Welcome to Florida!

A Fernandina Beach-en már kaptunk egy kis ízelítőt az óceán partból, de tudtuk, hogy az igazi élmény majd csak másnap jön. A napi táv: Jacksonville – Panama City, végig a Mexikói-öböl partján. 

Jacksonville-től nyugatra van Tallahassee, amin átmentünk, ha már az autópálya arra vitt minket. Valószínűleg nagy egyeteme lehet, mert a belváros tele volt egyetemi épületekkel és különböző egyesületi házakkal, mint az amerikai filmekben. Nagy betűkkel kiírva a házra a neve, fiatalok jönnek ki-be, és az összesnek le volt festve a bejárata melletti fala valamilyen színes kreálmánnyal.

Ezek után a GPSnek ellentmondva délre vettük az irányt, hogy a legdélebbi, legkisebb úton haladjunk végig a parton. Az apró, kissé kihalt településeken végig haladva olyan érzésünk volt, mint Balaton felé, amikor már tűkön ülsz, hogy először meglásd a vizet. Gyönyörű, fehér homokos tengerpartok, aranyos kisvárosok, de egy kicsit valóságosabb érzéssel, mint az eddigi, klasszikusan üdülő turista városok. Ez a rész sokkal jobban tetszett nekünk, mint a híres Panama City Beach, ami gyakorlatilag ugyan olyan volt, mint bárhol a világon egy tengerparti nyaralóhely.

A parton körülbelül 100 mérföldet tettük meg, viszonylag lassan, így volt időnk kiélvezni a fel-felbukkanó látványt. Kihasználva a szép időt, délután megálltunk egy szimpatikus partszakaszon, hogy fürödjünk egyet. A homokban feküdve éreztem a késztetést, hogy még jó pár óráig ott maradjunk, és csak feküdjünk a napon, de oda kellett érnünk Panama Citybe, hogy legyen időnk szállást találni. Nem volt olyan könnyű, mint gondoltuk, mint kiderült a hétvégén koncert volt a városban, így a legtöbb szállás ki volt adva. Na meg parti város lévén, nem is voltak túl olcsók. De végül találtunk egy megfelelőt, ahol az előző estéhez képest kicsit szebb körülmények között aludhattunk. Már elég fáradtak voltunk, így a szomszédban kértünk elvitelre egy pizzát, ami a maga amerikai stíluséban nagyon jó volt, vettünk pár sört, és a motelszoba ágyán csaptunk egy kis pikniket. 

Másnap Floridát elhagyva, Alabamán és Mississippin át elérkeztünk Luisiana-ba, New Orleans-ba. Az a nap elsődlegesen az utazásról szólt, de egy nagyon fontos kitérőnk volt: Mobilban megnézni a USS Alabama csatahajót. Gergő nagyon nagy vágya volt, így az eső sem gátolt minket. A hatalmas hajó abszolút közvetíti az erőt, amire hivatott volt. Körbesétálhattunk nem csak a fedélzeten, hanem az egész belső labirintusában, megnézve, hogy milyen funkciókat milyen körülmények között láttak el. Lenyűgöző volt nem csak a hatalmas mérete és annak aprólékos kidolgozása, hanem a nemzeti büszkeség, amit ez jelenthez a helyieknek. A hajó mellett repülőket és a USS Dump tengeralattjárót is láthattuk, amit úgyszintén be lehetett járni. Nagyon érdekes volt, de egyöntetűen megállapítottuk, hogy ez nem lenne nekünk való… (nem mintha én a csatahajót bevállalnám, de Gergő szerint ő igen)

Ez volt az utolsó állomás New Orleans előtt, így arról majd később…

Útban dél felé

Washington után tudtuk, hogy a következő megállónk, amikor nem kocsiban leszünk egész nap, New Orleans lesz. A kettő között 7 államon megyünk át. Ezekben a percekben már csak kétórányira vagyunk New Orleanstól, de éppen a szakadó esőben egy hatalmas dugóban ülünk, így gondoltunk töltsük hasznosan az időt, és gondoljuk végig, hogy mi történt velünk, amióta elköszöntünk DC-től.

Nem lustálkodtunk, korán elindultunk a városból, hogy elkerüljük a Pápa érkezése okozta lezárásokat, és időben odaérjünk Smithonien Air and Space Udvar-hazy Center-hez. Akiknek meséltük, hogy megyünk ide, kevesen ismerték a nevét, pedig elképesztően nagy élmény volt!

(Gábor, ha olvasod, mindenképpen megéri a távolságot!!!:-) A repülőgyártás teljes korszakát lefedték, voltak katonai és civil repülők is. A nagy kedvenc természetesen SR71 „Blackbird” volt, de ha most Gergő gépelne, akkor biztos sorokon át olvashatnátok a típusokat. Nincs nagy érdeklődésem a téma felé, de még nekem is nagyon izgalmas volt testközelből látni ennyi gépet, a történelem különböző korszakaiból. Egy másik „kisebb” teremben egy űrsikló volt kiállítva, mellette egyéb műholdak és rakéták. Átfogó képet mutatott az űrkorszakról, a Mercury programtól a nemzetközi úrállomásig. Kizárólag Gergő kívánságára mentünk el, de mind a ketten feltöltődve jöttünk ki. Olyan gépek voltak, amelyekről Gergő azt gondolta, hogy már nem fog ilyet látni az élete során.

Magunk mögött hagyva a civilizációt elindultunk a Shenandoah Nemzeti Park Skyline Drive-jára. Gyönyörű napos időnk volt, így már odafelé sem volt rossz az út, de a nemzeti park és az Skyline Drive igazán fantasztikus élmény volt. Nem igazán tudok róla ennél többet írni, szerintem a képek többet mondanak el. Ez az érzés/látvány végig követett minket Virginián át egészen a naplementéig. Gyönyörű nap volt, a szállásunk is megvolt, így este keresgélni sem kellett.

Másnap rögtön indultunk Savannah felé, Észak- és Dél-Carolinán át. Elég felhős, esős idő volt, akkor is belementünk egy olyan zuhéba, amilyenben most ülünk; egyikünk se nagyon vezetett még ilyen esőben… Átmentünk Columbián, de az eső miatt sokat nem láttunk belőle, illetve Charlestont is ki

kellett hagynunk, mert így elég megterhelő volt az út. Időben Savannahba értünk, és szállást is egész gyorsan találtunk. Mivel még időben voltunk, Gergő keresett a neten egy igazi déli konyhás helyet, ahol átadhatjuk magunkat a ’soul food’ élvezetének. A Sisters of the New South tökéletes választás volt. Amióta délebbre érkeztünk nem nagyon kommunikáltunk emberekkel, így hirtelen meglepődtünk, amikor az első mondatukat csak negyedjére sikerült megértenünk. Nincs túl komplikálva a konyha. Kvázi gyorskiszolgáló rendszerben működik a dolog, választanod kell

három köretet, utána a húst, mellé dobnak egy kukoricalepény kockát, majd elballaghatsz a tányéroddal az asztalhoz. Az egyik legjobb borda, amit valaha ettünk. Minden köretnek nagyon finom íze volt, és mindennek (a húsoknak is) volt egy édeskés íze. Nem tudjuk, hogy ez a soul food sajátja-e vagy a Sisters-eké, de isteni vacsi volt. Utána még beautóztunk a városba, a Savannah folyó partjára, sétálgattunk egyet, csak hogy megemésszük a vacsit.

Másnap rövidebb cél volt kitűzve, mert Savannah és Jacksonville között jó pár dolog volt, amit meg akartunk nézni. Délelőtt szerencsére az idő is kitisztult, így a reggeli pulcsis kombóból át is kellett öltöznünk egy parkolóban valami könnyedebb választásba. Az első megálló St. Simon Island volt. Gyönyörű kis sziget, láthatóan az állam gazdagabb rétege piheni ki itt a hétköznap fáradalmait.

Alacsony, de szélesen terebélyesedő, a délre jellemző fák, fátyolszerűen lógó élősködő növényekkel (nem tudjuk mi a neve), a mólón horgászó helyiek, rengeteg madár és a tengerparton rengeteg fura, apró fekete bogárka (vagy rák, Lulu, majd kikérem a véleményed :-)

A szigetről kifele jövet láttuk egy Flea Market kiírást, ami tulajdonképpen egy házban berendezett bolhapiac volt. Két szinten, különböző tematikákban berendezett szobák, a karácsonyi dekorációtól kezdve a konyha vagy fürdőszoba egész tartalmáig, minden megtalálható volt. Vettünk is gyorsan egy hajszárítót 2 dolcsiért, mert itt az enyém elég kis teljesítménnyel működött. Nagyon érdekes volt látni a komoly rendszert egy bolha piac mögött. 

Ezek után az Okefenokee Swamp Park volt a következő állomás, ami a mocsár élővilágát bemutató kis nemzeti park, gyakorlatilag egy kisméretű vadaspark. Ekkorra már eléggé a mocsárvidék mélyén jártunk (de még nem tudtuk, hogy egész Texasig ez kísér majd miket végig), és kezdett kifogyni a benzinünk. Az agyunkkal tudtuk, hogy bőven elég lesz, amíg el nem érünk a következő kútig, de a villogó benzinjelző és a civilizáció nélküli, erdős-mocsaras hosszú út mégis kissé ijesztő volt. 

A Parkhoz vezető, hosszú úton, leengedett ablakkal élveztük a levegőt és a tájat, amikor egyszercsak valami nagy repülő bogár koppant a kocsi belső ablakán. Még szerencse, hogy nem nagyon volt forgalom, így azonnal le tudtunk húzódni…. egy simán 5 centis fura darázs támadott meg minket, de szerencsére ki tudtuk gyorsan kergetni. Ebben a stresszes helyzetben elkezdtük tisztelni a természetet… J

Közeledve a Swamp Park bejáratához, jobb oldalt kis házikók voltak, előttük pedig egy kis árokkal elválasztott szigetecske, ahol aligátorok pihentek. Mi naivak, vagy  még nem elhagyva a magyar cinizmust, gondoltuk, hogy ezek biztos csak turistacsalogató mű aligátorok. A jegy megvásárlásakor Gergő kérdezte is, hogy itt tuti látunk-e aligátorokat, mert hogy elég drága volt a belépő, szóval biztosra akartunk menni. A parkőr furán nézett ránk, de mosolyogva mondta, hogy biztosan látni fogunk… Kaptunk egy kis térképet, ami alapján gyorsan meg is kerestük az aligátoros részt. Itt, a számunkra is szokásos módon, egy kis sétányról lehetett látni a lentebb elkerített aligátorokat, akárcsak az otthoni állatkertben. Tovább sétálva már messze nem ennyire elkerített kis vizes-szigetes részen feküdt egy másik, jóval nagyobb példány. Itt már sikerült meggyőznöm Gergőt, hogy ez igazi.J  A parkból kifele jövet, azon a részen jöttünk ki, ahol a kocsiból láttuk a szerintünk mű aligátorokat. Hát nem azok voltak… Az egyik a kijárattól 2-3 méternyire pihent a füvön, és elég konkrétan látszódott, hogy lélegzik. Szóval nem nagyon voltak elkerítve, de mi (Gergő) akartuk a testközeli élményt. :-)

Mint tudjuk, én félek a természettől, így a mocsárvidék testközelből nem az én világom. Az volt az érzésem, hogy ez a természet, minden élőlényével együtt jóval erősebb nálam. Gergő kezét erősen fogva egy idő után megszoktam, csak egy kisebb résznél futamodtam meg… Beültünk egy Eye on Nature előadásra, ahol egy vadőr hölgy különböző állatokat (élő) vett elő és mesélt róluk. Gergő fogott kígyót (nem tudom milyet, de határozottan kígyó formája volt, nem pedig sikló), én csak megsimogattam. Utána jött egy teknős, őt már én is megmertem fogni, utána egy pár hetes pici, majd egy három éves, még mindig nem túl nagy aligátor következett. Nagyon izgi volt J

Eléggé eltelt ezzel az idő, így az utolsó állomásunkra, a floridai Fernandina Beachre már csak késő délutánra értünk oda, de így legalább pont naplementében láttuk az óceán partot. Ez egy pici rákász falu, gyönyörű parttal, így nem is volt kérdés, hogy hol és mit fogunk vacsizni. Szerencsénkre pont volt egy kis étterem a parton, Gergő halat evett én pedig rákot. Kicsit későn, de szerencsésen megérkeztünk a Jacksonville-i szállásunkra, amit hosszabb tanakodás után le is cseréltünk egy másik szobára, hogy ne legyenek apró, soklábú szobatársaink. Nem volt a legnyugodtabb éjszakánk, de a másnap kárpótolt mindenért…

...

Olyan gyorsan haladunk, hogy lassan jegyzetelnem kell, hogy miket ne felejtsek el leírni. Washingtontól már messze járunk: Virgina, Észak- és Dél-Carolina, Georgia, Florida, holnap pedig érkezünk New Orleansba. Fantasztikus minden, néha el se hisszük, hogy tényleg úton vagyunk. Imádom, ahogy látjuk, hogyan változik a természet, és az óceán látványa pedig minden egyes alkalommal lenyűgöz. Főleg naplementekor. Tudom, hogy giccses, de akkor is eláll a szavam tőle.
Kezdjük kitapasztalni a Motelek és Inn-ek használatát; mostmár tudjuk, hogy mindig meg kell néznünk a szobát mielőtt kivesszük. Megvolt az első szoba cserénk is, de cserébe ma este Panama Cityben egy kicsit szebb a szobánk. (egyszerűen nem volt olcsóbb, végig autóztuk pedig egész Panama City Beachet:-)
Kb 1600 mérföldnél járunk (kb 2500 km) és csak két nap csúszásban vagyunk, ami nagyon jó. Nem érezzük, hogy rohannánk, sokat alszunk, mindig magunktól ébredünk 7 és 8 között. Nagyon furcsa érzés kimondani, hogy csak múlt héten indultunk, olyan mintha már hetek óta úton lennénk.
Kicsit kínlódunk az internettel, nem igazán működik az itteni kártyánk, ami miatt kevesebbet tudunk kommunikálni, viszont jobban az útra figyelünk.
Még nagyon sok van előttünk, de minden egyes napot igazán átélünk. És hamarosan érkezik szépen sorjában a többi beszámoló is :-)

District of Columbia

Nem csak a híres épületek miatt vártuk a várost, hanem mert Fanny és Gábor várt ott minket. Kb 3 felé érkeztünk meg a városba, szuper szobát találtunk előző este Airbnb-n. Mint kiderült, a metrózás elég drága mulatság arrafelé. Nem fix áras egy út, hanem attól függ, hogy honnan hova utazol, és hogy milyen időszakban. Inkább a biztonságra mentünk, így feltöltöttünk 20-20$-t mindkettőnk smart card-jára, ami amúgy majdnem le is fogyott a másfél nap alatt (úgy, hogy másnap 19 km-t gyalogoltunk, szóval nem vittük túlzásba a kártya használatát). Megtaláltuk a Dupont Circle-t, J

Fannyékat és elindultunk egy mexikói étterembe. Szerencsénkre Fannyék nem lustálkodtak az elmúlt három hétben, felderítették a várost, hogy hol lehet jó áron jót enni, hol vannak finom kávék, és hogy milyen épületről mit kell tudni. Sokkal izgalmasabb volt így az egész ott tartózkodásunk, mintha csak tudatlanul sétálgattunk volna a városban. A mexikói nagyon finom volt, és Fanny határozottságának köszönhetőek még kaptunk egy happy hour-ös margarithát is.

Másnap Fanny dolgozott, de Gábor mellénk szegődött, és Georgetown-nal indítottuk a városnézést.

Egyetemi városrész, hangulatos kis utcácskákkal, és hatalmas egyetemi campus-szal. Körbesétáltunk az egészen, a koleszok körülvesznek egy hatalmas amerikai focipályát, de a kedvenc részem egy tanuló egység (talán egy kolesz vagy tanszék földszintje), de mintha egy modern multi irodaház egyetemi verziója lenne. Barátságos és meleg környezet, nem csak asztalok, de kanapék, üveggel elkülönített tanuló szobák, és a terem közepén egy hatalmas üveg mögötti kandalló tűz. Az egész terem hatalmas üvegfala fákra és a folyóra néz egy kis kiülős teraszon keresztül. Szóval nem rossz tanuló környezet.

Innen sétálva indultunk be a városba a hírességek felé. Elsétáltunk a Watergate Building mellett a Kennedy Center felé és onnan a Lincoln emlékműhöz. Innen indul az eszméletlen hosszú, úgynevezett Mall, mely egy hatalmas zöld terület, ahol egymás után az ország alappillérjeit jelképező épületek sorakoznak. Lincoln – World War II. Memorial – Washington emlékmű (obeliszk) –Kapitólium, ezek két oldalán a parkon túl pedig múzeumok, kormányzati épületek, na meg persze a Fehér Ház. Elég nagy távolságok vannak köztük, az egész Mallt besétálni nagy feladat lett volna, így mi a közepénél (obeliszk) inkább letértünk a Fehér Ház felé. Szép, tényleg nagyon fehér – azt írják, hogy rendszeres újrameszelik, hogy így maradjon -, de valahogy a filmekből én nagyobbnak képzeltem el. De csalódás így sem ért, monumentalitásból ekkora már jutott bőven. Mert igazából ez az a szó, ami a legjobban leírja. Ez a része a városnak szép, és valóban látni kell, azonban a lüktetés nem innen jön. Jó pár blokkal beljebb sétálva sokkal életszerűbb a közeg, így számunka azok a részek hangulatosabbak is voltak.

A Fehér Ház után (nem mentünk be), hogy kicsit megpihenjünk a hosszú sétából, egy ismerős ajánlása megkerestük a W Hotelt és annak Roof Top bárját, ahonnan állítólag fantasztikus a kilátás. És valóban. Napsütés, hideg sör és a kilátás a Fehér Házra és a Mall-ra.  De ideje volt elindulni Fanny felé, mire odaértünk, 19 km-rel zártuk az aznapi sétát. Egész gyorsan ment az elalvás J

Tudtuk, hogy pár napig ez lesz az utolsó város, amire szánunk egy kis időt, innen már igazi, kocsiban ülős road trip következik. Nagyon jó volt Fannyékat látni, nagyon drukkolunk nekik, hogy minden úgy legyen, ahogy szeretnék. Jól éreztük magunkat a belvárosban sétálgatva és tájékozódva, lehet azért, mert az eddig látott amerikai városok közül talán ez a legeurópaibb, nem voltak toronyházak, nem volt befogadhatatlan ember tömeg, látszott a város valódi funkciója, mint a szövetségi kormány székhelye.

New Jersey, az állam

New York után az elsődleges program a családi rokonokkal töltött hétvége volt. Nem igazán tudtuk, hogy merre fogunk menni, és hogy fog kinézni a hétvége, de Jennyvel elindultunk kifelé a városból. Mint kiderült, ez kicsit nehezebb feladat volt, mint általában szokott lenni a helyiek számára, és

ugyan egy órás késéssel, de megérkeztünk Clinton környékére. A cél előtt negyed órával megmutatott nekünk egy kis városkát, ahova nagyon sokat jártak gyerek korában. Mintha egy filmbéli díszletnek megalkotott, színes és kedves kis utcácskáján sétáltunk volna, ami nem illik bele a valóság semmilyen verziójába. Elég nagy váltás volt három nap nagyvárosi nyüzsgés után, de mindkettőnkre ráfért egy kis nyugalom, mielőtt neki vágtunk volna a nagy útnak.

A család nagy szeretettel és terül-terülj asztalkámmal várt minket, sokat beszélgettünk és pihentünk. Ezúton is nagyon köszönjük a sok segítséget, jó volt egy ilyen nagy utat így elkezdeni. Másnap segítettek autót bérelni, ami végül sikerült, egy ezüst Nissan Versa vált az elsődleges útitársunkká. 

A klasszik road trip első napján Princton és Atlantic City volt a cél. Két nagyon különböző világ. Princton igazi elit egyetem, ha nem tudnánk, ránézésre akkor is látszódik. Gyönyörű, régi épületek, hatalmas campus egy aranyos (és láthatóan jómódú) kisvárosban. Az épületek között sétálgatva megérti az ember az amerikai álmot, hogy miért akarja valaki ilyen egyetemre járatni a gyerekét. Szeptember közepe lévén a városka főterén valamilyen egyetemi fesztiválba csöppentünk (nehéz volt ellenállni a sok, kajás pult kínálatának) és az egyetem kolesz részében is minden épületből valamilyen buli hallatszódott ki. (illetve a fiatalok lógtak ki leginkább az ablakon, miközben piáltak J).

Ezek után, már kicsit megszokva az autót másfél órás út vezetett Atlantic Citybe. Sokat hall róla az

ember, régen sok jót és csillogást, ma már talán kevésbé. A két város közötti út előre vetítette a kontraszt mértékét. A szép takaros házakból egyre inkább roncshalmazok lettek, vagy kihalt települések. Az élénkzöld fű lassan megkopott és a GPS már jelezte, hogy közeledik a város. Egyből

a Boardwalk-ot írtuk be célnak, de először a végére lyukadtunk ki, ahol leszakadt mólók, szemetes tengerpart látványa várt, így elindultunk célirányosan a szállodák felé, hátha ott nagyobb élet vár majd minket. Átautózva a városon egy kihalt szellemváros képét mutatta a régen híresen csillogó közeg. Még a működő, turisták által látogatott részek is lehangolóak voltak. Talán ez történik Amerikában a letűnőben lévő csillagokkal. Elpusztulnak csöndben és gyorsan.

Így nem is időztünk ott sokat, inkább délebbre vettük az irányt, hátha arra több jó vár minket. Atlantic City alatt lévő kis félsziget csúcsa Cape May.  A rokonok ajánlották, hogy nézzük meg, igazi

ékszerdoboz, ahova egy bizonyos életszínvonal a belépő. Gyönyörű, néhol igazán giccses házikók és szállodák és a tengerpart. Bár tudtuk, hogy nem a mi utazó pénztárcánknak való hely, de a lelkemnek akkor is jól esett a látványa. Mivel szállást itt nem igazán találtunk, ezért átmentünk a szomszéd kisvárosba, Wildwoodba, ami csúcsszezonban egy szörf város lehet. Tele medencés motellel és egy hatalmas tengerparttal. Mivel már elég késő volt, és rettenetesen éhesek voltunk, így nekünk igazán megváltás volt az ágy, egy quesadilla és egy cheese steak.

Másnap azonnal Washington felé vettük az irányt, de New Jersey sok arcát láttuk így is. A kertek állama hol gyönyörűen kozmetikázott és hibátlan, hol pedig megöregedett és elfáradt.

Egy kis videó Princetonból kifelé:

NYC

New York valóban nincs messze, de csak akkor ha nem késik a géped két és fél órát. Így egy kicsit hosszúra nyúlt az utazás, de végül szerencsésen megérkeztünk, vártak minket a rokonok és a szállásadónk is.

Harlem Cenrtal Park felőli részén laktunk, egy nagyobb metróvonal mentén. A New Jerseyben élő rokonok kissé aggódtak a környék miatt, de mára Harlem már nem olyan veszélyes, amilyen régen volt. Az emberek életszínvonala valóban más mint mondjuk a Wall Street környékén, de egy rossz pillantást sem kaptunk a három nap alatt, mindenki kedves vagy semleges volt velünk. Egyszer be kellett mennünk Harlem szívébe telefont venni (erről majd később..), akkor azért kicsit jobban fogtam a táskámat, de akkor sem éreztük magunkat veszélyben. Igazság szerint örültünk is, hogy ezt a részét is látjuk a városnak, valahogy igazibb szaga volt, mint sok Manhattani résznek. 

Szóval különösebb jetleg nélkül neki ugrottunk az első napnak, melyet három kihívásnak szenteltünk:

- bank kártya

- telefon/internet

- autó vásárlás

A bankban gond nélkül ment az ügyintézés, amúgy komolyan, ritkán kaptam ilyen kedves és segítőkész szolgáltatást bármely otthoni bankban. Szóval megszületett a saját bankkártyánk, így már kicsit biztonságosabban tudtunk nekivágni a városnak. 

A telefonkártya is gond nélkül meglett, elmesélte a t-comos srác, hogy ő is nagyon szeretne így utazni, de sajnos még nem nagyon volt new yorkon kívül, ugyanis itt nehéz az élet. Nagy a sodrás, és haladni kell vele, különben eltaposnak. Szóval egy new yorki-i kis élettörténettel, egy helyi számmal és internettel vágtunk neki az autóvásárlásnak.

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet, de hát mi ügyesek vagyunk, Gergő nagyon sok kutató munkát végzett, megoldjuk. Gergő választása egy Newark-i használt autó kereskedésre esett. Nekem mindig is tetszett ez a hangzású név (Newark... olyan előkelőnek gondoltam), és izgalmas kis túrának tűnt rögtön 3 különböző tömegközlekedéssel eljutni valahova. Metro, vonat, majd busz. Mint kiderült Newark nem az a közkedvelt terület, viszont nekünk tökéletes volt, ugyanis tele volt autókereskedéssel. Megtaláltuk azt a bizonyosat. Hát körülbelül 3 órát töltöttünk ott, a tűző napon (így meglett az utazáshoz szükséges alapszínünk), sikerült is volna egy autót választani, de tekintve hogy magyarok vagyunk, nemzetköz jogsival, olyan drágára jött volna ki a végösszeg a biztosítással együtt, hogy nem érte meg. Lehet, hogy mi voltunk bénák, vagy egyszerűen mások kihagytak valamit a sztorikból, vagy csak rossz helyen voltunk, de nem akart összejönni. Így a bérlés mellett döntöttünk, amiben lelkesen felajánlották Jennyék (itteni unokatesó) h segítenek, így magunk mögött hagyhattunk minden adminisztrációs tevékenységet és belemerülhettünk a város ismeretlenébe,

(ill. a második nap sikerült leejtenem a kinti telefonunkat, ami meghalt, így vennünk kellett egy újat. De kártyafüggetlent. Nagy szolgáltató kizárva. Harlem-i feka árus jutányos ára egy új Samsungra elfogadva. Egyelőre jól működik, reméljük így is marad:-)

Szóval a város. Nem stresszeltük túl magunkat, hogy mindent megnéztük, tudtuk, hogy ez úgyis lehetetlen. Inkább sodródtunk az árral, az aktuális kedvvel és hogy mikor merre visz minket az út. Az első nap délutánjára a sok papírmunka után maradt még egy kis idő, és a metro, ami visszavitt minket megállt a Madison Square Garden-nél, így azzal kezdtünk. Szép nagy épület, de nem igazán van mit rajta nézni, viszont jó indulása volt a város élményének. A Times Square felé vezetett minket, így első nap meg  is volt az egyik legzsúfoltabb része a városnak, és az első amerikai Starbucks kávém is. Tudom nem nagy dolog, de azért mégse hagyhattam ki :-) 

Sok ember, sok fény, hatalmas fénypalkátok, és mindenféle ember az után, amit csak el tudsz képzelni. Ez egész New Yorkra jellemző. Maximális szabadsággal élik meg magukat az emberek, legyen szó utcán való éneklésről, másfajta beállítottságról, durva veszekedésről vagy bármiről. Akinek gondolja van mások elfogadásával azt be kéne zárni New Yorkba egy időre, biztos hozzá szokna... Nagyon izgalmas volt ilyen sokszínű közegben lenni, talán ez is az egyik oka, amiért úgy érzem, hogy erre a városra nem lehet ráunni. Nincs két egyforma ember. Mint ahogy nincs két egyforma negyed sem.

Hazafelé szembe jött velünk egy hatalmas képregény bolt, ahol becsúszott a kosárba egy Watchmen kötet :-) Este, kihasználva még a maradék időnket, visszamentünk a városba, mégpedig egy kis esti panorámát nézni. A Brooklyn Bridge Parkból tökéletes kilátás nyílik egész Manhattanre és a hídra, valóban monumentális és lenyűgöző. Minden nap ezt a képet nézem 4 éve a hálószobán falán, de eszembe se jutott mikor élőben megláttam, annyira megmásíthatatlan látványt nyújt. 

Ezt az látványt magunkba szívva másnap reggel egy másik perspektívából néztük meg a felhőkarcolókat. Fanny tanácsára (köszönjük!!!) átmentünk a komppal Staten Islandre, mely a várostól kicsit messzebb van mint a Szabadság Szobor. Pont jó helyet kaptunk a komp hátsó tatján, így tökéletes látványt kaptunk a városra, majd a Szabadság Szoborra, majd a kettőre együtt. Ahogy távolodtunk, úgy lett egyre látványosabb a barnás-szürkés felhő a város fölött, mint amikor a távolban égett valami de már csak az elmosódott füstje van meg. Ilyen messzeségből a város lenyűgözősége mellett láthatóvá vált az egész méregfoga is. Valószínűleg ez a kettősség tudja egyik pillanatban varázslatossá, másikban pedig elviselhetetlenné tenni.

A komppal azonnal visszajöttük, és bevetettük magunkat a Wall Street környékére. Megnéztük a Bikát - amely a Wall Streetet reprezentálja - vagy igazából a sok turistát, akik éppen fotózkodnak a bikával. De lefényképeztük emberek nélkül a hátát és a farkát, és természetesen mi is kivártuk a sorunkat a fotóért. Megnéztük a központi bankot, meg még sok híres épületet (Gergő jobban tudja...). Gyakorlatilag érthetetlen közelségben tornyosulnak egymás hegyén-hátán az hatalmas épületek, mintha folyamatosan nyújtózkodnának, hogy legyőzzék egymás magasságát. Számomra talán ez volt a legkevésbé maradandó élmény, de Gergő csillogó szemmel kereste a gazdaság és tőzsde életében oly fontos épületeket.

A nyüzsgésben elsétáltunk a két torony helyére. Ott is rengetek ember van, de mintha egy másik atmoszférájú kis sziget lenne a városban. Két hatalmas szökőkút, aminek a pereme tele van gravírozva az ott meghalt emberek nevével. Az egyik névbe láttunk beleszúrva egy fehér rózsát, és mikor Gergő lefényképezte, az egyik biztonsági őr bácsi elmesélte, hogy minden reggel körbemennek és minden név kap egy rózsát, akinek születésnapja van. Nagyon szép. Egy nagyon magas fokú tisztelet övezi az egész helyet.

Mivel este mentünk vacsorázni Jennyiékkel, így már nagyon sok időnk nem maradt, de hazafele még megnéztük NY első felhőkarcolóját, a Flatiron Buildinget, ami valóban egész mókásan néz ki, mintha kivágtak volna egy szeletet egy nagyon régi épületből. De az igazi ok nem is az épület volt, hanem annak szomszédságában az Eleven Madison Park étterem, amit csak kívülről, de megcsodáltunk. Egyszer még lesz annyi pénzünk, hogy visszajöjjünk és be is menjünk :-) És a legviccesebb, hogy másnap az Instagramról kiderült, hogy éppen ott volt Alex Atala is :-)

Este a Soho-ba mentünk vacsizni. Már vártam nagyon a találkozót velük, két unokatesó Jenny és Johnny, az esküvőn szinte semmi alkalmam nem volt velük beszélgetni, pedig nagyon érdekelt, hogy milyen emberek. Jó volt őket egy picit jobban megismerni, és érezni az őszinte kedvességüket és érdeklődésüket. Kicsit tovább sikerült bent maradni a városban, mint előtte, így a hazaút csak Harlemen keresztül volt lehetséges (azon a már említett részen), de majdnem elaludtunk a metrón. Tényleg volt egy őrangyal, aki felébresztett minket, hogy ne Bronxban térjünk magunkhoz...

Az előző esti bor-sör-bourbon kombó után egy picit lassabban indult a nap, de a Central Parkot választottuk kezdésnek. Mint Gergő elmesélte, ez nem egy természetes park, hanem egy hatalmas épített zöld terület. Ezt tudván, kicsit elvesztette a varázsát, de nagyon szép és hangulatos. Egy park. Azt el tudom képzelni, hogy az itt élőknek nagy megnyugvást tud jelenteni, olyan mintha elmennél kirándulni a város szélén lévő erdőbe.

Innen tulajdonképpen csak sétálgattunk a Park keleti felén, elég jó környék... Ebédeltünk egy különleges Mile End nevű deliben, sajnos nekem az ilyen helyekkel vigyáznom kell, túl sok káposztát, uborkát és tormát használnak. :-) De tényleg nagyon jó volt. Utána elsétáltunk a Katz Delibe, mi naívak azt hittük, hogy majd megiszunk egy kávét, csak hogy érezzük milyen a leghíresebb deliben lenni. Hát bementünk, és az egésznek egy ebédszünetet kezdő, tömött menza hangulata volt (mmint ember mennyiség terén), így inkább kihagytuk. De eretnek módon fotózkodtunk vele, majd visszavettük az irányt a szálláshoz, mert még össze akartam pakolni a csomagokat. Ebből inkább egy kis délutáni siesta lett, addigra már azért mindketten jól elfáradtunk a folyamatos sétálástól. Megállapítottam, hogy nem bánom, hogy autóval járjuk be az országot és nem gyalog :-)

Az utolsó esti programnak a magas panorámát hagytuk. A Rockefeller Center toronyházának tetején

lévő Top of the Rock kilátóba váltottunk jegyet. Nagyon okosan tettük, hogy aznap ebéd közben online megvettük, különben ott helyben már csak este 9-re lett volna jegy. Így fel tudtunk menni még viszonylag világosban, és megvártuk amíg besötétedik. A látvány csodálatos volt. Az élmény már kevésbé. Rengeteg ember volt, harcolni kellett egy-egy fényképezésre alkalmas helyért. De a látványért tényleg megérte, csak ismételhetném és fokozhatnám az első estés panorámát leírtakat.

Nehéz volt dönteni, hogy milyen helyen zárjuk az estét. de végük egy pizza mellett döntöttünk. Jani ajánlott két helyet is, mindkettőt kipróbáltuk. Az első egy pizza szeletes volt, ami az önmaga egyszerűségében nagyon jó volt, a másik meg beülős, ahol nagy szerencsénkre pont felszabadult egy két fős asztal. Mi válogathattuk össze a feltéteket, még bele se kortyoltam a sörbe már meg is jött a pizza, nagyon jó volt. Aztán mentünk aludni, mert hát ugye bőröndöt nem sikerült pakolnom, így korán keltünk, hogy még a Union Squeren lévő piacra is legyen időnk.

Reggel egy gyors pakolás, majd piacolás. Leginkább gyümölcs és zöldség terén volt érdekes, rengeteg fajta répa, krumpli, paradicsom és paprika volt. Míg otthon ezekből kapsz egy nagy piacon maximum 3 fajtát, addig itt olyan választék volt, mintha egy prémium éttermi beszállító kínálatát néztem volna. A képek magukért beszélnek....

A nap további része már New Jersey élménykörébe tartozik, így arról majd máskor.

Nagyon megszerettük a várost, de nem is igazán tudom megfogalmazni, hogy mit érzek. Amikor Barcelonára gondolok, akkor melegség tölt el, és a vágy, hogy ott legyek. New Yorkba tudom, hogy vissza fogunk térni, érdekes módon valahogy 3 nap után otthon éreztem magam a városban. Érdekelnek a különböző negyedei, hogy milyen valóban ott az élet, sétálnék az utcákon, végig enném az éttermeket, de élni nem élnék ott. Olyan nagy és olyan sokszínű, hogy valahol biztos magadra találhatsz benne. 

(képek fognak még érkezni, de meg kell találni a megfelelő felületet hozzá:-)

Készülődés

Aki ismer minket, az tudja, hogy nem erősségünk az adminisztrációs munka. Így nyújtott némi kihívást minden szükséges papírmunka, utána járás, ügyintézés, stb.

Először Amerikába megyünk.
Oda a vízum az egyszerű, majd később megcsináljuk.
Akkor a repülőjegy, mikor vegyük meg? Még nézegetjük egy kicsit mikor a legolcsóbb.
Amerikából Új-Zélandra?
Google kereső.
Ez a working holiday vízum ez nekünk lett kitalálva.
És a FB-on találtam egy event-et, ahol erről van szó, bejelentkezem. Gergő nem ér rá, így csak én megyek. Én se megyek.
Na mindegy majd utána nézünk.
Ú, két hét múlva jelentkezés, Gergő szabadnapot kell kérned.
Most ez egy nagyon olcsó jegy New Yorkba, vegyük meg. Vegyük.
Hát akkor már tuti megyünk.
És ha nem kapjuk meg a vízumot? Hiszem, hogy megkapjuk. Ha nem, akkor majd kitalálunk valami mást.
ÚÚÚ mindjárt jön a vízum jelentkezés.
Milyen orvosi papírok kellenek?
Hááát elvileg majd bekérik ha kell. Oké, bízzunk benne.
Éjfélkor, gép előtt, frissítés, jelentkezés, fizetés.
Sikerült volna? Hát reméljük.
Akkor megmondjuk a főnököknek?
Szép menet lesz...
Megjött a válasz, két héten belül kellenek az orvosi papírok.
Akkor gyorsan telefonálok, melyik kórházba is kell menni?
Reggel 8, kicsim, kaptunk időpontot, el ne felejtsünk elmenni.
Elvileg az orvos online csinálja, nekünk már nincs dolgunk vele.
De tuti?? Hát reméljük.
Megkaptuk. Hát akkor koccintsunk.
Mikor mondunk fel? ...
Valami nagyon finommal kell készülni. Én aznap reggel leülök Andrással.
Gyomorgörcs.
Felmondtunk.
Ki kéne adni a lakást, nem?
Ismerős pont keres. Nem jó. Egy másik ismerős is pont keres. Nem jó.
Na jó, akkor rakjuk ki a házba.
Már két hete nem csinálunk semmit, most már tényleg rakjuk ki. Meg az ENSZbe is.
A MOMba elküldtem. Az ENSZbe? Majd holnap.
Mi a helyzet az ESTAval? Ja, tényleg, az is kéne. Az gyorsan megvan, ráérünk.
New York szállás. Le kéne foglalni... Airbnb. De jó ez az oldal. Még nézegessünk.
Mi lesz a TBvel? Mi lesz a garázzsal? Biztosítás? Munka átadás?
Kicsit bele kéne húznunk...
Megnézzük az új House of cards részt? Persze!
Hívnak a lakás miatt. Kiadtuk, ez egész könnyen ment.
Szeptemberben dolgoznom kell. Nem kell ha nem akarsz. De akarok.
Akkor mikor költözünk? Két hét szabi augusztusban.
Nem kéne repjegy Új-Zélandra? De igen.
Fijin át megy a gép. Hát akkor két nap Fiji? Na jó...
Mi lesz a TBvel?
Szerződést kell írni az albérlőnek. Van lakásbiztosításunk? ...
A tárolót ki kell pakolni. Majd holnap. Vagy azután.
Most már tényleg csináljuk meg az ESTAt. Oké. Done.
Le lesznek foglalva a jó New Yorki szobák... Akkor nézzük gyorsan. Ez jó lesz. OK.
Kéne egy listát írni... Majd megírom.
Hogy állunk kicsim? Nem tudom...
Repjegy OK. Vízum OK. Biztosítás OK. Szállás OK.
Akkor költözzünk. Kellenek dobozok.
Hol kezdjem?
Dobozok. Könyvek. Pakolás. Tároló. Pakolás. Dobozok.
Hol folytassam?
Ruhák, szortírozás, pakolás, bobozok, tároló, pakolás.
Elfáradtam. Utálok pakolni.
Hol folytassam? Kicsim, segíts...
Nagyon sűrű lesz az utolsó három hét.
Pakolás. Költözés. Bőrönd. Szortírozás. Országkóstoló. Excel tábla. Telefonálás. De szabin vagyok. Nem baj. Pakolás. Excel tábla. NÉBIH. Borok pakolás. Otthon dobozok pakolása. Találkozni csajokkal. Utolsó este pezsgőzés. Kanapé eladás. Egyiket igen a másikat nem. Hova rakjuk? Fuvar Hüvibe. Tököm ki van. Ne hisztizz. Oké. Pakolás.
Költözés Hüvibe.
Kicsim, ennyi ruhát nem vihetünk el.
Na jó, majd később szortírozunk.
TB? Elintéztem. Köszi, kicsim.
Jogsi? Majd hétfőn bemegyünk érte. Nem, ma megyünk be érte.
Minden meg van?
Talán...
48 óra múlva már a reptéren vagyunk.
Durva.

Indulás

48 óra múlva a reptéren leszünk.