extraordinary together: Wanaka & Central-Otago

Elhagyva a keleti partot kezdtük érezni, hogy lassan a végéhez közeledik a két hetes megtervezett túra, már csak két szállásunk volt, lassabbra vettük a tempót, nekünk pedig fogalmunk nem volt, hogy merre megyünk tovább, miután mamiéktól elköszönünk. Azonban tudtuk, a következő 4 napot sem fogjuk rossz helyen tölteni, hiszen Wanaka és Queenstown környéke a leglátogatottabb turistacélpont a déli szigeten. Az egymástól másfél órányira lévő két város mintha egymás testvérei lennének: Queenstown a nagytesó, rengeteg turistával és annál is több extrémsport lehetőséggel, Wanaka pedig a kisöcsi, ami a többi Új-Zélandi városhoz képest élettel teli és nyüzsgő, de még mindig befogadhatóbb tempójú, mint Queenstown. Mindkettő tóparton van, sebes folyók és hegyek veszik körül őket, így a környéken gyakorlatilag a túra, a jetboat, kajakozás, repülés, siklóernyőzés, raftingolás, télen pedig a síelés a kulcsszó. Mivel egyikünk sem nagy extrémsport megszállott, így inkább a városokat és a környék borvidékét jártuk be az itt töltött 4 nap alatt.

Wanaka

Két éjszakát töltöttünk a Wanaka városa melletti kis Albertown településen, egy gyönyörű, hegyekre néző kilátással megáldott Airbnb-s szálláson. Ennyi idő alatt kényelmesen be tudtuk járni a környéket és még bort kóstolni is maradt egy kis időnk. Ez az utolsó város mielőtt a legtöbb turista rátér az Alpokon átvezető legdélebbi Haast hágóra. Az út Wanakából a város közvetlen közelében lévő két hatalmas tó között fut át mielőtt eltűnne a hegyek között. A pontot, ahol a két tó egészen közel ér egymáshoz The Neck-nek hívják, ahol csak pár másodperc híján nem lehet látni mind a két tavat egyszerre. Gyönyörű, égszín kék vizű mind a Lake Hawea, mind a Lake Wanaka. Mikor elkocsikáztunk a The Neck-hez szép felhős-napos idő volt, de elképesztően fújt a szél, így olyan haragos volt a víz, mintha csak tengerparton járnánk. 30 kilométeren át halad az út közvetlen a tó mellett, olyan táv ez, amit az ember szívesen megtesz oda-vissza is, akár többször is… (ahogy mi tettükJ)

Önmagának a városnak nincs sok látnivalója, olyan mintha egy igazi alpesi faluban lennénk. Az emberek már korán reggel túrafelszerelésben járják a várost, a nagyobb szupermarketek tele vannak fiatalokkal, akik láthatóan kempingezéshez vásárolnak, délutánra pedig megtelik minden bár és étterem az egész napos kirándulásokról visszatérő emberekkel. Az egyik legfotózottabb látványossága egy fa, ami a vízben áll, nem messze a parttól. Sajnos s szeles és kissé felhős időnknek köszönhetően nem volt ideális a körülmény a tökéletes kép elkészítéséhez, de valóban csodálatos látvány a The Wanaka Tree.

Gergőt a városban leginkább a reptér, az azon belül található múzeum és méginkább a múzeum által szervezett Warbirds Over Wanaka Airshow hozta lázba. Sajnos magáról a show-ról lemaradtunk, de mikor másodjára jártunk a városban, akkor már készülődtek a bemutatóra, melegítették a motorokat és próbarepüléseket tartottak, így egy kicsit azért mégiscsak részesei lehettünk. Régi harci repülők gyűltnek össze ilyenkor a világ minden tájáról, és saját tulajdonosaik tartják a bemutatót. Az eső ellenére is készítettünk (Gergő) rengeteg képet és videót és kicsit nosztalgiáztunk az Amerikában látott rengeteg hasonló repülős helyen…

