Helyzetjelentés

Annyira le vagyunk maradva a bloggal, hogy kötelességemnek érzek egy gyors helyzetjelentést :-) 

Szóval a már megírt Kaikoura-Christchurch-Oamaru keleti parti szakasz után a következő élmények vártak ránk:

Wanaka csodás tavai

Central-Otago borvidék Pinot-i

Queenstown zsúfolt kisvárosa

Búcsú mamiéktól

Egy nap a hihetelen Milford Soundnál

Southland, a bárányok, homokos partok és vizesések földje

Street art túra Dunedinben

Út a nyugati partra - Haast hágó

Westland esőben és napsütésben

És ezennel megérkezünk a jelenbe: épp a déli sziget északi partján, Nelson városában tanyázunk egy napot, holnap kicsit túrázunk az Abel Tasman Nemzeti park csodás fehér homokos strandjai és kék vizű öblei közt, jövőhéten pedig kezdjük új munkánkat Marlborough borvidéken, a Hans Herzog borászat éttermében.

Csodás helyeket láttunk, izgalmak is értek, terveket is szövögetünk, de mindent a maga idejében! :-)

Christchurch - a new hope

Szóval a nagy állatnézős izgalmak közepette áthaladtunk Canterbury régión. Két (számunkra) fontos dolgot érdemes tudni Canterburyről: hogy borvidék és a fővárosa Christchurch. Tekintve, hogy eddig semmilyen várost nem volt időnk igazán megnézni, amit mamiék hiányoltak is, így Christchurchre egy teljes napot terveztünk, és az odajutást sem akartuk elsietni, Gergővel kiszemeltünk magunknak pár borászatot, ami „pont” útba esett.

Amúgy a borászatok az SH1-es autópályához képest tényleg pont útba esnek, ugyanis majdnem mindegyik ki van táblázva a pálya mentén. Miután elhagytuk az óceánpart hullámait és zöld dobjait beljebb kanyarodva a kicsit sivárabb, kevésbé életteli tájak felé először a Black Estate-nél tartottunk megállót. A nevéhez híven egy fekete „pajtában” volt egy nagyon ízlésesen berendezett étterem és egy ici-pici kóstolóterem. Mamiék kényelmesen leültek a teraszra egy üveg pezsgővel, hogy addig mi gyorsan végig kóstoljuk a tasting flight-ot. Kedvencünk volt a sorból egy 2014-es Riesling, ami a maga off dry kategóriájában is nagyon kellemes és üdítő bor volt, kis lime-os citrusossággal, szolid petrolos háttérrel és barackos jegyekkel. De ami még ennél is izgibb volt, az egy 2015-ös Rosé. Most már kezdjük tényleg elfogadni, hogy itt a rozét merőben sokféleképp értelmezik. Ezt a tételt mi otthon simán sillernek neveznénk, de amitől a kóstolási élménye maradandó volt, az a pinot noir és a chardonnay házasításának ízélménye. Nagyon izgalmas és kicsit behatározhatatlan is, azóta már találkoztunk hasonló stílusú rozéval, és gasztronómiailag kifejezetten sok fantázia van benne szerintem. Gergő külön örült, hogy a kóstolók után nem az általunk kevésbé szeretett helyi espresso-t kellett innia, hanem Kemex-es filter kávét rendelhetett.

A Black Estate után még két másik borászat volt betervezne, az egyik ebből természetesen az otthon is jól ismert Pegasus Bay, de ennél is jobb dolog jött szembe velünk a Black Estate WC-jének ajtaján: a North Canterbury Wine & Food Festival plakátja, amit pont aznap, tőlünk mindössze 10 percnyire rendeztek. Olyan nagy szerencsénk volt, hogy a 10-17 óráig tartó fesztivál utolsó két óráját sikerült megcsípnünk. Egy hangulatos, viszonylag pici, árnyas erdőrészen vonultak fel a környék borászatainak apraja-nagyja, illetve különböző gasztrósqok és két kis apró színpadon ment a zene. Családok, idősek és fiatalok szalmabálákon vagy otthonról hozott kempingszékeken ücsörögtek és láthatóan semmi más nem volt tervben, minthogy nyugalomban élvezzék a fesztivált. Senki nem volt részeg, és senki nem kötött bele a kiállítóba, hogy 1-1 tétele már a vége felé elfogyott. Nagyon jó borokat kóstoltunk, mivel a rövid idő alatt minél többet akartunk így a tempó elég gyorsra sikeredett, de a két legmaradandóbb egy Pegasus Bay 2014-es Bel Canto száraz Riesling volt, és egy eddig ismeretlen borászat, a Dancing Water 2010-es Pinot Gris-je. Ebből vettünk is egy üveggel, és csak amikor most, a napokban nyitottuk ki jöttünk rá, hogy milyen gyöngyszemre leltünk. Egészen visszahozta az otthoni érett, magas koncentrációjú, de nem túlhordózott, fűszeres és izgalmas nagy fehérborokat. Mindannyian egyetértettünk, hogy ha ez a fesztivál otthon lenne (és valóban tudna ugyanilyen társadalmi közeggel működni), akkor biztosan fix program lenne minden évben.

A sok kóstolótól kicsit megrogyva érkeztünk Christchurch-i szállásunkra. A déli sziget legnagyobb városa az útikönyv szerint régi, viktoriánus épületeket, bárok és kávézók tömkelegét, városi de mégis meghitt hangulatot ígér. Azonban az 5 éve történt 7,1-es erejű földrengés, amellett hogy közel 200 áldozatot követelt, szó szerint térdre kényszerítette a várost. Hallottuk sokaktól, hogy mennyire súlyos volt a kár, de ezt valahogy az ember mégsem tudja elképzelni. Mintha egy háború után lenne, a nagyobb épületeket vagy már építik, vagy el vannak kerítve, hogy a törmelékek és a kilógó vasak ne veszélyeztessenek senkit. Gyakorlatilag nincs olyan utca a városban ahol ne építkezés folyna és ahol ne lenne még egy mementója a tragédiának. Mindezek ellenére, Christchurch olyan utat talált magának az újjáéledésre, ami megható. A minden háztömbön, minden sarkon előforduló kreativitás ezer megnyilvánulása olyan erőt sugároz, amit csak egy poraiból újjáéledő organizmus tud mutatni. A város nem kér a bámészkodók sajnálatából, helyette inkább megmutatja, mi az, hogy felállni. Elképesztő street art festményeket lehet találni, de rengeteg szuperhős stencil

vagy kisebb figura jelenik meg, a nem figyelmes szemeknek akár észrevétlenül is. És ha az egész nem érintene meg, akkor az egyik park kellős közepén álló Cook Kapitányon kalapként díszeleg az útjelző bója. Csak, hogy ne felejtsünk el nevetni. Hogyan tartsd meg a fiatalokat, mikor a munkahelyek nagy százaléka megszűnt? Építs a város közepén egy „plázát” élénk színű konténerekből, nehogy valaki ne vegye észre, hogy miből vannak, és töltsd meg fiatalos ruhaüzletekkel, menőbbnél menőbb food truckokkal és gasztros boltokkal.  Mit csinálj, ha a város főterén lévő katedrálisnak leomlott a fő homlokzata? Kerítsd körbe színes, virágos kordonnal, építs elé egy növény házat és két utcányival arrébb építs egy „Karton Katedrálist”, hogy akik nem csak fényképezni járnak a templomba, azoknak se vesszen el a hely szelleme. Minden egyes építkezésből, kreatív kezdeményezésből és megmozdulásból sugárzik az élni és megújulni akarás. Olyannyira megérintett minket a hely, hogy mielőtt munkát kaptunk volna Marlboroughban, az volt a terv, hogy Christchurchben próbálunk szerencsét. Bár sajnos végül nem jutottunk vissza egyelőre, de sok gyönyörű természeti élmény és látványosság között nem is kérhettünk volna különlegesebb városi élményt.  

A városról és street art-ról mégtöbb kép:

Állatlesen a keleti parton @Kaikoura&Oamaru

A borvidéki látogatás után még három napot töltöttünk a keleti part mentén. Kaikoura-Christchurch-Oamaru útvonalat bejárva elképesztő és sok különféle dolgot láttunk. Kaikoura és Oamaru kis települések, amik inkább természeti csodákkal bírnak, míg Christchurch egy nagyon sajátos város, így - bár nem szokásom - de most megszakítva a történtek idővonalát először a két kisebb majd utána külön, a nagyobb városról fogok írni.

Először is: láttunk bálnát!!! Na jó, most lelőttem a poént, de nem bírtam magamban tartani. Az egész onnan indult, hogy amióta Amerikában kiértünk a Csendes-óceán partjára, Gergő azóta szemléli a horizontot, hátha megmutatja nekünk magát egy bálna. Már olyan sok helyen láttunk messzi sziklákat vagy hullámokat, amik akár még állatok is lehettek volna, hogy kezdtük azt hinni, nincs megírva a sorsunkban ez az élmény. Azonban imádott Új-Zélandunk Kaikoura városa büszkélkedik egy elképesztő színes állatvilágú mélytengeri árokkal, főleg ami ezeket a hatalmas emlősöket érinti. Reményünk utolsó mentsváraként indultunk el Kaikaourába, hogy majd másnap reggel 7:30-kor felszálljunk a bálnanéző hajónkra.

