Szingapúr eredetileg nem volt a terv része. De mikor
nézegettük a repülőjegyeket Baliról Bagkokba, Gergő talált egy járatot, ami Szingapúron
keresztül repült, és választhattunk a 2 vagy 22 órás átszállás között. Szóval
kénytelenek voltunk eltölteni egy napot az 5 milliós törpeállamban. :-)
Délután 2-re értünk be a városba a repülőtérről, és másnap
délben indult tovább a gépünk, szóval tényleg nem volt sok időnk, de azért kaptunk
egy kis ízelítőt a városból. Már a reptérről bevezető út mutatta a város
hangulatát, szerintem sosem láttunk még ilyen szépen rendezett és
tisztán tartott külvárosi részeket. Tudni kell Szingapúrról, hogy olyannyira
veszik komolyan a tisztaságot, hogy be sem hozhatsz rágógumit az országba,
nehogy véletlenül eldobd az utcán. A nemrég megrendezett Forma1-en a Ferrari
csapatfőnöke 8 órát töltött a fogdában, mert eldobott egy csikket. Szóval rend
és tisztaság van. Sikerült egy olyan AirBnb-t találni, ami a Marina Bay-re néző
toronyház 53. emeletén van. Maga a szoba elég ótvar volt, de a toronyház 40 valahányadik
emelete közösségi tér volt, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a város ezen
részére.
Igazából nem törtük magunkat, hogy minél többet lássunk, a
kezdő kilátás a szobából önmagában is elég lett volna. Az egyetlen látnivaló,
amit semmiképp nem akartunk kihagyni az a Gardens by the Bay. Ez a hatalmas
alapterületű park Szingapúr egyik leghíresebb nevezetessége. 2007-ben kezdték
el építeni, több különböző etapban. A kert lényege, hogy önmagát fenntartó
ökoszisztémát hoztak létre, aminek részesei a tavak, az épített fák és az
üvegházak is. Sok óra bejárni az egész parkot, mi nem is tudtuk, de a
leglenyűgözőbb részeket bebarangoltuk. A két üvegház már messziről is nagyon
impozánsan néz ki, nemhogy belülről… A Flower Dome épületben különböző országok
és klímák természetes növényzete található meg, illetve különböző virág
kompozíciók. A központi mű, amit időszakosan cserélnek, most pont átépítés
alatt volt, de nem tudván, hogy mit hagytunk ki, egy picit sem volt
hiányérzetünk, a nélkül is lenyűgöző volt a látvány. Egyikünk sem egy botanikus
kertbe járó típus, de csodálatos az egész üvegház. Az orchidea rengeteg, a
fából, gyökerekből faragott és egyéb szobrok, különböző virágok tényleg
lenyűgözőek. És a nagyobb csoda csak akkor jön, mikor átsétálunk a Cloud Forest
nevű másik üvegházba. Egy hatalmas
mesterséges esőerdő és virághegy építmény mutatja be a trópusi világ magasabb
fekvésű, akár 2000 m-en is lévő növényvilágát. Ha a 35 méter magas „hegy” nem
lenne elég monumentális, akkor a világ legmagasabb fedett vízesése zúdul alá a
hegytetőről. Egy szerpentin segítségével körbejárhatja az ember, megcsodálva a különböző
tematikájú növényfalakat. A tériszonyosokat zavarba hozó sétaút nagyon fantasztikus.
A két üvegházat végigjárva kicsit meg kell pihenni, újra
hozzá kell szokni a szingapúri kemény párás 30-35 fokos klímához a 23-25 fokos
üvegházak után, és helyet kell csinálni a következő híres résznek: a Supertree
Grove-nak. Ez egy mesterséges, 25-50 méter magas fákat idéző építményekből álló
kis liget. Nehéz megfogalmazni a látványt, ezt tényleg fényképpel kell
illusztrálni. Ezeket a fém tölcséreket az évek alatt be fogják szőni a
növények, így nyerik el fa formájukat, de ami még különlegesebb, hogy
gyakorlatilag generátorai a park természetes ökoszisztémájának. Már a lábuknál
sétálva is hihetetlen, már-már szürreális a látvány, de a 22 méter magasan futó
sétány nyújtja Szingapúr nyertes panorámáját. Innen belátni a Supertree erdőt,
az üvegházakat, a kikötőt, a Marina Bay Sands-et, nem is kell ennél többet
látni a városból. Feltett szándékunk volt az éjszakai fény show-t is megnézni a
fáknál (hiszen miért is ne fokoznának mégegyet a látványon), de ideje volt
kicsit hazamenekülni a hőségtől, és keresni valami könnyű ebédet.
