extraordinary together: Life and work @Marlborough

Mikor terveztük az Új-Zélandi utazást és munkakeresést (akár még otthon, akár VM után) csak reménykedtünk, hogy sikerül a Marlborough-i borvidéken dolgoznunk. Az ország 5 fő borvidékéből talán a leghíresebb, de az innen származó Sauvignon Blanc biztosan az egyik leghíresebb terméke az országnak. A mamiékkal itt töltött 1 nap csak erősített ezen az érzésen, így mikor megkaptuk azt a bizonyos hangüzenetet a Hans Herzog Winery irodavezetőjétől, rettentően örültünk. Mindössze két hetünk volt a munka előtt megtervezni az odavezető utat (amit már olvashattatok), és csak annyit tudtunk, hogy a téli szezonban hárman (mi ketten és egy francia fiú) fogunk dolgozni a Bistroban. Hogy milyen beosztásban, és pontosan milyen munkakörben az igazából csak az első két munkanap alatt derült ki. Már két hónapja vagyunk itt, Marlborough kisebb városában, Renwickben lakunk a személyzeti házban, heti 50-55 órát dolgozunk, és közben megpróbálunk mindent kihasználni, amit a környék kínál.

Szóval, a borászat, ami várt minket március 30-tól, a Hans Herzog Winery. Egy Aucklandi munkatársunk tanácsára kerestük meg, először csak kóstolás céljával, de a nagyon jó borok, elegáns berendezés és gyönyörű kert rávett minket, hogy munka után érdeklődjünk. Egy svájci házaspár (Hans és Therese)üzemelteti a kis családi birtokot, ami egészen pontosan egy 11,5 hektáros szőlőterület, egy étterem, egy cellar door és egy bisztró. Maga a borászat része tényleg érdekes, ezen a helyi viszonylatban nagyon kicsi területen 29 szőlőfajtával dolgoznak (csak, hogy párat említsek a klasszikusokon kívül: Separavi, Grüner, Nebbiolo, Barbera, Arneis, St. Laurent, Zweigelt, stb.), Új-Zélandhoz képest eléggé hagyományos módszerekkel. Kizárólag vadélesztő (itt ez ritka!!), hordóban erjesztést, héjon áztatás, hosszú hordós érlelés, szűretlen tételek, és hasonlók a jelszavak a borászati túrákon. A borok nagy része tényleg kifogásolhatatlan szerintem, mindegyik tétel elegáns és harmonikus; főleg a helyi erők számára különleges ilyen szőlőfajtákat kóstolni, ilyen stílusban. Sok borturista számára nehezen értelmezhető, hogy nálunk nincs olyan Sauvignon Blanc, mint minden más borászatnál, de az esetek 90%-ában abszolút sikere van a boroknak, így elég könnyű velük dolgozni.

Ami az egység vendéglátás oldalát illeti már messze nem ilyen egyszerű a szituáció. Normális esetben a két egység: Étterem és Bistro együtt működik (bisztró ebédre, étterem vacsorára) és a különbség, hogy az étteremben csak degusztációs menü van, a bisztróban pedig eggyel egyszerűbb étlap. Elég nagy drámán ment át az elmúlt nyári szezonban a Front of House csapat, aminek eredményeként az éttermet bezárták télre, a bisztrót üzemeltető fiatalok working holiday vízuma lejárt, és az üzletvezető pedig felmondott. Ebben a helyzetben kezdtünk el március 30-án dolgozni. Viszonylag hamar átláttuk, hogy miben rejtőznek a problémák, és hogy miért is nem fogunk itt maradni csak ameddig muszáj, de sok jó is körbevesz minket azért. Én szeretek a cellar door-ban dolgozni, sokat beszélek a borokról és nagyon megszerettem a borászatban túrákat tartani. Gergő nagyon sok emberrel beszélget szerviz közben, így sokakat megismerünk a helyiek közül és az átutazók is sok színt visznek a mindennapokba.

A személyzetről csak pár szóban: David, a séf, aki tisztaságmániás és nem a kommunikáció világbajnoka, de igazán jószívű és szépen csendben mindent megcsinál, amit kérünk tőle, még a személyzeti ebédnél is. Johanna, a másik séf, aki nélkül minden napunk nehezebb lenne, mert David arcára csak ő tud mosolyt csalni, így igencsak jó hatással van az egész munkamenetre. Van egy nagyon fiatal francia sommelier fiúnk, aki korából adódóan elég lobbanékony és önfejű, de olyan kóstolási tapasztalata van, amit otthon kevesen mondhatnak magukénak, és tényleg nagyon jó érzéke van a borokhoz. Közülük mindenki 2-3 Michellin-csillagos éttermekből érkezett, így nagyon érdekes tapasztalatokat cserélünk. A borászatban sok ember fordult meg a szüret alatt: egy német fiú-lány páros (csak barátok...) akiket Hans a gyerekeiként kezelt, így megviselte mikor elmentek; mellettük egy svájci lány volt még állandó alkalmazott, aki viszont nem annyira jött ki jól a főnökúrral. Még egy színes egyénisége volt a csapatnak Mojo, egy japán sommelier fiú (Michel Bras-nál is dolgozott), aki mielőtt végleg hazaköltözne Japánba akart egy kicsit dolgozni egy borászatnál. Elképesztően jó érzéke volt a borokhoz és nagyon érdekeseket lehetett vele beszélgetni... Akivel a legtöbbet dolgozunk és találkozunk munkán kívül az Louisa, a brit irodavezető és férje Ben, aki kiwi, de tizenéve nem él otthon. Londonból költöztek ide, hogy kicsit megszabaduljanak a nyüzsgő, éjszakázós vendéglátó munkáktól. Mindkettejük tapasztalata és tudás túl mutat a helyi viszonyokon, és nagyon jókat lehet velük beszélgetni. Louisának feltétlenül hálásak vagyunk, leginkább miatta lehetünk itt, Ben-nek pedig tényleg mindig van egy kedves és őszinte szava a másikhoz, így nem nehéz velük időt tölteni. Nyilván mindenkire vonatozik, hogy nem minden pillanat olyan könnyű, hiszen azért már bennünk is bennünk van a mehetnék, és amúgy sem egyszerű együtt dolgozni és élni valakivel, de érdekes őket megismerni, és jó kis borkóstolós estéket tudunk csapni. Sajnos nem csak 1-2 hátulütője van a munkának, az a nagyon tisztázott és lepapírozott munkamenet, amit megszoktunk a Villa Maria-nal itt határozottan nincs meg, de két hónap elteltével már sokkal kevesebbet hőbörgünk...

Amit viszont tényleg nagyon évezünk az maga Marlborough. Április elején érkeztünk ide, hivatalosan az ősz közepe, de ez csak a szüreti zsongásban látszott még meg. Rövid ujjúban segítettünk szüreti napokon, szedtünk Merlot-t, Viognier-t, Tempranillo-t, de a kedvencem a Montepulciano szőlő, amit ugyan nem szüreteltünk csak kóstoltunk, de elképesztően finom és lédús volt. Kaptunk egy fürtöt a cellar doorba, hogy mutogathassuk… hát nem tartott sokáig J. A közös szüreti napok után mindig meghívtak minket a főnökök magukhoz vacsizni vagy ebédelni, amikor érdekes tételek is előkerültek. Egy ilyen közös vacsora alkalmával mutattuk meg nekik a Szent Tamás Dongót, ami teljesen lenyűgözött mindenkit, nem csak minket. Szóval visszük a jó hírét a magyar boroknak! :-)

A főnökök a birtokon laknak egy elég szép házban, három macskával és egy gyönyörű kutyával. Eddig kétszer kértek meg minket, hogy legyünk a házban mikor elutaznak, az állatokat etetni, meg vigyázni a házra. Először elég kétkedve mondtunk igent, mégiscsak a főnökeink otthonáról beszélünk, na meg állatokról gondoskodni... mi... De belementünk. Nem volt rossz végre szép és tiszta környezetben lenni pár napot (igen, a staff house nem az a nagyon igényes albérlet), végre volt normális víznyomásunk és fűtés a házban. Nagyon élveztük ezeket a kényelmi dolgokat, de igazság szerint az állatok teljesen belopták magukat a szívünkbe... Tudjátok, hogy nem vagyok egy nagy macska vagy kutya megszállott, de nincs mese, nagyon megszerettük őket... Samira a kutya, aki elképesztő szemekkel néz miközben eszünk, Mini pedig a három macska közül a legközvetlenebb, aki bármikor, bármilyen szituációba bemászik az ember ölébe, ha éppen úgy gondolja. Nem csak otthon, ugyan ezt teszi az étteremben is, szerencsére a vendégek nagytöbbsége szereti a macskákat... Rajtuk kívül még a tyúkokat is ki-be kellett engedni minden nap, ez inkább Gergő dolga volt, de egészen felnőtteknek éreztük magunkat, ahogy elvitte a kutyát bezárni a tyúkokat miközben én adtam enni a macskáknak. Nagyon szórakoztató napok voltak...

A szüret nagyjából április végével be is fejeződött, innentől kezdve hétvégenként elleptek minket a borász tanonc kóstolócsapatok és szüreti ebédek/vacsorák a nagy borászatok alkalmazottjainak, szóval mi nem unatkoztunk. Mindeközben a borvidéken szépen lassan a színekben is beköszöntött az ősz, és amerre az ember ellátott sárga-barna-piros szőlőtenger hullámzott. Tényleg leírhatatlan látvány ilyen mennyiségben és ilyen gyönyörű környezetben, hegyekkel körülvéve… Aztán a napsütéses, kellemesen langyos őszből egyik hétről a másikra beköszöntött a tél (csak helyi viszonylatban). Amikor a városban esik az eső, akkor a völgyet körülölelő hegyeket másnapra hó borítja, ami egészen csodás látvány. Pár esős napot leszámítva igazi gyönyörű napsütéses téli idő van, már lehullott az összes levél, lassan a metszést is befejezik mindenhol, egyre kevesebb a biciklis turista és egész lecsendesedett a környék. Gergő nagy boldogságára ez azt jelenti, hogy lassan kinyitnak a sípályák, és már tervezzük, hogy melyik szabadnapunkon célozzunk meg egy közeli pályát.

Minden héten, hétfőn-kedden van szabadnapunk, amikor a Bistro zárva van, így ebben a két napban van leginkább alkalmunk megismerni a környéket. Eddig háromszor vettük rá magunkat, hogy elhagyva a meleg ágyat kiránduljunk kicsit, autókáztunk a Marlborough Sounds eddig még nem látott részén, az évfordulónkon két napot töltöttünk Kaikourán fókákat csodálva, pár hete, az első havas hegycsúcs láttán pedig a Nelson Lakes nemzeti park két tavát néztük meg. Ezen kívül, amikor tehetjük, akkor a kóstolást sem hanyagoljuk el, minden héten a nagyfőnök kinyit pár palack bort, hogy a csapat együtt kóstolja meg és mondja el róla a véleményét, és néha 1-1 borászatot is meglátogattunk. Az utazások és a borok érdemelnek 1-1 külön bejegyzést, mert tényleg nagyon sok csodás dolgot láttunk és kóstoltunk.

Ha nem borozunk/sörözünk/utazunk, akkor pedig a haza utat tervezzük. Mindazoknak, akik nem hitték, hogy hazamegyünk, most már bizton állíthatjuk: megvettünk minden repülőjegyet. Tavaly a borfesztiválon búcsúztunk mindenkitől, most ugyanott láthattok majd viszont minket, hogy szép keretbe foglaljuk ezt az egy évet. Pontos tervekről és dátumokról pedig majd a kicsit később…

Képek a mindennapokból:

Szóval ő Mini, én meg dolgoznék :-)

ez az étterem része, ami most épp nem működik

Montepulciano

Samira és Mini, csorgó nyállal miközben sütjük a húst. Az egész nappali nyitott, mindenhol járkálhatnak, de a konyha pici sávjába nem jöhetne be, és ezt tudják...

Nagyon menő sütőjükön van egy platni, ahol tökélyre fejlesztettem a melegszendvicset :-)

tyúkok mennek a kaja után

Awatare Valley (Marlborough déli völgye)

Wairau River

Greywacke stones

szüret után megjelentek a bárányok a szőlők közt, lelegelik a füvet és egyben természetes trágyával táplálják azt

Bal szélén a francia gyerek, mögötte a német borász lány, mellettem a svájci borász lány, középen Hans, a nagyfőnök guggol, mellette egy barátja aki a szüret alatt segített, kockás ingben Mojo, mellette pedig a német, nagyranőtt borász fiú