Fiji :-)

Már nagyon izgatott vagyok, hogy beszámoljak eddigi Új-Zélandi élményeinkről is, de még tartozunk egy képáradattal Fiji-ről. Az utazás ötletének megszületésekor nem volt a terv része bármilyen egzotikus ország meglátogatása, de Los Angelesből a legolcsóbb repjegy Aucklandbe a Fiji Airlines-nál volt, Nadi átszállással, így viszont nem hagyhattuk ki az alkalmat. Egyikünk sem volt még trópusi országban, így mind a ketten nagyon izgatottak voltunk.

Hosszú várakozás és hosszú repülés után érkeztünk meg Nadi-ba, ami a legnagyobb szigetnek egy nagyvárosa. (érdekes fogalom itt nagy) Még otthonról foglaltuk ide a szobát, a lényeg az volt, hogy olcsó legyen, gondoltuk úgyis csak pihenni akarunk. Hát Nadi-ra nem nagyon érdemes menni. Nyilván ennek is több része van, a reptér és környéke (kvázi belváros) nem igazán vonzó, de ettől kicsit távolabb vannak részek, a nagy szálloda láncok resort-jai, amik azért elég szépek. Na, a miénk nem ilyen volt J. Még nem igazán kelt fel a nap mikor megérkeztünk, reggel f8-kor még minden kihalt volt. Bár vízre nézett a szobánk, ami elég sokat dobott mindenen, de szó mi szó, nem az a látvány volt, ami eszébe jut az embernek Fiji-ről J. Hogy kicsit kompenzáljuk ezt a látvány, megbeszéltük, hogy az Amerikában ügyesen megspórolt pénzen befizetjük magunkat a második nap egy útra, ahol kimegyünk egy kis szigetre. Megkerestük a legmegfelelőbb utat, gyorsan regisztráltunk, így elkezdhettük a pihenéstJ. Első nap kis napozás, függőágyban alvás, délutáni alvást, teraszon pezsgőzés majd ismét alvás. De a lényeg a második nap!!

Az egyik hajózós cégnek van egy saját kis szigete, oda vezetett az utunk. Felvettek minket a hostelnél, és 1-2 óra múlva már el is indult a szigetek felé. Gyakorlatilag vizibuszként működik a hajó, ami körbejárja a szigeteket, mindenhol le- és fölszállnak az emberek, mindenhol énekkel, tapssal és hatalmas Bula (a köszöntés) felkiáltásokkal köszöntik a népet a parton. Odafelé miénk volt az első megálló. A nagy hajóról egy kis hajóra szálltunk át, ami kivitt a partra. Na ez már az a látvány volt, amit Fiji-ről gondoltunk. Elképesztően kék víz, messziről vakító fehér homok és zöld pálmafák. 3-4 óránk volt a szigeten, aminek a nagy részét snorkel-ezéssel töltöttük. Én nagyon tartottam tőle, tudjátok, mennyire félek a nyílt víztől. De Gergő hál’istennek rávett. Az elején elég félelmetes volt, a víz hangja, meg megszokni a pipával lélegzést. Amikor először láttam meg halat majdnem kiugrottam a vízből. De aztán szépen lassan hozzászoktam, és nagyon-nagyon élveztem!! Nem volt annyira színes, mint a klasszikus dokumentumfilmekben, de láttunk jó pár halat, színeseket is, és összességében, első ilyen élménynek nagyon-nagyon jó volt J. Jól leégett a hátunk és kellő képen ki is fáradtunk a naptól, sós víztől és úszástól. Egyikünket sem kellett altatni, és reggel korán kellett kelnünk, hogy 6-ra kiérjünk a reptérre. Érdemes megjegyezni, hogy az egész napos sós víz, esti kis piálás, kevés vízivás, éjszakai hirtelen felállás könnyen ájuláshoz vezet. Gergő már tudja, de végül nem történt nagy baj.

Másnap végre elindultunk Új-Zélandra, ahol barátaink, Gábor és Kate várt minket, mi pedig gyermeki izgalommal lestünk ki a repülő ablakából, hogy mikor bukkan fel az első sziget…

Képek és érdekességek:

Búcsú Amerikától

Már amikor észak felé mentünk a Highway 1-en eldöntöttük, hogy visszafelé is ezen az úton megyünk, mert ezt akárhányszor végig tudnánk élni. Úgy alakítottuk, hogy két napunk legyen leérni Los Angelesig, ahonnan a gépünk megy. Így volt időnk olyan részeket is megnézni, amit odafelé nem, például a Monterey és SF közötti parti szakaszt, ami két dologról híres: Santa Cruz városáról és a Mavericks hullámról Half Moon Bay-nél. Amióta Kaliforniában autózgatunk az óceán part mentén nagy kattanásunkká vált a szörfözés, mármint annak tanulmányozása, hiszen még sosem próbáltuk. Nyugis estéken megnéztük a Breaking Pointot, a Chasing Maverickset és különböző dokumentumfilmeket a Half 

Moon Baynél zajló szörf versenyekről, ahol ezt a híres hullámot meglovagolják. A jelenséget (vagy akár csak megközelítő hullámokat) nem láttuk, de gyönyörű volt a partszakasz, és mókás volt azt tanulmányozni, hogy vajon hol forgathatták a filmet. Santa Cruz is híres a szörfözéshez alkalmas partról, és mellette még az antik vidámparkjáról is, szóval én már nagyon vártam, hogy lássuk. Tényleg szép volt, de tekintve, hogy zárva volt minden (szezonon kívül csak hétvégén van nyitva) inkább csak nagyon hangulatos fotókat tudtunk csinálni, mint érezni a nyüzsgést. Időhúzás helyett gyorsan megkerestük a szállásunkat, hogy az utolsó parton töltött esténken megnézzük a naplementét. Megérte… (Végül másnap este Santa Monica-ban is naplementéztünk a parton, erről készült egy videó is.)

Másnap a délre vezető partszakasz vágtunk neki, ami ezúttal is gyönyörű volt, most kicsit kevesebbszer álltunk meg, mint legutóbb, de így jobban át tudtuk magunkat adni a gyönyörű útnak, és csak élveztük a látványt. Szerencsére ezúttal is gyönyörű időnk volt, és bónuszként kaptunk néha 1-1 pára felhőt a parti szirtek közé, ami nagyon különleges látvány volt. Útközben búcsút vettünk a fókáktól, abban a reményben, hogy majd Új-Zélandon sem lesznek kevésbé cukik és elköszöntünk a Csendes-óceán ezen partjától.

Érdemes tudni, hogy mindez Halloween hétvégéjének szombatján zajlott, amikor is klasszikus amerikai szokás szerint mindenki beöltözik, a felnőttek mulatoznak, a gyerekek cukorkát kéregetnek. Én nagyon kíváncsi voltam, hogy ez tényleg megmozgat-e annyi embert, ahogy a filmekben lehet látni. Egész amerikai utazásunk során (szeptember közepétől) lehetett látni, hogy itt nem veszik

félvállról a házak dekorálását. Az igazán ötletestől a rendkívül ízléstelenig húzódik a skála, tényleg voltak nagyon durvák is. A kedvencem a pumpkin patch-ek voltak, ahol egy hatalmas szalmával körberakott mezőn lehet válogatni a tökök közül, és előtte-utána a gyerekeknek még az ugrálóvárakon is szórakozhatnak. Nagyon nagy volt a kísértés, hogy benézzünk egybe, de már így is tele volt a kocsink, nem fért volna el benne egy hatalmas tök :-). Szóval a több hetes dekorálást, tökvásárlást és faragást koronázza meg a November eleji szombat este, amikor felgyulladnak a tökök, világítanak a pókhálók, a gyerekek jelmezben rohangálnak az utcákon, miközben a felnőttek műanyag pohárból iszogatnak nyugtatót. A LA-i reptér melletti negyedben volt szállásunk, ahol a spanyol ajkú közösség uralja a terepet, de olyannyira, hogy a helyi kisboltban esélytelen angolul kommunikálni. A házigazdáink is nagyon várták, hogy jöjjenek a gyerekek, éppen lelkesen dekorálták a bejáratot, amikor megérkeztünk este 8-kor, mert hogy anélkül nem jönnek be a gyerekek… Nagyon cuki volt a lelkesedésük. De a legjobb akkor is a már említett helyi mexikói kisbolt volt, ahogy Gonzales papa, modellekkel körülvéve feszített a bejárat feletti óriás plakáton. A bolt profilja pékség-delikat-hentes-kifőzde. Zseniális volt, az ajtón belépve egyből Mexikóba jutottál.