Nagyon szerettük volna megkóstolni Szingapúr új Michelin-csillagos
street food helyeit, de az egyik zárva volt, a másik elég messze volt, így a
szomszédos food court-ba vetettük be magunkat. Hát nem volt könnyű választani a
több tucat, jobbnál jobbnak kinéző kifőzdéből. Gyakorlatilag, mintha egy nagy
piactéren sétálnánk, de kizárólag étkezdéket lehet találni, tele emberekkel, de
mégis tisztán és kulturáltan tartva. Szingapúr ismét megmutatta, hogy mindenhol
lehet rend és tisztaság, csak fegyelem kérdése.
Szürkületre nemigen maradt erőnk visszamenni a Gardens-be,
viszont befészkeltük magunkat az épületünk panoráma emeletére, hogy minden
fényviszonyban megörökítsük a látványt. A kikötő, a Sands, a Gardens, mind
tökéletesen látszódtak, ezer meg ezer fényben. New York arany-sárga fényeihez
képest, itt a színskála teljes hossza jelen volt, különböző fényjátékokkal. Ha
éppen nem a Gardens villódzott a háttérben, akkor a Sands előtti sétány
világított különböző színekben. Nehéz volt betelni az élménnyel, de ideje volt a
város híres gasztro életébe is bevetni magunkat.
Kinéztünk egy éttermet és egy koktélbárt. A vacsora a Burnt
Ends nevű BBQ bárban várt minket, ahol igen komolyan veszik a húsok, és minden
egyéb alapanyag füstölését. A San Pellegrino Világ Top100 tagja az étterem, így
nagy rizikót nem vállaltunk, boldogan vártuk ki, amíg kaptunk a teraszon két
szabad bárszéket. Ettünk füstölt fürjtojást, elképesztően tartalmas és krémes
grillezett póréhagymát, még annál is jobb hamburgert és végül egészen mennyei
állagú onglettet. Kipróbáltunk minél több fogást, a desszert után muszáj volt
bevállalni egy grillezett raklett sajtot, de a narancsos grillezett marshmallow
felrakta az i-re a pontot. Nagy szerencsénkre az olasz sommelier fiú hamar
felismerte, hogy mennyire nyitottak vagyunk az ausztrál természetes borok
iránt, és megkóstoltatta velünk kedvenc tételeit az itallapról. Ott árultuk el
magunkat, amikor kiült az elképesztő mennyei élvezet az arcunkra az első korty
pezsgő után, amire 9 nap Bali sörözés után nincsenek szavak mennyire ki voltunk
éhezve. Szóval elmesélte, hogy az ausztrál kistermelői tételek előtt
próbálkoztak ők klasszikus, nagy európai tételekkel, de a helyi tehetős réteg
számára ezek már nem nyújtottak izgalmat. És márpedig itt a gazdagok nemcsak,
hogy szívesen költenek bármire, de leginkább újdonságot vagy különlegességet
szeretnek kóstolni, függetlenül attól, hogy mennyibe kerül. Azt mondta, hogy a
világon kevés helyen találkozott ilyen intelligensen költő tehetős réteggel, és
így több próbálkozás után a természetes borok nyújtanak jelenleg a legnagyobb
újdonságot. Mi csak élvezkedtünk, hiszen Sydneyben az itallapok legalább 2/3-a
nemzetközi választék volt, így úgy éreztük, hogy van még mit bepótolni e téren.
Nagyon élveztük az estét, alig tudtuk összeszedni magunkat, hogy hazasétáljunk.
Szingapúrtól az Employees Only koktélbárban vettük búcsút. Az
Ausztráliában már megtapasztalt ’speakeasy bar’ fogalmai szerint ezt sem volt a
legkönnyebb megtalálni, egyedül az előtte álló embermennyiség segített, de a
név kiírását itt sem vitték túlzásba. A bárnál gyorsan megittunk két koktélt,
csak lestük az öltönyös, magassarkús, kicsípett tömeget, ahol meglepően az
emberek nagy százaléka európai volt. Ez egész Szingapúrra jellemző, gyakorlatilag
bárhol lehetne a világban, maximum csak a gazdagságból lehet megmondani, hogy
Ázsiában van az ember. Amíg hazasétáltunk érzékeltük, hogy még jó pár napot el
lehetne itt tölteni, bejárni a város más részeit is, de így is maradandó élmény
volt Szingapúr, bármikor megállnék itt újra egy napra!
Balival kapcsolatban eleinte egyetlen tervünk volt: pihenni.
Tengerpartozni, napozni, és ha szembe jön, akkor 1-2 dolgot megnézni. De azért
mégiscsak készüljünk fel az útra, olvassunk pár cikket, kérjük ki ismerősök
tanácsát, nézzük meg a térképet, mi merre van... A déli rész a nyüzsibb,
gyönyörű fehér homokos szörf paradicsom, a sziget belseje felé Ubud körül
rizsföldek vannak és érdekes faluk, csak meg kéne azt is nézni... Hol lehet
búvárkodni? A Menjangan Sziget tengeri rezervátuma a legjobb hely rá, ez az
észak-nyugati partszakaszon van, nem baj ez még belefér... Csak át kéne menni
egy kisebb, klasszikusan trópusi szigetre, Gili Air tűnik a
legszimpatikusabbnak, de a hajó Bali dél-keleti részéről megy. Így történt,
hogy tengerpartozás helyett 9 nap alatt körbe autókáztuk a szigetet, bejártuk
kétszer észak-dél tengelyen és áthajókáztunk egy kis szigetre két napra. De
nézzük elölről.
Az első nagy döntés, ha az ember körbe akarja utazni Balit,
hogy hogyan közlekedjen. A legtöbben taxiznak ide-oda (ugyanis nincsenek
hatalmas távok) vagy bérelnek egy sofőrt pár napra. Mi szeretjük az egyéni
szabadságunkat, utálunk alkudozni és amúgy is inkább csak kettesben utazunk
(mondhatni antiszociálisak vagyunk), így egy szokatlan harmadik módot
választottunk: autót béreltünk. Szerencsére a jobb oldali kormányhoz már hozzá
voltunk szokva, azonban arra a fajta forgalomra és vezetési stílusra nem nagyon
lehet felkészülni, ami Balin van. Az első élményünk a leszállás napján a szállásunk
megtalálása. Már az autó, illetve kölcsönzős ember előkerítése is külön kaland
volt, de utána jött csak a java: másfél órát ültünk a kocsiban, gyakorlatilag
lélegzetünket visszafojtva, hogy tuti ne húzzuk meg a kocsit sehol, senki ne
jöjjön nekünk, vagy senkit ne üssünk el. Természetesen mindezt már sötétben,
miközben próbáltuk megtalálni a szállásunkat, pontosan meghatározható cím
nélkül. A harmadik megkérdezett ember végül elnavigált minket, de azt hittük,
sosem lesz vége a napnak…
Ezek az első benyomások Denpasartól délre, Uluwatu környékén
értek minket, itt töltöttük az első éjszakát. A főváros alatti apró félsziget az
egyik legnyüzsgőbb turista központ. Tele van ausztrál szörf turistákkal, akik
speciális szörfdeszka tartóval ellátott robogókkal töltik be az utcákat. Ez az
egyik legkeresettebb környék, főleg a 16-26 év közötti fiatalok körében, így
tudtuk, hogy ezen a környéken nem akarunk sokáig maradni. A Blue Point Beach,
az egyik leghíresebb szörfös partszakasz nagyon közel volt hozzánk, így reggel,
az előző esti izgalmakat kipihenve lesétáltunk, hogy megérintsen minket a Bali
fehér homokos vakító kék tengeres életérzés. Gyorsan magával ragadja az embert,
főleg egy mangós-dinnyés-ananászos gyümölcstál kíséretében.
Innen a szárazföld felé vettük az irányt, Ubud városa a
következő nagyobb látnivaló a környéken. Minden útikönyv szerint ez a
kulturális fővára a szigetnek, a környező faluk tele vannak szobor faragókkal
és különböző kiállításokkal. Itt se találkozni kevesebb emberrel, elképesztően
túlzsúfolt utcák és turista tömeg jellemzi Ubud belvárosát. Az apró sikátorok
sem nyújtanak megnyugvást, ha az ember nem vigyáz, nagyon könnyen elsodorja egy
robogó raj. A város legfőbb látnivalója a közelben lévő Tegalalang rizsföld, és
a Monkey Forest. A rizsföld tényleg gyönyörű, de kinézetre mára inkább a turizmusról
szól ez a kis föld, mint a rizstermelésről. Nem úgy kell elképzelni, mint egy
szokványos turistalátványosságot… Az út menti forgalom sűrűsödése kezdi
jelezni, hogy közeledünk a híres rizsföldhöz, ahol mindenki magának oldja meg a
parkolás és a rizsföldre bejutás kérdését. Egy apró kávézó mellett pár
lépcsőfok ugyan levezet, de utána már mindenki szabad kénye-kedve szerint
sétálgat az igen magas, lépcsőzetes rizs ’medencék’ között. Illetve lehet, hogy
a helyiek ismerik a biztonságos bejutás titkát, de külső szemlélőként nem egyszerű.
Tényleg gyönyörű a hullámos, lépcsőzetes föld, őserdővel körülvéve, azonban a
sziget belseje felé még gyönyörűbb, sokkal természetesebb rizsföldekkel is
lehet találkozni. Az idevezető úton egy hatalmas tábla jelzi egy Luwak kávéföld
bejáratát, ahol minden betérőnek külön vezető jár, aki elmeséli hogyan is
születik meg ez a kávé. A Luwak kávé a híres kikakilósok egyik típusa. A Luwak
az éjszakai állat neve, akit kávémaggal etetnek, hogy aztán a félig
megemésztett végtermék gazdag ízvilágú kávét adjon. A folyamatba inkább ne
merüljünk bele, de a kávé tényleg nagyon finom volt, még úgy is, hogy előtte
megkóstoltuk a ház 12 különböző teáját, amik között szintén voltak nagyon
különlegesek. Láttunk kakaó babot, kávé növényeket, szóval összességében érdemes
megállni!
Innen rögtön a Monkey Forest felé vettük az irányt, hogy még
sötétedés előtt elkapjuk a majmokat. Ez már egy sokkal jobban kiépített turista
látványosság belépővel, kis ismertetővel és térképpel. Az erdő valóban tele van
majmokkal, de ez mit sem érne a gyönyörű őserdő és a XIV. sz-i templomok nélkül.
Az egész erdő varázslatos, igazi ősi misztikumot sugároz. Gyönyörű kőfaragások,
hatalmas fák, és persze a majmok. Az erdő célja, hogy harmóniát teremtsen az
élővilág, az emberek és az istenek között. Ha az ember ki tudja zárni a majmokon
röhögő turistákat, akkor ez a harmónia egy apró béke szigete Ubud
zsúfoltságában. A majmok jól vannak tartva, sok helyi vigyáz rájuk, lehet őket
etetni, felmásznak az ember vállára, ha akarjuk, de minden mozdítható tárggyal
vigyázni kell, mert egy pillanat alatt eltűnnek mindennel, ami mozog. Azonban
érdemes vigyázni, elvégre nem háziállatokról van szó, könnyedén megmutatják nem
kicsi fogaikat, ha ember feléjük nyúl…
Mi ennyit láttunk Ubudból, biztos vagyok benne, hogy sok rejtett
szépsége és érdekessége van, ha van időnk és helyi segítségünk a végig járásra,
de mi már másnap robogtunk tovább a sziget északi partja felé.
