Days off @Kaikoura

Következő nagyobb kiruccanásunkban nem is tudom mi volt a fantasztikusabb: az indok vagy a helyszín. Második házassági évfordulónk alkalmára kerestünk magunknak úti célt, hosszú hetekig gondolkodtunk, keresgéltünk szállásokat és végül egy eléggé kézenfekvő, de annál jobb megoldást választottunk: menjünk el két napra Kaikoura-ra. Bár már váltunk mamiékkal, de akkor nem nagyon volt időnk szétnézni, májusban már igazán fóka szezon is van, szóval rájöttünk, hogy ennél jobb megoldást nem is találhattunk volna.

Mint azt már hetekkel ezelőtt írtam, Kaikoura a rendkívül színes tengeri életéről híres, rengeteg fókát, delfint és különböző bálnákat vonz a partvonal mellett húzódó mélytengeri árok. Mivel a bálnanézést már legutóbb kimaxoltuk, így most inkább a szárazföldön maradtunk és, bár nem stresszeltük túl, hogy minél több mindent csináljunk a két nap alatt, de azért magunkhoz képest egészen aktívak voltunk. Négy tervünk volt Kaikoura-ra: megnézni az Ohau Stream-nél úszkáló bébi fókákat, homárt enni (híresen jó a környéken), körbesétálni a félszigetet és meginni a mamiéktól kapott 2007-es Cristal pezsgőt.

Ha olvastátok a legutóbbi Kaikoura-s bejegyzést, akkor az Ohau Point ismerősen fog hangzani. Kaikoura előtt olyan 30 km-rel ez az egyik leghíresebb és legnagyobb fur-seal (medve fóka magyarul) kolónia a környéken. Ugyanitt található az Ohau forrás és apró vízesése, ami önmagában is gyönyörű, de mégsem erről híres, hanem a patakban úszkáló kölyök fókákról. Legutóbb nem volt hozzájuk szerencsénk, de ezúttal jókor érkeztünk, és tényleg ott voltak a vízesésnél!!! Elképesztően aranyosak voltak. Olvastuk, hogy május és október között fejlesztik az izmaikat és vadászati ösztöneiket a vízesésnél, gyakorolnak a felnőtt életre. Édesek és kíváncsiak, a GoProt is megnézték közelről… J Elég sok helyen láttunk már fókát Új-Zélandon és Kaliforniában is, de ezt a látványt nem múlja felül semmi.  Mára már jól ismert hely, majdnem minden turista menetrendjében benne van, de helyiek mesélték, hogy régen, még 5-10 évvel ezelőttig is csak a helyiek ismerték ezt a titkot, és a fókák valódi nyugalomban tudták ott tölteni a telet. Mára ez megváltozott és egész évben nagyon sokan látogatják, de ki lehet kapni nyugodtabb pillanatokat, és úgy tűnik, hogy a kíváncsi bébi fókákat egy cseppet sem zavarják az őket bámuló turisták.

A fókákon és bálnákon túl Kaikoura még a crayfish (a homár egy fajtája) halászatról híres. Minden reggel friss homárok érkeznek az éttermekbe (ami nincs túl sok a városban) és abba a pár food truck-ba, amik híresek a környéken.  A parthoz közel, víz alatti sziklák mélyedéseiben élnek, így kizárólag kézzel lehet őket megfogni, ezért az áruk is elég borsos, de az élmény mindenképpen megéri a rákimádóknak. Egy kis rozoga út menti bódét választunk, amit sokan ajánlottak. Egy hűtőtáskából választhattam ki az ebédemet, nem spirázták túl: egy rostlapon megsütötték egy kis szósszal. Amennyire egyszerű volt, annyira finom is. Sokáig küzdöttem, hogy minden részéből kinyerjem a husit, de megérte J. Ezen egyszerű elvet kövezve az évfordulónk estéjének vacsoráját sem gondoltuk túl: jól bevásároltunk egy Takeaway-esben, kumara chips, corn nugets, fish&chips, minden amit imádunk, és hozzá kibontottuk a február óta őrzött, Új-Zélandot bejárt 2007-es Cristalt. Nem csalódtunk benne J.

Ahogy a lentebb látható videóból is kiderül egész Kaikoura-s utazásunkat a fókák uralták. Második nap megtettük Kaikoura legnagyobb túráját, 4 óra alatt körbesétáltuk a félszigetet. A kiinduló parkoló is otthont ad pár fókának, akik bár elég nyugodtan szundiznak egész nap, de ha 1-1 turista túl közel merészkedik hozzájuk, akkor azért nagyot tudnak mordulni. A helyiek nem igazán kedvelik már a nagy fókamizériát. Pont a látogatásunk hetén volt egy Kaikoura-i pár az étteremben, akik panaszkodtak, hogy elég nagy gondot jelentenek a fókák manapság. Mivel védettek, és a fur seal-eket még az Orcák sem eszik meg, így egyre csak szaporodnak, büdösek, és sokszor megnehezítik a helyiek életét. Érdekes volt a másik nézőpontot is hallani, mi eddig csak a bűvöletükben éltünk. Mindenesetre a parkolóban, ahol egészen közel az emberhez tanyáznak a fókák lehetett érezni, hogy ez így nem igazán természetes. A séta útvonalon, elhagyva az utakat és kocsikat gyönyörű kilátás, és eldugott fókakolóniák vártak; Koikoura érdes sziklás partjai igazi holdbéli tájat idéznek. Távcsövünknek köszönhetően még bálnát is láttunk, illetve csak a vízcsóváját, nagyon piciben, de tudtuk, hogy az ott bálnát jelent J. Pont olyan hosszú volt a séta, ami még nekünk is kényelmes volt, de azért nagyon megérdemeltnek éreztük a túra végén elfogyasztott korsó sört. J

Kaikoura továbbra is egyik kedvenc úti célunk, gyönyörű naplementék és napfelkelték, sziklás partok hegyekkel körül véve, édes fókák és bálnák, ezt nem nagyon lehet felülmúlni… Remélem, még el tudunk tőle köszönni mielőtt elhagyjuk Új-Zélandot!  

Minden állatbarátnak kötelező videó:-)

és mégtöbb kép :-)

Days off @Marlborough Sounds

Szabadnapjainkat kihasználva próbáltunk az elmúlt 3 hónapban minél többet felfedezni a környékből. Mindegyik kitérőnk gyönyörű és izgalmas volt, így megérnek 1-1 saját bejegyzést. Az első utunk egy rövid 1 napos road trip volt a Marlborough Sounds öbleiben. Igazából a térképen néztem ki egy utat, ami követi a partot, kacskaringós is, így gondoltam, biztos, hogy nagyon szép lehet róla a kilátás. 

A Marlboroug Sounds a déli sziget északi belépője, egy hatalmas fjord tele öblökkel és kis szigetekkel. A leghíresebb része a Queens Charlotte Sound, ahol már a mamiékkal végig autóztunk. Nyilván több napos gyalogtúrával lehetne a leginkább kielvezni a Sound gyönyörűségét, de hat nem tudjuk letagadni önmagunkat, így kimaxoltuk az autóval bejárható határokat. Így néztem ki a második, Soundba tett látogatásunk útvonalát, ami ezúttal a Sounds dél-keleti részen kanyargott.

A Pictont és Blenheimet összekötő murvás út Cloudy Bay-ből indul, ahol a Wairau folyó is végződik. Egészen abszurd látvány, ahogy a szőlőterületek hirtelen fenyőkkel övezett tengerparttá válnak. A Soundsnak ez a kevésé látogatott útja (nem véletlenül, ugyanis nem túl ideális a murvás földúton szerpentinezni hegyről le es fel...) olyan pici öblökön vezet át, mint Whites Bay, ami egy gyönyörű sziklás boltívet rejt, amit csak az fedez fel, aki átmászik a sziklákon; vagy a zöld fűvel övezett Robin Hood Bay. A Sounds panorámáját egyszerűen soha nem lehet megunni, folyamatosan kosztümös, kalózos filmeket juttat eszembe… 

Az út egészen Pictonig vezetett, ahova kikötnek az északi szigetről érkező kompok. Legutóbb csak átrobogtunk rajta, hogy minél hamarabb megtaláljuk a Queen Charlotte Drive-ot, de most pont ebedre kész hassal érkeztünk így kicsit felfedeztük magunknak az apró kikötő várost. Egy szokásos fish and chips társaságában élveztük kicsit az öböl látványát mielőtt visszatértünk volna Blenheimbe.

Az első két utazás során bejártuk, amit csak kocsival lehetett, de mint említettem a Sound-ból sosem elég, így egy másik nyugodt hétfőre különböző hajóutak után érdeklődtünk. Irodavezető kollégánknak köszönhetően nagyon jó áron találtunk egy 4óras délutáni hajókázást, aminek a végcélja egy madárrezervátum sziget. Le is csaptunk rá, így a Queens Birthday munkaszüneti ünnepnapon elmentünk hajókázni a Queens Charlott Sound-ba.

Az E-KO Tours alapvetően nem csak túra csoportokat visz a madárrezervátum kis szigetre, de sokat is tesz az ügyért és nagyon elhivatottak. Nagyon sok érdekes dolgot hallottunk és főleg láttunk. Nagyon ritka helyi madarakat, pici fóka kolóniát, akik egy sziklán éldegélnek; és egy lazac farmot is, ahol rengeteg sirály és jóllakott fókák tanyáztak. A már említett kolónia először a hálót átugorva garázdálkodott a lazacfarmon. Erre az emberek magasítottak a hálókon, de az okos fókákon nem lehetett kifogni, ők akár 40 méter mélyre is leúsznak, hogy a háló alját kirágva jussanak a fincsi halakhoz. Amik amúgy tényleg híresen finomak, mi is a Soundsból származó lazaccal dolgozunk az étteremben, amik a nagyon hideg vízben alig mozognak így egészen más állaga és íze van a húsuknak. Szóval érthető, hogy a fókák nem adják fel könnyen a harcot. De a lazac farm után következett a túra legelképesztőbb része, ráleltünk egy éppen vonuló delfincsoportra. Nagyon sokan voltak es nagyon közel jöttek a hajóhoz!!! Tényleg elképesztő volt és szerencsére jó sokáig velünk úsztak így volt idő rögzíteni és élvezni is az élményt. Nincsenek rá szavak, még a videó sem tudja igazán visszaadni…

Ettől az élménytől egészen felspirázva érkeztünk meg Motuara szigetre, ahol állítólag még kiwit és pingvineket is lehet látni. Nyilvánvalóan kiwit ezúttal sem láttunk, de a pici kék pingvinek, akiket Oamarunál sok pénzért néztünk, hogy hazatotyognak, most ott bújtak meg a kis fadoboz otthonukban… Egyet szemügyre vehettünk, tényleg nagyon cuki… Mellettük még láttunk jó pár ritka madár fajtát és felmásztunk egy gyönyörű kilátóba is. A Sounds továbbra sem okozott csalódást, és már nagyon várjuk, hogy legközelebb augusztus első hetében, a Wellingtonba tartó kompon élvezzük a látványt…

KÖTELEZŐ videó :-)

És akkor jöjjön mégtöbb kép:  (leginkább a delfinekről :-)

Life and work @Marlborough

Mikor terveztük az Új-Zélandi utazást és munkakeresést (akár még otthon, akár VM után) csak reménykedtünk, hogy sikerül a Marlborough-i borvidéken dolgoznunk. Az ország 5 fő borvidékéből talán a leghíresebb, de az innen származó Sauvignon Blanc biztosan az egyik leghíresebb terméke az országnak. A mamiékkal itt töltött 1 nap csak erősített ezen az érzésen, így mikor megkaptuk azt a bizonyos hangüzenetet a Hans Herzog Winery irodavezetőjétől, rettentően örültünk. Mindössze két hetünk volt a munka előtt megtervezni az odavezető utat (amit már olvashattatok), és csak annyit tudtunk, hogy a téli szezonban hárman (mi ketten és egy francia fiú) fogunk dolgozni a Bistroban. Hogy milyen beosztásban, és pontosan milyen munkakörben az igazából csak az első két munkanap alatt derült ki. Már két hónapja vagyunk itt, Marlborough kisebb városában, Renwickben lakunk a személyzeti házban, heti 50-55 órát dolgozunk, és közben megpróbálunk mindent kihasználni, amit a környék kínál.

Szóval, a borászat, ami várt minket március 30-tól, a Hans Herzog Winery. Egy Aucklandi munkatársunk tanácsára kerestük meg, először csak kóstolás céljával, de a nagyon jó borok, elegáns berendezés és gyönyörű kert rávett minket, hogy munka után érdeklődjünk. Egy svájci házaspár (Hans és Therese)üzemelteti a kis családi birtokot, ami egészen pontosan egy 11,5 hektáros szőlőterület, egy étterem, egy cellar door és egy bisztró. Maga a borászat része tényleg érdekes, ezen a helyi viszonylatban nagyon kicsi területen 29 szőlőfajtával dolgoznak (csak, hogy párat említsek a klasszikusokon kívül: Separavi, Grüner, Nebbiolo, Barbera, Arneis, St. Laurent, Zweigelt, stb.), Új-Zélandhoz képest eléggé hagyományos módszerekkel. Kizárólag vadélesztő (itt ez ritka!!), hordóban erjesztést, héjon áztatás, hosszú hordós érlelés, szűretlen tételek, és hasonlók a jelszavak a borászati túrákon. A borok nagy része tényleg kifogásolhatatlan szerintem, mindegyik tétel elegáns és harmonikus; főleg a helyi erők számára különleges ilyen szőlőfajtákat kóstolni, ilyen stílusban. Sok borturista számára nehezen értelmezhető, hogy nálunk nincs olyan Sauvignon Blanc, mint minden más borászatnál, de az esetek 90%-ában abszolút sikere van a boroknak, így elég könnyű velük dolgozni.

Ami az egység vendéglátás oldalát illeti már messze nem ilyen egyszerű a szituáció. Normális esetben a két egység: Étterem és Bistro együtt működik (bisztró ebédre, étterem vacsorára) és a különbség, hogy az étteremben csak degusztációs menü van, a bisztróban pedig  eggyel egyszerűbb étlap. Elég nagy drámán ment át az elmúlt nyári szezonban a Front of House csapat, aminek eredményeként az éttermet bezárták télre, a bisztrót üzemeltető fiatalok working holiday vízuma lejárt, és az üzletvezető pedig felmondott. Ebben a helyzetben kezdtünk el március 30-án dolgozni. Viszonylag hamar átláttuk, hogy miben rejtőznek a problémák, és hogy miért is nem fogunk itt maradni csak ameddig muszáj, de sok jó is körbevesz minket azért. Én szeretek a cellar door-ban dolgozni, sokat beszélek a borokról és nagyon megszerettem a borászatban túrákat tartani. Gergő nagyon sok emberrel beszélget szerviz közben, így sokakat megismerünk a helyiek közül és az átutazók is sok színt visznek a mindennapokba. 

A személyzetről csak pár szóban: David, a séf, aki tisztaságmániás és nem a kommunikáció világbajnoka, de igazán jószívű és szépen csendben mindent megcsinál, amit kérünk tőle, még a személyzeti ebédnél is. Johanna, a másik séf, aki nélkül minden napunk nehezebb lenne, mert David arcára csak ő tud mosolyt csalni, így igencsak jó hatással van az egész munkamenetre. Van egy nagyon fiatal francia sommelier fiúnk, aki korából adódóan elég lobbanékony és önfejű, de olyan kóstolási tapasztalata van, amit otthon kevesen mondhatnak magukénak, és tényleg nagyon jó érzéke van a borokhoz. Közülük mindenki 2-3 Michellin-csillagos éttermekből érkezett, így nagyon érdekes tapasztalatokat cserélünk. A borászatban sok ember fordult meg a szüret alatt: egy német fiú-lány páros (csak barátok...) akiket Hans a gyerekeiként kezelt, így megviselte mikor elmentek; mellettük egy svájci lány volt még állandó alkalmazott, aki viszont nem annyira jött ki jól a főnökúrral. Még egy színes egyénisége volt a csapatnak Mojo, egy japán sommelier fiú (Michel Bras-nál is dolgozott), aki mielőtt végleg hazaköltözne Japánba akart egy kicsit dolgozni egy borászatnál. Elképesztően jó érzéke volt a borokhoz és nagyon érdekeseket lehetett vele beszélgetni... Akivel a legtöbbet dolgozunk és találkozunk munkán kívül az Louisa, a brit irodavezető és férje Ben, aki kiwi, de tizenéve nem él otthon. Londonból költöztek ide, hogy kicsit megszabaduljanak a nyüzsgő, éjszakázós vendéglátó munkáktól. Mindkettejük tapasztalata és tudás túl mutat a helyi viszonyokon, és nagyon jókat lehet velük beszélgetni. Louisának feltétlenül hálásak vagyunk, leginkább miatta lehetünk itt, Ben-nek pedig tényleg mindig van egy kedves és őszinte szava a másikhoz, így nem nehéz velük időt tölteni. Nyilván mindenkire vonatozik, hogy nem minden pillanat olyan könnyű, hiszen azért már bennünk is bennünk van a mehetnék, és amúgy sem egyszerű együtt dolgozni és élni valakivel, de érdekes őket megismerni, és jó kis borkóstolós estéket tudunk csapni. Sajnos nem csak 1-2 hátulütője van a munkának, az a nagyon tisztázott és lepapírozott munkamenet, amit megszoktunk a Villa Maria-nal itt határozottan nincs meg, de két hónap elteltével már sokkal kevesebbet hőbörgünk... 

Amit viszont tényleg nagyon évezünk az maga Marlborough. Április elején érkeztünk ide, hivatalosan az ősz közepe, de ez csak a szüreti zsongásban látszott még meg. Rövid ujjúban segítettünk szüreti napokon, szedtünk Merlot-t, Viognier-t, Tempranillo-t, de a kedvencem a Montepulciano szőlő, amit ugyan nem szüreteltünk csak kóstoltunk, de elképesztően finom és lédús volt. Kaptunk egy fürtöt a cellar doorba, hogy mutogathassuk… hát nem tartott sokáig J. A közös szüreti napok után mindig meghívtak minket a főnökök magukhoz vacsizni vagy ebédelni, amikor érdekes tételek is előkerültek. Egy ilyen közös vacsora alkalmával mutattuk meg nekik a Szent Tamás Dongót, ami teljesen lenyűgözött mindenkit, nem csak minket. Szóval visszük a jó hírét a magyar boroknak! :-)

A főnökök a birtokon laknak egy elég szép házban, három macskával és egy gyönyörű kutyával. Eddig kétszer kértek meg minket, hogy legyünk a házban mikor elutaznak, az állatokat etetni, meg vigyázni a házra. Először elég kétkedve mondtunk igent, mégiscsak a főnökeink otthonáról beszélünk, na meg állatokról gondoskodni... mi... De belementünk. Nem volt rossz végre szép és tiszta környezetben lenni pár napot (igen, a staff house nem az a nagyon igényes albérlet), végre volt normális víznyomásunk és fűtés a házban. Nagyon élveztük ezeket a kényelmi dolgokat, de igazság szerint az állatok teljesen belopták magukat a szívünkbe... Tudjátok, hogy nem vagyok egy nagy macska vagy kutya megszállott, de nincs mese, nagyon megszerettük őket... Samira a kutya, aki elképesztő szemekkel néz miközben eszünk, Mini pedig a három macska közül a legközvetlenebb, aki bármikor, bármilyen szituációba bemászik az ember ölébe, ha éppen úgy gondolja. Nem csak otthon, ugyan ezt teszi az étteremben is, szerencsére a vendégek nagytöbbsége szereti a macskákat... Rajtuk kívül még a tyúkokat is ki-be kellett engedni minden nap, ez inkább Gergő dolga volt, de egészen felnőtteknek éreztük magunkat, ahogy elvitte a kutyát bezárni a tyúkokat miközben én adtam enni a macskáknak. Nagyon szórakoztató napok voltak... 

A szüret nagyjából április végével be is fejeződött, innentől kezdve hétvégenként elleptek minket a borász tanonc kóstolócsapatok és szüreti ebédek/vacsorák a nagy borászatok alkalmazottjainak, szóval mi nem unatkoztunk. Mindeközben a borvidéken szépen lassan a színekben is beköszöntött az ősz, és amerre az ember ellátott sárga-barna-piros szőlőtenger hullámzott. Tényleg leírhatatlan látvány ilyen mennyiségben és ilyen gyönyörű környezetben, hegyekkel körülvéve… Aztán a napsütéses, kellemesen langyos őszből egyik hétről a másikra beköszöntött a tél (csak helyi viszonylatban). Amikor a városban esik az eső, akkor a völgyet körülölelő hegyeket másnapra hó borítja, ami egészen csodás látvány. Pár esős napot leszámítva igazi gyönyörű napsütéses téli idő van, már lehullott az összes levél, lassan a metszést is befejezik mindenhol, egyre kevesebb a biciklis turista és egész lecsendesedett a környék. Gergő nagy boldogságára ez azt jelenti, hogy lassan kinyitnak a sípályák, és már tervezzük, hogy melyik szabadnapunkon célozzunk meg egy közeli pályát.

Minden héten, hétfőn-kedden van szabadnapunk, amikor a Bistro zárva van, így ebben a két napban van leginkább alkalmunk megismerni a környéket. Eddig háromszor vettük rá magunkat, hogy elhagyva a meleg ágyat kiránduljunk kicsit, autókáztunk a Marlborough Sounds eddig még nem látott részén, az évfordulónkon két napot töltöttünk Kaikourán fókákat csodálva, pár hete, az első havas hegycsúcs láttán pedig a Nelson Lakes nemzeti park két tavát néztük meg. Ezen kívül, amikor tehetjük, akkor a kóstolást sem hanyagoljuk el, minden héten a nagyfőnök kinyit pár palack bort, hogy a csapat együtt kóstolja meg és mondja el róla a véleményét, és néha 1-1 borászatot is meglátogattunk. Az utazások és a borok érdemelnek 1-1 külön bejegyzést, mert tényleg nagyon sok csodás dolgot láttunk és kóstoltunk.

Ha nem borozunk/sörözünk/utazunk, akkor pedig a haza utat tervezzük. Mindazoknak, akik nem hitték, hogy hazamegyünk, most már bizton állíthatjuk: megvettünk minden repülőjegyet. Tavaly a borfesztiválon búcsúztunk mindenkitől, most ugyanott láthattok majd viszont minket, hogy szép keretbe foglaljuk ezt az egy évet. Pontos tervekről és dátumokról pedig majd a kicsit később…

Képek a mindennapokból: