Milford Sound*** - megéri a kitérőt

Tényleg nem volt könnyű eldönteni, hogy Queenstownból merre is induljunk tovább, eleinte azt terveztük, hogy rögtön átmegyünk a Nyugati part gleccsereihez, hiszen délre már csak a Milford Sound van néznivaló, ahova meg eléggé drágák az egynapos túrák. De mint mindig Gergő ügyes kutatómunkájának köszönhetően találtunk egy nagyon jó árú hajóutat, én meg utána olvastam, hogy mi is várhat minket a Milford Soundtól délre a Southland régióban, és gyönyörű homokos tengerpartokat, rengeteg vízesést és fókaleső helyeket találtam, így már nem is volt kérdés: először Milford Sound, majd elmerülünk a Southland kihalt régiójában.

Milford Sound az egyik leghíresebb szoros a Fiordland régióban, ami a déli sziget dél-nyugati részét jelenti, ahol hegyek és szorosok választják el a zöld legelőket a tengertől. Queenstown határát elhagyva egyre csökken bármiféle civilizáció nyoma, az egyetlen ’jelentős’ város Te Anau, aminek egyetlen funkció ad értelmet: kiszolgálja a Sounds-hoz érkező turistákat. A Milford mellett még a Doubtful Sound bejárható, azonban ennek felfedezése több napot igényel. Rengeteg túraútvonalat is kínál a környék, de a Te Anautól Milfordig vezető 120km-es út is híresen szép. Egy teljes napot töltöttünk a környéken, így volt időnk kiélvezni ezt az utat, ami valóban lenyűgöző. Hihetetlen, hogy a 120km alatt, milyen gyakran és élesen változik a természet. A kissé kopár völgyeket váltják a burjánzó zöld esőerdők, kék tavak, majd égszínkék sebes folyók és vízesések; néhol a páratartalomtól mohás az út közepe, és az ember csak folyamatosan nyújtogatja a nyakát, hogy minél többet lásson a kocsiból.

Érdemes tudni, hogy a Milford Sound-nál átlagosan minden második nap esik az eső. Mikor felkeltünk, hogy útnak induljunk Te Anauból, olyan mélyen voltak a felhők és olyan köd/pára volt, hogy nem is láttuk mekkora hegyek veszik körbe a falut. Szerencsénkre a délben induló túrára foglaltunk jegyet, így mire átértünk a hegyen szépen lassan kitisztult az ég, és gyönyörű napsütésben csodálhattunk a Soundot. Talán ez az egyetlen olyan híres hely, aminek kifejezetten jót tesz az eső, hiszen mégtöbb természetes vízesés zúdul le a hegyek oldalán.

A már említett úton a könnyen beszerezhető turistatérképek ajánlanak pár megállót, amire érdemes időt szánni. A Mirror Lakes az egyik leghíresebb ilyen megálló, rengeteg képet lehet róla találni, ahol egy csendes tavon elképesztően tisztán tükröződnek az őt körülölelő hegyek. Élőben kicsit más élményt kaptunk, de ekkor még nem volt szerencsénk az idővel. Egy kis szellő épp elég volt ahhoz, hogy a vízben ne tudjon semmi sem tükröződni, de ha tudott is volna, a szürke-fehér felhők abszolút homályba borítottak mindent. Így kicsit csalódottan indultunk tovább, de a következő pár vízesés megálló abszolút felvillanyozta a hangulatot. Az esőerdőn átzubogó folyók között számos vízesés van, és ebből jó pár nagyon könnyen megközelíthető. Tényleg érdemes mindenhol kitérni, de az egyik legemlékezetesebb a The Chasm nevezetű megálló, ami nekünk nem is volt egyértelmű eleinte, hogy micsoda, de mivel volt időnk, így megálltunk. Az úttól 20 percnyire a Cleddau River sebes folyásával érdekes és extrém vájatokat mozgott ki magának az évtizedek alatt, mintha egy nagy, megkövült lyukas sajton robogna át az fehéres kék víz. Olyan ereje volt a víznek, hogy már messziről lehetett hallani a zúgást…