Három út megy keresztül észak-dél irányban a sziget belső
részén, mi a legnyugatibbat választottuk, mert egy cikk szerint gyönyörű a táj
arrafelé, és így útba tudtuk ejteni a nyugati parti három híres templom
egyikét. Tanah Lot egyike a három, apró földnyelv-szigeten található
templomnak, amelyek apályban elérhetőek gyalog, dagályban pedig csak csónakkal.
Szerencsénkre apálykor érkeztünk, így körbe tudtuk sétálni az apró, de gyönyörű
templomot. Eddig is rengeteg turistával voltunk körülvéve, de itt láttunk
először nagy mennyiségű buszos turistát, akik tömegekben mozogtak és
igazi lámák voltak. Volt itt szent kígyó megtekintés (természetesen pénzért),
szenteltvíz-ivás (természetesen pénzért) és rengeteg műanyag, csilivili
kiegészítő, gyümölcskosarak és az úti árusok teljes tárháza. A templom
megcsodálása után benyomtunk egy szokásos görögdinnye shake-et (egész héten ezt
ittuk…) és elindultunk átszelni a szigetet. Egy, mindössze 150 km-es útról
beszélünk, azonban ezt kb 3-4 óra alatt tettük meg. Ez volt az egyik legszebb
része az egész szigetnek: apró falvak, ahova nem igen ér el a turizmus keze,
gyönyörű rizsföldek, panoráma a vulkanikus hegyekre és buja őserdőkre. Megállás
nélkül ámultunk, és eljátszadoztunk a gondolattal, hogy legközelebb meg kell
találni rá a módot, hogy Bali ezen, sokkal valóságosabbnak kinéző részén töltsünk
időt, hogy tényleg megismerhessük, milyen az élet a szigeten. A nap
Pemuteránban zárult, egy kisebb városkában, amit egyetlen dologra szoktak
használni: innen indulnak búvár utak a közeli Menjangan Island tengeri
rezervátumába.
Ez az északi rész egészen más arcát mutatja Balinak, mint a
déli, turistáktól nyüzsgő részek. Pemuterán városa csendes, gyönyörűek a hegyek
és a lábuknál megnyúló fehér homokos tengerpart. Mivel a városka egyetlen
funkciója a búvár túrák szervezése, így a tengerpartot is kicsit érdekesebbé
tették egy apró mesterséges korallzátonnyal. Elég közel van a parthoz, így
tökéletes gyerekeknek, vagy egy kis bemelegítésnek a másnapi nagyobb túrához. Mi
is így tettünk, kicsit úszkáltunk, sétáltunk a homokban, kagylókat kerestünk
(találtunk is:-),
ücsörögtünk naplementét nézve majd vacsiztunk. Itt éreztünk először nyugalmat
és békét, azt, amit az ember (legalábbis mi) automatikusan egy trópusi
szigethez társítana.
Másnap jött az egyhetes út legnagyobb izgalma: elindultunk
snorkelezni a Menjangan sziget körüli tengeri rezervátumba. A félnapos túrán
összesen négyen voltunk, plusz két helyi vezető, akik vigyáztak ránk egész nap.
Két különböző helyen „merültünk”, úgy, hogy közben vezetőink próbálták
elkerülni a tömeget. Ugyanis igen, úszó tömeg van késő délelőttre, egyszercsak
arra eszméltünk fel a halak varázslatából, hogy egy 15 fős csapat gyakorlatilag
keresztülúszott rajtunk. Ezt a kissé félelmetes élményt leszámítva nincsenek rá
szavak, hogy mennyire fantasztikus élmény volt. Soha nem gondoltam, hogy élőben
láthatok olyat, amit eddig csak dokumentumfilmekben. Nem kellett keresni a
halakat a vízben, annyi volt, hogy szinte időnk sem volt jól megnézni az összeset.
A két vezető folyamatosan figyelt rá, hogy merre vagyunk, szólt ha valami érdekeset
lehet látni, nehogy elmulasszunk bármit is. Így láttunk egy bohóc hal családot,
de láttunk ezer más halat is, színeset, különleges formájút, nagyot, kicsit, hosszúkást,
mindenfélét. Tényleg nem érdemes írni róla többet, sokkal jobban átadják a
képek és a videó az élményt (és még azok sem tökéletesek, mert élőben sokkal
színesebb volt). Ha valaki Balin jár, akkor ezt a helyet nem szabad kihagyni!!!
Innen a következő nagyobb megálló a sziget dél-keleti részén
fekvő Padang Bai, ahonnan áthajózunk Gili-re, de útközben is sok szépet láttunk.
A két nap alatt megaludtunk, a még mindig északi parton lévő Lovinában, ami
leginkább a hajnali delfintúrákról híres. Mi ezt kihagytuk, mert nagyon sok
rosszat olvastunk róla, hogy inkább hajsza, mint delfinnézés, de így egy egész
délutánunk volt a gyönyörű szálláson medencézni, masszázsra menni és gin
tonikozni a teraszon. Innen másnap délre vettük az irányt, hogy megnézzük a
sziget két legnagyobb hindu templomát és legnagyobb hegyét. Ez is gyönyörű út
volt, ám nem problémamentes. Megtréfált minket a googlemaps, mikor egy vékonyka
útra navigált, mondva hogy az rövidebb, mint a nagyon kanyargós ’autópálya’.
Nos, ez annyira vékonyka út volt, hogy néhol még az út kifejezést is erős rá
használni. Gyakorlatilag betonfoltok és föld szakadékok képezték az olyan
meredek utat, hogy csak kapaszkodtam és bíztam mindenben, ami létezik, hogy ne
törjön ki a kerekünk a semmi közepén. Szerencsére az út második felében kihajtott
elénk egy helyi autó az egyik házból, aki azonnal konstatálta, hogy idegenek
vagyunk a terepen, és szépen lassan haladt előttünk, még be is várt 1-1
kereszteződésnél. Mire kikeveredtünk a 3km-es útszakaszból laza 30 perc alatt
1000x is elátkoztam a googlemaps-et…
Mindezek után sikerült megnéznünk először a második
legnagyobb templomot, Pura Ulun Danu Batur-t, az azt követő két hegyet és a
köztük lévő vulkáni tavat, majd elérkeztünk a legnagyobb hindu templomhoz, Pura
Besakih-hoz is. Itt már olyan szürke volt az égbolt, hogy szinte biztos voltam
benne, hogy nem ússzuk meg zuhé nélkül. Így is gyönyörű volt, sétálva a lépcsőzetes
templom együttes különböző részein, el tudtam képzelni, hogy itt miért érzik
magukat közelebb az égiekhez. Sajnos közben leszakadt az ég, és még esernyő
alatt is szarrá áztunk. Mire visszaértünk a kocsihoz, elállt az eső, gondoltuk
a nehezén túl vagyunk, már csak a szálláshoz kell megérkezni 60 km múlva.
Azonban egy aznapi nagy szertartásnak köszönhetően kb. 1000 ember és tömérdek
autó próbált lavírozni az amúgy is káoszos és keskeny főúton, így komoly
türelemjáték volt kikeveredni a forgatagból. De sikerült. Az eső alól is
kijöttünk. Még ebédet is találtunk, gondoltuk már nagy gond nem lehet. De kis naivan
nem gondoltuk, hogy a szálláskeresés ezúttal még nehezebb lesz, mint eddig
bármikor. Az Airbnb-n foglalt szállásunk nemcsak nem adott meg pontos címet, de
a szomszéd településre mutatott, így csak egy helyi Resort jóindulatú
recepciósán múlt, hogy végül kora estére sikerült megérkeznünk, és magunk
mögött hagyhattuk a gyönyörű, de kihívásokkal teli napot.
Pemuteránhoz hasonlóan, Padang Bai falucska sem alkalmas
semmi másra, mint hogy innen mennek hajók a közei Lombok és Gili szigetekre.
Ennek megfelelően én sem nagyon pazarolnék szavakat az itt töltött kissé
nyugtalan estére, a lepukkant szállásra és káoszos utcákra. A lényeg, hogy
másnap korán reggel indultunk a hajóhoz, amiről kb 2-3 óra múlva leszállunk
Gili Air szigeten, a Gili szigetek legkisebbikjén. Szóval a köztudatban ezek
igazán trópusi, békés és fehér homokos apró szigetek, ahova Baliról nyaralni jár
az ember. Ezért is választottuk a legkisebbiket, olyannyira, hogy egy óra alatt
körbe lehet sétálni. Nem tudom, hogy 6 nap Bali után miért voltak még mindig
képeslap élményű elvárásaim, de a kikötés pillanatában eloszlottak. Az apró,
omladozó betonstég, kiálló vasdarabokkal, a hátizsákos, bőröndös tömeg és a
’kikötő’-től jobbra látótávolságban lévő szemétgyűjtő partszakasz nem a
legszebb arcát mutatja Gili Airnek. Gyorsan magunk mögött is hagytuk, hogy
átsétáljunk a sziget másik oldalán lévő szállásunkra. Gyakorlatilag az egész
sziget nem más, mint szállodák (vagy olyasmik) és azok éttermei (vagy
olyasmik). A kikötői résztől eltávolodva már sokkal idillibb, egy kis Indonéziára
jellemző valósággal. Csak két napunk volt itt, de igazán át tudtuk magunkat
adni a semmittevésnek. Snorkeleztünk kicsit hátha látunk teknőst (erről híres a
környék), de sajnos ez az élmény a legközelebbi látogatásra marad; sétáltunk,
medencéztünk, napoztunk és söröztünk.
Nagyon jó volt kiszakadni a Bali kissé zsúfolt, mindennap máshol alvós,
kocsiban ülős menetéből, és átadni magunkat a tenger látványának.
Mikor visszaértünk
Balira szerencsére a kocsink is megvolt még, vigyázott rá az éttermes csávó,
akinek cserébe nyomtunk előre egy kis pénzt a kezébe, így indulhattunk is
vissza a kiinduló helyünkre, a reptérhez. Kimondottan reptér közeli szállást
foglaltunk utolsó estére, Kuta belvárosában, így még ezt a részt is kicsit be
tudtuk sétálni, ettünk egy utolsó nasi gorenget, majd búcsút intettünk a
Szigetnek.
Most, hogy több mint három oldalt írtam arról, hogy merre
jártunk és mit csináltunk, úgy érzem, hogy még mindig nem adtam át Bali
mibenlétét. Mintha egy ezerarcú hely lenne, ami azt a felét fordítja feléd,
amelyiket te látni akarod. Ha a trópusi, idilli élményre vágysz, elmehetsz a
sok csillagos szállodákba, akik kaputól kapuig visznek különböző programokra,
nem kell alkudoznod, nem kell parkolóhelyet keresned, és látod a kicsit szebbre
kozmetikázott égszínkék szemét a szigetnek. Ha akarod, akkor az egész élmény
egy buli, piával, zenével, robogókkal, fiatalokkal és eszeveszett éjszakákkal.
Ha akarod, akkor hátizsákkal bejárhatod, és ha megbízol az emberekben, akkor
sok mindent el is mesélnek neked, talán még olyat is láthatsz, amit egy átlag
turista nem, de talán sokszor többet fizetsz érte, mint kellene. De ezt sosem
fogod megtudni. Mi nem igazán alkalmazkodtunk a helyi viszonyokhoz, a saját
kocsival, mindennap máshol alvással szembe mentünk a szokásoknak, de így egy
kicsit átélhettük egy ritkábban látott arcát, még ha csak elsuhanva,
kocsiablakból is. Ettünk olyan helyen, ahol kézzel-lábbal magyaráztunk, hogy
adjanak valamit enni, megszoktuk a forgalom sodrását, megtanultuk a helyi
szabályokat, láttunk olyan településeket, amit nem érintett meg a turizmus.
Ezek mellett ettünk elképesztően sok nasi gorenget (sült rizs), megittunk 8 nap
alatt egy liter gint, minden reggel gyümölcstállal kezdtünk, lebarnultunk,
fürödtünk, csodáltuk a tájat, a rizsföldeket, ettünk füstölt halat egy útszélén
ücsörgő családtól, de nem kértünk idegen vezetést. Mi így néztük meg Balit. Ha
visszatérünk talán egy másik arcát is megismerjük majd!