Central Otago

Miután Wanaka városát már az első este kényelmesen bejártuk, másfél napot tudtunk szentelni Central Otago régió kisvárosainak és borászatainak. Wanakától 60 km-re lévő Cromwell város a déli sziget gyümölcs fővárosa, amit ha az ember nem hinne el, akkor a főtéren díszelgő hatalmas gyümölcsszobrok is tanúsítanak. Mint minden hegyek közeli régióban itt is nagy az aranyásói múlt, és persze a borászatok is egyre csak jönnek szembe az emberrel. Mi ellátogattunk a Quartz Reef borászathoz, akiknek híresen jó a pezsgőjük. És valóban, kettőt kóstoltunk, a harmadikat megvettük otthonra, és mindegyik egészen kifogástalan tradicionális pezsgő. A pezsgők miatt itt már rég folyt a szüret (március első fele), miközben a régió csak április közepe-vége felé kezdi. Ezek után átmentünk a folyó másik oldalára, hogy keressünk egy borászatot a domboldalon, ahol nem csak a bor különleges, hanem a kilátás is. Így jutottunk el a Mt. Difficulty borászathoz, aminek egyedül a 100 dolláros csúcs pinot-ja volt kimagasló, de a kilátás a teraszról tényleg szép volt. Érdemes a borászatlátogatásnál megemlíteni, hogy a környéket bemutató, nagyon profinak tűnő borvidéki térkép nem igazán pontos adatokat közöl a nyitva tartásról. Csupán három borászatot kerestünk fel a térkép alapján, amiből egyik sem volt nyitva. Na mindegy, mi nem adtuk fel, Cromwell-ből tovább autóztunk a 8-as út mentén Clyde és Alexandra kisvárosába. Mindkettőre szentel 1-1 nagyobb bekezdést a turistakönyv, de gyakorlatilag egyik sem több aranyos kisvárosoknál. Viszont Alexandrában utolsó próbálkozás gyanánt betértünk a Judge Rock pici borászathoz. Egy családi ház kissé romos teraszán kopogtattunk, hátha ajtót nyit valaki, ás lám, mosolyogva köszöntöttek minket és már érkeztek is a nagy pinot-s poharak, hogy kóstoljunk. Hozzá tenném, hogy míg Aucklandben képtelenek voltunk elhagyni a gagyi kis portóis poharat, mint kóstoló pohár, addig itt mindenhol nemhogy burgundi-s poharakat kaptunk a pinot-hoz, hanem a Riedel, külön Central Otago-i tételeken letesztelt újvilági Pinot Noir-os poharában kóstolhattunk. Amennyire szkeptikusak voltunk a borászattal az elején, annyira elképesztően csodás pinot-kat kóstoltunk. Nekem ez lett a legjobb élményem ezzel a szőlőfajtával, a 2012-es évjárat tökéletes elegye volt a gyümölcsös, légies karakternek és a földes, kicsit fűszeres aromáknak. Tényleg csak az járt a fejemben, hogy tökéletes, így máris kevésbé volt meglepő a rendetlenségben felfedezett három Decanter aranyérem.

Másnap a Wanaka-Cromwell tengely nyugati oldalát is bejártuk Queenstown felé. Minden turista könyv tanácsára a 6-8-as főutat elkerülve egy kis hegyi úton indultunk egy Caldrona sítelepen át Arrowtown és Gibbston völgy felé. A legelőkön és völgyeken átvezető út valóban szép volt, de egy olyan szerpentin vezetett le a hegyről, hogy azt hittük szegény kis autónk beleroppan. Amikor már úton voltunk, akkor láttam meg a GPS-en, hogy ez nem lesz semmi, de föntről letekintve, tudván, hogy kb 2 km alatt tesszük meg ezt a szintkülönbséget, akkor valóságban is kiderült, hogy ha esetleg a környéken maradnánk, akkor ezt az utat legközelebb elkerüljük. De gond nélkül leértünk, és a nagy izgalmakra gyorsan kerestünk is egy borászatot, mégpedig a környék legrégebbijét, a Gibbston Valley Winery-t. Minden bor igazán jó volt, lehet, hogy valahogy nem voltunk hangulatban, mert egyik sem volt igazán marandó, viszont a minket kiszolgáló srác régen szintén a Villa Maria-nál dolgozott. Kiderült, hogy nem csak Budapesten, de Új-Zélandon is kicsi a világ J. Az ő ajánlására kerestük fel a kicsi Brennan borászatot, akinél egy nagyon szép és csöndes kertben ücsörögve eszegettünk egy sajttálat, miközben végig kóstoltuk a kínálatot. Gyönyörű és izgalmas gewürztraminert, pinot gris-t, fehér blendet, rozét és természetesen pinot-t kóstoltunk. Mint kiderült a cellar doorban lévő borász bácsinak (vitatott, hogy ő volt-e) az otthoni kis pincéjében több Tokaji Aszú is lapul, de mondta, hogy sajnos itt nem nagyon tud 6 puttonyoshoz hozzájutni, az 5 is ritkaság…

A Gibbston Valley út nem csak a borkedvelők között híres, hanem egészen más szubkultúra is magasztalja: itt alapították a világ első üzletileg működtetett Bungy Jump helyét. A Kawarau folyó régi hídjáról ugranak, naponta több százan, és mára egy komoly komplexum alakult ki körülötte. Egész turista buszok állnak itt meg, nem csak az ugrani vágyók, de a bámészkodók is itt időznek (akárcsak mi). Szerencsére a gerincsérvem miatt nem kellett elgondolkodnom rajta, hogy leugornék-e, de eléggé izgatja a fantáziámat, hogy milyen lehet…

Innen érkeztünk meg Arrowtownba, ami szintén aranyásó múltjáról híres, azonban olyan ez a hely, mintha a béke szigete volna. Tele van aranyos kávézókkal és éttermekkel, hegyek veszik körül, folyó csordogál a városka szélén, tényleg már-már giccsesen idilli. Az egyik barátunk ajánlására egy tapas bárt próbáltunk felkutatni, azonban az azonos tulajú kávézóban kötöttünk ki, aminek elég szimpatikus volt hozzá a menüje, hogy maradjunk. Hát teljesen megérte, mert amellett, hogy minden nagyon finom volt, megtaláltuk életünk legjobb sültkrumpliját. Nem árulhatjuk el a titkot, mert ez nagy kincs. Nem átlagos, hosszúra vágott krumpliról van ám szó… a szerencsés jövőben majd ti is megkóstolhatjátok. J Tényleg egy csoda volt. Na jó, abba hagyom, vegyünk inkább az irányt Queenstown felé….

(Mégtöbb képért katt a linkre)