Hogy kicsit húzzam az időt egy nem sokkal kevésbé izgalmas dolgot is láttunk útközben: egy kis part menti fókakolóniát, miközben a délutáni napfényben a pici fókák játszottak a vízben. Az Ohau Point híres megálló minden fókarajongónak, ugyanis az amúgy is gyönyörű tengerparti említett látvány mellett egy könnyed sétával megközelíthető egy vízesés, ahol a fóka kölykök előszeretettel játszadoznak, mikor  napközben felúsznak a patakon. A vízesésnél sajnos nekünk már túl késő volt, hogy lássunk fókákat, de patak elején kettő kölyök még lubickolt. Kicsit meg voltak ijedve az őket körülvevő emberektől, de a vízbe dugott GoProval gyorsan megbarátkoztak.  Megállapítottuk, hogy bár a kaliforniai San Simeon fókái mindig is első helyet fognak elfoglalni szívünkben, ezek a fókák is mérhetetlenül aranyosak! :-)

Szóval a fókáktól nehéz szívvel elbúcsúzva beértünk Kaikoura városába, ami két dologról híres: rákot kell enni és bálnákat lehet nézni. Az utat jó előre le kell foglalni, nekünk egy hónappal előtte már csak a reggel 7:30-as útra volt helyünk, de így legalább egy gyönyörű napfelkeltében vártuk az óceán parton az indulást. Nem légből kapott Kaikoura hírneve, ugyanis már a maori ősök is rengeteg bálnát láttak ezeken a partokon. Ennek az oka, hogy a parttól mindössze 800 méternyire van egy mélytengeri árok, aminek a legmélyebbi pontja kb. 1600 méter. Mivel rengeteg kis élőlény él ezekben a vizekben így a fiú bálnák szeretnek itt vadászni. Legtöbbet nagy ámbráscetet látni, de kék bálna, kardszárnyú delfinek és cápák is simán előfordulnak. A legnagyobb hajózós cég úgy hirdeti magát, hogy 90%-os biztonsággal lehet bálnát látni. Mikor kihajóztunk (egy viszonylag nagy katamaránon, amit erre a célra építettek) jött a hír, hogy az előttünk járó csoport látott egy ámbráscetet, így mi is a nyomába eredtünk. Az időről-időre vízbe dugott szonárral hallgatják a hangját, hogy merre járhat. Olyan 45-50 percet szoktak víz alatt tölteni, miután 5-10 percet töltenek a felszínen. Messziről először kizárólag a vízsugárról lehet őket észrevenni. Miután már lassan egy órája a mélyben volt és mi csak keringtünk körbe-körbe, már épp kezdtem átadni magam a magyar szkepticizmusnak, hogy ez az egész biztos csak vakítás, mikor megláttam azt a bizonyos vízsugarat. Ekkor még elég messze volt, de szép lassan megközelítettük, míg olyan 30 méter távból figyelhettük legalább 20percen keresztül. Minden

ámbrásceteket egymástól két dologról lehet megkülönböztetni: a farkuk csipkézetéről és a hátukon lévő púp formájáról. A vízben leginkább ezt a púpot lehet látni meg a hátukat. Fel is készítettek minket, hogy farok kidobást nem ígér a hajóút, mert azt nem mindig mutatja meg. De biztos érezte, hogy nagyon nagy reményeket fűztünk hozzá, így csak megmutatta magát teljes valójában. Nem vagyok egy nagy tengeri emlős megszállott, tudjátok, hogy hadilábon állok majdnem mindennel, ami a vízben él. De látni, ahogy alábukik és kicsap a farkával ez a hatalmas állat engem is meghatott. Tényleg lenyűgöző volt. Ezzel az érzéssel feltöltődve és a napsütötte óceán látványával indultunk tovább, de nem sokat töltöttünk a kocsiban, amikor is nagyon gyorsan le kellett húzódni. Kaikoura melletti széles öbölben egy delfin csapat úszott át, de legalább százan voltak. Bár elég messze voltak a parttól, de még így is lehetett látni, ahogy kis csapatokban úsznak, néha egészen produkálva magukat ki-kiugrottak a vízből. Ennyi delfint egyszerre látni egészen hihetetlen volt...

Hogy kiteljesedjen állat listánk utolsó nagy vágya, a Christchurch-i egy napos pihenő után (erről érkezik legközelebb beszámoló) a következő állomás a kicsi Oamaru városka kék pingvin kolóniája volt. Az amúgy helyes városkába gyakorlatilag egy dolog miatt járnak a turisták: a sziklás part mentén elkerítettek és védenek egy kék pingvin kolóniát, akik minden naplementekor itt totyognak be a tengerből a kis földalatti bunkereikbe. Ez a legkisebb pingvin faj, elvileg kék, de a vízből kijőve inkább feketének tűntek a félhomályban, és tényleg nem nagyobbak egy apró termetű csirkénél. ’Kutatásaink’ során (youtube search) kiderült, hogy az elkerített területen belépő ellenében lehet megnézni őket, illetve láttunk olyan videókat is, amikor pár eltéved pingvin a város utcáink totyog haza. Amikor a városba megérkeztünk akkor tisztult ki teljesen, hogy tényleg csak szürkületben és sötétben jönnek haza, és ahhoz hogy a parkon kívül lássa őket az ember, nagyon jókor kell állni jó helyen. Ezzel szemben a parkba a legolcsóbb belépő is 28 dollár volt, ahonnan ülve egy lelátóról lehetett végig nézni, ahogyan hazajönnek, de felállni vagy fotózni már nem lehetett. Tanakodtunk-tanakodtunk, végül csak kifizettük a belépőt, elvégre azért voltunk a városban. Lehet,

hogy maga a show része lehúzás, és az egyel drágább jegy ahonnan csupán csak pár méterrel közelebbről látni őket méginkább lehúzás, de a pingvinek tényleg elképesztően cukik. Miután kiúsznak egyesével a partra, a sziklák között bevárják egymást kis csapatokban, hogy együtt, amikor már biztonságosnak érzik a helyzetet, átrohanjanak a kis lyukon a kis odújuk felé. Mint említettem fotózni nem lehet, amit tényleg komolyan is vettek, de mivel mi igen szerencsés emberek vagyunk, a parkolóból kifelé hajtva egy kisebb csapat eltévedt pingvin jóformán előttünk ment át az úton. Ilyenkor önkéntesek megállítják a forgalmat, a gyalogosokat is, ügyelnek, hogy senki nem menjen túl közel és mindenki maradjon csöndben, nehogy nagyon megijedjenek a pingvinek. Akik mégegyszer mondom, elképesztőek cukik…. Megérte, mert minden, Új-Zélandon tanyázó pingvin faj olyan rejtőzködő életmódot folytat, hogy nagyon ritkán és nehezen lehet őket meglátni természetes közegükben. Itt, bár belépő volt, meg kerítés, meg minden, akkor is a pingvinek maguktól úsznak ide haza minden este, ők másznak ki a vízből, át a sziklákon, be az odúba. Szóval már elmondhatjuk, hogy pingvineket is láttunk! :-) 

Még Oamaru élményéhez hozzá tartozik a következő nap délelőttje is. Még volt pár óránk mielőtt egy időre elbúcsúzva az óceántól elkanyarodunk Central Otago világa felé.  Oamaru városka másik érdekes tengerparti szakasza a Bushy Beach, ahol sárgaszemű pingvinek és oroszlán fókák tanyáznak. Pingvineket egyértelmű volt, hogy nem fogunk látni, hiszen hajnal 3-4-től este 8-9-ig halásznak a vízben, de hát ha fókák is vannak, akkor azt mi nem hagyhatjuk ki. Maga a tengerpart is gyönyörű volt a sziklás, réz vörös homokjával, és még fókákat is láttunk! Csak mi ketten és ők hárman egy tengerparton bármiféle korlát nélkül. Egészen izgalmas volt, de azért megtartottuk a tisztes távot…

Az utolsó óceán parti kiruccanó a Moeraki Boulders kövek voltak, félórányira Oamaru-tól. Ha belefért volna az időnkbe, akkor nagyon szívesen eltöltöttem volna itt egy kis időt, hogy láthassam ezt a partot különböző fényviszonyokban, turista rengeteg nélkül is, mert nagyon érdekes és szép látvány. Ezek a feltehetően agyagpalából kialakult, tökéletes gömb alakú, 1-3 méteres átmérőjű kövek nekünk leginkább dinoszaurusz tojásokra emlékeztettek, de a maoriknak is megvan róluk a saját kis legendájuk. Egyszerűen hangzik, hogy gömb alakú kövek, de tényleg érdekes, ahogy ott állnak egymagukban, a puszta homokban, semmit nem változva miközben körülöttük minden változik és átalakul. Megér egy kitérőt.

Az utunk következő állomása az Alpok, Wanaka, tavak és Central-Otago borvidék, de előtte még jön gyorsan egy Christchurch beszámoló.

Videó patakban játszadozó fókákról, bálna lesről, totyogó pingvinekről és mégtöbb fókáról:

Illetve mégtöbb apró történet és kép a link mögött:

Marlborough, the land of endless vineyards

Sok helybéli, akikkel az elmúlt hónapok alatt beszélgettünk még soha nem kelt át a két sziget között komppal. Ők, mivel család és munkahely között ingáznak, vagy nyaralni mennek, ezért repülnek, és nehezen is értették, hogy mi miért nem azzal megyünk. Ha nem lett volna a kocsink, még akkor is nehezen lehetett volna meggyőzni róla, hogy ne tegyem meg komppal azt a 3 órás utat, ami állítólag a déli sziget egyik legcsodásabb öblein vezet át. Ezzel a várakozással és egy kék eges napfelkeltével indult a napunk. A Marlborough Sounds öbleinek és helyeinek látványa abszolút nem múlta alul várakozásinkat, a déli sziget igazi mosolygós arcával köszöntött minket.

A komp Picton városába ér be, amit a környék legnagyobb kikötőjének mondanak, holott a városka gyakorlatilag a hegyek tövébe, egy aprócska völgybe épült, ahol a hatalmas kompok uralják a látványt. Innen egy kisebb kerülővel a Queen Charlotte Scenic Drive-on indultunk tovább, hogy minél tovább élvezhessük a part látványát. Kék-zöld fjordok, fákkal borított magas hegyoldalak és homokos öblök váltogatták egymást Havelock városáig, ahol visszatértünk a főútra, hogy bevezessen minket Marlborough borvidék szőlői közé.

Hogy teljes egészében kiélvezhessük a borvidéket, nem mentünk tovább rögtön másnap, hagytunk magunknak egy napot, hogy minél több borászatot meglátogathassunk. Mamiék szabadkezet adtak nekünk, így bevittük őket a sűrűjébe, 1 nap alatt (10-től 4-ig) bejártunk 10 borászatot és kóstoltunk közel 50 bort.

Magát a borvidéket Napához hasonlóan kell elképzelni, Blenheim és Renwick városa között húzódik 2 nagy főút, ami mentén van a nyitott borászatok nagy része. Felkészülés nélkül is szívesen megállna az ember bármelyiknél, egész jól ki vannak táblázva a nagyobb és kisebb nevek is, de időszűkében csak utána néztünk, hogy miket nem lehet kihagyni. Nos, ezekhez jutottunk el, sorrendben:

N°1 Family Estate

Ezt a szállásadó nénik ajánlotta hallván, hogy szeretjük a pezsgőt, és azóta is hálásak vagyunk neki. A francia család tulajdonában lévő borászat kizárólag pezsgőket készít, és – Szentesihez hasonlóan – a környékbeli borászatok pezsgőgyártásában is segédkezik. Van egy kis 10 borászos közösségük, akik hasonló gondolatok és minőségi elvek mentén készítik pezsgőiket és időről időre megosztják egymással tapasztalatikat. Itt két pezsgőt kóstoltunk, amiből az egyik be is csúszott a ’vásárló kosárba’…

Hans Herzog Winery

Ez is egy családi borászat, amit egy VM-es kolléganőnk ajánlott munkaszempontból. Először csak emiatt mentünk be, de ez vált az egyik legmaradandóbb élményé. Egy nagyon hangulatos kis épület, egy bájos bisztró résszel és kerthelyiséggel, de a borok ennél is jobbak voltak. Egészen európai stílusú fehéreket készítenek, ami a 10-20 dollár környéki boltban vásárlós borok három hónapja után igazán üdítő élmény volt. Az egyik legizgalmasabb egy héjon áztatott Pinot Gris volt, amibe teljesen beleszerettünk. Ők nem nevezik narancsbornak, mert nem annak készül, de egészen közel áll hozzá. Komoly viognier-t és fehér házasítást is készítenek Rhone-i fajtákból, ami nem csak a szőlőfajták miatt különleges, hanem mert itt alapvetően ritka a fehér cuvée.  Annyit elárulhatok előre, hogy erről a borászatról még sokszor fogunk írni, ugyanis ha minden jól alakul, akkor itt fogjuk tölteni a téli szezont…

Saint Clare

Bár ez nem volt teljesen ismeretlen számunkra, de az egyik leghíresebb borászatot akkor sem hagyhattuk ki. Tökéletesek voltak a borok, de annál is különlegesebb volt az egész étterem-cellar door helyiségnek a berendezése. A fa-beton-réz anyagok kombinálásával egy nagyon modern, de mégis hangulatos teret csináltak, ahol lépten-nyomon családi történetek voltak belevésve az összes bútorba. A szokásos tasting flight mellett volt mód egy pár dollárral többért venni egy kóstoló sort, amivel ki is ülhettünk a kis kerthelyiségbe. Ez a csomag 5 kis üvegcse volt fadobozban, amihez kaptunk kóstoló jegyzeteket is. Nagyon frappáns megoldás…

Villa Maria

Itt nem töltöttünk sok időt, de mégiscsak be kellett néznünk. Az épület ugyanolyan volt, mint Aucklanben, a kert gyönyörű, rendezett és modern, bár a cellar door kicsit egyhangú volt.

Fromm

Ez is egy pici, családi, biodinamikus borászat. Sajnos ők beleestek a hibába, hogy csak az alap boraikat kóstoltatták, amik elég feledhetőek voltak, pedig a szaksajtó szerint gyönyörű tételeik vannak (Decanter címlap).

Te Whare Ra

Ezt Gergő nézte ki, és mint kiderült benne van abban a kb 10 borászos egyesületben, akik apró, családi borászatok, természethű gazdálkodást folytatnak és segítik egymást. Itt a tulajdonos házaspár felesége, egy ausztrál nő fogadott minket. A borok izgalmas és kristálytiszták, a legizgalmasabbak a rieslingek voltak. Itt vált végképp egyértelművé, hogy Új-Zélandon a rieslinget német módra értelmezik. Általában intenzív az illatuk, előbb virágos, utána egy picit petrolos, és vásárláskor figyelni kell az alkohol fokokat, mert leginkább az off dry és semi sweet kategóriában mozognak. A cukor skála két végét nézve több a késői szüretelésű, mint az igazán száraz. Ez minket kevésbé zavart, mint szüleimet, így be is ugrott az off dry-ból egy palack a táskámba.

Clos Henri

Egy Loire völgyből származó család üzemelteti, és ennek megfelelően nem is csinálnak semmi mást, mint Sauvignon Blanc-t és Pinot Noir-t, ezekből is csak 3-3 fajtát. Igazán franciásan elegánsak és kifinomultak voltak, zöldes, fűszeres jegyekkel, nem az a pohárból kiömlő bodza szörp típus. Talajtípus alapján szelektálták őket, és gyönyörűen ki is jött a különbség.

Seresin

Szintén a kicsiny közösség része, egy gyönyörű dombtetőn, a cellar door-ban nem csak érdekes borokat lehetett találni, de egyéb kézműves termékeket is. A borászat logója egy tenyér nyom, mely a kézzel végzett munka filozófiáját hivatott reprezentálni, nagyon ötletes. A borok is szépek és tiszták voltak.

Nautilus

Mivel ennek 1-1 termékét az IFDT-nek köszönhetően ismerjük, reméltük, hogy az amúgy is szupertől már csak feljebb van. A környéken pezsgőiről híres borászat két habzót is berakott a kóstoló sorba, amik valóban méltók voltak a hírnévre, a sor csúcspontja pedig a zászlós Pinot-juk volt. Én magam még fogalmazom, hogy milyen érzelmi kötődésem is van a fajta felé, néhol az egyszerű gyümölcsös jön be, néha az elvetemült földes-bőrös. Ez valahol a kettőnek a tökéletes egyensúlya volt, meg is érte a maga 75$-os árát.  Ezek csak a kiemelkedő tételek voltak, összesen 9 bort kóstoltunk, miközben egy fa árnyékában ücsörögtünk és a borokhoz illő sajtokat majszoltunk.

Cloudy Bay

Itt akartuk zárni a napot, de már egy kicsit későn érkeztünk hozzá. Bár már bezárt a hely, de azért egy pezsgő erejéig beengedtek minket. Azonnal tudtuk, hogy másnap még gyorsan vissza kell ide jönnünk, hogy itt vegyünk méltó búcsút a Waipara völgytől. Világító zöld fű, fotelek, dizájnos kinti és benti bútorok, elegáns étlap és fantasztikus borok. Látszik, hogy a LVMH márkacsoport része… De ami ennél is fantasztikusabb volt az a 2005-ös Sauvignon Blanc, amiről senki meg nem mondaná, hogy 11 éves… Érett, komplex és mély bor, picit sem öreg vagy oxidált, abszolút nyertes a sorban, de a pezsgő felhozatal is nagyon figyelemre méltó volt. Mindhármat sikerült megkóstolnunk, egy ’alap’ Perlous NV, ennek a magnum palackos 2005-ös változatát, ami elképesztően érett volt és a személyes kedvenc fajtánk, a Blanc de blancs pezsgő is a poharunkba került a lelkesedésünknek köszönhetően. Igazán kár, hogy a többi, BT-nél felelhető tételek között ezek nincsenek ott, komoly vetélytársai lehetnének bármilyen palackos érlelésű pezsgőnek.

A Marlborough-i kiránduláshoz még hozzá tartozik a másnap is, amikor Kaikoura bálnanéző óceánpartja felé átrobogtunk a borvidék alsó völgyén. Itt egészen más volt a táj, a sivatagos dombok mögül egyszercsak zöld foltokat láttunk. Hatalmas szőlőterületek, miközben minden más kopár és száraz. Itt öntöznek, nem kérdés. Ezen a részen van a Yealands borászat, amit nem csak borai miatt érdemes felkeresni, de maga a terület miatt is. Hatalmas. De tényleg. A kifejezés ’ameddig a szem ellát’ szó szerinti értelmezést nyert, és a szőlőterületeknek csak a hegyvonulat vagy az óceán szab határt. Az egészet körbe lehet autózni, ami különleges élmény. A borok nagy részét a Veritasnak köszönhetően ismertük, nagy vagy ritka tételek sajnos nem voltak nyitva, de abszolút megéri a kitérőt a borászat.

Amit leszűrtünk az elég sűrű egy nap alatt: papa leginkább a pinot noir-t szereti. Mami továbbra is imádja a sauvignon blanc-t. Nagyon jó pezsgőket készítenek a borvidéken, és mára már szinte egyértelmű, hogy a fontos neveknek van. Mindenki nagyon próbál valami érdekesebbet és izgalmasabbat csinálni, mint a világban export piacról megismert klasszikus SB. Ez a klasszikus, mennyiségi SB valószínű a déli völgyből származik. Továbbra is ez a legfontosabb szőlő, de változtatnak a stíluson, lehet érdekességeket találni, sok szőlőfajtával kísérleteznek, és sokan megpróbálnak bizonyos tételekben európai stílust követni. Még egész friss Napa Valley élménye, és számunkra elég meglepő módon nem sokban marad el tőle. Sőt. A nagy nevek és cégek borászatai nem csak borokban különlegesek, hanem élményképzésben is. Általában viszonylag olcsók a kóstoló sorok, amit le is vonnak, ha vásárolsz. Ez nagyon jó üzletpolitika, előfordult, hogy minket is ez sarkallt a vásárlásra. Meglepő a szőlőfajták sokszínűsége, néha egészen érthetetlen is amúgy. A hazai fogyasztók valóban nem a SB-t választják, most épp Pinot Gris lázban ég az ország, de kérdés, hogy van-e létjogosultsága mondjuk egy Arneis-nek, Albarino-nak vagy Verdelho-nak a sorban. Nem is beszélve Tempranillo-ról vagy a Malbec-ről. Biztos kell idő, hogy beérjenek ezek a fajta próbálkozások, kiessenek, amik nem működnek, tökéletesedjenek, amik igen. Kóstoltunk egészen fantasztikus borokat és felejthetőket is. Az is biztos, hogy nem olcsó a jó bor. De ami olyan, az viszont sokat megér…

Még több kép és borsorok:

road trip szülőkkel @NorthIsland

A munka utolsó hete hatalmas izgalmakkal telt. Csomó, utazás előtti teendőnk volt, beszerezni kellékeket, kocsit szervizbe vinni, a lakást összepakolni, és mindeközben bennünk volt az izgalom, hogy jönnek szüleim és újra úton leszünk. Ezzel együtt búcsút kell mondanunk pár embernek, akiket megkedveltünk. Nem akarok belemerülni érzelmileg, de megható volt, ahogy elköszöntek tőlünk, pedig csak három hónapja ismertek minket. Az ajándékokról nem beszélve úgy tűnik tényleg hatással voltunk pár emberre, és őszintén megkedveltek minket, ahogy mi is őket.

Na de elég a kesergésből, a búcsú utáni nap végre útnak indultunk, immár négyen a kocsiban! Mamiék érkezésének napján az egy hete tartó ragyogó napsütés természetesen esőbe fordult, ami végig követett minket majdnem az egész északi szigeten… Sajnos a programon nem nagyon tudtunk változtatni a fix szállások miatt, így az első nap Coromandel félszigetét autóztuk körbe esőben és ködben. Így is szépek voltak a partok, és néha 1-1 folt kitisztult, de csak annyira, hogy lássuk, milyen csodás is lenne szép időben. Wangamata városában aludtunk, ahol mamiék is konstatálták, hogy tényleg minden bezár 4 után. Miután azért sikerült kellemes kis vacsizásra alkalmas helyet találni megkoronáztuk az estét a szállás teraszán található jakuzzival. Nem zavart minket az eső és a hideg, a meleg hab és a közben kortyolgatott 2012-es Villa Maria Reserve Riesling abszolút boldoggá tette az szürke, esős napot.

Másnap ugyanilyen szakadó esőben indultunk el a nem rövid napi programnak: Waihi – Rotorua – Taupo. Az első megállót, Waihi Beachet csak mami kedvéért raktuk be a programba, hogy tudjon kagylót szedni. Fújt a szél és esett az eső, de azért egy zacskónyit így is összegyűjtöttünk. Szerencsére mire Rotoruához értünk kicsit enyhült a dolog, így maradtunk a programoknál: Hamurana Springs, Kuirau park és Wai-O-Tapu Wonderland. Ez előző utunk során mindháromról írtam részletesen, így most ezzel inkább nem húznám az időt, de szerencsére mamiéknak is éppannyira tetszett minden, mint nekünk. Eddig ismerős terepen jártunk de Rotorua határait elhagyva nekünk is miden új élmény volt. Mielőtt beértünk Taupo-ba, hogy elfoglaljuk az aznapi szállást a szokásos módon körbenéztem a GPSen, hogy van-e az út menténk look out vagy valami izgi és rátaláltam a Huka vízesésre. Mint kiderült innen ered a Waikato folyó a Taupo tóból egy gyönyörű, hihetetlenül kék, sebes patakként. Tényleg nem láttam még folyóban ilyen színeket és egészen szédítő volt amilyen sebességgel zúdult a víz. A Taupo tó látványa sem rossz, a szállásról gyönyörű kilátással és tiszta éggel köszöntünk el a naptól.

Másnap egy kicsit sétáltunk a tóparton, átmentünk a városon, de már robogtunk is tovább, hiszen a következő megálló Napier és Hastings városa, a Hawkes Bay borvidék. Sajnos nem volt sok időnk kiélvezni a borászatokat, mert még aznap Wellingtonba kellett érnünk, hogy ott is sétálhassunk kicsit, de azért nem hagyhattunk ki pár borászatot. 1-2 kóstoló után, a Villa Maria másik tulajdona a Vidal birtok éttermében ebédeltünk, hogy megnézzük mivel is hasonlítgattak minket össze oly gyakran. Az ebéd finom volt, a borok jók és valóban egy fokkal mást akar nyújtani, mint az Aucklandi Café, de azért a lenyűgözőtől is messze volt. A nap csúcspontja abszolút a végcél, az északi sziget legdélebbi városa, Wellington volt. Nem csak azért gyönyörű, mert víz veszi körül, hanem maga a város is nagyon hangulatos és kreatív. Az ország fővárosaként valóban nyüzsgő az élet, de nem olyan hatalmas és személytelen, mint Auckland egésze. Sajnáltam, hogy csak egy sétányi időnk volt, de korán le kellett feküdni, mert másnap nagy nap következett: reggel 8-kor indult a kompunk a Déli szigetre a Marlborough Sounds-ot átszelve…

Mikor az utazást terveztük sajnáltuk, hogy csak 4 nap jutott az északi szigetre, de mintha a sors is érezte volna, hogy vágyunk nagyon délre, mert nem volt valami kegyes velünk még ezen a négy napon sem. A szürke felhők gyakorlatilag végig kísértek minket, a csapat is még összeszokóban volt, mamiék a jetlaggel küzdöttek, mi meg próbáltunk áthangolódni munkáról az utazásra. Az északi szigetet elhagyva ezek a szószerinti és képletes felhők eloszlottak, gyönyörű helyek és mégszuperebb élmények vártak minket…

A szokásos még többért katt:

Memories | glassroom, laugh, cutlery, smokes, endless sarcasm, run sheets, set ups, glass room again, milla varia, wedding playlist, Christmas cracker, 70hours, sarcasm again, where is my shirt? what can we do? please give me work! I'll be in the glass room, dancing, drinks after work, guess what?? literally... seriously? | Thank you | Good bye | Love you all!

Cocoro

A munka végéhez közeledtén úgy gondoltuk, méltón szeretnénk elbúcsúzni Aucklandtől egy vacsora alkalmával. Hogy még különlegesebbé tegyük az estét, a helyi híres high end éttermek közül is egy nem mindennapit választottuk. Cocoro, ahol modern japán gasztronómiát kóstolhatunk egy pici hely, egy eldugott utcában, de mielőtt belépnénk az ajtón már látjuk, hogy a japán precizitás komoly szerepet fog kapni egész este. A degusztációs menüt választottuk, sake és bor párosítással. Minden alapanyag és ízkombináció tökéletes volt, és meglepő módon a desszertek valóban megkoronáztak mindent. A vacsora sorban:

Today’s chef’s selection of ‘T sukuri’ appetizers
/egy nagyon profin megtervezett kis kínáló dobozban/

Vörös tonhal, lazac, Hapuka és King fish

a szokásos gyömbér és wasabi, és ha nem lenne elég akkor a mini reszelőn reszelhetsz még magadnak wasabit

helyi osztriga

...és mindehhez Champagne. Belekortyolva megállapítottuk, hogy nagyon hiányzott már ez az íz...

Lightly toached ‘Sansho pepper pepper-Miso’ cured Ora King salmon confit

/életem egyik legtökéletesebb lazaca... szétomlott a számban, de nem volt egy picit sem nyers érzete, puha volt, szaftos és elképesztő.../ 

Hozzá pedig sake. Meg kellett szoknunk, hogy ne olyanfajta harmóniát várjunk mint egy bornál, hiszen az alkohol miatt kicsit máshogy kell kóstolni, de a barátkozás után, a következő komolyabb tételek már közel kerültek a szívünkhöz.

West coast Whitebait 'Chawanmushi'

/ez egy dashi, gyakorlatilag egy húsleves tojásfehérjével behabarva. Kicsit kocsonyás állag, benne apró fehér halak/

A párja egy Central Otagoi Pinot Gris. Ez a fajta továbbra sem a kedvencünk, de jó kis savassága és citrusossága pont jól lazított az ételen.

Long line caught Leigh Snapper Tempura 'Fish & Chips'

Hozzá ez :)

Charcoal finished Cambridge duck leg confit

Az étel is finom volt, de ez a bor valami beszarás jó volt...

Waiheke sziegtről (Auckland mellet) egy Reserve Cabernet Sauvignon Merlot  blend (itt majdnem mindenki ezt a két fajtát házasítja). Elképesztően gyümölcsös, mély, sokrétű bor. És nem utolsó sorban a pohár csak emelte a fényét, sajnos a kép nem adja át, de életem egyik legnagyobb vörösboros pohara volt.

A kacsa combhoz pedig megfelelő kés dukált 

 Chef’s selection of market fish ‘Nigiri-Sushi’ 

tengeri sün, rák (Gergőnek helyette Hapuka), és hogy őszinte legyek a középsőre nem emlékszem... de a rák fenomenálisan édes volt!

Hozzá a Miraval rozé... Eddig valahogy a Vince élményeimből kimaradt ennek a kóstolása, de most bepótoltuk :)

‘Sudachi’ Japanese green citrus & Mango sorbet

...hozzá friss ananász és kókusz. már maga a desszert íze is nagyon üdítő volt, de...

... hozzá ez, az átlagnál kissé édesebb sake...

Életem egyik legjobb étel-ital párosítása!

Sake ‘NABESHIMA' Ganache

Három fajta kis falat csokoládé, és megkóstolhattuk hozzá mind a sokéves, érlelt saket, mind a Pedro Ximénezt. Elképesztően krémesek és gazdagok voltak a csokoládék, és szinte gyermeki izgalommal próbálgattuk hozzájuk a különböző italokat...  

Tényleg méltó búcsú volt Aucklandtől, erre biztosan emlékezni fogunk...