Az esőerdők határát a Homer alagút jelzi, ami 1141 m magason található, és az egyre kopárodó és egyre magasabbra nyúló hegyeket átvezeti a kietlen, de mégis lenyűgöző hegyek közé, mintha egy egészen más vidéken járnánk. Egyre lejjebb haladva ismét visszatér a növényzet és kimagaslanak a Milford Sound hegyei. Egy nagy információs ház, egy hatalmas parkoló és a pici hajó tranzit épülete szolgálja ki a nap mint nap idelátogató, többszáz embert. Tényleg elképesztő forgalmat bonyolítanak le, ugyanakkor a kétórás hajóút során egyszer sem éreztem, hogy zsúfolt lenne a szoros, és hogy elrontaná a sok hajó az élményt. Az 1-1, néha szembejövő másik túracsoport egészen eltörpült a hatalmas hegyek között.

Maga a Milford Sound hajótúra két óráig tart és gyakorlatilag egy tölcsértorkolatot járunk be, az egyik oldalon a nyílt tenger felé, a mási oldalon pedig visszafelé. Ez így leírva elég unalmasnak hangzik, de mindeközben nem lehet betelni a tengerből kimagasló hegyek látványával, és a sok tucat apró vagy hatalmas vízeséssel. A hajók pont nem túl nagyok hozzá, hogy egészen közel vigyenek minket a zöld sziklafalakhoz, néha a vízesés párája beterítette az egész fedélzetet. Láttunk egy kis fóka családot egy part közeli sziklán, és delfineket a hajó mellett a hullámokban produkálni magukat. 

Azóta is az egyik legmarandóbb élmény a Milford Soundnál eltöltött pár óra. Egészen más hangulatba hoz, nyugalmat és békét árasztott az egész látvány. Tényleg nagyon szerencsénk volt, hogy mindezt napsütésben élhettük át. Megalapozta azt a lassabb, békésebb hangulatot, ami aztán az egész Southland-en végig kísért…

A videó sokkal jobban átadja a látottakat, mint a képek, szóval megéri végig nézni :-)

Nagyon nehéz volt képeket szortírozni, szóval a link mögött jönnek csak az igazán szép tájak:

Queenstown

Queenstown területileg egy pici város, amit évtizedekkel ezelőtt megszóltak, hogy miért fog értelmetlen fejlesztésekbe, amik hatalmas kiadásokat jelentenek. Azonban kiderült, hogy valamit mégiscsak jól csináltak, mára a város abszolút kinőtte önmagát, alig lehet szállást találni, még a kempingek is tele vannak az ezernyi fiatal turistával, akik élvezik a környék több száz szolgáltatását. Mi kezdésnek felmentünk a Gondolával a hegyre (ugyanaz a cég, amit Rotoruán kihagytunk), ahol gyakorlatilag egy pici kilátó teraszon túl max bobozni lehet. De a kilátás valóban szép, ha van az embernek ereje és ideje (és nem lusta), akkor fel is lehet ide túrázni. Bejártuk a várost, szombati nap lévén még egy kis kirakodó piacot is elkaptunk. Mami unszolására a Botanikus Kertet is besétáltunk, ami egy gyönyörű kis béke szigete az állandóan nyüzsgő városban. Mivel egy egész napunk volt, így meglátogattuk a helyi Madár Kertet is, amiért a maga 40 dolláros belépője kicsit túlzásnak hangzik, de legalább támogattuk a védett madarakat és láttunk kiwit (mármint az itteni védett madarat, nem a gyümölcsöt J)! Egy kis elsötétített házban lehetett üveg mögül halkan szemlélni kettőt, ahogy a hosszú csőrükkel az avarban kutatnak élelem után. Ők éjjeli madarak, védettek is, így nem csoda hogy a természetben szinte csodaszámba megy kiwivel találkozni, pedig nagyon jófej madárnak tűnik. Láttunk sok más madarat is, többek között a helyi vadgalambot és tui-t is, ami majd egy későbbi bejegyzés során válik fontossá! J Az egyik legjobb hely a városban a The Winery nevezetű borbolt/borbár, ahol enomatic rendszerrel közel 80 fajta bort lehet kóstolni. Eltöltöttünk pár órát, amíg szép lassan kóstolgattunk, és a sor vége egy elképesztően gyönyörű 2012-es közel 100 dolláros Chardonnay volt. Tényleg rég kóstoltam ilyen harmonikus, komplex és elegáns chardonnay-t.

Ehhez a beszámolóhoz tartozik még az az 1-1 nap is, amit a következő 1 hét alatt töltöttünk itt. Vicces, hogy talán ez a város tetszett legkevésbé az utunk során, de itt töltöttük a legtöbb időt, mert egyszerűen praktikus ezen keresztül utazgatni a környéken. Pár percnyire a várostól található az Arthur’s Point nevű valami, gyakorlatilag egy híd melletti parkoló, ahonnan jetboat-ok és túraútvonalak indulnak a Shotover folyó mentén. Ezt a folyót nevezték az arányláz idején a leggazdagabbnak, aminek mára csak a természeti szépsége maradt meg. Egy spontán ötlettől vezérelve kezdtünk el sétálgatni, eredetileg csak a hidat akartuk megnézni, de egy gyönyörű folyószakaszhoz lyukadtunk ki, ahol a folyó egy sebes kanyarulata lassul le. Senki nem volt rajtunk kívül, pont tökéletes nap volt Queenstown-ból kicsit elszabadulni.

Egy ilyen sűrű városban egyértelmű, hogy a bárok és éttermek is nyüzsögnek, mi kipróbáltuk a gasztro spektrum két végét: a leghíresebb hamburgerest és a leghíresebb „fine dining” étteremet. A Fergburger olyannyira híres, hogy gyakorlatilag konstans sor áll a bejáratnál, és az utcaszakasz összes padján eszik a várva várt hamburgert. Mi is egy ilyen padra heveredtünk le. Negyed órát kellett várni, amúgy szerencsés időben érkeztünk, éppen nem volt olyan hosszú a sor. A hamburger tényleg nagyon finom, nem mondom, hogy veri az Aucklandben kóstoltat vagy a Magic-et, de a hús és a saját szósz tényleg megér egy kitérőt. Közvetlen mellette, az azonos névvel bíró Bakery pedig isteni pitéket árul. Egész Új-Zéland az angol kultúrából itt hagyott pitelázban ég (leveles tésztába beburkolt és megsütött bármilyen töltelék). Én sosem értettem igazán ennek a pitének a koncepcióját, de valószínűleg csak a kényszeres étkezési szokásaimba nem fér bele, hogy sokkal több a töltelék, mint a tészta, bárhol is harapja az ember kifolyik, és egyik idő után átáztatja a ropogós leves tésztát. Szóval nagy kihívás nekem tetsző pitét mutatni, de sikerült. A legjobb a Ferg Beef and Chees Pie volt.

A már említett spektrum másik vége a Rata nevezetű étterem, amit még a VM főnökünk, Paul ajánlott munkakeresés szempontból. Anno elutasították a jelentkezésünket, de búcsú ajándékként a munkatársainktól kaptunk egy vouchert az étterembe, így nagyon kíváncsiak voltunk, hogy milyen is lehet ez a híresen magas minőségű étterem. Röviden: jó, de nagyon lenne hova fejlődni. Hosszabban: a berendezés gyönyörű és ötletes. Izgalmas borok vannak az itallapon és kreatív koktél lapja is van. Kis papírra van nyomtatva az aktuális menü, ami azt a képzetet kelti, hogy akár naponta is változtathatják. Csak fiatalok dolgoznak, akik igazán kedvesen és előzékenyen viselkednek, azonban ha az ember bele akarna merülni a részletekbe, akkor gyakorlatilag mindenre az a válasz, hogy megkérdezem a főnökömet. A menü koncepciója, hogy három kategória van: falatkák, előételek és főételek. Ez egy kreatív és jól működő opció lenne, ha a falatkák tényleg 1-1 falatkák lenének. Az adagok ugyanakkorák, mint az előételek, csak ezek úgy vannak kreálva, hogy lehet rajtuk osztozkodni. Szóval szerintünk így önmaga alá rúg az étterem (hiszen ha kérsz falatkákat osztozkodni, akkor nem kérsz előételt és fordítva), de saját magunknak ellent monda rendeltünk két falatkát, két előételt, két főételt, majd utána egy sajttálat. Mennyiségileg abszolút jól laktunk, nem voltak pici az adagok, de nagyok sem. Itt is él a külön köretek divatja, ami nem azt jelenti, hogy a főételek nem kerek egésznek lennének megkomponálva, csak ha valaki még akar, akkor rendelhet extra krumplit vagy zöldséget. Kértünk borajánlást az ételekhez, ami nem volt zökkenőmentes. Nem voltak rosszak az ajánlások, a borok finomak voltak, de valahogy abból, ahogyan az egészet lebonyolították az jött le, hogy ritkán kapnak ilyen kérést és nincsenek is nagyon felkészülve rá. A sajt-kocsi a többi koncepcióhoz mérten abszolút kimagasló volt, 7 sajt közül választhattunk 5-öt, és annyit kaptunk, hogy alig bírtuk megenni. Ehhez a fogáshoz már mi választottunk egy Marlborough-i 2007-es száraz Forrest Rieslinget, ami magasan vitte a prímet az egész este. Gyönyörű volt. 

Azt hiszem az volt a baj, hogy sokkal nagyobb elvárásokkal érkeztünk ide, mint ahogy kellett volna. Ami a konyhát illeti az tényleg tökéletes volt, de az egészen az látszódott, hogy nem akar jobbat és különlegesebbet adni, mint amit a saját közege be tud fogadni. A megalkuvás pedig nem a nagyok sajátja. Az Aucklandben kipróbált két étterem magasan verte a Rata-t, viszont valószínűleg a saját közegében tényleg magas minőségű lehet.

Visszatérve Queenstownhoz és az utunkhoz: miután körbejártuk a vidéket elérkezett a vasárnap, délelőtt elbúcsúztunk mamiéktól. Ők elindultak, nekünk pedig ki kellett találni, hogy mi is legyen és vissza kellett rázódnunk a saját ütemünkbe. Eltelt 1-2 nap, amíg kerestük a helyünket, visszamentünk kempingezni Wanakába, elmentünk a Haast Hágó feléig, majd vissza, kirándulgattunk, filmet néztünk, majd megszültük: irány dél, a Milford Sound majd a Southland!

Még képek:

Wanaka & Central-Otago

Elhagyva a keleti partot kezdtük érezni, hogy lassan a végéhez közeledik a két hetes megtervezett túra, már csak két szállásunk volt, lassabbra vettük a tempót, nekünk pedig fogalmunk nem volt, hogy merre megyünk tovább, miután mamiéktól elköszönünk. Azonban tudtuk, a következő 4 napot sem fogjuk rossz helyen tölteni, hiszen Wanaka és Queenstown környéke a leglátogatottabb turistacélpont a déli szigeten. Az egymástól másfél órányira lévő két város mintha egymás testvérei lennének: Queenstown a nagytesó, rengeteg turistával és annál is több extrémsport lehetőséggel, Wanaka pedig a kisöcsi, ami a többi Új-Zélandi városhoz képest élettel teli és nyüzsgő, de még mindig befogadhatóbb tempójú, mint Queenstown. Mindkettő tóparton van, sebes folyók és hegyek veszik körül őket, így a környéken gyakorlatilag a túra, a jetboat, kajakozás, repülés, siklóernyőzés, raftingolás, télen pedig a síelés a kulcsszó. Mivel egyikünk sem nagy extrémsport megszállott, így inkább a városokat és a környék borvidékét jártuk be az itt töltött 4 nap alatt.

Wanaka

Két éjszakát töltöttünk a Wanaka városa melletti kis Albertown településen, egy gyönyörű, hegyekre néző kilátással megáldott Airbnb-s szálláson. Ennyi idő alatt kényelmesen be tudtuk járni a környéket és még bort kóstolni is maradt egy kis időnk. Ez az utolsó város mielőtt a legtöbb turista rátér az Alpokon átvezető legdélebbi Haast hágóra. Az út Wanakából a város közvetlen közelében lévő két hatalmas tó között fut át mielőtt eltűnne a hegyek között. A pontot, ahol a két tó egészen közel ér egymáshoz The Neck-nek hívják, ahol csak pár másodperc híján nem lehet látni mind a két tavat egyszerre. Gyönyörű, égszín kék vizű mind a Lake Hawea, mind a Lake Wanaka. Mikor elkocsikáztunk a  The Neck-hez szép felhős-napos idő volt, de elképesztően fújt a szél, így olyan haragos volt a víz, mintha csak tengerparton járnánk. 30 kilométeren át halad az út közvetlen a tó mellett, olyan táv ez, amit az ember szívesen megtesz oda-vissza is, akár többször is… (ahogy mi tettükJ)

Önmagának a városnak nincs sok látnivalója, olyan mintha egy igazi alpesi faluban lennénk. Az emberek már korán reggel túrafelszerelésben járják a várost, a nagyobb szupermarketek tele vannak fiatalokkal, akik láthatóan kempingezéshez vásárolnak, délutánra pedig megtelik minden bár és étterem az egész napos kirándulásokról visszatérő emberekkel. Az egyik legfotózottabb látványossága egy fa, ami a vízben áll, nem messze a parttól. Sajnos s szeles és kissé felhős időnknek köszönhetően nem volt ideális a körülmény a tökéletes kép elkészítéséhez, de valóban csodálatos látvány a The Wanaka Tree.

Gergőt a városban leginkább a reptér, az azon belül található múzeum és méginkább a múzeum által szervezett Warbirds Over Wanaka Airshow hozta lázba. Sajnos magáról a show-ról lemaradtunk, de mikor másodjára jártunk a városban, akkor már készülődtek a bemutatóra, melegítették a motorokat és próbarepüléseket tartottak, így egy kicsit azért mégiscsak részesei lehettünk. Régi harci repülők gyűltnek össze ilyenkor a világ minden tájáról, és saját tulajdonosaik tartják a bemutatót. Az eső ellenére is készítettünk (Gergő) rengeteg képet és videót és kicsit nosztalgiáztunk az Amerikában látott rengeteg hasonló repülős helyen…

Central Otago

Miután Wanaka városát már az első este kényelmesen bejártuk, másfél napot tudtunk szentelni Central Otago régió kisvárosainak és borászatainak. Wanakától 60 km-re lévő Cromwell város a déli sziget gyümölcs fővárosa, amit ha az ember nem hinne el, akkor a főtéren díszelgő hatalmas gyümölcsszobrok is tanúsítanak. Mint minden hegyek közeli régióban itt is nagy az aranyásói múlt, és persze a borászatok is egyre csak jönnek szembe az emberrel. Mi ellátogattunk a Quartz Reef borászathoz, akiknek híresen jó a pezsgőjük. És valóban, kettőt kóstoltunk, a harmadikat megvettük otthonra, és mindegyik egészen kifogástalan tradicionális pezsgő. A pezsgők miatt itt már rég folyt a szüret (március első fele), miközben a régió csak április közepe-vége felé kezdi. Ezek után átmentünk a folyó másik oldalára, hogy keressünk egy borászatot a domboldalon, ahol nem csak a bor különleges, hanem a kilátás is. Így jutottunk el a Mt. Difficulty borászathoz, aminek egyedül a 100 dolláros csúcs pinot-ja volt kimagasló, de a kilátás a teraszról tényleg szép volt. Érdemes a borászatlátogatásnál megemlíteni, hogy a környéket bemutató, nagyon profinak tűnő borvidéki térkép nem igazán pontos adatokat közöl a nyitva tartásról. Csupán három borászatot kerestünk fel a térkép alapján, amiből egyik sem volt nyitva. Na mindegy, mi nem adtuk fel, Cromwell-ből tovább autóztunk a 8-as út mentén Clyde és Alexandra kisvárosába. Mindkettőre szentel 1-1 nagyobb bekezdést a turistakönyv, de gyakorlatilag egyik sem több aranyos kisvárosoknál. Viszont Alexandrában utolsó próbálkozás gyanánt betértünk a Judge Rock pici borászathoz. Egy családi ház kissé romos teraszán kopogtattunk, hátha ajtót nyit valaki, ás lám, mosolyogva köszöntöttek minket és már érkeztek is a nagy pinot-s poharak, hogy kóstoljunk. Hozzá tenném, hogy míg Aucklandben képtelenek voltunk elhagyni a gagyi kis portóis poharat, mint kóstoló pohár, addig itt mindenhol nemhogy burgundi-s poharakat kaptunk a pinot-hoz, hanem a Riedel, külön Central Otago-i tételeken letesztelt újvilági Pinot Noir-os poharában kóstolhattunk. Amennyire szkeptikusak voltunk a borászattal az elején, annyira elképesztően csodás pinot-kat kóstoltunk. Nekem ez lett a legjobb élményem ezzel a szőlőfajtával, a 2012-es évjárat tökéletes elegye volt a gyümölcsös, légies karakternek és a földes, kicsit fűszeres aromáknak. Tényleg csak az járt a fejemben, hogy tökéletes, így máris kevésbé volt meglepő a rendetlenségben felfedezett három Decanter aranyérem.

Másnap a Wanaka-Cromwell tengely nyugati oldalát is bejártuk Queenstown felé. Minden turista könyv tanácsára a 6-8-as főutat elkerülve egy kis hegyi úton indultunk egy Caldrona sítelepen át Arrowtown és Gibbston völgy felé. A legelőkön és völgyeken átvezető út valóban szép volt, de egy olyan szerpentin vezetett le a hegyről, hogy azt hittük szegény kis autónk beleroppan. Amikor már úton voltunk, akkor láttam meg a GPS-en, hogy ez nem lesz semmi, de föntről letekintve, tudván, hogy kb 2 km alatt tesszük meg ezt a szintkülönbséget, akkor valóságban is kiderült, hogy ha esetleg a környéken maradnánk, akkor ezt az utat legközelebb elkerüljük. De gond nélkül leértünk, és a nagy izgalmakra gyorsan kerestünk is egy borászatot, mégpedig a környék legrégebbijét, a Gibbston Valley Winery-t. Minden bor igazán jó volt, lehet, hogy valahogy nem voltunk hangulatban, mert egyik sem volt igazán marandó, viszont a minket kiszolgáló srác régen szintén a Villa Maria-nál dolgozott. Kiderült, hogy nem csak Budapesten, de Új-Zélandon is kicsi a világ J. Az ő ajánlására kerestük fel a kicsi Brennan borászatot, akinél egy nagyon szép és csöndes kertben ücsörögve eszegettünk egy sajttálat, miközben végig kóstoltuk a kínálatot. Gyönyörű és izgalmas gewürztraminert, pinot gris-t, fehér blendet, rozét és természetesen pinot-t kóstoltunk. Mint kiderült a cellar doorban lévő borász bácsinak (vitatott, hogy ő volt-e) az otthoni kis pincéjében több Tokaji Aszú is lapul, de mondta, hogy sajnos itt nem nagyon tud 6 puttonyoshoz hozzájutni, az 5 is ritkaság…

A Gibbston Valley út nem csak a borkedvelők között híres, hanem egészen más szubkultúra is magasztalja: itt alapították a világ első üzletileg működtetett Bungy Jump helyét. A Kawarau folyó régi hídjáról ugranak, naponta több százan, és mára egy komoly komplexum alakult ki körülötte. Egész turista buszok állnak itt meg, nem csak az ugrani vágyók, de a bámészkodók is itt időznek (akárcsak mi). Szerencsére a gerincsérvem miatt nem kellett elgondolkodnom rajta, hogy leugornék-e, de eléggé izgatja a fantáziámat, hogy milyen lehet…

Innen érkeztünk meg Arrowtownba, ami szintén aranyásó múltjáról híres, azonban olyan ez a hely, mintha a béke szigete volna. Tele van aranyos kávézókkal és éttermekkel, hegyek veszik körül, folyó csordogál a városka szélén, tényleg már-már giccsesen idilli. Az egyik barátunk ajánlására egy tapas bárt próbáltunk felkutatni, azonban az azonos tulajú kávézóban kötöttünk ki, aminek elég szimpatikus volt hozzá a menüje, hogy maradjunk. Hát teljesen megérte, mert amellett, hogy minden nagyon finom volt, megtaláltuk életünk legjobb sültkrumpliját. Nem árulhatjuk el a titkot, mert ez nagy kincs. Nem átlagos, hosszúra vágott krumpliról van ám szó… a szerencsés jövőben majd ti is megkóstolhatjátok. J Tényleg egy csoda volt. Na jó, abba hagyom, vegyünk inkább az irányt Queenstown felé….

(Mégtöbb képért katt a linkre)