Útban dél felé

Washington után tudtuk, hogy a következő megállónk, amikor nem kocsiban leszünk egész nap, New Orleans lesz. A kettő között 7 államon megyünk át. Ezekben a percekben már csak kétórányira vagyunk New Orleanstól, de éppen a szakadó esőben egy hatalmas dugóban ülünk, így gondoltunk töltsük hasznosan az időt, és gondoljuk végig, hogy mi történt velünk, amióta elköszöntünk DC-től.

Nem lustálkodtunk, korán elindultunk a városból, hogy elkerüljük a Pápa érkezése okozta lezárásokat, és időben odaérjünk Smithonien Air and Space Udvar-hazy Center-hez. Akiknek meséltük, hogy megyünk ide, kevesen ismerték a nevét, pedig elképesztően nagy élmény volt!

(Gábor, ha olvasod, mindenképpen megéri a távolságot!!!:-) A repülőgyártás teljes korszakát lefedték, voltak katonai és civil repülők is. A nagy kedvenc természetesen SR71 „Blackbird” volt, de ha most Gergő gépelne, akkor biztos sorokon át olvashatnátok a típusokat. Nincs nagy érdeklődésem a téma felé, de még nekem is nagyon izgalmas volt testközelből látni ennyi gépet, a történelem különböző korszakaiból. Egy másik „kisebb” teremben egy űrsikló volt kiállítva, mellette egyéb műholdak és rakéták. Átfogó képet mutatott az űrkorszakról, a Mercury programtól a nemzetközi úrállomásig. Kizárólag Gergő kívánságára mentünk el, de mind a ketten feltöltődve jöttünk ki. Olyan gépek voltak, amelyekről Gergő azt gondolta, hogy már nem fog ilyet látni az élete során.

Magunk mögött hagyva a civilizációt elindultunk a Shenandoah Nemzeti Park Skyline Drive-jára. Gyönyörű napos időnk volt, így már odafelé sem volt rossz az út, de a nemzeti park és az Skyline Drive igazán fantasztikus élmény volt. Nem igazán tudok róla ennél többet írni, szerintem a képek többet mondanak el. Ez az érzés/látvány végig követett minket Virginián át egészen a naplementéig. Gyönyörű nap volt, a szállásunk is megvolt, így este keresgélni sem kellett.

Másnap rögtön indultunk Savannah felé, Észak- és Dél-Carolinán át. Elég felhős, esős idő volt, akkor is belementünk egy olyan zuhéba, amilyenben most ülünk; egyikünk se nagyon vezetett még ilyen esőben… Átmentünk Columbián, de az eső miatt sokat nem láttunk belőle, illetve Charlestont is ki

kellett hagynunk, mert így elég megterhelő volt az út. Időben Savannahba értünk, és szállást is egész gyorsan találtunk. Mivel még időben voltunk, Gergő keresett a neten egy igazi déli konyhás helyet, ahol átadhatjuk magunkat a ’soul food’ élvezetének. A Sisters of the New South tökéletes választás volt. Amióta délebbre érkeztünk nem nagyon kommunikáltunk emberekkel, így hirtelen meglepődtünk, amikor az első mondatukat csak negyedjére sikerült megértenünk. Nincs túl komplikálva a konyha. Kvázi gyorskiszolgáló rendszerben működik a dolog, választanod kell

három köretet, utána a húst, mellé dobnak egy kukoricalepény kockát, majd elballaghatsz a tányéroddal az asztalhoz. Az egyik legjobb borda, amit valaha ettünk. Minden köretnek nagyon finom íze volt, és mindennek (a húsoknak is) volt egy édeskés íze. Nem tudjuk, hogy ez a soul food sajátja-e vagy a Sisters-eké, de isteni vacsi volt. Utána még beautóztunk a városba, a Savannah folyó partjára, sétálgattunk egyet, csak hogy megemésszük a vacsit.

Másnap rövidebb cél volt kitűzve, mert Savannah és Jacksonville között jó pár dolog volt, amit meg akartunk nézni. Délelőtt szerencsére az idő is kitisztult, így a reggeli pulcsis kombóból át is kellett öltöznünk egy parkolóban valami könnyedebb választásba. Az első megálló St. Simon Island volt. Gyönyörű kis sziget, láthatóan az állam gazdagabb rétege piheni ki itt a hétköznap fáradalmait.

Alacsony, de szélesen terebélyesedő, a délre jellemző fák, fátyolszerűen lógó élősködő növényekkel (nem tudjuk mi a neve), a mólón horgászó helyiek, rengeteg madár és a tengerparton rengeteg fura, apró fekete bogárka (vagy rák, Lulu, majd kikérem a véleményed :-)

A szigetről kifele jövet láttuk egy Flea Market kiírást, ami tulajdonképpen egy házban berendezett bolhapiac volt. Két szinten, különböző tematikákban berendezett szobák, a karácsonyi dekorációtól kezdve a konyha vagy fürdőszoba egész tartalmáig, minden megtalálható volt. Vettünk is gyorsan egy hajszárítót 2 dolcsiért, mert itt az enyém elég kis teljesítménnyel működött. Nagyon érdekes volt látni a komoly rendszert egy bolha piac mögött. 

Ezek után az Okefenokee Swamp Park volt a következő állomás, ami a mocsár élővilágát bemutató kis nemzeti park, gyakorlatilag egy kisméretű vadaspark. Ekkorra már eléggé a mocsárvidék mélyén jártunk (de még nem tudtuk, hogy egész Texasig ez kísér majd miket végig), és kezdett kifogyni a benzinünk. Az agyunkkal tudtuk, hogy bőven elég lesz, amíg el nem érünk a következő kútig, de a villogó benzinjelző és a civilizáció nélküli, erdős-mocsaras hosszú út mégis kissé ijesztő volt. 

A Parkhoz vezető, hosszú úton, leengedett ablakkal élveztük a levegőt és a tájat, amikor egyszercsak valami nagy repülő bogár koppant a kocsi belső ablakán. Még szerencse, hogy nem nagyon volt forgalom, így azonnal le tudtunk húzódni…. egy simán 5 centis fura darázs támadott meg minket, de szerencsére ki tudtuk gyorsan kergetni. Ebben a stresszes helyzetben elkezdtük tisztelni a természetet… J

Közeledve a Swamp Park bejáratához, jobb oldalt kis házikók voltak, előttük pedig egy kis árokkal elválasztott szigetecske, ahol aligátorok pihentek. Mi naivak, vagy  még nem elhagyva a magyar cinizmust, gondoltuk, hogy ezek biztos csak turistacsalogató mű aligátorok. A jegy megvásárlásakor Gergő kérdezte is, hogy itt tuti látunk-e aligátorokat, mert hogy elég drága volt a belépő, szóval biztosra akartunk menni. A parkőr furán nézett ránk, de mosolyogva mondta, hogy biztosan látni fogunk… Kaptunk egy kis térképet, ami alapján gyorsan meg is kerestük az aligátoros részt. Itt, a számunkra is szokásos módon, egy kis sétányról lehetett látni a lentebb elkerített aligátorokat, akárcsak az otthoni állatkertben. Tovább sétálva már messze nem ennyire elkerített kis vizes-szigetes részen feküdt egy másik, jóval nagyobb példány. Itt már sikerült meggyőznöm Gergőt, hogy ez igazi.J  A parkból kifele jövet, azon a részen jöttünk ki, ahol a kocsiból láttuk a szerintünk mű aligátorokat. Hát nem azok voltak… Az egyik a kijárattól 2-3 méternyire pihent a füvön, és elég konkrétan látszódott, hogy lélegzik. Szóval nem nagyon voltak elkerítve, de mi (Gergő) akartuk a testközeli élményt. :-)

Mint tudjuk, én félek a természettől, így a mocsárvidék testközelből nem az én világom. Az volt az érzésem, hogy ez a természet, minden élőlényével együtt jóval erősebb nálam. Gergő kezét erősen fogva egy idő után megszoktam, csak egy kisebb résznél futamodtam meg… Beültünk egy Eye on Nature előadásra, ahol egy vadőr hölgy különböző állatokat (élő) vett elő és mesélt róluk. Gergő fogott kígyót (nem tudom milyet, de határozottan kígyó formája volt, nem pedig sikló), én csak megsimogattam. Utána jött egy teknős, őt már én is megmertem fogni, utána egy pár hetes pici, majd egy három éves, még mindig nem túl nagy aligátor következett. Nagyon izgi volt J

Eléggé eltelt ezzel az idő, így az utolsó állomásunkra, a floridai Fernandina Beachre már csak késő délutánra értünk oda, de így legalább pont naplementében láttuk az óceán partot. Ez egy pici rákász falu, gyönyörű parttal, így nem is volt kérdés, hogy hol és mit fogunk vacsizni. Szerencsénkre pont volt egy kis étterem a parton, Gergő halat evett én pedig rákot. Kicsit későn, de szerencsésen megérkeztünk a Jacksonville-i szállásunkra, amit hosszabb tanakodás után le is cseréltünk egy másik szobára, hogy ne legyenek apró, soklábú szobatársaink. Nem volt a legnyugodtabb éjszakánk, de a másnap kárpótolt mindenért…