extraordinary together: Westland

A Westland Új-Zéland egy elszigetelt része, külön egyéniséggel, mintha rá más szabályok vonatkoznának. A közel 600 km hosszú, de nem több mint 70 km széles régiót nyugatról a vad Tasman tenger, keletről pedig az Alpok határolja. Ezen a földön tényleg nem az ember az úr, a sok turista ellenére is a városok nem túlzsúfoltak, a partok vadak, az egyetlen út, ami átvezet délről északra, abszolút ki van téve mindenféle természeti erőnek. Három ki/bejárata van a régiónak: északon Nelson felől lehet átkelni az Alpok északi vonulatain, középen kanyarog az Arthur’s Pass, délen pedig a Haast hágón át jönnek a népek Queenstown és Wanaka városa felől. Az út mind déli, mind északi oldalán egy képzeletbeli zsákutca tába jelzi, hogy itt a vége az ember által élhető területnek.

Mi is a Haast hágón keltünk át, gyönyörű hegyek és esőerdőkön át. Az út a Mount Aspiring Nemzeti Parkon át vezet, így térképpel a kezünkben tudtunk válogatni, hogy milyen parkolókban is érdemes megállni az átkelő alatt. Amit érdemes tudni, hogy ezen a vidéken a hegyekből és gleccserekből lezúduló patakok, folyók szinte már szürreálisan kékek. A tiszta víz kifejezés valami egészen új fogalmat nyer, és ha ezt valaki nem hinné el, akkor az első híresebb megálló, a Blue Pools minden kétséget kizár. Egy 20 perces sétával lehet elérni a Blue River kezdetét jelző apró tavakhoz, melyek vakítóan világoskékek. Tényleg elképesztő… Eddig azt hittem, hogy az ilyen tiszta és ennyire kék víznek köze van ahhoz, hogy kék az ég és az visszatükröződik, de ez a víz a szürke, kissé esős időben is kitűnt környezetéből kékségével, mintha photoshop-olták volna. Ezek után a vízesések következtek, de nem csak a két híres megálló, a Fantail Falls és a Thunder Creek Falls, hanem az út menti, zúgók, patakok, továbbra is elképesztően kékszínű víztömegek. Gyönyörű út, még felhős időben is, sőt, egészen földöntúli látvány a sűrű ködbe burkolózó hegyek.

Westland-nek nagyon sok, gyönyörű túraútvonala van, zord, magányos partszakaszok, magas havas hegyek, de a leghíresebb úti cél mégis a Fox és a Franz Josef Gleccserek. A Déli Alpok nyugati oldalán 140 gleccsert számolnak, de a jég és hótömeg kétharmadát ez a két gleccser teszi ki. Nem csak azért különlegesek, mert nagyon könnyen megközelíthetőek, hanem mert az alacsonyabb részeken esőerdőkön araszolnak át, ami az egész vidéknek egy nagyon különleges szépséget ad. Gyalogtúrák vezetnek fel a gleccser lábáig, de magára a gleccser jégtengerére csak helikopterrel, vezetett túrával lehet felmenni. Nagyon sokat gondolkodtunk rajta, hogy megéri-e a nagyon sok pénzt egy ilyen túra, és arra jutottunk, hogy szép időben igen. De Westland-ről tudni kell, hogy itt a legritkább esetben van szép idő, leginkább elfogadható idő van, de amúgy általában esik. Úgy időzítettük a programot, hogy a Franz Josef városkában aludtunk, bízva eddigi szerencsénkben; ha kisüt a nap, és van rá mód, akkor felmegyünk, ha nem, akkor tovább állunk. Miután kiértünk a partra a Haas hágó után, sajnos folyamatossá vált az eső. Este bezárkóztunk a Holiday Parkos kis kabinunkba, hogy összebújva átaludjuk a zuhogó esős éjszakát, mikor is éjfél felé kopogtattak az ajtón. A recepciós hölgy jött tájékoztatni, hogy a folyó kilépett a medréből, így árvízveszély lépett érvénybe. Ha esetleg nem állna el az eső, és a folyó tovább növekszik, akkor lehet, hogy el kell majd hagyni a szállást a cuccainkkal együtt. De nagyon nem valószínű, ugyanis éppen enyhül az eső…

Érdemes tudni, hogy itt nagyon komolyan veszik a Health and Safty szabályokat, és tényleg óvatosak, szóval Gergőt nem is nagyon zaklatta fel a dolog, engem azért egy kicsit jobban… Gondoltam biztos, ami biztos, én összepakolom a bőröndöket. Amúgy is, tudjátok, mennyire jól viselem a viharokat, szóval nem mondhatni, hogy nyugodtan merültem álomba. Nem is nagy baj, ugyanis éjjel 2 felé megszólalt a vészsziréna és egy tűzöltő sietve kopogott végig minden ajtón, hogy most el kell hagyni a szállás, evakuálják a város ezen részét, mert közeledik a folyó. 5 perc múlva az egész kempinget kiürítették. Valószínűleg nem most csinálhatták először… Félálomból felriadva, az üvöltő sziréna mellett a viharban annyira nem gondolkodik az ember, hogy még csak eszembe se jutott, hogy a ’naugyeénmegmondtam’, csak amikor már a közösségi ház tornatermében a földön ülve vártuk a híreket. Amikor már biztonságban voltunk, akkor azért röhögtünk egy nagyon, hogy evakuáltak minket… Nagyon korrekt módon hoztak matracokat, hálózsákokat, adtak forró kávét és teát, amíg ki nem derült, hogy éjszakára bizony itt kell maradnunk, a szomszédos kávézóban kapott reggeli után majd meglátjuk, hogy mi lesz. Szóval egy tornateremben, kissé vizes cuccban aludtunk. Reggel az utakat megnyitották, mi zuhanyzás (nem volt víz a városban) vagy átöltözés nélkül gyorsan továbbálltunk, hogy minél hamarabb elfoglalhassuk a szállásunkat Greymouth-ban. Még előttünk állt a régió második fele, de már alig vártuk az esti zuhanyt…

A gleccserektől tovább, északnak haladva az első megállónk Hokitika városa volt. Mint sok más település, ez is az aranyláz idején jött létre, leginkább az Ausztrália felől érkező aranyásók kötöttek ki itt. Pár évtized alatt ez lett Új-Zéland egyik legnagyobb városa és a Westland régió fővárosa. A 20. század utáni hanyatlás nyomait ma már inkább látni, mint az aranyláz gazdagságát, leginkább egy aranyos kisváros hangulata érződik, ahol egymást érik a kézműves galériák és zöldkő ékszerboltok. Az új-zélandi zöld jáde kő volt a bennszülöttek fő kereskedelmi terméke, különböző fegyvereket és ékszereket készítettek belőle. A Déli sziget maori neve Te Wai Pounamu, azaz „a zöld kő vize”. Már leginkább csak ékszerek formájában látjuk. Általában négy fő maori motívumra vannak formálva, mindegyik külön jelentéssel bír. Úgy gondoltam, hogy egy hozzám közel álló jelentéssel bíró jade követ szívesen hordanék magamnál, hogy évek múlva is legyen nálam egy apró tárgy, ami mindig ezt az egy évet fogja eszembe juttatni. Minden ékszerboltot végig jártuk, hogy találjunk egy csavar (Twist – egymáshoz közel álló lelkek örök összefonódása, emberi utak találkozása) formára csiszolt követ, ami egyből megtetszik, de nem volt olyan könnyű, mint gondoltam… Az új-zélandi jade nagyon drága, az olcsóbbak nem igazi helyi zöldkövek. Ismét hála Gergőnek, aki nem hagyott megalkudni, sem lemondani róla, véletlenül találtunk egy kis műhelyt, ahol tartanak nyers, csiszolatlan követ, és azt vésnek bele, amit az ember akar. Így kerestem magamnak egy kisebb, igazi jade követ, rárajzoltam a motívumot, és azt a mester bácsi belevéste nekem 5 perc alatt. A lehető legjobb megoldást találtuk meg.

Jade kővel a nyakamban indultunk tovább Greymouth felé, ahol leginkább már csak az volt a cél, hogy eljöjjön a 4 óra és átvehessük a szállásunkat. A városból nem sok minden maradt meg, mára Hokitika helyett ez lett a régió fő ellátó városa. Egy rövid séta után mi is inkább visszavonultunk, és egy nagyon jóleső zuhany után élveztük a kényelmet. Másnap jött a Westlandi utazásunk legszebb része, a Great Coast Road nevezetű szakasz, amely Greymouthtól fut a legészakibb pont, Westport felé. A Lonely Planet szerint ez a kb. 100km hosszú út egyike a 10 legszebb part menti útnak a világon. És tényleg… Mi is sok szép parti úton mentünk már, de ezt tényleg lenyűgöző volt… És ha nem lenne elég magának az óceánnak és az esőerdőnek a látványa, akkor még útközben megállhatunk a Pancake Rocks nevezetű mészkő sziklaképződményeknél, amelyek egy földrengés során emelkedtek ki a tengerből. Ezernyi rétegű hatalmas sziklák, szinte elképzelhetetlen hogy valóban természetes képződmények… A sziklák között, ahogy az erózió pusztítja a partot víz alatti barlangok és hatalmas kürtők jöttek léte, ahol a hullám elképesztő magasságokba tud csapni. A mindössze 20-25 perces séta tényleg nagyon gyönyörű, csak tudnunk kell elvonatkoztatni a sok turistától. Wesport-tól már csak az volt a cél, hogy átjutva a hegyeken elérjünk az északi parti Nelson-ba. A Wesport-ból induló 6-os út a Buller folyó mentén halad végig, át a híresen szép Buller hasadékon. Tényleg gyönyörű út volt, csak Új-Zélandon tapasztaltunk ilyen gyors változását a természetnek. Az egy órás út alatt az esőerdőből őszülő erdő, majd fenyves, majd zöld legelőkkel övezett tengerpart lett. Méltó lezárása volt a gyönyörű napnak.

Amiről eddig nem esett szó, hogy miért is nem tölthettünk több időt a Westlanden, vagy miért volt csak 2 napunk Nelsonban. Emlékeztek még a Marlborough-i Hans Herzog borászatra, amiről említettem is, hogy lesz még szó? Nos, valahol a Déli szigeten barangolva kaptunk egy hangüzenetet a borászat iroda vezetőjétől, hogy március 31-gyel szeretnének minket alkalmazni a téli szezonra. Így történt, hogy kétnapi Nelsoni pihenés és kirándulás után érkeztünk meg Marlborough-ba, de mindenről a maga idejében…

Gyönyörű kép a link mögött: