félszigeten, megnéztük az éttermet, bementünk Russellbe és élveztük a várost. Simon a mólón azonnal összebarátkozott egy idős horgászó párral, és fogott is egy halat😊 Megkerestük a homokos partot, ami gyönyörű és ebédeltünk a szomszéd borászatban.

És kezdünk tényleg jól lenni. Még nem tudom milyen lesz itt élni, de itt lenni nagyon jó. Még felhős időben is 😊. Nyilván sokmindenért izgulunk még. Gergő rég kezdett új munkahelyen, és ez egészen más, mint a Felix. Simon egyszerre izgul és fél, hogy milyen lesz a suli, és ettől sokszor megbolondul, de próbálunk többet beszélgetni. Vagy nagyon jól eljátszanak egymással, ami leginkább közös rohangálást és kiabálást jelent, vagy ölik egymást, de azt hiszem ez otthon is így lenne. Kezdünk lelkileg megnyugodni egy kicsit, és kialakítani a mindennapi rutinokat. Nekünk még van egy hetünk itthon hárman, Gergő már dolgozik. A héten sok izgi dolog történik: megnézzük a sulit, az ovit, átkompozunk Paihiába, és megszokjuk újra, hogy Gergő nincs itthon. De ezekről majd írok, ha vége a hétnek. Ja és ma reggel láttunk papagájokat az erkélyünkről😊.

 Még több kép:

Budapest-Shanghai-Auckland

Előző bejegyzés utolsó sorát meghazudtolva mégsem a russelli verandánkról jelentkezem most, mert úgy éreztem érdemes beszámolni az elmúlt három napunkról, annyira szuper, érdekes és fárasztó volt.

Nagyon nagy hajrá volt az utolsó pár nap pakolás. A repjegyekhez mindenkinek járt /fő: 2db 23kg feladott poggyász, 1 db 7kg-os gurulós kisbőrönd és egy kézi táska/háti. A célkitűzésünk 6 nagy táska, két gurulós bőrönd és mindenkinek egy háti volt. Ezt csak 3 táskával léptem túl szombat estére :-D. De a lényeg, hogy befértünk és egyelőre úgy tűnik, hogy nem hagytunk otthon semmi fontosat. Sokat agyaltunk rajta, hogy szeretnénk-e a legfontosabb emberektől a reptéren elköszönni vagy sem, és őszintén szólva nagyon tartottam tőle. Attól, hogy ott jön ki minden eddig nem megélt sírás, attól, hogy a fiúk csak mégjobban megőrülnek a társaságtól és leginkább attól, hogy nem fogok tudni arra figyelni, amire akarok: hogy rendben bechekkoljunk és elinduljunk. De itt, mindenki előtt megkövetem saját magam, a legjobb dolog volt, hogy végül ott volt a család pici része, lekötötték a fiúkat, segítették tolni a három kocsit, stb. Szóval ezúton is köszönjük 😊.

Nagy izgatottsággal, kis sírással integettünk a kapuból és indultunk el erre a 2 napos útra (na meg az életre szóló kalandra). Mint egyszer már írtam, Gergő nagyon sok opciót nézett a repjegyre, és nagyon-nagyon jól döntöttünk, hogy végül ezt az egy átszállást, 18 órás layovert választottuk. Az első út alatt semmit nem aludtak a fiúk (Márk 1 órát felszálláskor..), de nagyon ügyesen viselték, jól jön ilyenkor ha az ember gyereke bármeddig tud mesét nézni :-D A végére fáradtak el, de végül eljutottunk kb reggel 6-ra a repjegyünk mellé kapott szállásra. Függönyöket gyorsan behúztuk és végre mindenki, ágyban – nem ülésben!! – aludt egy nagyot. Olyan 12-1 felé ébredtünk, Gergő szerzett mekit ebédre, hogy a gyerekek kedvében járjunk, aztán megbeszéltük, hogy van kb 2 óránk valamit megnézni a városból. Nem gondoltam, hogy igényem lesz külön írnom róla, de ez a két óra nagyon érdekes volt. Nem érzem, hogy tovább maradtam volna, de nagyon jó érzés volt a két hosszú út között csinálni valamit.

Ha Shanghaiban csak egy valamit néz meg az ember, akkor az The Bund nevezetű hosszú sétáló utca a folyóparton, ahonnan látszik a város híres épületeinek sora. Nagyon érdekes, hogy a folyó egyik oldala, ahol vszínűleg a tőzsde meg régi bankcenterek vannak, akár Európában is lehetne, régi stílusú klasszikus épületekkel, és ha a másik oldalra nézel, akkor azonnal a hightech Ázsiában találod magad. Nagyon sokan voltak, de nagyon kevés európai volt, Márkot a világító szőke hajával, Gergő nyakában ülve mindenki megbámulta és jópáran próbáltak fotózkodni a fiúkkal, de azonnal elbújtak mögénk. Érdekes, hogy nem volt tele mindenféle bóvli vagy kaja árussal, amikre a turisták azonnal rákapnának, se egy lufis, se egy szuvenír bódé, ellenben annál több rendőr volt. Bárcsak beszámolhatnák róla, hogy melyik épület micsoda, de ezt most kihagyjuk, csak élveztük a látványt, és hallgattuk Simon nyávogását, hogy meleg van és mikor csinálunk már valamit, amit ők is élveznek. Gergő meghallotta a feladatot, és elindultunk gyalog egy kinézett meglepi program felé.

Ahogy letértünk egy mellékutcába, már egy sokkal valósabb képet láttunk a városról, és amit kevésbé jól viseltem, hogy nagyon büdös volt mindenhol. Csatorna, pisi és állott víz szag váltotta egymást, mindez vegyítve az iszonyú páratartalommal és a ránk tapadó ruhával… de minden nyavajgás ellenére megérkeztünk egy sétáló utcába, ahol aztán minden volt. Hangos és fényes kifőzdék, világító játékboltok, mindenféle fagyizók. Általános tapasztalás, hogy szinte senki nem beszélt angolul, de különböző fordító gépeket vagy alkalmazásokat használva kommunikáltak. Nehezen találtuk meg, amit kerestünk, így gyorsan betoltunk egy fagyit, hogy feltöltődjenek cukorral, majd sikerült rábukkannunk egy kis táblára egy kapualj liftjénél, hogy Neobio. Gergő nem is tudom hogyan talált rá, de ez egy olyan játszó ház, ami a világ csak ezen felén létezhet…  A pasztel menyország gyerekszemmel. Két szinten, minden amit ki lehet találni. Labda medencék, műhavas homokozó, igazi játék autómosó, meredek csúszdák, mászóházak, játékgépek, játékváros, baba rész, hatalmas büfé, játékbolt és automaták, ahol mégtöbb játékot vehetsz. Nem kellett keresni animátort, mindenhol ott termett a fiú, aki minden nagyobb csúszdán lecsúszó gyerek fejére rányomta a kis szivacs bukósisakot, és horzsolást gátló kesztyűt. Folyamatosan apró fehér kis porszívókkal takarítottak és egy labda sem gurgulászott a labdamedencén kívül. Elég drága volt, de abszolút megérte látni, hogy ez ilyen is lehet.

Mire kijöttünk már sötét volt, sietni kellett a szállodába, mert fél9re jött a transzfer, hogy nekiinduljunk az út második etapjának. Fiúk kibírták ébren a felszállást és a vacsit, utána pedig nagyon ügyesen aludtak 5-6 órát, a fennmaradó 3 óra meg már meg se kottyant. Mindenkinek üzenem, aki hosszabb útra megy gyerekkel, kihagyhatatlan a kézzel felpumpálható lábtartó, beteszed a két ülés közé, így fel tudja rakni a lábát, és bár nem, mint az ágyon, de el tud feküdni kicsit... Azt hittem gyötrelem lesz 2x11 óra repülés két gyerekkel, de tényleg semmi gond nem volt. Amikor leszálltunk, na akkor szétcsúsztak :-D Amikor átmentünk az ellenőrzésen, a vámon, vártuk a bőröndöket, még egy ellenőrzésen, ők csúsztak-másztak, rohangáltak és dölöngéltek… de ezért ez is érthető.

Szóval már a szállodában vagyunk Aucklandben, és neki indulunk, hogy 2 nap alatt beszerezzük a kocsikat, bankkártyákat, telefonszámokat, és feltöltsük az egyelőre üres konyhaszekrényt.

Na most már tényleg Russellből fogom írni a következőt 😊

Itt van még több kép az élményekről:

Indulás

Már csak egy nap van az indulásig. Nem igazán lehet ennek a valóságát felfogni, próbálok néha belegondolni, de annyira befogadhatatlanul nagy ez az érzelmi csomag, hogy az ember csak megy tovább, az ezer teendő felé, tudván, hogy egyszer úgy is kijön majd az a nagy adag érzelem, amit most elnyom. De hogyan jutottunk el ide…

Szeptember 2. volt az első nagy sorfordító dátum, amikor Gergő megkapta a munkát. Utána indult a rengeteg papírmunka, várakozás, ismét papírmunka, dobozok pakolása, átnézése. De ameddig nincs az ember kezében a vízum, addig semmi sem 100%, addig nem veszünk repjegyet és a konténert sem tudjuk elindítani. Számolgattunk, és abban lehetett bízni, hogy a szeptember 29-i héten megjöhet a vízum, ha minden faszán megy. Ez esetben rákövetkező héten, az az 6-án indítjuk a konténert, és olyan 9-10-én repülünk. Ki is néztük a járatot, lefoglaltuk a pakoló fiúkat, be volt tervezve Gotthárd okt 1-2-3-ra, kényelmesen. Aztán egyszer csak, két nappal azután, hogy Petra beadta a vízumot, 13-án hétfőn hajnalban éjjel írt, hogy már csak jóváhagyásra vár a vízum, szval a finishben vagyunk. De azt senki nem gondolta, hogy másnap, kedden meg is jön a vízum. Pedig délben megjött az email, hogy Gergő megkapta a vízumot. Már 100%. Na ekkor jött az első gyomorgörcs, hogy ez igaz. Hogy megtörténik. Így cipővásárlás helyett hazasiettünk a fiúkkal, és Gergő olyan 1,5-2 év után végre nem csak teoretikusan nézegette a jegyeket. Megnéztünk minden opciót, minden dátumot okt 10-ig, és az október 5-ei jegyek kiemelkedően olcsók voltak. Ezt azért nehezen emésztette meg a gyomrom, ott ültem mellette, hogy tényleg megnézzünk minden lehetőséget, hogy ne veszítsük el azt a 4 napot, amivel a lelkem tervezett. De nem volt mit tenni, annyira sok pénzről volt szó, hogy elfogadtuk a hamarabbi indulást. Ekkor volt a második gyomorgöcs. Azt hiszem, itt vált mindenkinek igazán valósággá. Az első könnyek, az első nagy sóhajok, azoktól is (tőlem is), akik eddig bátran és bíztatóan álltak mellettünk. De csak egy koccintásnyi idő volt meghatódni, mert újra kellett tervezni mindent. Hamarabb mentünk Gotthárdra, hamarabb indult a konténer, gyorsabban kellett pakolni, és hamarabb búcsúzni.

Akiket érdekel pár logisztikai részlet: egy 20 lábas konténert béreltünk, amibe a cuccokat mama garázsában halmoztuk fel, és messze nem használtuk ki az egész teret, pedig azt hittem tele lesz. Törökbálinton várt minket a konténer, addig a pontig mindent mi intéztünk, ott a bepakolást már a cég intézte. Raklapolták és fóliázták, majd lekötötték a cuccokat. Szeptember 29-én indult, vonattal megy Koperbe a kikötőbe, Malajziában egyszer átpakolják egy másik hajóra, és november végén érkezik meg Aucklandbe. Ott levámolják (bízzunk benne, hogy gond nélkül), majd száguldanak a cuccaink Russell felé, hogy Karácsonyra és mire mama megjön, már otthonosabbá tehessem a lakást.

A lakás. Russellben kellett keresnünk házat, mert fontos volt, hogy Gergő ne ingázzon 40 percet minden nap, ahol mindössze 2 kiadó, 3 hálószobás opciónk volt. Az egyik egy teljesen üres, bútorozatlan lakás, egy ház felső szintje, alatta egy nagy garázs, tároló, és szabadtéri rész. Közel a komphoz a mainlandre, szomszédban a háziakkal. A másik egy holiday park területén egy ház, berendezve, szép fotókkal promózva. Efelé húztunk, mert bíztunk benne, hogy nem kell már a legelején minden bútort és gépet megvennünk, de annyira nem olyan volt, mint a képeken, és annyira nem tudtuk ott elképzelni, hogy egyértelműen a másikat választottuk. Ez is eldőlt. Majd, ha ott vagyunk, és megismertük a terepet, írok róla többet is, mert izgi: esővíz használat, napelemes áram, kályhás fűtés, csirkék és bárányok a szomszédban 😊. De a kanapé, asztal, hűtő, mosó-, szárítógép már úton vannak, a többit majd együtt megoldjuk ott.

Az út. Már régóta kinézett egy járatot Gergő, China Eastern, Budapest – Shanghai; Shanghai – Auckland. Azért szerettük volna ezt, mert így 2x11 óra a repülési idő, míg mondjuk, közelebbi átszálással a második út 18 óra is lehet. Azt azért a gyerekekkel kihagytuk volna :-D. Voltak napok, amikor talált más jó opciót is, de amikor nyomhattuk az entert, akkor ez lett a nyertes, így volt kb 288ezer/fő a jegy. Shanghaiban lesz 18 óránk nappal, emiatt a jegyhez kapunk szállodai szobát is, a bőröndök bent maradhatnak, de mi kicsit kinyúthatjuk a lábainkat, rohangálhatnak a srácok, alhatunk kicsit ágyon. Szerintünk nekik így elviselhetőbb lesz. A repülési idő így is úgy is túlélés lesz velük, nem tervezünk hazajönni minden évben, szval most egy ideig csak egyszer kell rajta átesni. De mondtam Simonnak, hogy a legjobb érzés az lesz, mikor leszállunk Aucklandben 😊. Ott adtunk magunknak három éjszakát, autó vásárlás, telefonszámok, bank kártya, ilyenek, meglátogatjuk Gáborékat is Hamiltonban, és 10-én pénteken indulunk - ekkor már 2 autóval Russelbe, ami 3 óra kb Aucklandtől. Hétvégén még velünk lesz Gergő, aztán ő hétfőn beleveti magát a munkába. A gyerekekkel egy hétig csak ízlelgetjük a helyet, megnézzük a sulit, az ovit, felfedezzük mi-merre, aztán rákövetkező hétfőn, ők is elkezdik a beszokást.

Hogy vagyunk? Erre a legnehezebb válaszolni. Elképesztően fantasztikus és ijesztő érzés, hogy az álmunk, ami hosszú évek óta ott motoszkált bennünk, most valóság. Már nem csak terv. Azt, hogy mit hagyunk itthon, tudjuk. Zsigereimben érzem. Nem véletlenül nem tudok igazán elmerülni ebben az érzésben, mert akkor széthullanék, amit nem lehet csak úgy. Most még nem. Majd a reptéren amikor elköszönök mamától és Zsuzsitól :-D… De inkább azon gondolkodtam, hogy búcsúzni nem is az emberektől búcsúzok, mert mindenkit látni fogok még, hanem az itthoni életünktől. Egy 38 évig tartó időszaktól, amit most magunk mögött hagyunk. Ez nem fog visszajönni. Tegnap hazasétáltam a gyerekekkel azon a környéken, ahol régen, gyerekkoromban mamáékkal mindig sétáltunk. Ma elmentünk még a Vadasparkba. Ezekre a Márk már csak fotókról fog emlékezni. Ahogy ő már papára és Balázsra is csak úgy emlékszik. De, akik most velünk vannak, izgulnak értünk és féltenek minket, azoktól csak egy időre köszönünk el. Nem hinném, hogy 20-25éves barátságok megszűnnének, mert online vagyunk. Sokszor nehéz lesz, más lesz, de a lényeg, hogy a gyerekeknek is más lesz Új-Zélandon felnőni. Ez lebeg a szemünk előtt.

Szóval holnapután repülünk. Fejemben káosz, lelkemben minden jó és rossz egyszerre. Holnap még egyet koccintunk, és a következő írást már a russelli teraszunkon fogom írni.