Utolsó megállónk: Abel Tasman

A Buller Folyót és a hegyeket elhagyva ismét a zöld legelők, és bárányokkal teli dombok földjére érkeztünk, mégpedig a Déli sziget északi partján, Nelson városába. Ez a Tasman régió legélhetőbb városa, egy kis borvidék és homokos tengerpartok veszik körül, keletről a Marlborough Sounds-ban túrázók érkeznek, tőle nyugatra pedig az Abel Tasman Nemzeti Park a régió leglátogatottabb úti célja. Itt töltöttük utolsó megállónkat, mielőtt elkezdenénk újra dolgozni Marlborough-ban. Két napunk volt a városban, amiből egyet gyakorlatilag otthoni pihenéssel, és a városban járkálással töltöttünk (este moziztunk, hosszú hónapok óta újra!!:-) másnap pedig felkerekedtünk egy rövid kirándulásra.

Az Abel Tasman Nemzeti Park az ország legkisebb nemzeti parkja, de mégis, egyik túrázó sem hagyja ki. A leghíresebb része a part menti túraútvonal, ami hegyeken-dombokon át vezet, miközben néha ki-kibukkannak homokos öblök és csendes vizek. Ha az egészet be akarjuk járni, akkor több napot kell rászánni, nekünk sajnos csak egy napunk volt, inkább még annyi sem, mert reggel Nelsonból indultunk, és még aznap vissza kellett érnünk Blenheimbe, ami összesen 250 km, nem kicsit kanyargós úton. Szóval sokat bújtuk a nemzeti park honlapját, mi a legjobb lehetőség számunkra. Elsőre nagyon bonyolultnak és nem egyértelműnek tűnik a rendszer, de ha az ember átlátja, akkor viszont nagyon praktikus megoldásokat nyújtanak mindenféle igényre. Pontosan le van írva, hogy melyik túraszakasz milyen hosszú, mennyi idő, és mit lehet rajta látni. A park keleti és nyugati kapuja közt ingázó hajók taxiként működve viszik a túrázókat akár csak 1-1 öböl között, vagy vissza a főbejárathoz, és a segítségükkel túrázás nélkül is igen szép képet lehet kapni a parkról.  Hozzánk méltó módon egy közepes, nem túl megerőltető megoldást választottunk, méghozzá a Seals and Beach nevezetű utat. Tengerpart, vízesés, függőhíd, fókák, gondoltam ez nekünk lett kitalálva! A ’fantasztikus’ Westland időjárás után nagyon jól esett végre egy kis napsütés, és a tengerpart látványa, így nagyon élveztük a kirándulást. A másfél órás út alatt tényleg jó sok túrázót láttunk, és megállapítottuk, hogy valószínűleg kajakkal lehet a legszebb felfedezni a partot. A túraútvonalon legtöbbet az ember erdőben sétál, ami önmagában is gyönyörű, de kajakkal minden partot meg lehet közelíteni, a fókákat is és még delfinnel is több esély van találkozni. A híresebbek közül mi csak a Bark Bay-en időztünk, de a gyönyörű aranyszínű homokban ücsörögve, nézve a smaragd zöld vizet el tudtuk képzelni, hogy emberek miért maradnak napokat a parkban.

Nehéz is volt ebből a nyugodt állapotból visszaülni a kocsiba, és sötétben levezetni Blenheimbe (Marlborough borvidék főbb városa), ahova az egyik legnehezebb szerpentinen át vezet az út. Mielőtt megtettük volna az utat, azt gondoltuk, hogy milyen jó, hogy Nelson nincs messze Blenheimtől, majd szabadnapokon sokat feljárhatunk ide, de azóta akárhányszol eszünkbe jut, kétszer is meggondoljuk, hogy meg akarjuk-e tenni ezt az utat… Na mindegy, Gergő továbbra is nagyon ügyes, így gond nélkül érkeztünk meg következő pár hónapunk színhelyére: Marlborough-ba.

Képek:

Westland

A Westland Új-Zéland egy elszigetelt része, külön egyéniséggel, mintha rá más szabályok vonatkoznának. A közel 600 km hosszú, de nem több mint 70 km széles régiót nyugatról a vad Tasman tenger, keletről pedig az Alpok határolja. Ezen a földön tényleg nem az ember az úr, a sok turista ellenére is a városok nem túlzsúfoltak, a partok vadak, az egyetlen út, ami átvezet délről északra, abszolút ki van téve mindenféle természeti erőnek. Három ki/bejárata van a régiónak: északon Nelson felől lehet átkelni az Alpok északi vonulatain, középen kanyarog az Arthur’s Pass, délen pedig a Haast hágón át jönnek a népek Queenstown és Wanaka városa felől. Az út mind déli, mind északi oldalán egy képzeletbeli zsákutca tába jelzi, hogy itt a vége az ember által élhető területnek.

Mi is a Haast hágón keltünk át, gyönyörű hegyek és esőerdőkön át. Az út a Mount Aspiring Nemzeti Parkon át vezet, így térképpel a kezünkben tudtunk válogatni, hogy milyen parkolókban is érdemes megállni az átkelő alatt. Amit érdemes tudni, hogy ezen a vidéken a hegyekből és gleccserekből lezúduló patakok, folyók szinte már szürreálisan kékek. A tiszta víz kifejezés valami egészen új fogalmat nyer, és ha ezt valaki nem hinné el, akkor az első híresebb megálló, a Blue Pools minden kétséget kizár. Egy 20 perces sétával lehet elérni a Blue River kezdetét jelző apró tavakhoz, melyek vakítóan világoskékek. Tényleg elképesztő… Eddig azt hittem, hogy az ilyen tiszta és ennyire kék víznek köze van ahhoz, hogy  kék az ég és az visszatükröződik, de ez a víz a szürke, kissé esős időben is kitűnt környezetéből kékségével, mintha photoshop-olták volna. Ezek után a vízesések következtek, de nem csak a két híres megálló, a Fantail Falls és a Thunder Creek Falls, hanem az út menti, zúgók, patakok, továbbra is elképesztően kékszínű víztömegek. Gyönyörű út, még felhős időben is, sőt, egészen földöntúli látvány a sűrű ködbe burkolózó hegyek.

Westland-nek nagyon sok, gyönyörű túraútvonala van, zord, magányos partszakaszok, magas havas hegyek, de a leghíresebb úti cél mégis a Fox és a Franz Josef Gleccserek. A Déli Alpok nyugati oldalán 140 gleccsert számolnak, de a jég és hótömeg kétharmadát ez a két gleccser teszi ki. Nem csak azért különlegesek, mert nagyon könnyen megközelíthetőek, hanem mert az alacsonyabb részeken esőerdőkön araszolnak át, ami az egész vidéknek egy nagyon különleges szépséget ad. Gyalogtúrák vezetnek fel a gleccser lábáig, de magára a gleccser jégtengerére csak helikopterrel, vezetett túrával lehet felmenni. Nagyon sokat gondolkodtunk rajta, hogy megéri-e a nagyon sok pénzt egy ilyen túra, és arra jutottunk, hogy szép időben igen. De Westland-ről tudni kell, hogy itt a legritkább esetben van szép idő, leginkább elfogadható idő van, de amúgy általában esik. Úgy időzítettük a programot, hogy a Franz Josef városkában aludtunk, bízva eddigi szerencsénkben; ha kisüt a nap, és van rá mód, akkor felmegyünk, ha nem, akkor tovább állunk. Miután kiértünk a partra a Haas hágó után, sajnos folyamatossá vált az eső. Este bezárkóztunk a Holiday Parkos kis kabinunkba, hogy összebújva átaludjuk a zuhogó esős éjszakát, mikor is éjfél felé kopogtattak az ajtón. A recepciós hölgy jött tájékoztatni, hogy a folyó kilépett a medréből, így árvízveszély lépett érvénybe. Ha esetleg nem állna el az eső, és a folyó tovább növekszik, akkor lehet, hogy el kell majd hagyni a szállást a cuccainkkal együtt. De nagyon nem valószínű, ugyanis éppen enyhül az eső…

Érdemes tudni, hogy itt nagyon komolyan veszik a Health and Safty szabályokat, és tényleg óvatosak, szóval Gergőt nem is nagyon zaklatta fel a dolog, engem azért egy kicsit jobban… Gondoltam biztos, ami biztos, én összepakolom a bőröndöket. Amúgy is, tudjátok, mennyire jól viselem a viharokat, szóval nem mondhatni, hogy nyugodtan merültem álomba. Nem is nagy baj, ugyanis éjjel 2 felé megszólalt a vészsziréna és egy tűzöltő sietve kopogott végig minden ajtón, hogy most el kell hagyni a szállás, evakuálják a város ezen részét, mert közeledik a folyó. 5 perc múlva az egész kempinget kiürítették. Valószínűleg nem most csinálhatták először… Félálomból felriadva, az üvöltő sziréna mellett a viharban annyira nem gondolkodik az ember, hogy még csak eszembe se jutott, hogy a ’naugyeénmegmondtam’, csak amikor már a közösségi ház tornatermében a földön ülve vártuk a híreket. Amikor már biztonságban voltunk, akkor azért röhögtünk egy nagyon, hogy evakuáltak minket… Nagyon korrekt módon hoztak matracokat, hálózsákokat, adtak forró kávét és teát, amíg ki nem derült, hogy éjszakára bizony itt kell maradnunk, a szomszédos kávézóban kapott reggeli után majd meglátjuk, hogy mi lesz. Szóval egy tornateremben, kissé vizes cuccban aludtunk. Reggel az utakat megnyitották, mi zuhanyzás (nem volt víz a városban) vagy átöltözés nélkül gyorsan továbbálltunk, hogy minél hamarabb elfoglalhassuk a szállásunkat Greymouth-ban. Még előttünk állt a régió második fele, de már alig vártuk az esti zuhanyt…

A gleccserektől tovább, északnak haladva az első megállónk Hokitika városa volt. Mint sok más település, ez is az aranyláz idején jött létre, leginkább az Ausztrália felől érkező aranyásók kötöttek ki itt. Pár évtized alatt ez lett Új-Zéland egyik legnagyobb városa és a Westland régió fővárosa. A 20. század utáni hanyatlás nyomait ma már inkább látni, mint az aranyláz gazdagságát, leginkább egy aranyos kisváros hangulata érződik, ahol egymást érik a kézműves galériák és zöldkő ékszerboltok. Az új-zélandi zöld jáde kő volt a bennszülöttek fő kereskedelmi terméke, különböző fegyvereket és ékszereket készítettek belőle. A Déli sziget maori neve Te Wai Pounamu, azaz „a zöld kő vize”. Már leginkább csak ékszerek formájában látjuk. Általában négy fő maori motívumra vannak formálva, mindegyik külön jelentéssel bír. Úgy gondoltam, hogy egy hozzám közel álló jelentéssel bíró jade követ szívesen hordanék magamnál, hogy évek múlva is legyen nálam egy apró tárgy, ami mindig ezt az egy évet fogja eszembe juttatni. Minden ékszerboltot végig jártuk, hogy találjunk egy csavar (Twist – egymáshoz közel álló lelkek örök összefonódása, emberi utak találkozása) formára csiszolt követ, ami egyből megtetszik, de nem volt olyan könnyű, mint gondoltam… Az új-zélandi jade nagyon drága, az olcsóbbak nem igazi helyi zöldkövek. Ismét hála Gergőnek, aki nem hagyott megalkudni, sem lemondani róla, véletlenül találtunk egy kis műhelyt, ahol tartanak nyers, csiszolatlan követ, és azt vésnek bele, amit az ember akar. Így kerestem magamnak egy kisebb, igazi jade követ, rárajzoltam a motívumot, és azt a mester bácsi belevéste nekem 5 perc alatt. A lehető legjobb megoldást találtuk meg.

Jade kővel a nyakamban indultunk tovább Greymouth felé, ahol leginkább már csak az volt a cél, hogy eljöjjön a 4 óra és átvehessük a szállásunkat. A városból nem sok minden maradt meg, mára Hokitika helyett ez lett a régió fő ellátó városa. Egy rövid séta után mi is inkább visszavonultunk, és egy nagyon jóleső zuhany után élveztük a kényelmet. Másnap jött a Westlandi utazásunk legszebb része, a Great Coast Road nevezetű szakasz, amely Greymouthtól fut a legészakibb pont, Westport felé. A Lonely Planet szerint ez a kb. 100km hosszú út egyike a 10 legszebb part menti útnak a világon. És tényleg… Mi is sok szép parti úton mentünk már, de ezt tényleg lenyűgöző volt… És ha nem lenne elég magának az óceánnak és az esőerdőnek a látványa, akkor még útközben megállhatunk a Pancake Rocks nevezetű mészkő sziklaképződményeknél, amelyek egy földrengés során emelkedtek ki a tengerből. Ezernyi rétegű hatalmas sziklák, szinte elképzelhetetlen hogy valóban természetes képződmények… A sziklák között, ahogy az erózió pusztítja a partot víz alatti barlangok és hatalmas kürtők jöttek léte, ahol a hullám elképesztő magasságokba tud csapni. A mindössze 20-25 perces séta tényleg nagyon gyönyörű, csak tudnunk kell elvonatkoztatni a sok turistától. Wesport-tól már csak az volt a cél, hogy átjutva a hegyeken elérjünk az északi parti Nelson-ba. A Wesport-ból induló 6-os út a Buller folyó mentén halad végig, át a híresen szép Buller hasadékon. Tényleg gyönyörű út volt, csak Új-Zélandon tapasztaltunk ilyen gyors változását a természetnek. Az egy órás út alatt az esőerdőből őszülő erdő, majd fenyves, majd zöld legelőkkel övezett tengerpart lett. Méltó lezárása volt a gyönyörű napnak.

Amiről eddig nem esett szó, hogy miért is nem tölthettünk több időt a Westlanden, vagy miért volt csak 2 napunk Nelsonban. Emlékeztek még a Marlborough-i Hans Herzog borászatra, amiről említettem is, hogy lesz még szó? Nos, valahol a Déli szigeten barangolva kaptunk egy hangüzenetet a borászat iroda vezetőjétől, hogy március 31-gyel szeretnének minket alkalmazni a téli szezonra. Így történt, hogy kétnapi Nelsoni pihenés és kirándulás után érkeztünk meg Marlborough-ba, de mindenről a maga idejében…

 

Gyönyörű kép a link mögött:

Dunedin - street art heaven

Dunedin a Déli sziget egy nagyobb városa, de a kiwik körében leginkább egyeteméről híres. A város 40%-a egyetemi hallgató, ehhez mérten kulturális élete is színes.
Egy napot szántunk rá, és miután egy kiadványból megtudtuk, hogy van street art walk, nem is volt kérdés, milyen túraútvonalon fedezzük fel.
A városból leginkább ezek az alkotások maradtak meg, így részletesebb beszámoló helyett inkább mutatok képeket:

...

Southland

A Milford Sound gyönyörű látványával feltöltődve indultunk neki a Southland régiónak. Összesen három napot szántunk rá, és a Scenic Route nevű kiadványnak köszönhetően egészen jól meg is tudtuk tervezni. Első nap leautózunk Invercargill-ba, ami a régió legnagyobb városa, második nap megnézetjük ott a kocsit, harmadik nap pedig a Catlins régión át eljutunk egészen Dunedin-ig. Ez a sziget legdélebbi régiója, így a klímája egészen közelít a miénket, de az arany homokos tengerpartok és a rikító zöld füvű legelők egy egészen érdekes elegyet alkotnak. Mindehhez egy mérhetetlen csönd, és kihaltság társul, mintha Új-Zéland egy elfeledett kis csücske lenne, ami már beletörődött másodlagos szerepébe. Az ott töltött három napunk alatt nagyon sok gyönyörű helyet láttunk, nagyon sokat mentünk murvás úton, és olyan érzésünk volt, hogy a világ végén vagyunk.

Mikor elindultunk Te Anauból már alig vártuk, hogy ismét kiérjünk a tengerhez. Gyönyörű QT és Wanaka környéke, de a tengerpart látványa továbbra is a legjobbak közé tartozik. Így nem is nagyon húztuk az időt, csak egy rövidre tervezett túrát szúrtunk be az út elején. A Big Totara Walk egy órás séta, ahol 1000 éves Totara fákat lehet csodálni. Azt nem igazán terveztük bele, hogy az odavezető 20 km murvás út nem fog valami gyorsan telni, így odafelé én lélekben kicsit meg is bántam, hogy beterveztük a túrát. De mint tudjuk lusta, kényelmes és időkomplexusos vagyok, szóval hangot sem adtam eme gondolataimnak, még szerencse, ugyanis nagyon gyönyörű délután kerekedett belőle. A murvás út végén egy zöld tábla (és az út megszűnte) jelezte, hogy itt kezdődik a Totara séta. A parkolóban rajtunk kívül senki más nem volt. Egy dús, öreg erdőben sétáltunk, és a legjobb az volt, hogy madárhangokon kívül semmi mást nem lehetett hallani. Miután megcsodáltuk az idős óriás fákat, madár lesbe kezdtünk. Papiék itt hagyták nekünk a távcsövet, és a QT-i madárparknak köszönhetően már tudtuk, hogyan is néz ki pár madár. Először Gergő vett észre egy Tui-t, a helyi énekes madarat, amit azért kedvelünk nagyon, mert a kedvenc sörünk róla van elnevezve, majd a hangokat követve a távcsővel észrevettünk vadgalambot is. Nagyon élénk kék és fehér színű, elég nagy magár és nagyon hangos, szerencsénkre… J  Legalább egy fél órát eltöltöttünk egy helyben, távcsővel a kezünkben, de sajnos ott kellett hagyni a madár lest és tovább indulni az úton, hívott minket a tenger.

Ahogy közeledtünk a part felé, úgy változott a természet is. Zöldebbek lettek a legelők, több cédrus lett, kevesebb erdő, és egyre több bárány a legelőkön. Legelőször a Gemstone Beachen álltunk meg, ahol rengetegféle követ hord a tenger partra, a szemfülesek akár féldrágaköveket is találhatnak. Mi is eltöltöttünk egy kis időt kavicsok gyűjtésével, sajnos nem hagyhattam ott párat és közben sokat emlegettük mamit, hogy mennyire élvezné ezt. Invercargill előtt apályban elkaptuk még gyorsan a Monkey szigetet, ami csak dagálykor sziget, és természetesen a nagyon szerencsések akár bálnát is láthatnak innen, ahogy azt az ősi maorik tették. Kémleltük mi a horizontot távcsővel, de csak nem jöttek… Délután révén rávettük magunkat, hogy elhagyjuk a tengerpartokat és elinduljunk a szállásunk és Invercargill felé.

A második napra nem terveztünk túl sok programot, a legfontosabb az volt, hogy megnézessük a kocsit. Még amikor mamiék itt voltak, a kipufogó elkezdett először csak néha furcsa hangot kiadni, aztán egyre gyakrabban, majd 1-2 hét alatt eljutottunk oda, hogy folyamatosan olyan hangja volt az autónak, mintha valamihez hozzáverődne a kipufogó. Szóval utána akartunk járni a hangnak. Kiderült, hogy semmi probléma a kocsival, csak kicsit benyomódott a kipufogó és hozzáér az aljzathoz, így azon kívül, hogy hangos, nincs vele semmi gond. Tovább is indultunk másik aznapi célunk felé, megkóstolni a híres Bluff-i osztrigát. Ez a legdélebbi kisváros, Invercargilltől van még délebbre, 30 km-rel, és ez a leghíresebb osztriga elosztója az országnak. Márciusban kezdődik a szezon, így arra számítottunk, hogy egy kis aranyos tengerparti városkában mindenhol osztrigát lehet majd enni, a héjából, ahogy azt szokás. Nos, ez nem így történt. Valóban szezon volt, és valóban nagyon híres a Bluff-i osztriga, de valószínűleg a halász, lepukkant, kihalt kisvárosból azonnal elviszik őket a különböző megrendelőkhöz, ugyanis két hely van összesen Bluff-ban, ahol meg lehet kóstolni őket: egy tipikus turista étterem és egy lepukkant takeaway-es. Nem kérdés, hogy a takeaway a mi helyünk, ahol délután 1-re már sajnos rég elfogyott a héjából kóstolható osztriga, így két választás maradt: tésztában kisütött osztriga vagy friss, ’hámozott’ osztriga dobozból. A második túl kiábrándítónak tűnt, így maradtunk az elsőnél, ami tényleg nagyon-nagyon finom volt. Kissé lehangolva Bluff elmúló és haldokló városától még sétáltunk kicsit Invercargillben, ami szintén nem ad túl sok reményt a régiónak. Mintha lemaradtak volna a nagy Új-Zélandi turizmus versenyben és el is fogadták a vereséget. Pedig rengeteg gyönyörű part van a közelben, van híres gasztro termékük, Új-Zéland legdélebbi pontja, szóval szerintünk sok lehetőségük lenne megtölteni élettel a várost és környékét, de láthatóan kevesen látnak túl Queenstown-on és Milfordon. Mi is hamar eltettük magunkat estére, tudtuk, hogy a másnap igen hosszú lesz, nagyon sok megállót terveztünk, és a távolság is kicsit több volt, mint az elmúlt napokban.

Harmadik nap Catlins régiója várt ránk. Őszintén szólva mikor készültünk az útra, a könyv ezen részét teljesen kihagytam. Ez a legutolsó fejezet, nem is tűnt kimondottan érdekesnek, és nem is hallottunk róla senkitől, így nem is terveztünk vele, csak mikor QT-ban eldöntöttünk, hogy lejövünk délre. Mekkora hiba lett volna kihagyni… Itt is a Scenic Route kiadványát követtük, mivel csak egy napunk volt nem tudtunk mindenhol megállni, ahol ajánlotta, de belevettünk minden vízesést és még pár szimpatikus megállót.

A partok néhol viharosak és sziklásak, gyönyörűen vadak, mint a Waipapa Lighthousenál, máshol meg hosszú, aranyhomokos partokat lehet látni az útról, mint a Curo Bay-nél. Meglátogattuk a sziget legdélebbi pontját, a Slope Pointot, ahova egy magán legelőn keresztül kell odasétálni. Már önmagában a bárányok látványa a tengerrel a háttérben is megéri, de gyönyörű a partszakasz kilátása. Természetesen, a Stewart Island még délebbre van és ez is az országhoz tartozik, de az nem hangzik olyan jó, hogy a déli sziget legdélebbi pontja J.  Egy időre elhagytuk a gyönyörű tengerpartok mentén futó utat, hogy az erdőben mélyebbre autózva megnézzünk pár vízesést. Igazából az útról mindenegyes alkalommal nehéz volt elképzelni, hogy 10 perc sétányira őserdő szerű közeg és mohás sziklás vízesések várnak, de gyalog az erdőben beljebb haladva percek alatt megváltozott a természet, és messziről lehetett mindig hallani a vízesések hangját. A két legemlékezetesebb a McLean Falls és a világon legtöbbet fényképezett Purakaunui Falls. Mindegyiknél az volt a leglenyűgözőbb, hogy hatalmas, szinte szabályos négyzet alakú, mohával borított köveken zúdult le a víz, mintha egy ősi civilizáció által épített, őserdővel borított városfalak bújtak volna felszínre. Egészen lenyűgöző volt az összes, a Kacsamesék egy részében éreztük magunkat, ahol az őserdőben kutatnak kincsek után.

Kezdett közeledni a délután vége és a naplemente, így már nem tudtunk sok helyen megállni Dunedin előtt, de Gergő unszolásának eleget téve (szerencsénkre) gyorsan még beiktattuk Surat Bay-t, ahol állítólag oroszlán fókák tanyáznak a parton. Lehet, hogy már unjátok a fókás sztorikat, de igazság szerint számunkra megunhatatlanok. Az öböl partja, ami egy pici, eldugott település végénél van, és az óceánra nyílik, nyugodt és csendes, a lemenő napfényben önmagában is elképesztően gyönyörű, és az, hogy egyedül voltunk csak növelt az élményen. Aztán megláttuk az első fókát, majd a többi négyet is. Nekik már lefekvés idő volt, így leginkább csak punnyadtak a homokban, de fantasztikus ennyire természetes közegükben látni őket, mintha csak a mindennapok háziállatai lennének. Képzeld el, hogy elmész otthonról sétálni egy kicsit, és teljesen természetes hogy közben fókákkal találkozol… Azonban senkit nem csapjon be cuki, lomhának tűnő mozgásuk, közel 500 kilós testükkel igen gyorsan tudnak mozogni és igen nagyot tudnak kiharapni az emberből ha fenyegetve érzik magukat, mégiscsak ragadozó állatokról beszélünk.. Szóval továbbra is élvezzük a fókákkal való találkozást (és remélhetőleg még sok hasonló sztori lesz. J)

A Southlandi túránk Dunedinben ért véget, ami ismét civilizáció, teljesen más világ, mint amiben az elmúlt három napban léteztünk. Sokak szerint nem éri meg Southland a kitérőt, hiszen gyakorlatilag mindentől messze van, de szerintünk tökéletes pihenő a Queenstowni őrület után. Két nap alatt rengeteg csodát lehet látni, és az ember lelkét nyugalom szállja meg. Mindenképpen az Új-Zélandi utazásunk maradandó élménye lett.