Dolgos mindennapok

Egyelőre eléggé megszoktuk és élvezzük a dolgos hétköznapokat. Határozott, három hónapos szerződéssel dolgozunk a Villa Maria Estate Front of House részlegén, tehát felszolgálók vagyunk. A munka megéléséhez hozzá tartozik, hogy mindkettőnk elég régóta nem végzett már ilyenfajta fizikai munkát, így eltartott mire hozzá szoktunk a talpon állás/rohangálás/emelek/ide-oda viszek/pakolok munkakörökhöz, de azt hiszem mostanra, az elég húzós karácsonyi szezon után már megszoktuk.

Hogyan kerültünk ide? Gyorsan átfutva az eseményeket, még áprilisban, a Düsseldorfi ProWein-on, a Heinemannos fiúk közbenjárásával találkoztunk a Villa Maria európai képviselőjével, egy bűbájos, szőke hölggyel, aki nagyon lelkes volt Új-Zélandi látogatásunkat illetően. Írtunk is neki a kiállítás után, hogy tud-e kontaktot adni. Két hónap múlva válaszolt az Aucklandi központ HR manager

elérhetőségével. Aztán neki is írtunk. Majd ismét két hónap múlva válaszolt az F&B manager, hogy szívesen dolgoznának velünk. Innentől kezdve olyan egy hónapba telt megszervezni, hogy mikor is legyen egy Skype interjú. Amerikát járva, hiányos net lefedettséggel ez elég nagy kihívást jelentett, de végül egy Phoenix-i Starbucks kertjében megtörtént. Jó pár hétig ismét nem érkezett válasz, de mint megtudtuk csak azért, mert úgy gondolták, hogy minden rendben, és majd beszélünk, ha megérkeztünk az országba. Így is történt, egy gyors interjú, és november 18-án meg is kezdtük a próbahetünket. Továbbra sem volt biztos, hogy Aucklandben maradunk-e, mert felmerült, hogy a cég Hawkes Bay-i éttermében is szükség lenne erősítésre, de ekkor már csak sodródtunk az árral, remélve, hogy minél hamarabb eldől valami biztos. Most már tudjuk, hogy ez a fajta lassú kommunikáció és kissé kaotikus szervezettség az egész cég (legalábbis a vendéglátás) részére jellemző. Az első hét után kiderült, hogy maradunk Aucklandben, fix háromhavi szerződéssel, kicsivel a minimál bér feletti fizuval (16.50 $/óra). Gyorsan lakáskeresés, költözés, és már bele is cseppentünk a decemberi (nyári-karácsonyi) szezon pörgésének kellős közepébe.

Az itteni központnak (amellett hogy a VM központi borászataJ) 3 nagy szerepköre van: étterem, kóstolóhelyiség, rendezvény központ. Egyértelműen a rendezvényeken van a hangsúly. A céges rendezvények mellett gyakorlatilag bármire alkalmas a terület: koncertek, sátras 400 fős vacsora, esküvő, és amit csak el lehet képzelni. Az első 1-2 héten elég sok időt töltöttem a pohártörölgető szobában, Gergő meg leginkább pakolt a fiúkkal. Nem láttak el minket bőséges információkkal, a legtöbb dologra rájöttünk magunktól (na meg kérdeztünk sokat), és gyorsan beletanultunk. Sokat számított a tapasztalatunk is, tekintve, hogy a kollégáink 70%-a 19-22 év között van, szóval kifejezetten öregek és világlátottak vagyunk a helyi felhozatalhoz képest. Van pár külföldi a cégnél, leginkább angol nyelvterületekről, így mi vagyunk az egyetlenek, akik nem anyanyelvi szinten beszélik az angolt. Mindenki kedves és nyitott, vannak, akik csak felszínesen és vannak, akiket tényleg kezdünk megkedvelni. Majdnem mindenkire igaz, hogy tudnak és akarnak dolgozni amikor kell, nem kell senkit igazán noszogatni, hogy végezze el a dolgát. Szerencsére minket nem ér el a rosszindulat vagy a pletyka, ez az előnye, hogy kicsit kívülállók vagyunk. Az ’egzotikus’ országunkkal és saját nyelvünkkel gyakorlatilag ufóknak számítunk itt, szerintünk az esetek nagy részében jól elmoziznak rajtunk. Szerencsére a legtöbb felettesünk már látja, hogy lehet minket használni, így nagyjából a kellő óraszámunk is megvan ahhoz, hogy jól tudjunk spórolni . Csak a viszonyítás kedvéért: mi egy kicsivel a min. bér felett keresünk, heti 40-50 órával ketten összesen 1400-1600 NZD között. A heti albérlet pénz 340 NZD, egy tele tank 80, egy átlag bevásárlás 40. Ezekkel az összegekkel és azzal, hogy bent kapunk ételt, viszonylag jól félre tudunk tenni a márciusi utazásra.

Tekintve, hogy az étteremben és a rendezvény részlegen is dolgozunk, a napjaink szerencsére elég változatosak. Az étterem, ami igazából Café, 10.00-18.00-ig van nyitva, így maga a munkanap nem hosszú, de a déltől 4ig tartó menet az elég húzós. Ilyenkor nyáron olyan 150-250 vendég fordul meg az étteremben ebben a négy órában.  Minden felszolgálónak megvan a maga kis részlege, amire figyelnie kell, de kisegítjük egymást, ha éppen valaki nem ér oda. Itt az a rendszer, hogy van két ember, aki egész nap hordja a fogásokat a konyhából (commis), a pultban egy ember (aki felveszi a

telefont, fizettet és készíti az italokat, kávékat) és amúgy mindenki végig viszi a saját asztalát. Még nem igazán látjuk teljesen, hogy vajon a rendszer, vagy az ember mennyiség vagy csak az újdonság miatt, de sokszor küzdünk, hogy valóban jó legyen, amit csinálunk, még akkor is ha a nem tökéletes teljesítmény is az élmezőnyben van itt. Nagyon mások itt a szokások, mint amit mi vettünk eddig alapvetőnek. Teljesen elfogadott, hogy ha csak nem vagy elég szemfüles, akkor a vendég hirtelen a pultnál terem, hogy fizessen. Az, hogy figyelünk, hogy ne nagyon legyen üres pohár az asztalon, és hogy kedvesek és mosolygósak vagyunk minden vendéghez, az teljesen eltér az itteni megszokott stílustól, és ezt a vendégek is megjegyzik, és nagyon élvezik. Sokszor mondják, hogy nem tudják hogyan lehetne kifejezni, hogy milyen hálásak. Hát mi tudnánk egy nemzetközileg elfogadott módszert rá, amit itt Új-Zélandon nem sűrűn alkalmaznak. A kávézóban, ha figyelsz, hogy te fizettesd le az asztalod, akkor előfordul, hogy adnak borravalót, de ha pont lemaradsz róla, akkor esélytelen. A rendezvényeken (pl. esküvő) meg mégannyira elképzelhetetlen.

Van pár dolog, amire nem értjük, miért nem szentelnek több figyelmet, de egyelőre figyelünk és levonjuk magunknak a következtetéseket. Ami nagyon tetszik, hogy Amerikához hasonlóan itt is mindenhol automatikusan kapsz szűrt vizet, ingyen. A rendezvény részlegen sokat tudunk tanulni, főleg nagyobb események lebonyolításakor. Minden mozgatható, amire csak szükség lehet. Mindennek megvan a maga helye, amit mindenki tud, így amikor fél óra alatt kell átrendezni az egész kávézó/kóstoló teret 80 fős gála vacsora helyszínné, akkor aki csak elérhető, egy emberként viszi a székeket, az asztalokat, gurítja a pultokat és a polcokat, terít, törölget, stb. Az egész vendéglátás résznek a mozgatórugója elsősorban egy skót F&B igazgató, akivel bárcsak többet dolgoznánk közvetlenül, mert amit eddig láttunk belőle, az nagyon meggyőző. Az első tapasztaltunk a cégnél, a próbahetünkön egy 400 fős, ültetett, 3 fogásos estély volt. Tartott egy beszédet az elején, ahol mindenkinek mindent elmondott, hogy mindenki átlássa a folyamatot, majd mikor lement, megköszönte mindenkinek a közös munkát és elmondta, hogy a cég legnagyobb eseménye csak így, mindenki munkájával tudott sikeres lenni. Nagyon nagy tanulság, nem csak az ő magtartása, hanem általában a csapat egymáshoz való hozzáállása az otthoni viszonyokhoz képest. Önszántunkból beállni a vendéglátás táplálékláncának aljára evőeszközt törölgetni erős perspektívát ad, és sokszor rávilágít saját vezetésbeli hibáinkra vagy akár jó döntéseinkre.

Egyelőre mindig együtt vagyunk beosztva, csak néha fordult elő, hogy nem ugyanazon a részlegen dolgoztunk. Szeretnek párba beosztani minket, mert jól működünk együtt. Egyre jobban meg tudjuk magunkat értetni, de néha, a 10 órát és 200 poharat átlépve nehéz árnyaltan fogalmazni, és néha még angolul beszélni is. Fáradt pillanatokban simán hozzászólok valamelyik munkatársunkhoz magyarul, mielőtt leesne, hogy nem, ez nem az a nyelv. Általában munkából hazajövünk, és pihenünk, csak akkor mozdulunk ki a kényelmes lakókörzetünkből, hogy ha szabadnapunk van. A következő ilyen január 1-2-án lesz, amikor bejárjuk egész Northlandet, majd vasárnap nyomunk egy 13 órás munkanapot. Közben átlépünk 2016-ban, szóval lassan ideje áttekintenem a 2015-ös évet is…

Karácsonyi Secret Santa a fűben 

(a lila pólós, mikulás sapkás az F&B manager:-)

Aucklandtől északra

Továbbra is űzzük az ipart a Villa Maria termeiben és pohár mosó szobájában (bár itt egyre kevesebbet tartózkodok:-), de mint mondtam, igyekszünk hasznosan tölteni szabadnapjainkat. Egészen sok óránk összegyűlt a munkában múlt héten, így a 2 napból egyet itthon töltöttünk, kicsit lakhatóvá tettem újra a lakást, karácsonyi kis apróságokat próbáltam alkotni, és eközben kinéztük, hogy hova menjünk másnap. Kb olyan két - két és fél órányi útra lévő célpontokat tűzhetünk ki, ez kényelmesen megtehető távolság, van idő útközben megállni, ha meglátunk egy szép helyet, és van időnk barangolni, sétálgatni. Hozzá kell tennem, hogy nem egy hatalmasa kihívás szép helyeket keresni ilyen sugárban, gyakorlatilag bármelyik partra rábökhetnék csukott szemmel, az szép lenne. Így nem stresszeltük túl magunkat, és egy munkatársunk által ajánlott Omaha Beachet tűztünk ki végcélnek. Auckland felett kezdődik a Northland, ami a legészakibb földnyúlványa az országnak, egy autópálya (kissé túlzás ilyen néven említeni) vezet rajta végig, legnagyobb városa Whangerei, ami olyan félúton található a legészakabbi pont és Auckland között. Először ezt néztük ki, mert a várostól nem messze van egy nagyon szép part, ami a híres búvár paradicsomra, a Goat Island-re néz, de mivel útközben megjöttek a snorkeling cuccaink, ezért úgy döntöttünk ide majd azokkal együtt térünk vissza egy napsütésesebb napon.

Omaha félszigete ezek alatt van nem sokkal. Ez a pici földnyúlvány, amit körbe vesz a víz (főleg dagály idején) láthatóan tele van eléggé jól szituált házakkal, mintha az egész egy lakópark lenne. Hétfő kora délután lévén kicsit olyan érzésünk volt, mintha rajtunk kívül senki nem tartózkodna itt. Hosszú, homokos partja a borús éggel és a mérhetetlen csönddel olyan nyugalmat árasztott, hogy egy perc alatt elfelejtettünk minden fáradtságot vagy stresszt. (itt azért a minket ért stressz nem otthoni léptékben mérhető...)

Sok más partszakaszt is kinéztünk Omaha felé, a barna táblák segítenek a szép helyek felkutatásában. Így jutottunk el Snell Beachre is, egy apályban elhagyatott, kagyló törmelékkkel teli kis öbölhöz. A csupa lila-kék kagylótörmelék nagyon szép színt adott az egész látványnak, és az apály miatt egészen mélyen be lehetett sétálni, valahogy bizsergető érzés az óceán helyén járkálni.

Orewa partja azért jött szembe velünk, mert le kellett térnünk az autópályáról, hogy elkerüljünk egy fizetős szakaszt. Itt szerencsénkre visszafelé álltunk meg, amikor kaptunk pár perc kék eget, ami életet varázsolt az öböl látképébe. Nem sokkal messzebb rátaláltunk egy kis kilátóra, ami egész szép látványt mutatott a közeli partszakaszra:

A nap utolsó nagy állomása a közeli Shakespeare Regional Park volt, amit youtube videókban fedeztünk fel. Ez volt az első olyan természeti látványosság, ahol megvolt az ember érzete, hogy egy nemzeti parkban mászkál. Egész Új-Zélandon sok madarat látni, de itt különösen odafigyelnek az élővilágukra. Láttunk elképesztően színes apró papagáj szerűt, sok pukeko-t (ami az itteni, gyakran előforduló, hosszú lábú, kék tollú, piros csőrű madár), bárányokat és még sok más madarat. Az egész parkban csodás volt a látvány, minden oldalról víz  veszi körül, egy egészen kis elzárt világban jártunk:

A következő szabadnapunk már Karácsonyra esik, ami nagyon durva, egyáltalán nincs karácsony hangulatunk, szeretnénk majd valami különlegeset csinálni, de majd meglátjuk..

Mégtöbb kép:

HBD

Kicsit észrevétlenül léptünk át a decemberbe, valahogy itt nehezen ér minket utol a karácsonyi hangulat. A család-barátok-karácsony hiányolása közepette, Gergő gondosodott róla, hogy a szülinapom méltó figyelmet kapjon. 6-án, vasárnap délelőtt nem dolgoztunk, így kaptam tőle egy nagyon szép virágcsokrot, meg sütit is gyertyával. Az időeltolódás miatt gyakorlatilag másfél napig volt szülinapom, nagyon sokan írtak és gondoltak  rám, amiért nagyon hálás vagyok, csempésztek egy kis otthont a napomba. :-)

A fő ajándékom egy kedd esti vacsora volt. Gergő számára általában nem okoz problémát bármilyen izgalmas hely felkutatása, de az itteni vendéglátási viszonyok, még az ő szuperképességeinek is kihívás volt. Elbeszélése alapján a borbárról már az elején letett, itt nincs ilyen... Vagy inkább nagyon nagyon ritka. De végül rátalált a Sidart étteremre, ahol ráadásul keddenként test-kitchen címszó alatt közel féláron van a 8 fogásos menü borpárosítással. Sajnos a harc itt még nem ért véget, egész héten nem tudta őket elérni, aztán aznap kiderült, hogy nincs hely, hívtak 6-kor hogy még mindig nincs hely, aztán 10 perc múlva h valaki lemondta, aztán 5 perc múlva, hogy mégse mondták le, de a sok huzavonában és a hallható lelkesedésünk miatt szerencsére megsajnáltak minket, és végül kaptunk egy asztalt a leggyorsabban vacsorázók után, így fél 10-re megérkezhettünk az étterembe. Auckland egy elég szép környékén van, gyönyörű a kilátás a kikötőre és belvárosra, és ráadásul egy ablak melletti asztalt kaptunk, szóval már az első pillanatban éreztük, hogy jó helyen vagyunk :-)

Már amúgy is rég voltunk high-end gasztronómiás helyen, de ilyen kreatív és finom ételsort már tényleg nagyon rég kóstoltunk. Minden egyes fogás tetézte az előzőt, a borok is nagyon izgalmasak voltak és ráadásul kóstoltunk jó pár helyi különlegességet is, nem csak külföldit. Gyönyörű kerámia tányérok voltak, az étterem határozottan elegáns stílusát kicsit közvetlenebbre puhították. Beszélgettünk olasz felszolgáló fiúnkkal, és közösen megállapítottuk, hogy kár, hogy a világ ezen felén kevéssé jár Michelin ellenőr, mert ez a konyha igazán érdemelne komoly elismeréseket. Élményekkel, extázissal és ízekkel feltöltődve jöttünk el, és bízunk benne, hogy még visszatérünk ide!

Test Kitchen Menu, December:

Bread and Butter, Új-Zélandi Blanc de Blancs (ez még nem a hivatalos menü része, csak mi koccintottunk vele :-)

Spárga, Torma, Narancs, Créme Fraiche

2013 Champalou Vouvray

/tudjátok mennyire nem bírom a tormát, de így, visszafogottan, naranccsal kiegészítve különleges volt/

Szent Jakab kagyló, Édeskukorica, Macadamia, Citrom

2013 Anselmi 'Capitel Croce', Soave

/a kagyló állaga elképesztően krémes volt, egy füstös, kicsit sós fekete kéreggel. A kukorica meg a dió nagyon nagyon jó volt mellé, a nem Soave-nak nevezett Soave meg egyszerűen nagyon fasza./

Hagymák, Nektarin, Kecskesajt, Vanília

2014 Cambridge Road 'Papillon Blanc', Martinborough

/ez volt az egyik legmaradandóbb ízélmény. A marinált hagyma kifejezetten édes volt, de savanyú is, a hajszál vékony nektarinnal együtt, olyan volt mintha az egész fogás gyümölcs lett volna. Mellé a kecskesajt vaníliával és a ropogós, dehidratált lilakáposzta valami elképesztő volt. Mindehhez egy szűrt, nagyon tiszta ízű Pinot Blancból készült narancsbort töltöttek. Tényleg beszarás volt/

John Dory, Paszternák, Hínár, Soya

2011 Foxes Island Chardonnay, Marlborough

Szarvas, Alma, Chorizo, Bazsalikom

2013 Prunotto Barbera d'Alba, Piedmont

/nagyon rég ittam ennyi könnyed, de mégis fűszeres és izgalmas vörösbort/

Bárány, Zellergyökér, Shitake, Fekete fokhagyma

2010 Unison 'Reserve'Merlot, Hawke's Bay

Málna, Mogyoró, Gyömbér, Verjus

2011 Castano 'Dulce' Monastrell, Yecla, Spain

/kinézetre egy nagyon egyszerű desszert volt, de attól volt elképesztő, hogy pont jó mennyiségben és intenzitással volt benne minden összetevő/

Cardamom, Lychee, Dinnye, Kakukkfű

2013 Domaine de la Pigeade Muscat de Beaumes de Venise, Rhone Valley

/nagyon ötletes volt a lychee mint sorbet, eddig még nem találkoztunk vele sehol, de ami igazán beszarás volt, az az extrudált kardamomos tej. Az egészhez egy falat cseresznye, ami egy kis savasságot és mélységet adott neki/

SIDART video

Piha & Muriwai

Piha és Muriwai Beach-et a munkahelyen ajánlották, hogy tökéletes egy szabadnap eltöltésére. Mindkettő keleti part, így sötét homokos vadabb partképre számítottunk, nem is nagyon készültünk fürdőruhával. Elég húzós volt az első teljes munkahét, így nem is jött rosszul, hogy mindössze 40 percnyire volt az első megálló a lakástól, tudtuk, hogy ez a nap nem a hatalmas túrákról fog szólniJ.

Piha híres szörfös strand, ahol a Lion Rock uralja a tengerpart látképét. A városból kiérve már csak 20 percnyi út állt előttünk, szóval minden Aucklandi lakónak igazán elérhető helyen van. Bármennyire is lélegzetelállító egy fehér homokos tengerpart a türkiz vízzel, valahogy ennek a fekete homokos, durva sziklás látképnek is nagyon nagy varázsa van. Nem sokan szörföztek, de nem is tűntek olyannak a hullámok. Kis kutató munkával kiderítettük, hogy Piha városából indul a Kitekite gyalogösvény, ami 20 perces, nem megerőltető túrával egy gyönyörű vízeséshez vezet. Bármennyire is fáradtak voltunk, nem hagyhattuk ki ezt az utat, és abszolút megérte. Már az erdőben vezető ösvény is különleges élmény, egészen olyan mintha egy érintetlen őserdőben sétálnánk, pedig 5 percnyire város, 10 percnyire tenger van. A Kitekite vízesést már messziről lehet látni, így az utolsó pár perc már nagy izgalomban telik. A viszonylag keskeny, de hosszú, több szakaszos vízesés egy kicsi tavacskába zúdul bele, aminek tiszta vízében akár fürödni is lehet, ha az ember vágyik a 15fokos vízreJ. Mi inkább megpihentünk egy kövön, és miközben élveztük a látványt, Gergő észrevett a vízben egy elég nagy angolnát. Nagyon kis érdeklődő volt, tetszett neki a GoPro, többször is megközelítette a vízbenJ.

Pihából egy órás látványos szerpentin vezetett Muriwai Beach-hez, ami a szörfösök mellett egy hatalmas madárkolóniáról híres. A gannet madarak minden nyáron itt gyűlnek össze párjukkal, hogy kikeltsék az új tojásokat. Elképesztően sok madár ül, egymástól nagyon pontos távolságban, ugyanabba az irányba. Nagyon érdekes látvány, és sok pici, még pihés madarat is láttunk.

Innen már csak hazafelé vettük az irányt, de útközben nagyon sok borászatot láttunk, többek között az otthon is ismert Matua-t, aminek nagyon-nagyon szimpatikus volt a terasza, így megbeszéltük, hogy kell a környéken tartanunk egy borkóstolós napot. J

Mégtöbb kép:

Coromandel-félsziget

Amióta tudjuk, hogy Aucklandben maradunk dolgozni, azon gondolkozunk, hogy milyen helyeket lehet megnézni 1 napos távval. Kézenfekvő választás volt első túrának az Aucklandtől 2 órányira lévő Coromandel-félsziget, amiről a könyv mellett Gáborék is csodákat meséltek. Körbe lehet autózni a tengerpart mentén a félszigetet; tudtuk, hogy valószínűleg a hegyen átvezető szerpentin is gyönyörű lesz, de ezek mellett elsődleges célunk volt a keleti parton található Cathedral Cove, egy kis fehér homokos öbölszakasz.

A félsziget nyugati partjához közel, délre van a már egy másik bejegyzésben említett Waihi Beach, így most délre nem nagyon mentünk, inkább egyből Hahei Beach felé vettük az irányt, ahonnan indul a gyalogút a Cathedral Cove-hoz. Már az ide vezető út is gyönyörű volt, de a szerpentinek ezúttal sem kényeztették a kocsit. Tairua partjánál álltunk meg először, ahol a városkába bekúszó öböl az év bizonyos szakaszában biztos csillogó vízzel van tele, de most bizonyos részei még csak a homokot mutatták, így egészen különleges látvány volt. Akik a kis csónakjaikkal itt parkolnak, azok biztosan tudják, hogy ilyenkor ne akarjanak kihajózni…

Innen már csak pár kilométernyire volt Hahei, ahol először a városka partját néztük meg, ami előre ígérte a közelben lévő, eldugott híresebb öblök szépségét. Nem is tétlenkedünk sokat, rögtön betértünk egy kis üzletbe, ahol snorkeling cuccokat lehet bérelni. Fiji után, mindketten nagyon szeretnénk újra snorkelezni, de egyelőre a nagy nyári meleg hiányában Gergő jobban eltökélt, mint én. Még nagyon hideg a víz, így a snorkel cuccok mellett wetsuit-ot is kellett volna bérelni, így kettőnknek olyan 100$-ra jött volna ki. Az én ellenállásomnak és Gergő lelkesedésének az lett a kompromisszuma, hogy ha így szezon elején odaadják fél áron, akkor elvisszük, de ha nem, akkor maradunk a parton. Nagy sajnálatomra J nem adták oda, így maradt csak a gyalogtúra és a part látványa. A kondink még eléggé gyengus így a kis földutak emelkedői okoztak 1-1 nagyobb sóhajt, de a végcélért abszolút megérte. A Cathedral Cove zárt öble, fehér homokja és a víz koptatta érdekes formájú sziklái tényleg gyönyörűek. Ugyanezen a túravonalon két, közelebbi öböl is található, de megbeszéltük, hogy azok maradjanak ismeretlenek, hogy legyen miért visszatérni ide snorkelezni majd a nyáron.

Mivel abszolút időben voltunk, ezért megbeszéltük, hogy haladunk tovább északnak, és a keleti parton megyünk haza. A nyugati parton mégtöbb fehér homokos part, majd az egyik legszebb rész jött, a félsziget átszelése. A hegyi szerpentinekről egészen messze el lehet látni, a végtelen víz, a sok kis apró sziget és a zöld szőnyeggel borított dombok látványa egészen elképesztő. Ha ez nem lenne elég az embernek, akkor a keleti parti út végig a víz mellett halad, néhol már-már aggasztóan közel. Elég későn értünk haza, de abszolút megérte ezt a hosszabb utat választani. Tökéletes volt az első kettesben töltött túránknak, és biztos, hogy mamiékkal még visszajövünk ide.    

Mégtöbb kép:

Loving New Zealand, missing family, missing friends, trying to feel Christmas, still loving December <3

Első hetek Új-Zélandon

Új-Zéland azóta nagy álmom, amióta WSET felsőn tanultam róla, láttam képeket, kóstoltam a borát és tudtam, hogy ide el akarok jönni. Amúgy mókás, hogy az akkor még csak tanárom András beszámolója alapján szerettem bele az országba, ami miatt most nála, mint főnökömnél mondtam fel, hogy eljöhessünkJ. Sose tudtam megmondani, hogy miért, egyszerűen idehúzott a szívem. Aztán jött az utazás ötlete, először Amerika és utána Új-Zéland. Gondolkodtunk rajta, hogy vajon ne menjünk-e inkább Dél-Amerikába, de miután Gergő rátalált a working holiday vízumra, már nem maradt kérdés. Lassan egy éve tudom, hogy eljövünk ide, de valahogy mindig olyan messzinek és elérhetetlenek tűnt, hogy igazából csak akkor kezdett leesni, mikor a repülő ablakából megláttuk az első szigetet.

A sziget, ami szó szerint a világ másik oldalán van Magyarországhoz képest, kicsit több mint 1600 km hosszú, ami Amerika után valahogy nagyon picinek tűnt, de azért nem is olyan kicsik a távok. A két szigetet igazából 4 részként szokták emlegetni: Northland (a legészakibb földnyelv, ez a legmelegebb rész), Auckland (ami nem a hivatalos főváros, de a legnagyobb város, ahol a belváros nagyon pici, viszont rengeteg külvárosi része van), North Island (az északi sziget nagyrésze) és végül South Island. Akikkel eddig beszéltünk mindenki azt mondta, hogy a déli sziget a leglenyűgözőbb, tele hegyekkel, vulkánokkal és tavakkal. Eddig nekünk az északi is elég csodálatosnak tűnik, de még nagyon keveset láttunk.

Gergő régi barátja, Gábor itt él Új-Zélandi feleségével, Kate-tel, ők vártak minket. Az első hetet náluk töltöttük Hamiltonban, ami Aucklandtől van délre, kb. másfél órányira. Sose lehetünk elég hálásak a vendéglátásukért, nekik köszönhetjük, hogy a hontalan amerikai utazás után kicsit megnyugodhattunk és valahol otthon érezhettük magunkat. Az egy hét alatt leginkább az ügyintézésre helyeztük a hangsúlyt, IRD number (itteni adószám), kocsi vásárlás, bankkártya, telefon. A telefon, bank az gyorsan ment, de az IRD numberrel kicsit megszenvedtünk. Pár hónapja változtattak szabályokat, többször is megtettük a bank-IRD iroda útvonalat. De pár nap alatt végül is sikerült mindent összeszednünk, és a számunk is meglett gyorsan (ez kell az itteni munkavállaláshoz). A kocsi vásárlástól kicsit tartottam Amerika után, de olyan könnyen ment, mint ahogy mindenki mondta. Megnéztünk két kocsit, a második abszolút megfelelő volt, pont jó áron, kifizettük, 10 perc alatt átírattuk és ennyi volt.

Az ügyintézést mellett, sok gyönyörű dologban is részünk volt már az első héten. Elképesztő szerencsénkre azon a hétvégén látogatott el a maori királyhoz Charles Prince angol herceg, amikor pont Hamiltonban voltunk. Gábor egy maori kollégájának köszönhetően mi is ott lehettük a fogadó szertartáson, ahol bármilyen turista bemutatónál autentikusabban láthattuk a maori harci táncot, a Haka-t és a harci kenukat, Waka-kat, amikkel anno a törzslakosok a szigetre érkeztek. Amikor az utazásra készülve néztük a videókat ezekről a dolgokról azt hittük, hogy ez csak egy turista csalogató fogás, de amikor az igazi közegükben, ennyi harcossal és emberrel, akik láthatóan kötődnek hozzá éli át az ember a dübörgő, erőt árasztó törzsi mámort, akkor rájöttünk, hogy ez nem valami kamu, hanem az őslakosok lelkének mélye. Nagyon különleges élmény volt ezt így látni.  Ez után Gáborék elvittek minket három tengerpartra is és megnéztük Aucklandet. Az északi szigeten a nyugati partok fekete homokosok és a szörfösök nagy kedvencei. Így nem hangzik olyan jól a fekete homok, de olyan mintha fekete csillámporon feküdne az ember, gyönyörű. Legelőször Raglan-t láttuk, amit még az úti könyv is emleget, mint a szörfösök kedvenc helyét. Gábor, aki megszállott szörfös is ide jön ki legszívesebben, ha ideje engedi. Gergő is kipróbálta, több-kevesebb sikerrel, de azóta is azon ügyködik, hogy vegyünk egy wetsuit-ot, biztos, hogy lesz még következő próbálkozásJ. A keleti partok fehér homokosok és tele vannak kagylókkal. Amikor először láttam a parton ennyi kagylót, előjött a gyermeki lázam a kagylók és csigák iránt, mohón szedtem össze a legnagyobbakat és a

legszebbeket. Waihi Beach volt az első, amit meglátogattunk. A szeles tavaszi időnek köszönhetően még napsütésben is csak kevesen voltak a parton, így még meghatóbb a gyönyörű part látványa. A harmadik strand ahova elvittek minket a környékbeliek kedvenc szilveszterező helyéhez, a Mount Maunganui városához tartozó fehér homokos óceánpart volt. Amellett, hogy a partok, akár fehér, akár sziklásak, ami egészen egyedivé teszi őket, hogy zöld hegyek és domboldalak veszik körül. A növényzet elképesztően buja, mintha összekevernénk egy tavaszi zöldellő erdőt pálmákkal. Az utak nagyon kanyargósak, a Big Sur szerpentinjei elenyésznek az itteni hegyeken átívelő utakhoz képest. A kisebb városok/települések nagyon hasonlóak, mind tiszták, rendezettek és aranyosak. Ami érdekes, hogy nem nagyon vannak vendéglátó egységek a partok mentén, egyelőre még nem tudjuk, hogy azért mert nincs rá igény, vagy egyszerűen még nem tart ott a turizmus. Az autókázás élménye is nagyon különleges, gyönyörű zöldek a dombok, és tényleg nagyon-nagyon sok a bárány és a tehén. Őzek is vannak, de mivel nem őshonosak, csak tenyésztik őket ezért ugyanúgy bekerített legelőn lehet őket látni, de már láma farmot is láttunk.

Az első hét másik nagy kérdése a munkakeresés volt. Mire megérkeztünk már le volt beszélve két interjú, egy a Villa Maria borászatnál, a másik pedig egy Auckland melletti szigeten, a Mudbrick borászat éttermében. A Mudbrick gyönyörű helyen van és egy fancy éttermet üzemeltetnek, de tapasztalatnak nem lett volna több mint egy étteremben dolgozni. A Villa Maria Aucklandi központjában az étterem és a borkóstolók mellett rengeteg eseményt tartanak, a privát gourmet vacsorától kezdve az 1600 fős koncertekig. Mivel velük már régóta emailezünk, a munka is szimpatikusabb volt, így végül a Villa Maria mellett döntöttünk. Így a Hamiltonban töltött hét után vasárnap felköltöztünk Auckaland-be, hogy a próbahéten (3 munkanap) megismerkedjünk a céggel, ők is velünk, és eldőljön a kérdés. Azért írom, hogy kérdés, mert az interjú során felmerült, hogy az

Aucklandi központ mellett a borászat egy másik telephelyén, a Hawkes Baynél lévő étteremben is örülnének nekünk. Így az első héten még nem is tudtunk hosszú távra lakást bérelni, mert vártuk a döntést, hogy Auckland vagy Hawskes Bay. A munka mellett ezzel a várakozással telt az első hét. A próbahetünkön tartották a cég eddigi legnagyobb és legjelentősebb rendezvényét, egy 400 fős sátras ültetett, tányérszervizes vacsorát. Az első napunkon erre segítettünk teríteni, a másodikon pedig felszolgáltunk. Nem kaptunk konkrét feladatot, csak hogy csináljunk mindent, amire a többieknek épp nem jut idejük. Szerencsére abszolút tudtunk magunknak munkát találni, és szerintem mindenki látta, hogy nem kell minket noszogatni. Ami érdekes, hogy a 3 fő felettesünkön kívül szinte mindenki jóval fiatalabb nálunk. De olyannyira, hogy az egyik duty manager, aki rendezvényeket vezényel le az 21 éves, a legfiatalabb, akivel sokat dolgozunk az 19. Talán a legviccesebb kezdő beszélgetés az volt, amikor ez a konkrét duty manager teljes meglepődéssel konstatálta, hogy Magyarországnak külön nyelve van és mi nem angolul beszélünk. Végül eldőlt, hogy Aucklandben maradunk és aláírtuk a munkaszerződésünket február 28-ig. A munkáról majd érkezik egy hosszabb beszámoló is ha már kicsit több lesz a benyomásunk a helyről. A kezdeti zárkózottsághoz képest kezdjük őket megismerni, és lassan ők is elfogadnak minket.

Lassan egy hónapja vagyunk itt és nagyon szeretjük. Amellett, hogy itt találkoztunk az álom fagyinkkal, aminek bubblegum íze van és gumicukrok vannak benne, sok mással is belopta magát a szívünkbe az ország. Imádjuk a természetet, és a dolgok nyugodt menetét. Észrevétlenül kezdtük el magunkat otthon érezni, amin a saját (bérelt) lakás csak méginkább dobott. Egy pici, stúdió szobában lakunk, kényelmes ággyal, saját fürdővel, erkéllyel és egy pici konyhapulttal. Végre kipakolhattam a bőröndöket, belaktuk a lakást, és a héten már kicsit dekoráltam is. Megbeszéltük, hogy a lehető legtöbb szabadnapunkon utazni fogunk, hogy a három hónap alatt annyit lássunk, az északi szigetből amennyit csak lehet. Közben dolgozunk, és hamarosan érkeznek a beszámolók a szabadnapokról is.     

További érdekességek:

Fiji :-)

Már nagyon izgatott vagyok, hogy beszámoljak eddigi Új-Zélandi élményeinkről is, de még tartozunk egy képáradattal Fiji-ről. Az utazás ötletének megszületésekor nem volt a terv része bármilyen egzotikus ország meglátogatása, de Los Angelesből a legolcsóbb repjegy Aucklandbe a Fiji Airlines-nál volt, Nadi átszállással, így viszont nem hagyhattuk ki az alkalmat. Egyikünk sem volt még trópusi országban, így mind a ketten nagyon izgatottak voltunk.

Hosszú várakozás és hosszú repülés után érkeztünk meg Nadi-ba, ami a legnagyobb szigetnek egy nagyvárosa. (érdekes fogalom itt nagy) Még otthonról foglaltuk ide a szobát, a lényeg az volt, hogy olcsó legyen, gondoltuk úgyis csak pihenni akarunk. Hát Nadi-ra nem nagyon érdemes menni. Nyilván ennek is több része van, a reptér és környéke (kvázi belváros) nem igazán vonzó, de ettől kicsit távolabb vannak részek, a nagy szálloda láncok resort-jai, amik azért elég szépek. Na, a miénk nem ilyen volt J. Még nem igazán kelt fel a nap mikor megérkeztünk, reggel f8-kor még minden kihalt volt. Bár vízre nézett a szobánk, ami elég sokat dobott mindenen, de szó mi szó, nem az a látvány volt, ami eszébe jut az embernek Fiji-ről J. Hogy kicsit kompenzáljuk ezt a látvány, megbeszéltük, hogy az Amerikában ügyesen megspórolt pénzen befizetjük magunkat a második nap egy útra, ahol kimegyünk egy kis szigetre. Megkerestük a legmegfelelőbb utat, gyorsan regisztráltunk, így elkezdhettük a pihenéstJ. Első nap kis napozás, függőágyban alvás, délutáni alvást, teraszon pezsgőzés majd ismét alvás. De a lényeg a második nap!!

Az egyik hajózós cégnek van egy saját kis szigete, oda vezetett az utunk. Felvettek minket a hostelnél, és 1-2 óra múlva már el is indult a szigetek felé. Gyakorlatilag vizibuszként működik a hajó, ami körbejárja a szigeteket, mindenhol le- és fölszállnak az emberek, mindenhol énekkel, tapssal és hatalmas Bula (a köszöntés) felkiáltásokkal köszöntik a népet a parton. Odafelé miénk volt az első megálló. A nagy hajóról egy kis hajóra szálltunk át, ami kivitt a partra. Na ez már az a látvány volt, amit Fiji-ről gondoltunk. Elképesztően kék víz, messziről vakító fehér homok és zöld pálmafák. 3-4 óránk volt a szigeten, aminek a nagy részét snorkel-ezéssel töltöttük. Én nagyon tartottam tőle, tudjátok, mennyire félek a nyílt víztől. De Gergő hál’istennek rávett. Az elején elég félelmetes volt, a víz hangja, meg megszokni a pipával lélegzést. Amikor először láttam meg halat majdnem kiugrottam a vízből. De aztán szépen lassan hozzászoktam, és nagyon-nagyon élveztem!! Nem volt annyira színes, mint a klasszikus dokumentumfilmekben, de láttunk jó pár halat, színeseket is, és összességében, első ilyen élménynek nagyon-nagyon jó volt J. Jól leégett a hátunk és kellő képen ki is fáradtunk a naptól, sós víztől és úszástól. Egyikünket sem kellett altatni, és reggel korán kellett kelnünk, hogy 6-ra kiérjünk a reptérre. Érdemes megjegyezni, hogy az egész napos sós víz, esti kis piálás, kevés vízivás, éjszakai hirtelen felállás könnyen ájuláshoz vezet. Gergő már tudja, de végül nem történt nagy baj.

Másnap végre elindultunk Új-Zélandra, ahol barátaink, Gábor és Kate várt minket, mi pedig gyermeki izgalommal lestünk ki a repülő ablakából, hogy mikor bukkan fel az első sziget…

Képek és érdekességek:

Búcsú Amerikától

Már amikor észak felé mentünk a Highway 1-en eldöntöttük, hogy visszafelé is ezen az úton megyünk, mert ezt akárhányszor végig tudnánk élni. Úgy alakítottuk, hogy két napunk legyen leérni Los Angelesig, ahonnan a gépünk megy. Így volt időnk olyan részeket is megnézni, amit odafelé nem, például a Monterey és SF közötti parti szakaszt, ami két dologról híres: Santa Cruz városáról és a Mavericks hullámról Half Moon Bay-nél. Amióta Kaliforniában autózgatunk az óceán part mentén nagy kattanásunkká vált a szörfözés, mármint annak tanulmányozása, hiszen még sosem próbáltuk. Nyugis estéken megnéztük a Breaking Pointot, a Chasing Maverickset és különböző dokumentumfilmeket a Half 

Moon Baynél zajló szörf versenyekről, ahol ezt a híres hullámot meglovagolják. A jelenséget (vagy akár csak megközelítő hullámokat) nem láttuk, de gyönyörű volt a partszakasz, és mókás volt azt tanulmányozni, hogy vajon hol forgathatták a filmet. Santa Cruz is híres a szörfözéshez alkalmas partról, és mellette még az antik vidámparkjáról is, szóval én már nagyon vártam, hogy lássuk. Tényleg szép volt, de tekintve, hogy zárva volt minden (szezonon kívül csak hétvégén van nyitva) inkább csak nagyon hangulatos fotókat tudtunk csinálni, mint érezni a nyüzsgést. Időhúzás helyett gyorsan megkerestük a szállásunkat, hogy az utolsó parton töltött esténken megnézzük a naplementét. Megérte… (Végül másnap este Santa Monica-ban is naplementéztünk a parton, erről készült egy videó is.)

Másnap a délre vezető partszakasz vágtunk neki, ami ezúttal is gyönyörű volt, most kicsit kevesebbszer álltunk meg, mint legutóbb, de így jobban át tudtuk magunkat adni a gyönyörű útnak, és csak élveztük a látványt. Szerencsére ezúttal is gyönyörű időnk volt, és bónuszként kaptunk néha 1-1 pára felhőt a parti szirtek közé, ami nagyon különleges látvány volt. Útközben búcsút vettünk a fókáktól, abban a reményben, hogy majd Új-Zélandon sem lesznek kevésbé cukik és elköszöntünk a Csendes-óceán ezen partjától.

Érdemes tudni, hogy mindez Halloween hétvégéjének szombatján zajlott, amikor is klasszikus amerikai szokás szerint mindenki beöltözik, a felnőttek mulatoznak, a gyerekek cukorkát kéregetnek. Én nagyon kíváncsi voltam, hogy ez tényleg megmozgat-e annyi embert, ahogy a filmekben lehet látni. Egész amerikai utazásunk során (szeptember közepétől) lehetett látni, hogy itt nem veszik

félvállról a házak dekorálását. Az igazán ötletestől a rendkívül ízléstelenig húzódik a skála, tényleg voltak nagyon durvák is. A kedvencem a pumpkin patch-ek voltak, ahol egy hatalmas szalmával körberakott mezőn lehet válogatni a tökök közül, és előtte-utána a gyerekeknek még az ugrálóvárakon is szórakozhatnak. Nagyon nagy volt a kísértés, hogy benézzünk egybe, de már így is tele volt a kocsink, nem fért volna el benne egy hatalmas tök :-). Szóval a több hetes dekorálást, tökvásárlást és faragást koronázza meg a November eleji szombat este, amikor felgyulladnak a tökök, világítanak a pókhálók, a gyerekek jelmezben rohangálnak az utcákon, miközben a felnőttek műanyag pohárból iszogatnak nyugtatót. A LA-i reptér melletti negyedben volt szállásunk, ahol a spanyol ajkú közösség uralja a terepet, de olyannyira, hogy a helyi kisboltban esélytelen angolul kommunikálni. A házigazdáink is nagyon várták, hogy jöjjenek a gyerekek, éppen lelkesen dekorálták a bejáratot, amikor megérkeztünk este 8-kor, mert hogy anélkül nem jönnek be a gyerekek… Nagyon cuki volt a lelkesedésük. De a legjobb akkor is a már említett helyi mexikói kisbolt volt, ahogy Gonzales papa, modellekkel körülvéve feszített a bejárat feletti óriás plakáton. A bolt profilja pékség-delikat-hentes-kifőzde. Zseniális volt, az ajtón belépve egyből Mexikóba jutottál.

Vasárnap amellett, hogy pakoltunk, mostunk és intéztük az utolsó napi teendőket, Gergő figyelmét néha elterelték a ház felett (elég közel) közlekedő repülők. Nagyon közel voltunk a reptérhez, szóval ez abszolút uralta az itt töltött időt J. De már nagyon izgatottan készültünk a hétfőre, amikor is este 9 körül ment a gépünk Fijire. Mivel a szállást el kellett hagynunk napközben, a kocsit meg vissza kellett vinnünk minél hamarabb (reggel 10-től óránként 10 dollár plusz), így délután f3-ra kiértünk a reptérre. Mi kis naivak gondoltuk, hogy a LAX-on, egy hatalmas reptéren csak tudunk mit csinálni a gép indulásáig. Engem az nem lepett meg, hogy csak 5-kor nyitották ki a check in kapukat, de az már inkább, hogy 1db kávézón kívül nulla vendéglátó egység volt a kinti várakozóban. Rendkívül profik lettünk különböző telefonos játékokban, amíg eljött a check in idő, és végre bejutottunk a váróba, ahol gondoltuk végre rengeteg kajálda fog minket várni, és majd ehetünk valami búcsú junk foodot, ha már ennyit vártunk rá. Ehhez képest, életünk legdrágább sörét és pizzáját fogyasztottuk el, mint legolcsóbb opció. No de sebaj, vár minket Fiji!! Könnyes búcsú USA-tól, 10 és fél óra repülés és vár minket a fehér homok földje…

Komolyan szelektáltunk, de így sem kevés a kép, viszont annál szebbek :-) (katt a továbbra)

Wine Country

Az eredeti tervhez képest végül összesen 7 napot töltöttünk a Wine Country felfedezésével, ami mégjobb lett volna, ha több, de ennyi idő alatt is kaptunk egy képet Napa és Sonoma világáról. Egészen pontosan Napa Valley és Sonoma County világáról, ugyanis a Wine Country név alatt emlegetett területet ez a kettő teszi ki. Tanulmányaink és iszogatásaink során természetesen össze-össze szedtünk már információkat, de a magyar kínálat hiánya és viszonylag magas árfekvése miatt nem mondhatni, hogy szakértők vagyunk Kalifornia borvilágában. Tudtuk, hogy a mi kereteinkkel nem is nagyon van módunk igazán mélyen elmerülni benne, csak egy kis ízelítőre vágytunk, na meg persze sok chardonnay-re. J Mivel nem készültük magunkat túl a témából, csak az aktuális Wine Spectator számból írtunk ki 90 pont feletti borászatokat, gondoltuk mindkét borvidéket először autókázzuk be, fedezzük fel a távolságokat, a borkóstolók elérhetőségét és menetét.

Napa Valley egy kis völgy, ahol a 29 főút és a Silverado Trail szegélyezi a birtokokat. A legtöbb nagy borászat épülete és kóstolóhelyisége közvetlen a főúton van, de akik letérnek az útról mégtöbb szépséget találnak. A nagyobb vagy híresebb borászatok általában 10-5ig nyílt kóstolóteremmel várnak mindenkit, ahol 1-3 kóstolósorból (flight) lehet választani, vagy néhol pohárral is lehet kóstolni. Az első nap még nem igazán szokott hozzá a szemünk a kóstolósorok árához (30-60$) így inkább az egy pohár valamit elfelezünk elvhez tartottuk magunkat. Így is sokmindent meg tudtunk kóstolni, de szerencsére később kicsit bátrabbak lettünk, és így már több sort is bemertünk vállalni. Többször előfordult, hogy a beszélgetés során kiderült, hogy mi is ilyesmivel foglalkozunk, és erre nagyon kedvesen meghívtak minket. Mindenhol bárpultnál, vagy külön kis asztaloknál foglalkoznak a vendégekkel, mesélnek, valóban releváns dolgokat nem csak buta turista borkóstoló szöveg van berakva repeatre. Nagyon profi volt minden személyzet, megtanulták, amit meg kellett, és mellette még kedvesek is voltak, pláne miután kicsit kiszakadtak a napi 60x elmondott monológból és személyesebben is szót váltottunk. Sokat gondolkodtunk rajta, hogy vajon ez a fajta tasting zone-os rendszer működne-e otthon, Gergő szerint, ha energiát, tudást és pénzt szánnának rá akkor igen, szerintem még ehhez gyerekcipőben járunk.

A völgy nyitó városa Napa, a vége pedig Calistoga, köztük Yountville, Rutherford, St. Helena. Mindegyik település egy külön világ, saját atmoszférával. Napa méretét tekintve a legnagyobb, így ez sokkal több szolgáltatással vár, mint a többi város, elég sok kóstoló termet és különböző, jobbnál-jobb éttermeket lehet találni, de borászatilag innen leginkább ingázni érdemes a többi faluba. Első nap, miután bejártuk a völgyet nagyon ki voltunk éhezve egy utolsó pohár borra, na meg valami harapni való sem jött volna rosszul. Egy kis sétával megtaláltuk a tökéletese helyet a pillanathoz. A Atlas Social (mint kiderült a sok Bib Gourmand egyike) már kívülről is nagyon kreatívnak és igényesnek tűnt (mint amúgy minden vendéglátó egység Napa Valleyben) de amikor megtudtuk hogy happy hour van, akkor aztán nagyon boldogok lettünk. Így Napa Valley szívében ittunk két pohár cremant és két pohár chenin blanc-t J, kóstoltunk hozzá osztrigát (mert itt db-ra is lehetett rendelni), fűszeres sültkrumplit, rákos falatot és még valamit. Egész héten vissza-visszahúzott ide a szívünk, de nem lehetett ugyanoda menni ennyi hely közül…

Napa nyüzsgésével ellentétben Yountville egy igazi kirakat falu, mintha minden épületet éppen egy katalógusfotózáshoz tökéletesítenének. Gyönyörű és elképesztően gazdag település, ahol csak azért nem töltöttünk mégtöbb időt, mert ahhoz sokkal több pénz kellett volna… Igazi gourmet központ a völgy életében. A sok-sok Michelin-csillag közül itt van Thomas Keller bisztrója és péksége, a Bouchon  és a French Laundry, átlagos emberek számára oly elérhetetlen varázsvilága. Na jó, egy kicsit túlzásba estem, de tényleg ácsingózva néztük az étteremből kifelé tartókat… Viszont találtunk egy helyet, aminek a neve eddig ismeretlen volt számunkra. Lucy restaurant a Bardessono Resortban. Már a bejáratból beleszerettem. Elképesztő design-ja van az egész komplexumnak, amit a saját veteményes kertjük vesz körbe. A belső kertes lounge-ra néző bárban szintén találtunk happy hour akciót, így azonnal lecsaptunk rá két koktél társaságában. Egy kicsit uraknak érezhettük magunkat, és megbeszéltük, hogy ha egyszer nagyok leszünk, akkor innen fogjuk bejárni újra a borvidéket. Ha már itt nem tölthettük el a kívánt időt,

letértünk az útról és megkerestünk pár kiírt borászatot, amik nem a főút mellett vannak. Mint kiderült, a legtöbb hely nincs csak úgy nyitva, ha egyáltalán, akkor is csak bejelentkezésre várják a kóstolni vágyókat. De ezt nem tudván, gondoltuk felkerekedünk megkeresni a Kongsgaard borászatot, akikről jókat olvastunk. Bár kóstolni nem tudtunk (de kezet fogtunk Mr. Kongsgaard-dal), mert ők nem fogadnak kóstolókat, de maga az út megérte oda. Gyönyörű napsütéses őszi erdőben próbáltuk tartani az iramot a szerpentinekkel, amik mintha a semmibe vittek volna. Az egyik legszebb élmény volt a borvidéken.

Yountville-t elhagyva St. Helena a következő happening, ahol első nap pont belefutottunk egy homecoming felvonulásba, ahol a helyi gimi évfolyamai és azok king and queen-jei vonultak fel. Elképesztő parti volt az utcán, mindenki cukrot dobált, integettek, ujjongtak. Gyorsan le tudtuk parkolni a kocsit, és előreszaladtunk, hogy kicsit mi is kivegyük a részünket J Amúgy St. Helena még mindig gazdag, de már sokkal valóságosabb városnak tűnik. A főutca tele van bisztrókkal és boltokkal, a domboldal erdői pedig rengeteg borászatot rejtenek. Nagyon fontos hellyé vált a szívünkben, hiszen itt tanyázik a nyugati part egyik (a háromból) 3 Michelin-csillagos étterme, a

Restaurant at Meadowood. Nagyon sokat olvastunk és hallottunk róla, számos videót néztünk már meg a youtube-on a new napa cousine megalkotójáról, Mr. Kostowról, aki kicsit csapzott hajjal, szemüveggel és laza stílussal alkot hatalmasat. Gergő fáradhatatlan olvasgatásának hála megtudtuk, hogy a 250$-os vacsora menü mellett a bárban kínálnak snack menüt is, ami csak 40$/fő. Úgy gondoltuk, hogy bármennyire is kell spórolni, de ez talán olyan élmény lehet, amit mi nem hagyhatunk ki, és igazunk is lett. Muszáj egy kicsit írnom róla… Először is az egész komplexum (szálloda, resort, golf pálya, krikett pálya, étterem) az erdő közepén van, távol mindentől. Olvastuk, hogy dress code van az étteremben, így felvettük legszebb ruhánkat (…farmer-ing-tornacipő…) és nagyon izgatottan vártuk, hogy eljöjjön az 5 óra, amikor kinyit a bár. Már kitaláltuk a monológunkat arra az esetre, ha nem engednének be minket, mégiscsak egy 3 csillagos helyről van szó, ide földi halandók nem járnak… Mi voltunk az első vendégek, és nagyon kedvesen, őszinte mosollyal fogadtak minket, mintha csak az útról betértünk volna vacsorázni. Nyilván a hatalmas érdeklődésünkből, és a ’csak’ snack menüből érzékelték, hogy ez nekünk mennyit jelent, és egy pillanatig nem néztek ki minket és nem is éreztük, hogy nem lennénk odavalók. A lánynak, aki fogadott minket elmeséltük, hogy

hogyan jutottunk el idáig, és utána több felszolgáló is odajött hozzánk kérdezősködni. Lehet, hogy ez része annak az exkluzív hangulatnak, amit ők nyújtanak, de az a lényeg, hogy működik, tényleg különlegesnek éreztük magunkat. A snack menü 10 falatból állt, ami bepillantást engedett, hogy vajon az ajtón túl, az étteremben milyen is lehet eltölteni egy estét. Azon túl, hogy tökéletesek és ötletesek voltak a fogások, nagyon jól éreztük magunkat a kandallótűz mellett az erdőre néző asztalunknál. A fizetés után, Gergő megpedzegette, hogy nem kérjük-e meg őket, hogy benézhessünk a konyhába, de nekem nem volt elég merszem, hogy megkérdezzem… Viszont, egyszercsak az egyik pincér, aki már többször is járt az asztalunknál megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvünk hozzá. Mindezt 8-kor, a vacsora pörgés kellős közepén. Mi csillogó szemmel követtük a pincért, aki nem csak lerakott minket egy sarokba, hanem odahívta az egyik szakácsot, aki a snack menü nagy részét készítette, hogy mesélje el, mi hogyan működik a konyhában. Tényleg nagy pörgés volt, láttuk a séfet is, köszöntek az emberek és mi nagyon-nagyon meg voltunk hatódva. Így leírva nem hangzik úgy, mintha ez nagy történés lett volna, de ott, egy három Michelin-csillagos étterem konyhájában állni, látni azt a séfet, akiről évek óta csak filmeket nézünk, nekünk elég nagydolog volt.

Borról még szó sem esett J. Nem tudtuk meghazudtolni magunkat, így végig jártuk a Chandon és a Mumm kóstolótermeket (az utóbbi jobban ízlett), kóstoltunk elegánsan hordós (ott közepesnek hívják, nálunk az kimondottan hordós) chardonnay-kat, és az utolsó napra a vörösökbe is belevetettük magunkat. Az egyik legnagyobb élmény a Stag’s Leap Winery volt, ők tetté világhíressé a kaliforniai cabernet sauvignon-t. Gondoltuk ez megéri, így bevállaltuk a komolyabb kóstoló sort, ami valóban megérte. Az Artemis bora, amit otthon lehet kapni (nem olcsón), az számukra a mennyiségi tétel, amiből nagyon sokat adnak el, tehát a belépő bor. Ez az egyik kedvenc vörösborom, amit valaha ittam. A borok, amiket kóstoltunk minőségben mind az Artemis felett vannak. Nem volt rossz… Egy otthoni ismerősünk segítségével borászat bejáráson is voltunk a Far Nienténél. Egy magyar srác, aki ott dolgozik vezetett minket körbe és feltettük neki az összes, három nap alatt felhalmozódott kérdésünket. 

Napa kicsi, belátható távolságaihoz képest Sonoma County egészen más. A nagy része itt is főút mellett fut, de egészen az óceánig tart a terület, számos apró kis településsel. A nagyobb léptékkel együtt természetesen a választék is színesebb. Egy fokkal olcsóbbak a kóstoló sorok, sokkal több fajta és szélesebb ársávban lehet éttermeket találni, a mérete miatt a természet is sokkal változatosabb, és a Chardonnay is sokkal több J. Borászatok terén továbbra is követtük a Wine Spectator ajánlásait illetve a nagy és szimpatikus helyeket is megnéztük. Ez első borászat nem is lehetett más, mint a Buena Vista Winery, amit még Haraszthy Ágoston alapított az 1800-as években. Ez volt az első minőségi borokat forgalmazó borászat, ugyanis Haraszthy hozta be Kaliforniába a BDX-i fajtákat. Ma már egy másik család tulajdonában van, de továbbra is tisztelik és megörökítik a magyar gyökereket a gyönyörű borászat kertjében. Elmentünk a Coppolához, hogy a Mondavi mellett lássunk egy másik híres borászatot is. A borok nem voltak rosszak, de nem is okoztak maradandó élményt, viszont a borászat ajándékboltja olyan, mintha felrobbant volna egy merchandising bomba. Amit csak el lehet képzelni a Coppola filmek és boros termékek összekapcsolásából, az mind megvásárolható volt.

Látszik, hogy Kalifornia más területéről jönnek a gyökerek. A Wine Spectator lista alapján kerestük fel a Ferrari-Carano borászatot, ahol amellett, hogy Toszkánát idéző kastélypark várt, a chardonnay-k is nagyon izgalmasak voltak. Itt találkoztunk először azzal, amivel utána sok más borászatnál is, hogy a kóstoló sorok nem keverik a könnyebb és komolyabb tételeket, hanem van egy kóstoló sor, amiben a könnyedebb, populárisabb tételeket kóstolhatod végig, és van egy másik, drágább sor, ami az eggyel fajsúlyosabb borok szelekcióját sorakoztatja fel. Az előnye, hogy így több érdekes tételt is meg lehet kóstolni, viszont akkor kimaradnak olyan szőlőfajták, mint a sauvignon blanc vagy a zinfandel. Rátaláltunk egy borászatra, Kunde Winery Kenwoodban, ahol annyi szőlőfajtával dolgoznak, hogy kiküszöbölték nekünk ezt a fajta hiányosságot, és kóstoltunk az említettek mellett még malbecet, na meg persze a klasszikus BDX-i fajtákat is.

Autókázás közben találtunk rá Sebastopol városára, ami könnyen az egyik kedvenc helyünkké vált. A hippi érzelmű városka egésze nagyon hangulatos, de 1-2 éve a város szélén lévő, bezárt almafeldolgozó üzemeket átalakították egy közösségi térré, tele parkkal, étteremmel, borászattal. Apró, kézműves stílust idéző berendezések, eredeti ötletek és barátságos hangulat uralja az egészet. Szerencsénkre betértünk a Wind Gap borászat is kóstoló helyiségébe, ahova először a berendezés húzott be minket (a WS ajánlása mellettJ), de a pinot gris-ből készült narancsbor abszolút lekenyerezett minket. Nem sok ilyenfajta különlegességgel lehet találkozni a környéken, így izgalmas volt héjon áztatott fehérborokat vagy betontojásban készült tételeket kóstolni.

Az egyik legjobb döntésünk volt, hogy nézzünk ki az óceán partra. Nincs messze, biztos az út is szép lesz. Egy gyönyörű erdőben autókáztunk a Russian River mentén az óceánpartig, ahol hatalmas sziklák és hullámok vártak. Itt éreztük leginkább az egész utunk során, hogy milyen ereje van az óceánnak. Sétáltunk a homokban, fókákat néztünk és ámultunk.

Az egy hét alatt sok helyet megkedveltünk, és mégtöbb, igazán különleges élményben volt részünk. Ha az ember tényleg mélyrehatóan akarja megismerni Wine Countryt, akkor nem elég egy hét, de még talán kettő sem. Mi nagyon megszerettük, és abban a nyugodt hitben hagytuk el, hogy ide még biztosan visszatérünk. 

Még sokkal több képért és videókért katt:
(tájak, érdekességek, Meadowood menü, borok, hullámok, sziklák, erdők)