Dolgos mindennapok

Egyelőre eléggé megszoktuk és élvezzük a dolgos hétköznapokat. Határozott, három hónapos szerződéssel dolgozunk a Villa Maria Estate Front of House részlegén, tehát felszolgálók vagyunk. A munka megéléséhez hozzá tartozik, hogy mindkettőnk elég régóta nem végzett már ilyenfajta fizikai munkát, így eltartott mire hozzá szoktunk a talpon állás/rohangálás/emelek/ide-oda viszek/pakolok munkakörökhöz, de azt hiszem mostanra, az elég húzós karácsonyi szezon után már megszoktuk.

Hogyan kerültünk ide? Gyorsan átfutva az eseményeket, még áprilisban, a Düsseldorfi ProWein-on, a Heinemannos fiúk közbenjárásával találkoztunk a Villa Maria európai képviselőjével, egy bűbájos, szőke hölggyel, aki nagyon lelkes volt Új-Zélandi látogatásunkat illetően. Írtunk is neki a kiállítás után, hogy tud-e kontaktot adni. Két hónap múlva válaszolt az Aucklandi központ HR manager

elérhetőségével. Aztán neki is írtunk. Majd ismét két hónap múlva válaszolt az F&B manager, hogy szívesen dolgoznának velünk. Innentől kezdve olyan egy hónapba telt megszervezni, hogy mikor is legyen egy Skype interjú. Amerikát járva, hiányos net lefedettséggel ez elég nagy kihívást jelentett, de végül egy Phoenix-i Starbucks kertjében megtörtént. Jó pár hétig ismét nem érkezett válasz, de mint megtudtuk csak azért, mert úgy gondolták, hogy minden rendben, és majd beszélünk, ha megérkeztünk az országba. Így is történt, egy gyors interjú, és november 18-án meg is kezdtük a próbahetünket. Továbbra sem volt biztos, hogy Aucklandben maradunk-e, mert felmerült, hogy a cég Hawkes Bay-i éttermében is szükség lenne erősítésre, de ekkor már csak sodródtunk az árral, remélve, hogy minél hamarabb eldől valami biztos. Most már tudjuk, hogy ez a fajta lassú kommunikáció és kissé kaotikus szervezettség az egész cég (legalábbis a vendéglátás) részére jellemző. Az első hét után kiderült, hogy maradunk Aucklandben, fix háromhavi szerződéssel, kicsivel a minimál bér feletti fizuval (16.50 $/óra). Gyorsan lakáskeresés, költözés, és már bele is cseppentünk a decemberi (nyári-karácsonyi) szezon pörgésének kellős közepébe.

Az itteni központnak (amellett hogy a VM központi borászataJ) 3 nagy szerepköre van: étterem, kóstolóhelyiség, rendezvény központ. Egyértelműen a rendezvényeken van a hangsúly. A céges rendezvények mellett gyakorlatilag bármire alkalmas a terület: koncertek, sátras 400 fős vacsora, esküvő, és amit csak el lehet képzelni. Az első 1-2 héten elég sok időt töltöttem a pohártörölgető szobában, Gergő meg leginkább pakolt a fiúkkal. Nem láttak el minket bőséges információkkal, a legtöbb dologra rájöttünk magunktól (na meg kérdeztünk sokat), és gyorsan beletanultunk. Sokat számított a tapasztalatunk is, tekintve, hogy a kollégáink 70%-a 19-22 év között van, szóval kifejezetten öregek és világlátottak vagyunk a helyi felhozatalhoz képest. Van pár külföldi a cégnél, leginkább angol nyelvterületekről, így mi vagyunk az egyetlenek, akik nem anyanyelvi szinten beszélik az angolt. Mindenki kedves és nyitott, vannak, akik csak felszínesen és vannak, akiket tényleg kezdünk megkedvelni. Majdnem mindenkire igaz, hogy tudnak és akarnak dolgozni amikor kell, nem kell senkit igazán noszogatni, hogy végezze el a dolgát. Szerencsére minket nem ér el a rosszindulat vagy a pletyka, ez az előnye, hogy kicsit kívülállók vagyunk. Az ’egzotikus’ országunkkal és saját nyelvünkkel gyakorlatilag ufóknak számítunk itt, szerintünk az esetek nagy részében jól elmoziznak rajtunk. Szerencsére a legtöbb felettesünk már látja, hogy lehet minket használni, így nagyjából a kellő óraszámunk is megvan ahhoz, hogy jól tudjunk spórolni . Csak a viszonyítás kedvéért: mi egy kicsivel a min. bér felett keresünk, heti 40-50 órával ketten összesen 1400-1600 NZD között. A heti albérlet pénz 340 NZD, egy tele tank 80, egy átlag bevásárlás 40. Ezekkel az összegekkel és azzal, hogy bent kapunk ételt, viszonylag jól félre tudunk tenni a márciusi utazásra.

Tekintve, hogy az étteremben és a rendezvény részlegen is dolgozunk, a napjaink szerencsére elég változatosak. Az étterem, ami igazából Café, 10.00-18.00-ig van nyitva, így maga a munkanap nem hosszú, de a déltől 4ig tartó menet az elég húzós. Ilyenkor nyáron olyan 150-250 vendég fordul meg az étteremben ebben a négy órában.  Minden felszolgálónak megvan a maga kis részlege, amire figyelnie kell, de kisegítjük egymást, ha éppen valaki nem ér oda. Itt az a rendszer, hogy van két ember, aki egész nap hordja a fogásokat a konyhából (commis), a pultban egy ember (aki felveszi a

telefont, fizettet és készíti az italokat, kávékat) és amúgy mindenki végig viszi a saját asztalát. Még nem igazán látjuk teljesen, hogy vajon a rendszer, vagy az ember mennyiség vagy csak az újdonság miatt, de sokszor küzdünk, hogy valóban jó legyen, amit csinálunk, még akkor is ha a nem tökéletes teljesítmény is az élmezőnyben van itt. Nagyon mások itt a szokások, mint amit mi vettünk eddig alapvetőnek. Teljesen elfogadott, hogy ha csak nem vagy elég szemfüles, akkor a vendég hirtelen a pultnál terem, hogy fizessen. Az, hogy figyelünk, hogy ne nagyon legyen üres pohár az asztalon, és hogy kedvesek és mosolygósak vagyunk minden vendéghez, az teljesen eltér az itteni megszokott stílustól, és ezt a vendégek is megjegyzik, és nagyon élvezik. Sokszor mondják, hogy nem tudják hogyan lehetne kifejezni, hogy milyen hálásak. Hát mi tudnánk egy nemzetközileg elfogadott módszert rá, amit itt Új-Zélandon nem sűrűn alkalmaznak. A kávézóban, ha figyelsz, hogy te fizettesd le az asztalod, akkor előfordul, hogy adnak borravalót, de ha pont lemaradsz róla, akkor esélytelen. A rendezvényeken (pl. esküvő) meg mégannyira elképzelhetetlen.

Van pár dolog, amire nem értjük, miért nem szentelnek több figyelmet, de egyelőre figyelünk és levonjuk magunknak a következtetéseket. Ami nagyon tetszik, hogy Amerikához hasonlóan itt is mindenhol automatikusan kapsz szűrt vizet, ingyen. A rendezvény részlegen sokat tudunk tanulni, főleg nagyobb események lebonyolításakor. Minden mozgatható, amire csak szükség lehet. Mindennek megvan a maga helye, amit mindenki tud, így amikor fél óra alatt kell átrendezni az egész kávézó/kóstoló teret 80 fős gála vacsora helyszínné, akkor aki csak elérhető, egy emberként viszi a székeket, az asztalokat, gurítja a pultokat és a polcokat, terít, törölget, stb. Az egész vendéglátás résznek a mozgatórugója elsősorban egy skót F&B igazgató, akivel bárcsak többet dolgoznánk közvetlenül, mert amit eddig láttunk belőle, az nagyon meggyőző. Az első tapasztaltunk a cégnél, a próbahetünkön egy 400 fős, ültetett, 3 fogásos estély volt. Tartott egy beszédet az elején, ahol mindenkinek mindent elmondott, hogy mindenki átlássa a folyamatot, majd mikor lement, megköszönte mindenkinek a közös munkát és elmondta, hogy a cég legnagyobb eseménye csak így, mindenki munkájával tudott sikeres lenni. Nagyon nagy tanulság, nem csak az ő magtartása, hanem általában a csapat egymáshoz való hozzáállása az otthoni viszonyokhoz képest. Önszántunkból beállni a vendéglátás táplálékláncának aljára evőeszközt törölgetni erős perspektívát ad, és sokszor rávilágít saját vezetésbeli hibáinkra vagy akár jó döntéseinkre.

Egyelőre mindig együtt vagyunk beosztva, csak néha fordult elő, hogy nem ugyanazon a részlegen dolgoztunk. Szeretnek párba beosztani minket, mert jól működünk együtt. Egyre jobban meg tudjuk magunkat értetni, de néha, a 10 órát és 200 poharat átlépve nehéz árnyaltan fogalmazni, és néha még angolul beszélni is. Fáradt pillanatokban simán hozzászólok valamelyik munkatársunkhoz magyarul, mielőtt leesne, hogy nem, ez nem az a nyelv. Általában munkából hazajövünk, és pihenünk, csak akkor mozdulunk ki a kényelmes lakókörzetünkből, hogy ha szabadnapunk van. A következő ilyen január 1-2-án lesz, amikor bejárjuk egész Northlandet, majd vasárnap nyomunk egy 13 órás munkanapot. Közben átlépünk 2016-ban, szóval lassan ideje áttekintenem a 2015-ös évet is…

Karácsonyi Secret Santa a fűben 

(a lila pólós, mikulás sapkás az F&B manager:-)

Aucklandtől északra

Továbbra is űzzük az ipart a Villa Maria termeiben és pohár mosó szobájában (bár itt egyre kevesebbet tartózkodok:-), de mint mondtam, igyekszünk hasznosan tölteni szabadnapjainkat. Egészen sok óránk összegyűlt a munkában múlt héten, így a 2 napból egyet itthon töltöttünk, kicsit lakhatóvá tettem újra a lakást, karácsonyi kis apróságokat próbáltam alkotni, és eközben kinéztük, hogy hova menjünk másnap. Kb olyan két - két és fél órányi útra lévő célpontokat tűzhetünk ki, ez kényelmesen megtehető távolság, van idő útközben megállni, ha meglátunk egy szép helyet, és van időnk barangolni, sétálgatni. Hozzá kell tennem, hogy nem egy hatalmasa kihívás szép helyeket keresni ilyen sugárban, gyakorlatilag bármelyik partra rábökhetnék csukott szemmel, az szép lenne. Így nem stresszeltük túl magunkat, és egy munkatársunk által ajánlott Omaha Beachet tűztünk ki végcélnek. Auckland felett kezdődik a Northland, ami a legészakibb földnyúlványa az országnak, egy autópálya (kissé túlzás ilyen néven említeni) vezet rajta végig, legnagyobb városa Whangerei, ami olyan félúton található a legészakabbi pont és Auckland között. Először ezt néztük ki, mert a várostól nem messze van egy nagyon szép part, ami a híres búvár paradicsomra, a Goat Island-re néz, de mivel útközben megjöttek a snorkeling cuccaink, ezért úgy döntöttünk ide majd azokkal együtt térünk vissza egy napsütésesebb napon.

Omaha félszigete ezek alatt van nem sokkal. Ez a pici földnyúlvány, amit körbe vesz a víz (főleg dagály idején) láthatóan tele van eléggé jól szituált házakkal, mintha az egész egy lakópark lenne. Hétfő kora délután lévén kicsit olyan érzésünk volt, mintha rajtunk kívül senki nem tartózkodna itt. Hosszú, homokos partja a borús éggel és a mérhetetlen csönddel olyan nyugalmat árasztott, hogy egy perc alatt elfelejtettünk minden fáradtságot vagy stresszt. (itt azért a minket ért stressz nem otthoni léptékben mérhető...)

Sok más partszakaszt is kinéztünk Omaha felé, a barna táblák segítenek a szép helyek felkutatásában. Így jutottunk el Snell Beachre is, egy apályban elhagyatott, kagyló törmelékkkel teli kis öbölhöz. A csupa lila-kék kagylótörmelék nagyon szép színt adott az egész látványnak, és az apály miatt egészen mélyen be lehetett sétálni, valahogy bizsergető érzés az óceán helyén járkálni.

Orewa partja azért jött szembe velünk, mert le kellett térnünk az autópályáról, hogy elkerüljünk egy fizetős szakaszt. Itt szerencsénkre visszafelé álltunk meg, amikor kaptunk pár perc kék eget, ami életet varázsolt az öböl látképébe. Nem sokkal messzebb rátaláltunk egy kis kilátóra, ami egész szép látványt mutatott a közeli partszakaszra:

A nap utolsó nagy állomása a közeli Shakespeare Regional Park volt, amit youtube videókban fedeztünk fel. Ez volt az első olyan természeti látványosság, ahol megvolt az ember érzete, hogy egy nemzeti parkban mászkál. Egész Új-Zélandon sok madarat látni, de itt különösen odafigyelnek az élővilágukra. Láttunk elképesztően színes apró papagáj szerűt, sok pukeko-t (ami az itteni, gyakran előforduló, hosszú lábú, kék tollú, piros csőrű madár), bárányokat és még sok más madarat. Az egész parkban csodás volt a látvány, minden oldalról víz  veszi körül, egy egészen kis elzárt világban jártunk:

A következő szabadnapunk már Karácsonyra esik, ami nagyon durva, egyáltalán nincs karácsony hangulatunk, szeretnénk majd valami különlegeset csinálni, de majd meglátjuk..

Mégtöbb kép:

HBD

Kicsit észrevétlenül léptünk át a decemberbe, valahogy itt nehezen ér minket utol a karácsonyi hangulat. A család-barátok-karácsony hiányolása közepette, Gergő gondosodott róla, hogy a szülinapom méltó figyelmet kapjon. 6-án, vasárnap délelőtt nem dolgoztunk, így kaptam tőle egy nagyon szép virágcsokrot, meg sütit is gyertyával. Az időeltolódás miatt gyakorlatilag másfél napig volt szülinapom, nagyon sokan írtak és gondoltak  rám, amiért nagyon hálás vagyok, csempésztek egy kis otthont a napomba. :-)

A fő ajándékom egy kedd esti vacsora volt. Gergő számára általában nem okoz problémát bármilyen izgalmas hely felkutatása, de az itteni vendéglátási viszonyok, még az ő szuperképességeinek is kihívás volt. Elbeszélése alapján a borbárról már az elején letett, itt nincs ilyen... Vagy inkább nagyon nagyon ritka. De végül rátalált a Sidart étteremre, ahol ráadásul keddenként test-kitchen címszó alatt közel féláron van a 8 fogásos menü borpárosítással. Sajnos a harc itt még nem ért véget, egész héten nem tudta őket elérni, aztán aznap kiderült, hogy nincs hely, hívtak 6-kor hogy még mindig nincs hely, aztán 10 perc múlva h valaki lemondta, aztán 5 perc múlva, hogy mégse mondták le, de a sok huzavonában és a hallható lelkesedésünk miatt szerencsére megsajnáltak minket, és végül kaptunk egy asztalt a leggyorsabban vacsorázók után, így fél 10-re megérkezhettünk az étterembe. Auckland egy elég szép környékén van, gyönyörű a kilátás a kikötőre és belvárosra, és ráadásul egy ablak melletti asztalt kaptunk, szóval már az első pillanatban éreztük, hogy jó helyen vagyunk :-)

Már amúgy is rég voltunk high-end gasztronómiás helyen, de ilyen kreatív és finom ételsort már tényleg nagyon rég kóstoltunk. Minden egyes fogás tetézte az előzőt, a borok is nagyon izgalmasak voltak és ráadásul kóstoltunk jó pár helyi különlegességet is, nem csak külföldit. Gyönyörű kerámia tányérok voltak, az étterem határozottan elegáns stílusát kicsit közvetlenebbre puhították. Beszélgettünk olasz felszolgáló fiúnkkal, és közösen megállapítottuk, hogy kár, hogy a világ ezen felén kevéssé jár Michelin ellenőr, mert ez a konyha igazán érdemelne komoly elismeréseket. Élményekkel, extázissal és ízekkel feltöltődve jöttünk el, és bízunk benne, hogy még visszatérünk ide!

Test Kitchen Menu, December:

Bread and Butter, Új-Zélandi Blanc de Blancs (ez még nem a hivatalos menü része, csak mi koccintottunk vele :-)

Spárga, Torma, Narancs, Créme Fraiche

2013 Champalou Vouvray

/tudjátok mennyire nem bírom a tormát, de így, visszafogottan, naranccsal kiegészítve különleges volt/

Szent Jakab kagyló, Édeskukorica, Macadamia, Citrom

2013 Anselmi 'Capitel Croce', Soave

/a kagyló állaga elképesztően krémes volt, egy füstös, kicsit sós fekete kéreggel. A kukorica meg a dió nagyon nagyon jó volt mellé, a nem Soave-nak nevezett Soave meg egyszerűen nagyon fasza./

Hagymák, Nektarin, Kecskesajt, Vanília

2014 Cambridge Road 'Papillon Blanc', Martinborough

/ez volt az egyik legmaradandóbb ízélmény. A marinált hagyma kifejezetten édes volt, de savanyú is, a hajszál vékony nektarinnal együtt, olyan volt mintha az egész fogás gyümölcs lett volna. Mellé a kecskesajt vaníliával és a ropogós, dehidratált lilakáposzta valami elképesztő volt. Mindehhez egy szűrt, nagyon tiszta ízű Pinot Blancból készült narancsbort töltöttek. Tényleg beszarás volt/

John Dory, Paszternák, Hínár, Soya

2011 Foxes Island Chardonnay, Marlborough

Szarvas, Alma, Chorizo, Bazsalikom

2013 Prunotto Barbera d'Alba, Piedmont

/nagyon rég ittam ennyi könnyed, de mégis fűszeres és izgalmas vörösbort/

Bárány, Zellergyökér, Shitake, Fekete fokhagyma

2010 Unison 'Reserve'Merlot, Hawke's Bay

Málna, Mogyoró, Gyömbér, Verjus

2011 Castano 'Dulce' Monastrell, Yecla, Spain

/kinézetre egy nagyon egyszerű desszert volt, de attól volt elképesztő, hogy pont jó mennyiségben és intenzitással volt benne minden összetevő/

Cardamom, Lychee, Dinnye, Kakukkfű

2013 Domaine de la Pigeade Muscat de Beaumes de Venise, Rhone Valley

/nagyon ötletes volt a lychee mint sorbet, eddig még nem találkoztunk vele sehol, de ami igazán beszarás volt, az az extrudált kardamomos tej. Az egészhez egy falat cseresznye, ami egy kis savasságot és mélységet adott neki/

SIDART video

Piha & Muriwai

Piha és Muriwai Beach-et a munkahelyen ajánlották, hogy tökéletes egy szabadnap eltöltésére. Mindkettő keleti part, így sötét homokos vadabb partképre számítottunk, nem is nagyon készültünk fürdőruhával. Elég húzós volt az első teljes munkahét, így nem is jött rosszul, hogy mindössze 40 percnyire volt az első megálló a lakástól, tudtuk, hogy ez a nap nem a hatalmas túrákról fog szólniJ.

Piha híres szörfös strand, ahol a Lion Rock uralja a tengerpart látképét. A városból kiérve már csak 20 percnyi út állt előttünk, szóval minden Aucklandi lakónak igazán elérhető helyen van. Bármennyire is lélegzetelállító egy fehér homokos tengerpart a türkiz vízzel, valahogy ennek a fekete homokos, durva sziklás látképnek is nagyon nagy varázsa van. Nem sokan szörföztek, de nem is tűntek olyannak a hullámok. Kis kutató munkával kiderítettük, hogy Piha városából indul a Kitekite gyalogösvény, ami 20 perces, nem megerőltető túrával egy gyönyörű vízeséshez vezet. Bármennyire is fáradtak voltunk, nem hagyhattuk ki ezt az utat, és abszolút megérte. Már az erdőben vezető ösvény is különleges élmény, egészen olyan mintha egy érintetlen őserdőben sétálnánk, pedig 5 percnyire város, 10 percnyire tenger van. A Kitekite vízesést már messziről lehet látni, így az utolsó pár perc már nagy izgalomban telik. A viszonylag keskeny, de hosszú, több szakaszos vízesés egy kicsi tavacskába zúdul bele, aminek tiszta vízében akár fürödni is lehet, ha az ember vágyik a 15fokos vízreJ. Mi inkább megpihentünk egy kövön, és miközben élveztük a látványt, Gergő észrevett a vízben egy elég nagy angolnát. Nagyon kis érdeklődő volt, tetszett neki a GoPro, többször is megközelítette a vízbenJ.

Pihából egy órás látványos szerpentin vezetett Muriwai Beach-hez, ami a szörfösök mellett egy hatalmas madárkolóniáról híres. A gannet madarak minden nyáron itt gyűlnek össze párjukkal, hogy kikeltsék az új tojásokat. Elképesztően sok madár ül, egymástól nagyon pontos távolságban, ugyanabba az irányba. Nagyon érdekes látvány, és sok pici, még pihés madarat is láttunk.

Innen már csak hazafelé vettük az irányt, de útközben nagyon sok borászatot láttunk, többek között az otthon is ismert Matua-t, aminek nagyon-nagyon szimpatikus volt a terasza, így megbeszéltük, hogy kell a környéken tartanunk egy borkóstolós napot. J

Mégtöbb kép:

Coromandel-félsziget

Amióta tudjuk, hogy Aucklandben maradunk dolgozni, azon gondolkozunk, hogy milyen helyeket lehet megnézni 1 napos távval. Kézenfekvő választás volt első túrának az Aucklandtől 2 órányira lévő Coromandel-félsziget, amiről a könyv mellett Gáborék is csodákat meséltek. Körbe lehet autózni a tengerpart mentén a félszigetet; tudtuk, hogy valószínűleg a hegyen átvezető szerpentin is gyönyörű lesz, de ezek mellett elsődleges célunk volt a keleti parton található Cathedral Cove, egy kis fehér homokos öbölszakasz.

A félsziget nyugati partjához közel, délre van a már egy másik bejegyzésben említett Waihi Beach, így most délre nem nagyon mentünk, inkább egyből Hahei Beach felé vettük az irányt, ahonnan indul a gyalogút a Cathedral Cove-hoz. Már az ide vezető út is gyönyörű volt, de a szerpentinek ezúttal sem kényeztették a kocsit. Tairua partjánál álltunk meg először, ahol a városkába bekúszó öböl az év bizonyos szakaszában biztos csillogó vízzel van tele, de most bizonyos részei még csak a homokot mutatták, így egészen különleges látvány volt. Akik a kis csónakjaikkal itt parkolnak, azok biztosan tudják, hogy ilyenkor ne akarjanak kihajózni…

Innen már csak pár kilométernyire volt Hahei, ahol először a városka partját néztük meg, ami előre ígérte a közelben lévő, eldugott híresebb öblök szépségét. Nem is tétlenkedünk sokat, rögtön betértünk egy kis üzletbe, ahol snorkeling cuccokat lehet bérelni. Fiji után, mindketten nagyon szeretnénk újra snorkelezni, de egyelőre a nagy nyári meleg hiányában Gergő jobban eltökélt, mint én. Még nagyon hideg a víz, így a snorkel cuccok mellett wetsuit-ot is kellett volna bérelni, így kettőnknek olyan 100$-ra jött volna ki. Az én ellenállásomnak és Gergő lelkesedésének az lett a kompromisszuma, hogy ha így szezon elején odaadják fél áron, akkor elvisszük, de ha nem, akkor maradunk a parton. Nagy sajnálatomra J nem adták oda, így maradt csak a gyalogtúra és a part látványa. A kondink még eléggé gyengus így a kis földutak emelkedői okoztak 1-1 nagyobb sóhajt, de a végcélért abszolút megérte. A Cathedral Cove zárt öble, fehér homokja és a víz koptatta érdekes formájú sziklái tényleg gyönyörűek. Ugyanezen a túravonalon két, közelebbi öböl is található, de megbeszéltük, hogy azok maradjanak ismeretlenek, hogy legyen miért visszatérni ide snorkelezni majd a nyáron.

Mivel abszolút időben voltunk, ezért megbeszéltük, hogy haladunk tovább északnak, és a keleti parton megyünk haza. A nyugati parton mégtöbb fehér homokos part, majd az egyik legszebb rész jött, a félsziget átszelése. A hegyi szerpentinekről egészen messze el lehet látni, a végtelen víz, a sok kis apró sziget és a zöld szőnyeggel borított dombok látványa egészen elképesztő. Ha ez nem lenne elég az embernek, akkor a keleti parti út végig a víz mellett halad, néhol már-már aggasztóan közel. Elég későn értünk haza, de abszolút megérte ezt a hosszabb utat választani. Tökéletes volt az első kettesben töltött túránknak, és biztos, hogy mamiékkal még visszajövünk ide.    

Mégtöbb kép:

Loving New Zealand, missing family, missing friends, trying to feel Christmas, still loving December <3

Első hetek Új-Zélandon

Új-Zéland azóta nagy álmom, amióta WSET felsőn tanultam róla, láttam képeket, kóstoltam a borát és tudtam, hogy ide el akarok jönni. Amúgy mókás, hogy az akkor még csak tanárom András beszámolója alapján szerettem bele az országba, ami miatt most nála, mint főnökömnél mondtam fel, hogy eljöhessünkJ. Sose tudtam megmondani, hogy miért, egyszerűen idehúzott a szívem. Aztán jött az utazás ötlete, először Amerika és utána Új-Zéland. Gondolkodtunk rajta, hogy vajon ne menjünk-e inkább Dél-Amerikába, de miután Gergő rátalált a working holiday vízumra, már nem maradt kérdés. Lassan egy éve tudom, hogy eljövünk ide, de valahogy mindig olyan messzinek és elérhetetlenek tűnt, hogy igazából csak akkor kezdett leesni, mikor a repülő ablakából megláttuk az első szigetet.

A sziget, ami szó szerint a világ másik oldalán van Magyarországhoz képest, kicsit több mint 1600 km hosszú, ami Amerika után valahogy nagyon picinek tűnt, de azért nem is olyan kicsik a távok. A két szigetet igazából 4 részként szokták emlegetni: Northland (a legészakibb földnyelv, ez a legmelegebb rész), Auckland (ami nem a hivatalos főváros, de a legnagyobb város, ahol a belváros nagyon pici, viszont rengeteg külvárosi része van), North Island (az északi sziget nagyrésze) és végül South Island. Akikkel eddig beszéltünk mindenki azt mondta, hogy a déli sziget a leglenyűgözőbb, tele hegyekkel, vulkánokkal és tavakkal. Eddig nekünk az északi is elég csodálatosnak tűnik, de még nagyon keveset láttunk.

Gergő régi barátja, Gábor itt él Új-Zélandi feleségével, Kate-tel, ők vártak minket. Az első hetet náluk töltöttük Hamiltonban, ami Aucklandtől van délre, kb. másfél órányira. Sose lehetünk elég hálásak a vendéglátásukért, nekik köszönhetjük, hogy a hontalan amerikai utazás után kicsit megnyugodhattunk és valahol otthon érezhettük magunkat. Az egy hét alatt leginkább az ügyintézésre helyeztük a hangsúlyt, IRD number (itteni adószám), kocsi vásárlás, bankkártya, telefon. A telefon, bank az gyorsan ment, de az IRD numberrel kicsit megszenvedtünk. Pár hónapja változtattak szabályokat, többször is megtettük a bank-IRD iroda útvonalat. De pár nap alatt végül is sikerült mindent összeszednünk, és a számunk is meglett gyorsan (ez kell az itteni munkavállaláshoz). A kocsi vásárlástól kicsit tartottam Amerika után, de olyan könnyen ment, mint ahogy mindenki mondta. Megnéztünk két kocsit, a második abszolút megfelelő volt, pont jó áron, kifizettük, 10 perc alatt átírattuk és ennyi volt.

Az ügyintézést mellett, sok gyönyörű dologban is részünk volt már az első héten. Elképesztő szerencsénkre azon a hétvégén látogatott el a maori királyhoz Charles Prince angol herceg, amikor pont Hamiltonban voltunk. Gábor egy maori kollégájának köszönhetően mi is ott lehettük a fogadó szertartáson, ahol bármilyen turista bemutatónál autentikusabban láthattuk a maori harci táncot, a Haka-t és a harci kenukat, Waka-kat, amikkel anno a törzslakosok a szigetre érkeztek. Amikor az utazásra készülve néztük a videókat ezekről a dolgokról azt hittük, hogy ez csak egy turista csalogató fogás, de amikor az igazi közegükben, ennyi harcossal és emberrel, akik láthatóan kötődnek hozzá éli át az ember a dübörgő, erőt árasztó törzsi mámort, akkor rájöttünk, hogy ez nem valami kamu, hanem az őslakosok lelkének mélye. Nagyon különleges élmény volt ezt így látni.  Ez után Gáborék elvittek minket három tengerpartra is és megnéztük Aucklandet. Az északi szigeten a nyugati partok fekete homokosok és a szörfösök nagy kedvencei. Így nem hangzik olyan jól a fekete homok, de olyan mintha fekete csillámporon feküdne az ember, gyönyörű. Legelőször Raglan-t láttuk, amit még az úti könyv is emleget, mint a szörfösök kedvenc helyét. Gábor, aki megszállott szörfös is ide jön ki legszívesebben, ha ideje engedi. Gergő is kipróbálta, több-kevesebb sikerrel, de azóta is azon ügyködik, hogy vegyünk egy wetsuit-ot, biztos, hogy lesz még következő próbálkozásJ. A keleti partok fehér homokosok és tele vannak kagylókkal. Amikor először láttam a parton ennyi kagylót, előjött a gyermeki lázam a kagylók és csigák iránt, mohón szedtem össze a legnagyobbakat és a

legszebbeket. Waihi Beach volt az első, amit meglátogattunk. A szeles tavaszi időnek köszönhetően még napsütésben is csak kevesen voltak a parton, így még meghatóbb a gyönyörű part látványa. A harmadik strand ahova elvittek minket a környékbeliek kedvenc szilveszterező helyéhez, a Mount Maunganui városához tartozó fehér homokos óceánpart volt. Amellett, hogy a partok, akár fehér, akár sziklásak, ami egészen egyedivé teszi őket, hogy zöld hegyek és domboldalak veszik körül. A növényzet elképesztően buja, mintha összekevernénk egy tavaszi zöldellő erdőt pálmákkal. Az utak nagyon kanyargósak, a Big Sur szerpentinjei elenyésznek az itteni hegyeken átívelő utakhoz képest. A kisebb városok/települések nagyon hasonlóak, mind tiszták, rendezettek és aranyosak. Ami érdekes, hogy nem nagyon vannak vendéglátó egységek a partok mentén, egyelőre még nem tudjuk, hogy azért mert nincs rá igény, vagy egyszerűen még nem tart ott a turizmus. Az autókázás élménye is nagyon különleges, gyönyörű zöldek a dombok, és tényleg nagyon-nagyon sok a bárány és a tehén. Őzek is vannak, de mivel nem őshonosak, csak tenyésztik őket ezért ugyanúgy bekerített legelőn lehet őket látni, de már láma farmot is láttunk.

Az első hét másik nagy kérdése a munkakeresés volt. Mire megérkeztünk már le volt beszélve két interjú, egy a Villa Maria borászatnál, a másik pedig egy Auckland melletti szigeten, a Mudbrick borászat éttermében. A Mudbrick gyönyörű helyen van és egy fancy éttermet üzemeltetnek, de tapasztalatnak nem lett volna több mint egy étteremben dolgozni. A Villa Maria Aucklandi központjában az étterem és a borkóstolók mellett rengeteg eseményt tartanak, a privát gourmet vacsorától kezdve az 1600 fős koncertekig. Mivel velük már régóta emailezünk, a munka is szimpatikusabb volt, így végül a Villa Maria mellett döntöttünk. Így a Hamiltonban töltött hét után vasárnap felköltöztünk Auckaland-be, hogy a próbahéten (3 munkanap) megismerkedjünk a céggel, ők is velünk, és eldőljön a kérdés. Azért írom, hogy kérdés, mert az interjú során felmerült, hogy az

Aucklandi központ mellett a borászat egy másik telephelyén, a Hawkes Baynél lévő étteremben is örülnének nekünk. Így az első héten még nem is tudtunk hosszú távra lakást bérelni, mert vártuk a döntést, hogy Auckland vagy Hawskes Bay. A munka mellett ezzel a várakozással telt az első hét. A próbahetünkön tartották a cég eddigi legnagyobb és legjelentősebb rendezvényét, egy 400 fős sátras ültetett, tányérszervizes vacsorát. Az első napunkon erre segítettünk teríteni, a másodikon pedig felszolgáltunk. Nem kaptunk konkrét feladatot, csak hogy csináljunk mindent, amire a többieknek épp nem jut idejük. Szerencsére abszolút tudtunk magunknak munkát találni, és szerintem mindenki látta, hogy nem kell minket noszogatni. Ami érdekes, hogy a 3 fő felettesünkön kívül szinte mindenki jóval fiatalabb nálunk. De olyannyira, hogy az egyik duty manager, aki rendezvényeket vezényel le az 21 éves, a legfiatalabb, akivel sokat dolgozunk az 19. Talán a legviccesebb kezdő beszélgetés az volt, amikor ez a konkrét duty manager teljes meglepődéssel konstatálta, hogy Magyarországnak külön nyelve van és mi nem angolul beszélünk. Végül eldőlt, hogy Aucklandben maradunk és aláírtuk a munkaszerződésünket február 28-ig. A munkáról majd érkezik egy hosszabb beszámoló is ha már kicsit több lesz a benyomásunk a helyről. A kezdeti zárkózottsághoz képest kezdjük őket megismerni, és lassan ők is elfogadnak minket.

Lassan egy hónapja vagyunk itt és nagyon szeretjük. Amellett, hogy itt találkoztunk az álom fagyinkkal, aminek bubblegum íze van és gumicukrok vannak benne, sok mással is belopta magát a szívünkbe az ország. Imádjuk a természetet, és a dolgok nyugodt menetét. Észrevétlenül kezdtük el magunkat otthon érezni, amin a saját (bérelt) lakás csak méginkább dobott. Egy pici, stúdió szobában lakunk, kényelmes ággyal, saját fürdővel, erkéllyel és egy pici konyhapulttal. Végre kipakolhattam a bőröndöket, belaktuk a lakást, és a héten már kicsit dekoráltam is. Megbeszéltük, hogy a lehető legtöbb szabadnapunkon utazni fogunk, hogy a három hónap alatt annyit lássunk, az északi szigetből amennyit csak lehet. Közben dolgozunk, és hamarosan érkeznek a beszámolók a szabadnapokról is.     

További érdekességek: