Utolsó megállónk: Abel Tasman

A Buller Folyót és a hegyeket elhagyva ismét a zöld legelők, és bárányokkal teli dombok földjére érkeztünk, mégpedig a Déli sziget északi partján, Nelson városába. Ez a Tasman régió legélhetőbb városa, egy kis borvidék és homokos tengerpartok veszik körül, keletről a Marlborough Sounds-ban túrázók érkeznek, tőle nyugatra pedig az Abel Tasman Nemzeti Park a régió leglátogatottabb úti célja. Itt töltöttük utolsó megállónkat, mielőtt elkezdenénk újra dolgozni Marlborough-ban. Két napunk volt a városban, amiből egyet gyakorlatilag otthoni pihenéssel, és a városban járkálással töltöttünk (este moziztunk, hosszú hónapok óta újra!!:-) másnap pedig felkerekedtünk egy rövid kirándulásra.

Az Abel Tasman Nemzeti Park az ország legkisebb nemzeti parkja, de mégis, egyik túrázó sem hagyja ki. A leghíresebb része a part menti túraútvonal, ami hegyeken-dombokon át vezet, miközben néha ki-kibukkannak homokos öblök és csendes vizek. Ha az egészet be akarjuk járni, akkor több napot kell rászánni, nekünk sajnos csak egy napunk volt, inkább még annyi sem, mert reggel Nelsonból indultunk, és még aznap vissza kellett érnünk Blenheimbe, ami összesen 250 km, nem kicsit kanyargós úton. Szóval sokat bújtuk a nemzeti park honlapját, mi a legjobb lehetőség számunkra. Elsőre nagyon bonyolultnak és nem egyértelműnek tűnik a rendszer, de ha az ember átlátja, akkor viszont nagyon praktikus megoldásokat nyújtanak mindenféle igényre. Pontosan le van írva, hogy melyik túraszakasz milyen hosszú, mennyi idő, és mit lehet rajta látni. A park keleti és nyugati kapuja közt ingázó hajók taxiként működve viszik a túrázókat akár csak 1-1 öböl között, vagy vissza a főbejárathoz, és a segítségükkel túrázás nélkül is igen szép képet lehet kapni a parkról.  Hozzánk méltó módon egy közepes, nem túl megerőltető megoldást választottunk, méghozzá a Seals and Beach nevezetű utat. Tengerpart, vízesés, függőhíd, fókák, gondoltam ez nekünk lett kitalálva! A ’fantasztikus’ Westland időjárás után nagyon jól esett végre egy kis napsütés, és a tengerpart látványa, így nagyon élveztük a kirándulást. A másfél órás út alatt tényleg jó sok túrázót láttunk, és megállapítottuk, hogy valószínűleg kajakkal lehet a legszebb felfedezni a partot. A túraútvonalon legtöbbet az ember erdőben sétál, ami önmagában is gyönyörű, de kajakkal minden partot meg lehet közelíteni, a fókákat is és még delfinnel is több esély van találkozni. A híresebbek közül mi csak a Bark Bay-en időztünk, de a gyönyörű aranyszínű homokban ücsörögve, nézve a smaragd zöld vizet el tudtuk képzelni, hogy emberek miért maradnak napokat a parkban.

Nehéz is volt ebből a nyugodt állapotból visszaülni a kocsiba, és sötétben levezetni Blenheimbe (Marlborough borvidék főbb városa), ahova az egyik legnehezebb szerpentinen át vezet az út. Mielőtt megtettük volna az utat, azt gondoltuk, hogy milyen jó, hogy Nelson nincs messze Blenheimtől, majd szabadnapokon sokat feljárhatunk ide, de azóta akárhányszol eszünkbe jut, kétszer is meggondoljuk, hogy meg akarjuk-e tenni ezt az utat… Na mindegy, Gergő továbbra is nagyon ügyes, így gond nélkül érkeztünk meg következő pár hónapunk színhelyére: Marlborough-ba.

Képek:

Apple Rock