Vasárnap amellett, hogy pakoltunk, mostunk és intéztük az utolsó napi teendőket, Gergő figyelmét néha elterelték a ház felett (elég közel) közlekedő repülők. Nagyon közel voltunk a reptérhez, szóval ez abszolút uralta az itt töltött időt J. De már nagyon izgatottan készültünk a hétfőre, amikor is este 9 körül ment a gépünk Fijire. Mivel a szállást el kellett hagynunk napközben, a kocsit meg vissza kellett vinnünk minél hamarabb (reggel 10-től óránként 10 dollár plusz), így délután f3-ra kiértünk a reptérre. Mi kis naivak gondoltuk, hogy a LAX-on, egy hatalmas reptéren csak tudunk mit csinálni a gép indulásáig. Engem az nem lepett meg, hogy csak 5-kor nyitották ki a check in kapukat, de az már inkább, hogy 1db kávézón kívül nulla vendéglátó egység volt a kinti várakozóban. Rendkívül profik lettünk különböző telefonos játékokban, amíg eljött a check in idő, és végre bejutottunk a váróba, ahol gondoltuk végre rengeteg kajálda fog minket várni, és majd ehetünk valami búcsú junk foodot, ha már ennyit vártunk rá. Ehhez képest, életünk legdrágább sörét és pizzáját fogyasztottuk el, mint legolcsóbb opció. No de sebaj, vár minket Fiji!! Könnyes búcsú USA-tól, 10 és fél óra repülés és vár minket a fehér homok földje…

Komolyan szelektáltunk, de így sem kevés a kép, viszont annál szebbek :-) (katt a továbbra)

Wine Country

Az eredeti tervhez képest végül összesen 7 napot töltöttünk a Wine Country felfedezésével, ami mégjobb lett volna, ha több, de ennyi idő alatt is kaptunk egy képet Napa és Sonoma világáról. Egészen pontosan Napa Valley és Sonoma County világáról, ugyanis a Wine Country név alatt emlegetett területet ez a kettő teszi ki. Tanulmányaink és iszogatásaink során természetesen össze-össze szedtünk már információkat, de a magyar kínálat hiánya és viszonylag magas árfekvése miatt nem mondhatni, hogy szakértők vagyunk Kalifornia borvilágában. Tudtuk, hogy a mi kereteinkkel nem is nagyon van módunk igazán mélyen elmerülni benne, csak egy kis ízelítőre vágytunk, na meg persze sok chardonnay-re. J Mivel nem készültük magunkat túl a témából, csak az aktuális Wine Spectator számból írtunk ki 90 pont feletti borászatokat, gondoltuk mindkét borvidéket először autókázzuk be, fedezzük fel a távolságokat, a borkóstolók elérhetőségét és menetét.

Napa Valley egy kis völgy, ahol a 29 főút és a Silverado Trail szegélyezi a birtokokat. A legtöbb nagy borászat épülete és kóstolóhelyisége közvetlen a főúton van, de akik letérnek az útról mégtöbb szépséget találnak. A nagyobb vagy híresebb borászatok általában 10-5ig nyílt kóstolóteremmel várnak mindenkit, ahol 1-3 kóstolósorból (flight) lehet választani, vagy néhol pohárral is lehet kóstolni. Az első nap még nem igazán szokott hozzá a szemünk a kóstolósorok árához (30-60$) így inkább az egy pohár valamit elfelezünk elvhez tartottuk magunkat. Így is sokmindent meg tudtunk kóstolni, de szerencsére később kicsit bátrabbak lettünk, és így már több sort is bemertünk vállalni. Többször előfordult, hogy a beszélgetés során kiderült, hogy mi is ilyesmivel foglalkozunk, és erre nagyon kedvesen meghívtak minket. Mindenhol bárpultnál, vagy külön kis asztaloknál foglalkoznak a vendégekkel, mesélnek, valóban releváns dolgokat nem csak buta turista borkóstoló szöveg van berakva repeatre. Nagyon profi volt minden személyzet, megtanulták, amit meg kellett, és mellette még kedvesek is voltak, pláne miután kicsit kiszakadtak a napi 60x elmondott monológból és személyesebben is szót váltottunk. Sokat gondolkodtunk rajta, hogy vajon ez a fajta tasting zone-os rendszer működne-e otthon, Gergő szerint, ha energiát, tudást és pénzt szánnának rá akkor igen, szerintem még ehhez gyerekcipőben járunk.

A völgy nyitó városa Napa, a vége pedig Calistoga, köztük Yountville, Rutherford, St. Helena. Mindegyik település egy külön világ, saját atmoszférával. Napa méretét tekintve a legnagyobb, így ez sokkal több szolgáltatással vár, mint a többi város, elég sok kóstoló termet és különböző, jobbnál-jobb éttermeket lehet találni, de borászatilag innen leginkább ingázni érdemes a többi faluba. Első nap, miután bejártuk a völgyet nagyon ki voltunk éhezve egy utolsó pohár borra, na meg valami harapni való sem jött volna rosszul. Egy kis sétával megtaláltuk a tökéletese helyet a pillanathoz. A Atlas Social (mint kiderült a sok Bib Gourmand egyike) már kívülről is nagyon kreatívnak és igényesnek tűnt (mint amúgy minden vendéglátó egység Napa Valleyben) de amikor megtudtuk hogy happy hour van, akkor aztán nagyon boldogok lettünk. Így Napa Valley szívében ittunk két pohár cremant és két pohár chenin blanc-t J, kóstoltunk hozzá osztrigát (mert itt db-ra is lehetett rendelni), fűszeres sültkrumplit, rákos falatot és még valamit. Egész héten vissza-visszahúzott ide a szívünk, de nem lehetett ugyanoda menni ennyi hely közül…

Napa nyüzsgésével ellentétben Yountville egy igazi kirakat falu, mintha minden épületet éppen egy katalógusfotózáshoz tökéletesítenének. Gyönyörű és elképesztően gazdag település, ahol csak azért nem töltöttünk mégtöbb időt, mert ahhoz sokkal több pénz kellett volna… Igazi gourmet központ a völgy életében. A sok-sok Michelin-csillag közül itt van Thomas Keller bisztrója és péksége, a Bouchon  és a French Laundry, átlagos emberek számára oly elérhetetlen varázsvilága. Na jó, egy kicsit túlzásba estem, de tényleg ácsingózva néztük az étteremből kifelé tartókat… Viszont találtunk egy helyet, aminek a neve eddig ismeretlen volt számunkra. Lucy restaurant a Bardessono Resortban. Már a bejáratból beleszerettem. Elképesztő design-ja van az egész komplexumnak, amit a saját veteményes kertjük vesz körbe. A belső kertes lounge-ra néző bárban szintén találtunk happy hour akciót, így azonnal lecsaptunk rá két koktél társaságában. Egy kicsit uraknak érezhettük magunkat, és megbeszéltük, hogy ha egyszer nagyok leszünk, akkor innen fogjuk bejárni újra a borvidéket. Ha már itt nem tölthettük el a kívánt időt,

letértünk az útról és megkerestünk pár kiírt borászatot, amik nem a főút mellett vannak. Mint kiderült, a legtöbb hely nincs csak úgy nyitva, ha egyáltalán, akkor is csak bejelentkezésre várják a kóstolni vágyókat. De ezt nem tudván, gondoltuk felkerekedünk megkeresni a Kongsgaard borászatot, akikről jókat olvastunk. Bár kóstolni nem tudtunk (de kezet fogtunk Mr. Kongsgaard-dal), mert ők nem fogadnak kóstolókat, de maga az út megérte oda. Gyönyörű napsütéses őszi erdőben próbáltuk tartani az iramot a szerpentinekkel, amik mintha a semmibe vittek volna. Az egyik legszebb élmény volt a borvidéken.

Yountville-t elhagyva St. Helena a következő happening, ahol első nap pont belefutottunk egy homecoming felvonulásba, ahol a helyi gimi évfolyamai és azok king and queen-jei vonultak fel. Elképesztő parti volt az utcán, mindenki cukrot dobált, integettek, ujjongtak. Gyorsan le tudtuk parkolni a kocsit, és előreszaladtunk, hogy kicsit mi is kivegyük a részünket J Amúgy St. Helena még mindig gazdag, de már sokkal valóságosabb városnak tűnik. A főutca tele van bisztrókkal és boltokkal, a domboldal erdői pedig rengeteg borászatot rejtenek. Nagyon fontos hellyé vált a szívünkben, hiszen itt tanyázik a nyugati part egyik (a háromból) 3 Michelin-csillagos étterme, a

Restaurant at Meadowood. Nagyon sokat olvastunk és hallottunk róla, számos videót néztünk már meg a youtube-on a new napa cousine megalkotójáról, Mr. Kostowról, aki kicsit csapzott hajjal, szemüveggel és laza stílussal alkot hatalmasat. Gergő fáradhatatlan olvasgatásának hála megtudtuk, hogy a 250$-os vacsora menü mellett a bárban kínálnak snack menüt is, ami csak 40$/fő. Úgy gondoltuk, hogy bármennyire is kell spórolni, de ez talán olyan élmény lehet, amit mi nem hagyhatunk ki, és igazunk is lett. Muszáj egy kicsit írnom róla… Először is az egész komplexum (szálloda, resort, golf pálya, krikett pálya, étterem) az erdő közepén van, távol mindentől. Olvastuk, hogy dress code van az étteremben, így felvettük legszebb ruhánkat (…farmer-ing-tornacipő…) és nagyon izgatottan vártuk, hogy eljöjjön az 5 óra, amikor kinyit a bár. Már kitaláltuk a monológunkat arra az esetre, ha nem engednének be minket, mégiscsak egy 3 csillagos helyről van szó, ide földi halandók nem járnak… Mi voltunk az első vendégek, és nagyon kedvesen, őszinte mosollyal fogadtak minket, mintha csak az útról betértünk volna vacsorázni. Nyilván a hatalmas érdeklődésünkből, és a ’csak’ snack menüből érzékelték, hogy ez nekünk mennyit jelent, és egy pillanatig nem néztek ki minket és nem is éreztük, hogy nem lennénk odavalók. A lánynak, aki fogadott minket elmeséltük, hogy

hogyan jutottunk el idáig, és utána több felszolgáló is odajött hozzánk kérdezősködni. Lehet, hogy ez része annak az exkluzív hangulatnak, amit ők nyújtanak, de az a lényeg, hogy működik, tényleg különlegesnek éreztük magunkat. A snack menü 10 falatból állt, ami bepillantást engedett, hogy vajon az ajtón túl, az étteremben milyen is lehet eltölteni egy estét. Azon túl, hogy tökéletesek és ötletesek voltak a fogások, nagyon jól éreztük magunkat a kandallótűz mellett az erdőre néző asztalunknál. A fizetés után, Gergő megpedzegette, hogy nem kérjük-e meg őket, hogy benézhessünk a konyhába, de nekem nem volt elég merszem, hogy megkérdezzem… Viszont, egyszercsak az egyik pincér, aki már többször is járt az asztalunknál megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvünk hozzá. Mindezt 8-kor, a vacsora pörgés kellős közepén. Mi csillogó szemmel követtük a pincért, aki nem csak lerakott minket egy sarokba, hanem odahívta az egyik szakácsot, aki a snack menü nagy részét készítette, hogy mesélje el, mi hogyan működik a konyhában. Tényleg nagy pörgés volt, láttuk a séfet is, köszöntek az emberek és mi nagyon-nagyon meg voltunk hatódva. Így leírva nem hangzik úgy, mintha ez nagy történés lett volna, de ott, egy három Michelin-csillagos étterem konyhájában állni, látni azt a séfet, akiről évek óta csak filmeket nézünk, nekünk elég nagydolog volt.

Borról még szó sem esett J. Nem tudtuk meghazudtolni magunkat, így végig jártuk a Chandon és a Mumm kóstolótermeket (az utóbbi jobban ízlett), kóstoltunk elegánsan hordós (ott közepesnek hívják, nálunk az kimondottan hordós) chardonnay-kat, és az utolsó napra a vörösökbe is belevetettük magunkat. Az egyik legnagyobb élmény a Stag’s Leap Winery volt, ők tetté világhíressé a kaliforniai cabernet sauvignon-t. Gondoltuk ez megéri, így bevállaltuk a komolyabb kóstoló sort, ami valóban megérte. Az Artemis bora, amit otthon lehet kapni (nem olcsón), az számukra a mennyiségi tétel, amiből nagyon sokat adnak el, tehát a belépő bor. Ez az egyik kedvenc vörösborom, amit valaha ittam. A borok, amiket kóstoltunk minőségben mind az Artemis felett vannak. Nem volt rossz… Egy otthoni ismerősünk segítségével borászat bejáráson is voltunk a Far Nienténél. Egy magyar srác, aki ott dolgozik vezetett minket körbe és feltettük neki az összes, három nap alatt felhalmozódott kérdésünket. 

Napa kicsi, belátható távolságaihoz képest Sonoma County egészen más. A nagy része itt is főút mellett fut, de egészen az óceánig tart a terület, számos apró kis településsel. A nagyobb léptékkel együtt természetesen a választék is színesebb. Egy fokkal olcsóbbak a kóstoló sorok, sokkal több fajta és szélesebb ársávban lehet éttermeket találni, a mérete miatt a természet is sokkal változatosabb, és a Chardonnay is sokkal több J. Borászatok terén továbbra is követtük a Wine Spectator ajánlásait illetve a nagy és szimpatikus helyeket is megnéztük. Ez első borászat nem is lehetett más, mint a Buena Vista Winery, amit még Haraszthy Ágoston alapított az 1800-as években. Ez volt az első minőségi borokat forgalmazó borászat, ugyanis Haraszthy hozta be Kaliforniába a BDX-i fajtákat. Ma már egy másik család tulajdonában van, de továbbra is tisztelik és megörökítik a magyar gyökereket a gyönyörű borászat kertjében. Elmentünk a Coppolához, hogy a Mondavi mellett lássunk egy másik híres borászatot is. A borok nem voltak rosszak, de nem is okoztak maradandó élményt, viszont a borászat ajándékboltja olyan, mintha felrobbant volna egy merchandising bomba. Amit csak el lehet képzelni a Coppola filmek és boros termékek összekapcsolásából, az mind megvásárolható volt.

Látszik, hogy Kalifornia más területéről jönnek a gyökerek. A Wine Spectator lista alapján kerestük fel a Ferrari-Carano borászatot, ahol amellett, hogy Toszkánát idéző kastélypark várt, a chardonnay-k is nagyon izgalmasak voltak. Itt találkoztunk először azzal, amivel utána sok más borászatnál is, hogy a kóstoló sorok nem keverik a könnyebb és komolyabb tételeket, hanem van egy kóstoló sor, amiben a könnyedebb, populárisabb tételeket kóstolhatod végig, és van egy másik, drágább sor, ami az eggyel fajsúlyosabb borok szelekcióját sorakoztatja fel. Az előnye, hogy így több érdekes tételt is meg lehet kóstolni, viszont akkor kimaradnak olyan szőlőfajták, mint a sauvignon blanc vagy a zinfandel. Rátaláltunk egy borászatra, Kunde Winery Kenwoodban, ahol annyi szőlőfajtával dolgoznak, hogy kiküszöbölték nekünk ezt a fajta hiányosságot, és kóstoltunk az említettek mellett még malbecet, na meg persze a klasszikus BDX-i fajtákat is.

Autókázás közben találtunk rá Sebastopol városára, ami könnyen az egyik kedvenc helyünkké vált. A hippi érzelmű városka egésze nagyon hangulatos, de 1-2 éve a város szélén lévő, bezárt almafeldolgozó üzemeket átalakították egy közösségi térré, tele parkkal, étteremmel, borászattal. Apró, kézműves stílust idéző berendezések, eredeti ötletek és barátságos hangulat uralja az egészet. Szerencsénkre betértünk a Wind Gap borászat is kóstoló helyiségébe, ahova először a berendezés húzott be minket (a WS ajánlása mellettJ), de a pinot gris-ből készült narancsbor abszolút lekenyerezett minket. Nem sok ilyenfajta különlegességgel lehet találkozni a környéken, így izgalmas volt héjon áztatott fehérborokat vagy betontojásban készült tételeket kóstolni.

Az egyik legjobb döntésünk volt, hogy nézzünk ki az óceán partra. Nincs messze, biztos az út is szép lesz. Egy gyönyörű erdőben autókáztunk a Russian River mentén az óceánpartig, ahol hatalmas sziklák és hullámok vártak. Itt éreztük leginkább az egész utunk során, hogy milyen ereje van az óceánnak. Sétáltunk a homokban, fókákat néztünk és ámultunk.

Az egy hét alatt sok helyet megkedveltünk, és mégtöbb, igazán különleges élményben volt részünk. Ha az ember tényleg mélyrehatóan akarja megismerni Wine Countryt, akkor nem elég egy hét, de még talán kettő sem. Mi nagyon megszerettük, és abban a nyugodt hitben hagytuk el, hogy ide még biztosan visszatérünk. 

Még sokkal több képért és videókért katt:
(tájak, érdekességek, Meadowood menü, borok, hullámok, sziklák, erdők)

San Francisco

Mire San Franciscoba értünk, már túl voltunk az egy hónapos határon. Visszagondolván az útra, a töretlen lelkesedés mellett energiában és tempóban határozottan lelassultunk mire átértünk a nyugati partra, így a New Yorki élményhabzsoláshoz képest már egy jóval kényelmesebb és szelektálósabb állapotban voltunk.

Daly Cityben foglaltunk Airbnb-t, ami egy ingázó városa San

Francisco-nak és kimondottan közel van hozzá, de ami még fontosabb, hogy óceán parton van. Szerencsénkre a kis lakrészünk kerti kapuján kilépve egészen csodás látvány fogadott minket reggelente. A reggeli szokásos kávé és szendvicskészítés mellett kicsit megterveztük a másfél napot, hiszen San Francisco-nak mégse lehet csak úgy neki vágni… Valahogy kézenfekvő volt, hogy a Golden Gate Bridge-dzsel kezdjük, mégpedig átkocsikázva a hidat, hogy a várossal a háttérben lássuk. Nem sokban tér el a város másik nagy hídjától, de valahogy mégis különlegesebb látvány nyújt. Talán a történelme, a színe vagy hogy ez választja el a nyílt óceántól az öblöt, nem tudom, de gyönyörű. Mire felértünk a kilátóba, majd elindultunk vissza teljesen kitisztult az ég, így már napsütésben indulhattunk neki a városnak.

Az első dolog, amiért San Francisco közel került a szívemhez, hogy itt végre kaptunk egy kis napsütéses őszt. A pálmafák mellett végre megjelent más növényzet is, ami a napsütésben gyönyörű sárga-narancs-barna-piros színt adott a városnak, ami bár túlzsúfolt, de mégis mindenhol látni 1-1 fás részt. Sűrűn, de rendezetten beépített domboldalak töltik meg a várost, egészen az öbölig, ahol a kilátást hidak és kis szigetek adják. A kikötőjében sétálva rájöttem, hogy itt ugyanabba az érzésbe szerettem bele, mint Stockholmban. A víz egészen beférkőzik a város életébe, azáltal, hogy egy öbölre néz, ami nyíltabb, mint egy tó, de mégis közelebbi, mint egy tengerpart. A víz, a napsütés és az ősz nem hagytak nekem esélyt, San Francisco egy nagy kedvencem lett.

Tekintve, hogy csak másfél napunk volt a városra (másnap már az öböl egy másik részén aludtunk) így inkább autóval próbáltuk felfedezni, kisebb nagyobb megállásokkal. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a sztereotip kép, amiket látunk filmekben, a meredek és hosszú utcák, villamossal és a tengeri kilátással vajon tényleg az egész városra jellemzők-e, vagy csak ügyesen kiragadott részletek. Kicsit aggódtam is hogy hogyan fogunk rájuk lelni, de amint beértünk a belvárosba és kicsit keringtünk rögtön beláttuk, hogy itt nem csak, hogy nem eldugottak, hanem gyakorlatilag kikerülhetetlenek. Csak meg akartunk kerülni egy blokkot és észrevétlenül egy elképesztően meredek utcán találtuk magunkat… Mókás kísérlet lenne ezeken az utcákon 1-1 amerikai alá kéziváltós kocsit adni… Mindamellett, hogy mókás és egyben gyönyörű a látvány, minden utca tiszta és rendezett, a házak nem omladoznak, legyen szó szegény vagy gazdag környékről. Egyszerűen nem tudtam betelni ezekkel a dombokkal…

A kikötőben, ahol egymás után sorakoznak a pier-ek (molók), különböző számmal ellátva egy kicsit más lett a hangulat. Több lett az ember, és 1-1 rész kimondottan számunka nem vonzó turistacsalogató hellyé vált. Természetesen végig mentünk mindenen, amin kell, és a kikötő és öböl látványa továbbra is

gyönyörű volt, itt is láttunk fókákat, utcai halárusokat, na és persze rengeteg tucat helyet. Innen bementünk a Chinatown-ba, ami a világ legnagyobb kínai közössége (Kínán kívül), de egy viszonylag kis negyedben. Az egyik utcán rengeteg zöldséges és élelmiszer bolt volt a másikon pedig a szokásos, mindent áruló boltok. Ha találtunk volna parkoló helyet, biztos, hogy el tudtunk volna szöszmötölni a boltok között pár órácskát… Másnap reggel a Castro negyedet is megnéztük, innen indult a meleg mozgalom, ami határozottan ma is látszódik a negyeden. Tele van szivárvány zászlókkal és a negyed központjában van egy kereszteződés, ahol még a zebra is szivárványszínű. Ezek nyilván inkább a nézegető turistáknak szólnak, de biztos, hogy igazság is van benne.

Gasztronómiailag nagyon fejlett és újtó a város. Bár nem voltunk sok étteremben, de rengeteget megnéztünk mire kiválasztottunk a keretbe beleférő kettőt. Sok helyet találtunk, aminek kimondottan szimpatikus volt a koncepciója, sok eredeti volt vagy láthatóan a minőségi, intelligens ételekről szólt az étterem. Ettünk másnaposoknak járó sós, töltött palacsintát (köszi Eszter J),bejártunk egy pier-t, ami galériákkal, művészeti terekkel és kávézókkal volt tele és este egy Scotlandyard nevű pub-ban vacsoráztunk, ami nagyon messze állt az angol puboktól de 1-1 részletében érződött az ihletés és mellette mégis teljesen eredeti volt.

Nem sok időt töltöttünk itt, de nagyon közel került hozzánk a város. A nyugati part eddig ismert részéhez képest számunkra sokkal befogadhatóbbnak és élhetőbbnek tűnt, van óceán partja, de nem üdülő város, közel van a borvidék, de Kalifornia déli pálmafái is, a Hwy 1 vezet ide és tele van jobbnál-jobbnak tűnő étteremmel. Ide mindenképp visszatérünk még életünk során…

A következő két napban két terv volt: kicsit bejárni a San Francisco-i öblöt és egy napot otthon tölteni, hogy felkészüljünk Napa és Sonoma vidékére és munkát keressünk Új-Zélandon. Ehhez a központunk Pittsburg volt (az öböltől nem messze), ahol egy hatalmas ház egy szobájába laktunk. Kilométerben mindenhez nagyon közel voltunk, azonban az autópályák élhetetlen zsúfoltságának köszönhetően nem volt nap, hogy ne álltunk volna 1 órát dugóban. Az öböl gyakorlatilag San Francisco kiterjesztése, ahol egymást követik a városok, és keresztbe-kasul futnak az autópályák. SF - Palo Alto - San José - Oakland - Berkeley. Az öböl nagy részét Silicon Valley-nek hívják, ami az IT ipar hazája. Innen indult a HP, itt van a Google és az Apple központja és még sok száz másik kevésbé ismert azonban nem kisebb jelentőségű cégé is. Az én személyes kedvencem a Googleplex volt, egy negyed, tele különböző feladatokat ellátó irodaépületekkel, amik között G Bike-kal közlekednek az emberek. Állítólag a világ legjobb munkahelye, és bár a listáknak nem szoktunk hinni, de valahogy el is tudom képzelni…

Miután annyira tetszett nekünk a Princeton, gondoltuk meglátogatjuk a környék két híres egyetemét is, a Berkeley-t és a Stanfordot is. Mindhárom nagyon más. Berkeley városa abszolút nem vonzó, kimondottan hangulattalan és az egyetem látványban sem nyújt semmi különöset, de elvégre a lényeg, hogy mi zajlik belül. Délután 4 felé voltunk ott, elképesztően sokan mászkáltak a campus területén, esélyünk sem volt a kocsival, egyértelműen a gyalogosok voltak fölényben. Stanfordnál nem tudtunk annyira bemenni kocsival, viszont gyönyörű közegben van az egyetem. Hatalmas zöld terület, tele parkokkal és kertekkel. Ha kinézet alapján kellene választani akkor ezt választanám J.

Az otthon töltött nap is nagyon jól esett, megcsináltunk szinte mindent, amit akartunk, és jól esett kicsit nem mászkálni és nézelődni. Gyűjtöttük az energiát, hiszen fontos szakasza következett az utazásnak: irány Wine Country! 

Kattintsatok még több képért, megéri! :-)