A Fernandina Beach-en már kaptunk egy kis ízelítőt az óceán
partból, de tudtuk, hogy az igazi élmény majd csak másnap jön. A napi táv:
Jacksonville – Panama City, végig a Mexikói-öböl partján.
Jacksonville-től
nyugatra van Tallahassee, amin átmentünk, ha már az autópálya arra vitt minket.
Valószínűleg nagy egyeteme lehet, mert a belváros tele volt egyetemi
épületekkel és különböző egyesületi házakkal, mint az amerikai filmekben. Nagy
betűkkel kiírva a házra a neve, fiatalok jönnek ki-be, és az összesnek le volt
festve a bejárata melletti fala valamilyen színes kreálmánnyal.
Ezek után a GPSnek ellentmondva délre vettük az irányt, hogy
a legdélebbi, legkisebb úton haladjunk végig a parton. Az apró, kissé kihalt
településeken végig haladva olyan érzésünk volt, mint Balaton felé, amikor már
tűkön ülsz, hogy először meglásd a vizet. Gyönyörű, fehér homokos tengerpartok,
aranyos kisvárosok, de egy kicsit valóságosabb érzéssel, mint az eddigi,
klasszikusan üdülő turista városok. Ez a rész sokkal jobban tetszett nekünk,
mint a híres Panama City Beach, ami gyakorlatilag ugyan olyan volt, mint bárhol
a világon egy tengerparti nyaralóhely.
A parton körülbelül 100 mérföldet tettük
meg, viszonylag lassan, így volt időnk kiélvezni a fel-felbukkanó látványt.
Kihasználva a szép időt, délután megálltunk egy szimpatikus partszakaszon, hogy
fürödjünk egyet. A homokban feküdve éreztem a késztetést, hogy még jó pár óráig
ott maradjunk, és csak feküdjünk a napon, de oda kellett érnünk Panama Citybe,
hogy legyen időnk szállást találni. Nem volt olyan könnyű, mint gondoltuk, mint
kiderült a hétvégén koncert volt a városban, így a legtöbb szállás ki volt
adva. Na meg parti város lévén, nem is voltak túl olcsók. De végül találtunk
egy megfelelőt, ahol az előző estéhez képest kicsit szebb körülmények között
aludhattunk. Már elég fáradtak voltunk, így a szomszédban kértünk elvitelre egy
pizzát, ami a maga amerikai stíluséban nagyon jó volt, vettünk pár sört, és a
motelszoba ágyán csaptunk egy kis pikniket.
Másnap Floridát elhagyva, Alabamán és Mississippin át
elérkeztünk Luisiana-ba, New Orleans-ba. Az a nap elsődlegesen az utazásról
szólt, de egy nagyon fontos kitérőnk volt: Mobilban megnézni a USS Alabama
csatahajót. Gergő nagyon nagy vágya volt, így az eső sem gátolt minket. A
hatalmas hajó abszolút közvetíti az erőt, amire hivatott volt.
Körbesétálhattunk nem csak a fedélzeten, hanem az egész belső labirintusában,
megnézve, hogy milyen funkciókat milyen körülmények között láttak el. Lenyűgöző
volt nem csak a hatalmas mérete és annak aprólékos kidolgozása, hanem a nemzeti
büszkeség, amit ez jelenthez a helyieknek. A hajó mellett repülőket és a USS
Dump tengeralattjárót is láthattuk, amit úgyszintén be lehetett járni. Nagyon
érdekes volt, de egyöntetűen megállapítottuk, hogy ez nem lenne nekünk való…
(nem mintha én a csatahajót bevállalnám, de Gergő szerint ő igen)
Ez volt az utolsó állomás New Orleans előtt, így arról majd
később…
No comments:
Post a Comment