extraordinary together: Southland

A Milford Sound gyönyörű látványával feltöltődve indultunk neki a Southland régiónak. Összesen három napot szántunk rá, és a Scenic Route nevű kiadványnak köszönhetően egészen jól meg is tudtuk tervezni. Első nap leautózunk Invercargill-ba, ami a régió legnagyobb városa, második nap megnézetjük ott a kocsit, harmadik nap pedig a Catlins régión át eljutunk egészen Dunedin-ig. Ez a sziget legdélebbi régiója, így a klímája egészen közelít a miénket, de az arany homokos tengerpartok és a rikító zöld füvű legelők egy egészen érdekes elegyet alkotnak. Mindehhez egy mérhetetlen csönd, és kihaltság társul, mintha Új-Zéland egy elfeledett kis csücske lenne, ami már beletörődött másodlagos szerepébe. Az ott töltött három napunk alatt nagyon sok gyönyörű helyet láttunk, nagyon sokat mentünk murvás úton, és olyan érzésünk volt, hogy a világ végén vagyunk.

Mikor elindultunk Te Anauból már alig vártuk, hogy ismét kiérjünk a tengerhez. Gyönyörű QT és Wanaka környéke, de a tengerpart látványa továbbra is a legjobbak közé tartozik. Így nem is nagyon húztuk az időt, csak egy rövidre tervezett túrát szúrtunk be az út elején. A Big Totara Walk egy órás séta, ahol 1000 éves Totara fákat lehet csodálni. Azt nem igazán terveztük bele, hogy az odavezető 20 km murvás út nem fog valami gyorsan telni, így odafelé én lélekben kicsit meg is bántam, hogy beterveztük a túrát. De mint tudjuk lusta, kényelmes és időkomplexusos vagyok, szóval hangot sem adtam eme gondolataimnak, még szerencse, ugyanis nagyon gyönyörű délután kerekedett belőle. A murvás út végén egy zöld tábla (és az út megszűnte) jelezte, hogy itt kezdődik a Totara séta. A parkolóban rajtunk kívül senki más nem volt. Egy dús, öreg erdőben sétáltunk, és a legjobb az volt, hogy madárhangokon kívül semmi mást nem lehetett hallani. Miután megcsodáltuk az idős óriás fákat, madár lesbe kezdtünk. Papiék itt hagyták nekünk a távcsövet, és a QT-i madárparknak köszönhetően már tudtuk, hogyan is néz ki pár madár. Először Gergő vett észre egy Tui-t, a helyi énekes madarat, amit azért kedvelünk nagyon, mert a kedvenc sörünk róla van elnevezve, majd a hangokat követve a távcsővel észrevettünk vadgalambot is. Nagyon élénk kék és fehér színű, elég nagy magár és nagyon hangos, szerencsénkre… J Legalább egy fél órát eltöltöttünk egy helyben, távcsővel a kezünkben, de sajnos ott kellett hagyni a madár lest és tovább indulni az úton, hívott minket a tenger.

Ahogy közeledtünk a part felé, úgy változott a természet is. Zöldebbek lettek a legelők, több cédrus lett, kevesebb erdő, és egyre több bárány a legelőkön. Legelőször a Gemstone Beachen álltunk meg, ahol rengetegféle követ hord a tenger partra, a szemfülesek akár féldrágaköveket is találhatnak. Mi is eltöltöttünk egy kis időt kavicsok gyűjtésével, sajnos nem hagyhattam ott párat és közben sokat emlegettük mamit, hogy mennyire élvezné ezt. Invercargill előtt apályban elkaptuk még gyorsan a Monkey szigetet, ami csak dagálykor sziget, és természetesen a nagyon szerencsések akár bálnát is láthatnak innen, ahogy azt az ősi maorik tették. Kémleltük mi a horizontot távcsővel, de csak nem jöttek… Délután révén rávettük magunkat, hogy elhagyjuk a tengerpartokat és elinduljunk a szállásunk és Invercargill felé.

A második napra nem terveztünk túl sok programot, a legfontosabb az volt, hogy megnézessük a kocsit. Még amikor mamiék itt voltak, a kipufogó elkezdett először csak néha furcsa hangot kiadni, aztán egyre gyakrabban, majd 1-2 hét alatt eljutottunk oda, hogy folyamatosan olyan hangja volt az autónak, mintha valamihez hozzáverődne a kipufogó. Szóval utána akartunk járni a hangnak. Kiderült, hogy semmi probléma a kocsival, csak kicsit benyomódott a kipufogó és hozzáér az aljzathoz, így azon kívül, hogy hangos, nincs vele semmi gond. Tovább is indultunk másik aznapi célunk felé, megkóstolni a híres Bluff-i osztrigát. Ez a legdélebbi kisváros, Invercargilltől van még délebbre, 30 km-rel, és ez a leghíresebb osztriga elosztója az országnak. Márciusban kezdődik a szezon, így arra számítottunk, hogy egy kis aranyos tengerparti városkában mindenhol osztrigát lehet majd enni, a héjából, ahogy azt szokás. Nos, ez nem így történt. Valóban szezon volt, és valóban nagyon híres a Bluff-i osztriga, de valószínűleg a halász, lepukkant, kihalt kisvárosból azonnal elviszik őket a különböző megrendelőkhöz, ugyanis két hely van összesen Bluff-ban, ahol meg lehet kóstolni őket: egy tipikus turista étterem és egy lepukkant takeaway-es. Nem kérdés, hogy a takeaway a mi helyünk, ahol délután 1-re már sajnos rég elfogyott a héjából kóstolható osztriga, így két választás maradt: tésztában kisütött osztriga vagy friss, ’hámozott’ osztriga dobozból. A második túl kiábrándítónak tűnt, így maradtunk az elsőnél, ami tényleg nagyon-nagyon finom volt. Kissé lehangolva Bluff elmúló és haldokló városától még sétáltunk kicsit Invercargillben, ami szintén nem ad túl sok reményt a régiónak. Mintha lemaradtak volna a nagy Új-Zélandi turizmus versenyben és el is fogadták a vereséget. Pedig rengeteg gyönyörű part van a közelben, van híres gasztro termékük, Új-Zéland legdélebbi pontja, szóval szerintünk sok lehetőségük lenne megtölteni élettel a várost és környékét, de láthatóan kevesen látnak túl Queenstown-on és Milfordon. Mi is hamar eltettük magunkat estére, tudtuk, hogy a másnap igen hosszú lesz, nagyon sok megállót terveztünk, és a távolság is kicsit több volt, mint az elmúlt napokban.

Harmadik nap Catlins régiója várt ránk. Őszintén szólva mikor készültünk az útra, a könyv ezen részét teljesen kihagytam. Ez a legutolsó fejezet, nem is tűnt kimondottan érdekesnek, és nem is hallottunk róla senkitől, így nem is terveztünk vele, csak mikor QT-ban eldöntöttünk, hogy lejövünk délre. Mekkora hiba lett volna kihagyni… Itt is a Scenic Route kiadványát követtük, mivel csak egy napunk volt nem tudtunk mindenhol megállni, ahol ajánlotta, de belevettünk minden vízesést és még pár szimpatikus megállót.

A partok néhol viharosak és sziklásak, gyönyörűen vadak, mint a Waipapa Lighthousenál, máshol meg hosszú, aranyhomokos partokat lehet látni az útról, mint a Curo Bay-nél. Meglátogattuk a sziget legdélebbi pontját, a Slope Pointot, ahova egy magán legelőn keresztül kell odasétálni. Már önmagában a bárányok látványa a tengerrel a háttérben is megéri, de gyönyörű a partszakasz kilátása. Természetesen, a Stewart Island még délebbre van és ez is az országhoz tartozik, de az nem hangzik olyan jó, hogy a déli sziget legdélebbi pontja J. Egy időre elhagytuk a gyönyörű tengerpartok mentén futó utat, hogy az erdőben mélyebbre autózva megnézzünk pár vízesést. Igazából az útról mindenegyes alkalommal nehéz volt elképzelni, hogy 10 perc sétányira őserdő szerű közeg és mohás sziklás vízesések várnak, de gyalog az erdőben beljebb haladva percek alatt megváltozott a természet, és messziről lehetett mindig hallani a vízesések hangját. A két legemlékezetesebb a McLean Falls és a világon legtöbbet fényképezett Purakaunui Falls. Mindegyiknél az volt a leglenyűgözőbb, hogy hatalmas, szinte szabályos négyzet alakú, mohával borított köveken zúdult le a víz, mintha egy ősi civilizáció által épített, őserdővel borított városfalak bújtak volna felszínre. Egészen lenyűgöző volt az összes, a Kacsamesék egy részében éreztük magunkat, ahol az őserdőben kutatnak kincsek után.

Kezdett közeledni a délután vége és a naplemente, így már nem tudtunk sok helyen megállni Dunedin előtt, de Gergő unszolásának eleget téve (szerencsénkre) gyorsan még beiktattuk Surat Bay-t, ahol állítólag oroszlán fókák tanyáznak a parton. Lehet, hogy már unjátok a fókás sztorikat, de igazság szerint számunkra megunhatatlanok. Az öböl partja, ami egy pici, eldugott település végénél van, és az óceánra nyílik, nyugodt és csendes, a lemenő napfényben önmagában is elképesztően gyönyörű, és az, hogy egyedül voltunk csak növelt az élményen. Aztán megláttuk az első fókát, majd a többi négyet is. Nekik már lefekvés idő volt, így leginkább csak punnyadtak a homokban, de fantasztikus ennyire természetes közegükben látni őket, mintha csak a mindennapok háziállatai lennének. Képzeld el, hogy elmész otthonról sétálni egy kicsit, és teljesen természetes hogy közben fókákkal találkozol… Azonban senkit nem csapjon be cuki, lomhának tűnő mozgásuk, közel 500 kilós testükkel igen gyorsan tudnak mozogni és igen nagyot tudnak kiharapni az emberből ha fenyegetve érzik magukat, mégiscsak ragadozó állatokról beszélünk.. Szóval továbbra is élvezzük a fókákkal való találkozást (és remélhetőleg még sok hasonló sztori lesz. J)

A Southlandi túránk Dunedinben ért véget, ami ismét civilizáció, teljesen más világ, mint amiben az elmúlt három napban léteztünk. Sokak szerint nem éri meg Southland a kitérőt, hiszen gyakorlatilag mindentől messze van, de szerintünk tökéletes pihenő a Queenstowni őrület után. Két nap alatt rengeteg csodát lehet látni, és az ember lelkét nyugalom szállja meg. Mindenképpen az Új-Zélandi utazásunk maradandó élménye lett.