'a hely, ahonnan a lélek távozik'

Már régóta tervbe van véve, hogy megnézzük a Northland régiót, de amikor először próbálkoztunk, január 1-2-án a szakadó eső meghiúsította a terveket, és 2 óra után visszafordultunk. Azóta vártuk, hogy kicsit kitisztuljon az idő és a csillagok is úgy álljanak, hogy elhagyhassuk Auckland határait és elinduljunk Új-Zéland legészakibb pontja felé.

Sok napot is el lehetne itt tölteni, de mivel nekünk csak két nap áll rendelkezésünkre a dolgos hétköznapok között, így megpróbáltuk a lehető legtöbbet belesűríteni. Az út első állomása, a Whangarei-i vízesés, ami nem csak mérete miatt híres a régióban, de megközelíthetősége is népszerűvé teszi. A város szélén a főút mellett van a parkoló, ahonnan már le is ehet tekinteni a lezúduló vízre és innen csak 5-10 perc könnyű séta a vízesés alja. Ezt már az út első próbálkozásakor, január 1-én sikerült teljesíteni, akkor még szakadó esőben, esőkabátban izzadva is gyönyörű látvány volt. A helyi maori erőket nem igazán izgatta az időjárás, ők akkor is a folyóban fürödtek. Lehet, hogy ők csinálták jól, így legalább élvezték, hogy vizesek voltak, míg mi inkább a vizes farmerrel és esernyővel küzdöttünk. Whangarei az első és egyetlen viszonylag nagyobb városa Northlandnek, ez után már csak kisebb települések jönnek, magányos, elhagyatott utak, apró ékszerdoboz tengerpartok és megkapó látványban kanyargó szerpentinek. Elfogadva az útikönyv ajánlását elsőként itt tértünk le az SH1-es, Northlandet átszelő autópályáról, hogy tegyünk egy kitérőt a Tutukaka földnyelven.

A Ngunguru Road-on haladtunk egészen az óceánig majd vissza az autópálya felé. A félsziget csupa kis, eldugott partot és öblöt rejt, na meg az útról se rossz a kilátás. Egészen véletlenül láttunk meg egy parkolót, ahol sok autó állt az út mentén, gondoltuk megnézzük, hogy ezen a kihalt kis félszigeten mi okozhat ilyen felhajtást. Ezúttal nagy segítségünkre volt a tömegkövetés mechanizmusa, ugyanis végül az egyik legszebb látványban volt aznap részünk itt. Egy kis túraútvonalat találtunk, ami a Whale Bay mentén kanyargott, először egy kilátóhoz majd az öböl, fehér homokos partjához. A hol felhős, hol napos időjárás mindkét nap nagy kegyet gyakorolt felénk, az itt töltött 1 órában is előbukkant a nap és gyönyörű kék színt varázsolt az öbölnek. Továbbra sem tudunk betelni Új-Zéland ezen oldalával, az élénkzöld dombok, a zord sziklákat elfedő buja fák és a gyönyörű fehér homokos öblök szerintem örökre az emlékezetünkbe vésődtek.

Visszaérve az SH1-es kissé unalmasabb vonalán nem sokat töltöttünk, ugyanis ismét letértünk, hogy bevessük magunkat a Bay of Islands vidékére, ami Northland egyik leglátogatottabb része. A maorik után először Cook kapitány érkezett ide Európából, de legelőször igazán a bálna vadászok népesítették be a területet a XIX. században. Központját, ahol az öböl két oldaláról Russel és Paihia néz szembe egymással meg lehet közelíteni egyszerű módon a 11-es autópályáról vagy egy kissé nehezebb hegyi szakaszon, a Russel Roadon, amiről még az útikönyv is azt írja, hogy csak azok merészkedjenek erre, akiknek elég idejük van, ugyanis itt új szintre lép a szerpentinek nehézsége. Természetes, hogy mi ösztönösen ezt az utat választottuk, de nem bántuk meg. Okiato-ban ért véget az út, ahol szó szerint véget ért, ugyanis, az út, amin 40 km-en át jöttünk egy kompra vezetett fel. Innen átkompoztunk Opua kisvárosába, ahol végre elértük az első nap végállomását. Nagyon jól haladtunk, így még világosban értünk ide, és az egész napos szendvicsezés után a vacsit a szomszédos Paihia városában kerestük. Úgy döntöttünk, hogy nekünk a gyönyörű öbölre néző padocska is megteszi, így vettünk egy elviteles Fish&Chips kosarat, felturbózva rántott zöld- és Szent Jakab kagylóval, vettünk hideg sört a szomszédos italboltban, és megvacsiztunk a padon. Itt sem szégyenlősek a sirályok, de mi jól elszórakoztattuk magunkat velük.J /VIDEO/ Most volt az első alkalom, hogy elég távol voltunk éjszaka minden nagyobb várostól, így végre láthattunk olyan csillagos eget, amilyet még soha. Sajnos ezt se szavakkal se képekkel nem tudom illusztrálni, de Gergő azóta is lelkesen tanulja a GoPro technikát, hogy legközelebb csináljunk róla egy éjszakai time lapse videót!

A gyönyörű napsütéses első nap után természetesen esőre és ködre ébredtünk. Hosszú tanakodás után csak tovább indultunk bízva a szerencsénkben, ami eddig nem hagyott minket cserben, szerencsére ezúttal sem. A második napra egy kevésbé könnyed 660 km volt betervezve, ahol mindössze 4 fontosabb megállót terveztünk. Mind a négy értelmét veszti, ha esik az eső, de megérte a rizikó, hiszen délelőtt szépen kitisztult az idő, és végül teljes fényében láthattuk egész Northlandet. Paihia-ból az SH10 autópálya látványos útján haladtunk tovább a Doubtless Bay felé. Miután Cook kapitány lejegyezte, hogy ez kétségtelenül egy öböl, így nem is volt kérdés, hogy mi más legyen az új név: Doubtless Bay. Mangonui, Coopers Beach és Cable Bay három egymás utáni kis települése Paihia-hoz hasonlóan láthatóan kényelmesen megél a hajózásból és turizmusból. Aranyos kis kikötők, homokos partok, mindenhol színes virágok és hatalmas kék hortenzia bokrok amerre csak néztünk.

Innen már tényleg nem volt más hátra, mint hogy elinduljunk a magányos Aupouri-félszigeten az ország legészakibb csúcsa felé. Ezen a kb 100 km-es földnyelven egy út halad végig, dombokon/hegyeken le-föl, kihalt házak és marhákkal teli legelők között. Felfelé haladva a félsziget jobb oldalát partok és öblök szegélyezik, ahol leghíresebb a Rarawa Beach fehér homokos partja, balra pedig a híres Ninety Mile Beach hosszú aranyhomokos partja fut végig, ami a nagy Pe Taki homokdűnékben végződik. Az esős délelőtt miatt úgy döntöttünk, hogy mindkettőt inkább visszafelé nézzük meg, mire már felszáradnak az eső nyomai. Az ország a Cape Reinga magányos világító

tornyánál ér véget északon, ahova leginkább az vezeti el az embereket, hogy elmondhassák, hogy voltak az északi csúcsnál, de ennél sokkal többet ad a Cape Reinga megigéző hangulata. Már az idevezető, hegygerinceken átívelő út is gyönyörű /VIDEO/, ahol a kanyarokban ki-kibukkannak mindkét oldal tengerpartjai, balra Tasman-tenger partjának aranysárga homokdűnéi, jobbra pedig a Csendes-óceán világító fehérhomokos kihalt öblei. GPS nélkül is érzi az ember, hogy lassan összeér a két víz és véget ér az út, innen már csak gyalog lehet tovább sétálni a világító torony felé. Szerencsénkre még a turista buszok előtt érkeztünk, így békés hangulatban sétálhattunk a szikla végéig, ahol tényleg olyan, mintha az ember a világ végén lenne. Maori nyelven Cape Reinga neve „Te Rerenga Wairua”, ami annyit tesz: a hely, ahonnan a lélek távozik. A hely spirituális hangulata azonnal hatalmába kerített minket, egyszerre nyűgözött le és nyugtatott meg. Ezt csak fokozta a különleges látvány, ahogy a Tasman-tenger és a Csendes-óceán összeér és a víz közepén összecsapnak a hullámok. Egész, szeptember óta tartó utazásunk során ez a hely egészen biztosan benne van a legmarandóbbak között.

A másik két megálló és közel 7 órányi út állt még előttünk, így muszáj volt tovább indulnunk. Először a Pe Taki óriás homokdűnék irányába tértünk le az útról. Szinte minden új-zélandi utazásos videóban benne van, hogy rövid szörfdeszkán csúsznak le az emberek a homok dűnéken, hát mi sem hagyhattuk ki. Ha őszinte akarok lenni én azért simán kihagytam volna, de ismét jól jött Gergő makacssága így bevállaltuk. Már a dűnék megmászása sem volt semmi, az alján állva először csak a fejünket vakargatva néztük, hogy biztos ez? De csak sikerült megmászni, és bár eléggé kapkodtuk a levegőt, de a dűne tetején állva nézni a tengert nem volt rossz. Innen már csak a csúszás van hátra. Nyilván Gergő kezdi, nem én. Az első, kisebb lejtő, aminek neki veselkedtünk nem tűnt túl veszélyesnek, nagyobb izgalmak nélkül le is csúsztunk, azonban a második elég hosszú és annál még meredekebb oldal már nagyobb bátorságot igényelt. Gergő csak annyit kiáltott vissza miután lecsúszott, hogy fogjam a deszkát erősen. /VIDEO/ Mókás volt, de azért egy gyors zuhany jól jött volna, hogy le tudjam mosni az egész testemet beborító homokot magamról. No sebaj, a következő benzinkút wc-je is megtette.

Alig volt időnk megnyugodni a homokdűnék okozta izgalmaktól, már oda is értünk a következő Rarawa Beachre vezető letérőhöz. A hosszú part homokja olyan fehér, hogy üveggyártáshoz is felhasználják. Apály idején érkeztünk, így a visszahúzódó víz tükrében elképesztően tisztán tükröződött a felhős-kék ég. Minta nem is evilági táj lett volna.

Innen már egyenesen Auckland felé vettük az irányt. A napsütéses időből beértünk az Auckland fölött tanyázó felhők alá, most már tudjuk, hogy Aucklanden kívül sokkal több esélyünk van napsütésre. Nagyon feltöltődtünk mindketten, nem is sikerülhetett volna jobban a két napos túránk.

Még nagyon sok kép: