Marlborough körkép

Mit is tudunk mi otthon az Új-Zélandi borokról? Aki már kóstolt itt készült sauvignon blanc-t, biztos nem feledi a pohárból kiömlő bodza, egres és zöldpaprika illatot, magas savat és elképesztő gyümölcsösséget, mintha csak egy messzi, egzotikus tájat zárna magába a korty. Éveken át az egyik kedvenc bortípusom volt, teljesen más megvilágításba helyezte a szőlőfajtát, és mint egy mágnes vonzott a szülőhazájához. Nem véletlenül neveztük meg az egyik fő úti célunknak Marlborough-t, mikor megterveztük az utazást; azt már csak remélni tudtuk, hogy hosszabb időt is eltölthetünk a vidéken és egy olyan arcát is megismerhetjük, amiről Európában nem sokat hallani.

Az előbb leírt tökéletes terméknek a hazája Marlborough, Új-Zéland legnagyobb borvidéke a maga 23.000 hektárjával. Az ország termelésének 75%-a innen érkezik, és a régió ültetvényeinek 85%-a sauvignon blanc (SB). Ezek a számok jól leírják, hogy itt nem babra megy a játék, komoly termelés folyik, nagyon komoly méretekben. Egy olyan terméket hoztak létre, mely borász tanoncok százait vonzza ide, és nincs olyan borivó nemzet, aki ne ismerné a jellegzetes ízjegyeket. A legtöbb nagy borászat (amiből egy párat mi is ismerünk otthon, mint a Matua, Villa Maria, Cloudy Bay, Yealands, és nagyon sokról nem is hallottunk) gazdasági alapját a SB adja. Ezek az ipari méreteket termelő borászatok 90-95%-ban exportálják a termelésüket, aminek 70-90% SB. Ezek mindig biztos úti célok mindegyik bortúrázónak. Azonban a borvidék térképét nézegetve több tucat név merül fel, akik ugyancsak érdemesek 1-1 kitérőre, és akkor még mindig nem találkoztunk azokkal a nevekkel, akik nincsenek rajta a turista térképeken, csak bejelentkezésre fogadnak kóstolókat és inkább az elhivatottabb, szakmázni vágyóknak érdekesek.

Egy ilyen elképesztően színes és rövid időn belül felfedezhetetlen világba csöppentünk bele, mikor ideköltöztünk áprilisban. Az elmúlt négy hónapot borászok, sommelier munkatársak és itt élő törzsvendégek körében töltöttük, egy olyan borászatnál, ami az egyik legkülönlegesebb portfólió birtokában van, nemcsak a régióban, de az egész világon. Nem csak azt láthattuk (kóstolhattuk meg), hogy a világ 25 különböző szőlőfajtája mire is képes ezen a vidéken, de Hans (a tulajdonos és borász) nagyon komoly nemzetközi borgyűjteményének köszönhetően minden héten más-más országból kóstolhattuk borokat. Ha alaposan megtanultam volna az apró betűs részeket a WSET vizsgára, akkor biztos sokkal több szőlőfajta lett volna ismerős a kóstoltak közül. Mutatott nekünk Japán, ottani helyi szőlőfajtából készült bort, kóstoltunk 1995-ös Stag’s Leap Cask23 Cabernet Sauvignont, 2005-ös Chat. Talbot-t, 1995-ös Saint Estephe-t, a saját kínálatából 2001-es Pinot Noir-t, 2007-es Pinot Gris-t, 1996-os Sassicaia-t, és még sorolhatnám. Sok gondunk volt a céggel, de ezek a kóstolási élmények, örökre velem maradnak, és nagyon hálás vagyok érte. Mint ahogy a munkatársainkkal is voltak gondok, de a borkóstolásban és borászatlátogatásban mindig partnerek voltak. Nem mondom, hogy 100%-ban kihasználtuk az időnket és lehetőségeinket, de nagyon sok különböző felfogást és világot megismertünk.

Kezdjük a nagyokkal, hiszen nélkülük lehet, hogy el sem jutottunk volna idáig. A Matua gyárlátogatáson (hops, borászatlátogatáson) láthattuk, hogy hogyan zajlik egy mennyiségi termelés. A négy főborász közül az egyik vezetett minket körbe, ugyanis nincs cellar door-juk, még csoportokat sem fogadnak hivatalosan, de szerencsénkre nálunk tartották szüreti ebédjüket. Az ismeretség révén megnézhettünk egy 200.000 L-es tartályokkal teli üzemi területet (tank farm), ahol az évjárat házasításnál több mint 140 mintát sorolnak be, hogy melyikből lesz Classic, Lands and Legends vagy SingleVineyard bor. Ebben az elképesztő méretekben méginkább meglepő, mikor egyszercsak egy aprócska tartály jön szembe, és a borász csillogó szemmel meséli, hogy idén ezt a széndioxidos macerációval erjesztett SB-t fogják nevezni a cégcsoporton belüli kíséreti borok versenyére, ami a nagy borászatok játszótere. Ezt leginkább csak a saját maguk szórakoztatására csinálják (gondolom, lelkileg kompenzálni kell valahogy az alacsony alkohol tartalmú borkészítést), ha jól sikerül, akkor lepalackozzák a házi raktárba, ha nem, akkor beházasítják valamelyik tartályba, elvégre 200.000 liter között eltűnik az a pár üvegnyi tétel. Ezek után kóstoltunk rozét, amit a sikeres tavalyi évjárat után a marketing osztály felhívására megtripláztak. Hiszen el tudják adni, akkor miért is ne. Hasonló léptékben működik a Yealands borászat is, de egy közeli ismerősnek köszönhetően (a Herzog szomszédja Simon, a Yealands export manager) kicsit romantikusabb oldalról ismerhettük meg.

A Marlborough déli, Awatare völgyében van az egybefüggő 1000 hektáros birtok. Igen, 1000, otthon egész Nagy-Somló nem sokkal több, mint 600. Az óceánpart mentén húzódó birtok Peter Yealands víziója, aki elsődlegesen a zöldkagyló tenyésztésből szerezte a tőkéjét. Itt inkább azt láthattuk, hogy milyen filozófiát tudtak egy hatalmas termelés mögé építeni. A kagylóhéj bázisú komposzt, a saját géppark és ökogazdálkodás tényleg sokkal emberibbé teszi a léptéket, és máris sokkal jobban értékelünk egy hatalmas mennyiségben gyártott hibátlan bort. A Yealands két Single Block SB-jánál jön ki, hogy a régión belül milyen komoly különbségek vannak. A Wairau Valley, a régió északi völgye adja az igazán passion fruit-os, kicsit izzadtság szagú, koncentrált savtartalmú borokat, míg az Awatare Valley, a délebben húzódó völgy egy sósabb, kicsit zöldesebb jegyű és mérsékeltebb savtartalmú fajtajegyet ad.

Ebben a déli völgyben található a Tohu is, amit sokáig kergettünk, cellar door hiánya révén nem a legkönnyebb bejutni. Azonban egyik nap nálunk ebédelt a főborásza, így már gyorsan be is kéreckedtünk egy borászatlátogatásra. Az egyik legőszintébb és emberileg legkiwibb élményben volt részünk. Az elmúlt években nagyot növekedett borászat valóban maori tulajdonban van, azonban ez nagy hatással nincs a mindennapi életre. Csak öröklés útján lehet hozzájutni tulajdonrészhez, így mára 125 tulajdonosa van a borászatnak, amit a mindennapokban 4 állandó személyzet koordinál (nem maorik).

Bruce, a főborász, igazi Új-Zélandi lévén őszintén és becsülettel elvégzi a munkáját, a maga tudásának legjobbját adja a cégnek, majd hazamegy, és nem gondol a munkára. A cég papírjai szerint még kétszeres termelésnövekedésre van lehetőség, de ő nem biztos benne, hogy akarja, hiszen neki az kétszer annyi munka, ugyanannyi fizetésért. Imádja a grüner veltliner-t, főleg az osztrákot, de nem igazán szereti, amit ő csinál… Azonban a fahordóban erjesztett chardonnay-ra azonnal el kezd csillogni a szeme. Bár kóstoltunk pár pinot noir-t hordóból, de azt mondja, hogy jövő februárig megpróbálja magát távol tartani tőlük, mert még nem igazán jók, így kiábrándító kóstolni őket.. na de majd februárban! Kóstoltunk édes bort tartályból, ami igencsak szürreális volt, ugyanakkor itt ez így megy. Nem szöszölnek hordós érleléssel… Ennél is érdekesebb volt a Blanc de Blancs és a Blanc de Noir pezsgők alapborát kóstolni tartályból, ami tényleg csak a pezsgő potenciálját mutatja meg, de az illat már egy kicsit ott volt. Az egyik legüdítőbb és legérdekesebb borászatlátogatás volt…

Hasonlóan otthoni motivációra kerestük fel a Two Rivers borászatot, amivel olyan nagyon sokat nem találkoztunk az itt töltött négy hónap alatt. A tulajdonos David, a vidéken nőtt fel, élt a Wairau és az Awatare Valley-ben is, számtalan országban járt szüretelni, hogy megismerjen külföldi borkultúrákat is. Majd hazajött és saját borokat szeretett volna készíteni. Otthon veszel egy kis pincét, pár hordót, akár tartályt és egy kis szőlőterületet. Itt David felkereste a családi ismeretség révén barátként kezelt legjobb szőlőtermelőket, majd a tőlük felvásárolt szőlőt egy ipari bérborászat segítségével dolgozta fel. Az első évjárattól kezdve minden az ő döntése, minden bor az ő ízlését tükrözi, ő készíti a bort, de nem volt se szőlője se borászata. 2015 karácsonya környékén érte el második álmát a saját bor készítése után: megvett egy kis 20 hektáros területet. Borászat továbbra sincs. De még egy kis bódé sincs, ahol a kóstolni vágyókat fogadnák, így mi is szépen felsétáltunk a dűlők tetejére, és ott kóstoltunk. Szóval így született: először lett meg a bor, aztán a szőlő, és ki tudja, lehet, hogy pár év múlva saját borászata is lesz. Ez nem működne anélkül, hogy megbíznának egymásban az emberek, és ne támaszkodnának egymásra. Inspiráló volt látni, hogy az itteni rendszer alapja a borászatok egymás támogatása, nem pedig konkurenciaként való felfogása. 

Ezek mind olyan látogatások, amiket egy ideérkező turista nem igazán tervez be, hiszen nincsenek rajta a térképeken és nincs kóstoló termük. Amikor először jártunk itt, akkor mi is ezt a térképet követtük, és ez is sok érdekes kóstolási élményhez vezetett el minket. Március környékén már beszámoltam azokról, ahol akkor jártunk, de a nagyrészüket azóta kicsit közelebbről is megismertük. Továbbra is csodáljuk a No1 Family Estate pezsgőit, az egyik legjobb a környéken és közben a tulajdonosokat is megismerhettük, mint törzsvendégeinket.  A környék egyik leghíresebb organikus kis borászata (kicsi… 100ha) a Seresin, ahol már elsőre is nagyon jó borokat kóstoltunk, de azóta szembe jöttek velünk különleges tételek is: 2002-es Muse Pinot Noir, vagy egy már nem forgalmazott 2011-es Viognier. Új élmény volt pár hete a Hunter’s borászat, akik az egyik elsők voltak a környéken és gyönyörű, színtiszta, de izgalmas és letisztult borokat készítenek. A hozzánk közel lévő Huia borászatról sokat hallottunk amióta csak megérkeztünk, és a kóstolt borok nagy része valóban meg érte a hírnevet, a borok tényleg izgalmas ízvilágúak, mégis ott van bennük a letagadhatatlan Új-Zélandi karakter; főleg a tradicionális pezsgőjük került közel a szívünkhöz. A környék egy igazi színfoltja a Gibson Bridge, akik mindössze két hektáron készítenek 5-7 különböző fajta pinot gris-t. Pinot Griggio, Pinot Gris Rosé, hordóban erjesztett, barrique-ban érlelt, és még sorolhatnám; szó mi szó érdekes volt a szőlőfajta potenciáljának majdnem teljes térképét látni. A sok nagyon jó vagy akár átlagosan jó kóstolók mellett sajnos 1-2 nem jó élménybe is bele lehet botlani, de a korrektség kedvéért erre nem is pazarolnék itt helyet.

A fent említett borok nagy részét meg lehet találni a legtöbb nagy szupermarketben vagy éttermekben, árkategóriájuk is a felső középkategória. Azonban a szakmázós-iszogatós estéken nem ezek a nevek kerülnek előtérbe. Itt is, mint minden boros közösségben megvannak a nevek és kulcsszavak, amiket mindig WOW hangok kísérnek, és ha valaki kóstolta őket, akkor biztosra vehetjük, hogy nem hülye a témában… Persze ez általánosítás és sarkítás, de nekünk pont jó kiinduló pont volt olyan borászatok kereséséhez, amik egy igazán más arcát mutatják a Marlborough-i bortermelésnek. A Greywacke névre keresztelt borászatot Kevin Judd hozta létre, aki a Cloudy Bay egyik alapító borásza volt. 25db Cloudy Bay szüret után döntött úgy, hogy ideje saját profilt létrehozni, ahol a minőségi borkészítés a fő szempont. Greywacke-nek hívják a Wairau folyómederből származó, a környéken nagyon tipikus szürke-fekete kerek kavicsokat, melyek a borvidék talajában is megtalálhatók. Először Queenstow-ban kóstoltuk egy borukat, egy Wild névre keresztelt vadélesztős SB-t. Már akkor is nagyon tetszett, de nem gondoltuk volna, hogy Marlborough krémjének egyik vezető borászatával találkoztunk. A portfólió minden egyes tétele kerek és komplex kortyot ad, de mindegyiknek megvan a maga helye a skálán. Továbbra is a Wild az egyik legkiemelkedőbb, de a Riesling is különösen jó volt. Hasonlóan meghatározó név a Dog Point borászat, akiknek mindössze 4 borból áll a portfóliójuk, hiszik, hogy ez elég Marlborough kifejezéséhez. Komplex, acélos, feszes borokat csinálnak, nem a tudatlan borivók a célközönség, hanem aki keresi a kraftot a borokban. Míg a Greywacke profi, a Dog Point menő, addig a Folium különleges. Egy Napában tanult Japán srác hozta létre 2011-ben, mindössze 8 hektárral. A SB-ja a leghíresebb, ami valóban egy Új-Zélandi köntösbe öltöztetett európai komolysággal bíró különleges bor. Ezek és még sok hozzájuk hasonló borászat mutatja Marlborough potenciálját. A nagy tömeggyártás sosem fog háttérbe szorulni, nagyon komoly gazdasági tőkét jelent, és a termék is első osztályú. Azonban ezek a borok, a világban bárhol megállnák a helyüket és közben magukban hordozzák a terroir-juk sajátját is. Ezeket ismerni már nem a mindennapi fogyasztó sajátja, akár csak a mostanság olyan divatos természetes borok ismerete sem. Muszáj erről a fogalomról kicsit bővebben írni, mert a világban most nagy a divatja, de otthon nem igazán szoktuk használni ezt a

kategóriát. A természetes bor (natural wines) nem összetévesztendő az organikus, biodinamikus vagy öko borokkal, hiszen ezeket ötvözve és továbbgondolva hozott létre egy sajátos stílust. Tulajdonképpen nem ördöngösség: az organikus és biodinamikus szőlőtermelési elveket továbbvitte a borászat területére is, és megpróbál minél kevesebb beavatkozással bort készíteni. Nincs hordós erjesztés vagy érlelés, nincs fajélesztő, nincs szűrés. Az eredmény egy kicsit fűszeres, de elsődleges gyümölcsös aromák vezérelte, könnyű ivású és elképesztően sajátos ízvilág. Sokan istenítik, sokan ellenzik, sokan csak lusta borászati eljárásnak tartják. Nem csak Új-Zélandon éli divatját, de Ausztráliában is egyre több ilyen tételt készítenek, nekünk is volt szerencsénk párhoz. Az egyik legmeghatározóbb kóstolási élményünk volt egy ilyen eljárással készült Gewurztramini, vagy akár egy ausztrál Nebbiolót is felhozhatnék példának. Egy másik nagy kedvenc az osztrák Gut Oggau Thimotheus bora (gruner veltliner alappal), ami egy osztrák borest kimagasló tétele volt. Nagy potenciálja van a gasztronómiában, de az biztos, hogy nem mindenki kedvence ez a stílus.

Két nap múlva véget ér Marlborough-i kalandunk, de nagy nyomott hagyott bennünk. Hogy ezek után milyen lesz otthon újra Villa Maria Private Bin SB-t kóstolni? Ismervén, hogy ez a csodás vidék milyen elképesztő terroir-ral és potenciállal bír, nem biztos, hogy ugyanaz az élmény lesz, de az biztos, hogy ha megérezzük az illatát, egy pillanatra újra itt leszünk majd. 

Mégtöbb kép borokról és borászatokról:

Day off @NelsonLakes

Egy másik, már rég tervezett úti cél egészen közel van Renwick-hez, így nem igazán tudom miért vártunk kb 2 hónapot vele. A Nelson Lakes National Park a K-i és Ny-i part között húzódó 63-as út mentén van, ami Blenheimtől vezet egészen West Coast-ig. Olyan másfél órányira van az nemzeti parkot jelző első tó Renwick-től, így amikor egy gyönyörű napsütéses napra ébredtünk, hirtelen ötlettől vezérelve felkerekedtünk, hogy kicsit kiszabaduljunk a személyzeti házból.

A 63-as út az első egy órában a Wairau folyó mentén kanyarog, hatalmas szőlőterületek és gyönyörű folyókanyarulatok váltják egymást. Tudom, hogy már sokszor írtam, de tényleg elképesztő színeket és tájakat produkál az ősz: széles, kavicsos folyómedrek, égszínkék vízzel, a fák pirosak, narancssárgák és rózsaszínek, és a háttérben a domboldalak még mindig élénk zöldek. Nem lehet betelni vele...

A folyómedret követi a fő út egészen St Arnaud-ig, ahol a Nelson Lakes Nemzeti Park kezdődik. A Nelson Lakes gyakorlatilag két tavat, Rotoiti- és Rotoroa, és azt azokat körülvevő Déli-Alpok északi hegycsúcsait jelenti. A többnapos túraútvonalak rengeteg vízesés, hegyi patakot és gyönyörű tájat járnak be, de mi a tavak látványával is beértük :-).

A kisebb, Rotoiti-tó az első megálló, mégpedig St Arnaud városka mentén. Nyáron a túrázók tanyáznak itt, télen pedig a közeli Rainbow síterepet látja el szolgáltatásokkal. Maga a falu nem igazán látványos, a szokásos egy bolt - egy benzinkút (a kettő egyben) - és pár motel adja az egész falut, de a Rainbow még visszavár minket, és a Rotoiti-tó tényleg gyönyörű. Szélcsendes időben elképesztően csodás, ahogy visszatükröződnek a tóban a havas hegycsúcsok. Egy kis extraként, csak hogy Gergő igazi extázisba jöjjön, a pici móló lábainál hatalmas angolnák nyüzsögtek, mintha egy kígyó verem lett volna, és még egy nagyon érdekes tollazatú kacsával is találkoztunk.

Innen egy rövid autókázásra van a következő, nagyobb Rotoroa-tó. Nem kevésbé gyönyörű a látvány, minden lakott területtől távol, egy kis kempingnél lehet élvezni a kilátást. Állítólag nagyon sok pisztráng tanyáz a tóban, így Gergő izgatottan kutatott utánuk, de sajnos ezúttal nem láttunk egyet sem. Ebből a tóból ered a Buller folyó, amely már egy korábbi utunk során is sok csodás látványt adott, így most sem bírtuk ki, még egy kicsit kocsikáztunk mellette a West Coast irányába. 

Tökéletesen csodás egy napos kirándulás volt, és nagyon várjuk, hogy visszamenjünk a Rainbow síterephez egy újabb egynapos kiruccanásra :-)

Mégtöbb kép az útról és tavakról: