extraordinary together: Bangkok

Elérkeztünk az utolsó állomáshoz. Mikor Bangkokban leszálltunk, már csak 4 napnyira voltunk attól, hogy hazaérjünk Budapestre és ez igencsak meghatározta az itt töltött három napunkat. Az utazásszervezés adta a desztináció választást, ugyanis a térségből egyedül innen repül Norwegian Budapestre, és mi ezt a járatot választottuk, így esett, hogy Bangkokban töltöttünk pár napot. Pont egy hónapja voltunk úton, így már lendületben igencsak a végét jártuk, és Bangkok amúgy sem egyszerű város.

Szóval először is a szállás: igen olcsón találtunk egy nagyon szépnek kinéző toronyházban egy lakást, ami csak a miénk, és a tetőn lévő medence is nagyon csábító volt. Gondoltuk legrosszabb esetben majd itt hesszelünk. Nos, nem mértük fel, hogy milyen nagy is a város. Mint kiderült, elég messze volt a belvárostól, vagy bármilyen élettől. De már az is gyanús volt, hogy a reptérről is több mint egy óra volt kocsival bejönni, miközben többször is lejátszottam a fejemben, ha itt eltűnünk, senki nem tud róla… Nem tudom, hogy miért pont itt illetődtem meg a nagyváros káoszától, de mindenesetre nagyon örültem, mikor végre megérkeztünk a szálláshoz. Ekkor már délután 5 volt, így nem is nagyon akartunk mocorogni csak valami ételhez jutni. Szerencsénkre az utcánk elején egy kis piaci forgatag alakult ki a járdán felsorakozó ételárusokból. Nem sok helyet hagytak a gyalogos forgalomnak, de láthatóan a munkából hazafele sietők is innen töltötték fel a vacsora asztalt, így mi is így tettünk. Még kicsit bátortalanok voltunk, nem akartunk nagyon kétes dolgokba beleválasztani, elvégre még előttünk ált pár nap, de azért sok érdekesség került a szatyorba, apró sült halak, vettünk elképesztően finom dinnyét és sok más finomságot. És persze sört. Ázsiában mi mást J. Ezzel az utcai piaccal és a szuper lakással abszolút piros ponttal indult Bangkok, azonban ez a lelkesedés kicsit enyhült (legalábbis a részemről mindenképpen) a következő napokban.

Másnap felvérteztük magunkat a túrára és bevetettük magunkat a városba. Érdekes módon a magas vasút ugyanolyan fizetési rendszerben működik, mint Washington metrója, adott távokra vannak kialakítva a díjszabások, és nem is különösebben olcsó (a helyi árakhoz mérten). Elmetróztunk a Chao Phraya folyóig, ami a belvároson fut keresztül, így nagyon sok látnivaló van a mentén. Az első délutánra nem választottunk magunknak nagyobb kihívást, mint a Palota negyedet felfedezni és csak kicsit sétálgatni benne. Minden fórum azt tanácsolja, hogy a folyón és csatornákon közlekedő csónakokat használjuk tömegközlekedés gyanánt, de jól vigyázzunk, mert van a turista (kék) és a menetrend szerinti vonal, és nem mindegy melyikre szállunk. Jól utána néztem, az olvasottak alapján viszonylag egyértelmű is volt, gondoltam egy év utazás után már nem hagyjuk magunkat tőrbe csalni, könnyen megtaláljuk majd a nyilvános hajókat. Hát nem sikerült… Gyakorlatilag kedvességet nélkülözően irányítottak minket a turista hajóhoz, holott sokszor elmondtam, hogy mi NEM a kéket keressük, hanem a másikat… „arra, arra, menjenek csak arra, ott lesz.” vagy „olyan nincs, csak ez a kék.” Szóval nem igazán voltak a helyiek segítőkészek, hogy elkerüljük a csapdát, mintha csak egy ki nem mondott egyezség lenne a város minden lakója közt. Ezt utána máshol is éreztük, mintha mindenki tudná, hogy hol vannak a „kerülőutak” és hogy hol mit kell mondani. Na mindegy, szóval nem sikerült a megfelelő hajót megtalálni, de gyorsan elengedtük a csatát, és beletörődtünk, hogy nincs elég erőnk Bangkok turizmus sodra ellen küzdeni.

A folyó igazán jól leírja a város kontrasztját és sokszínűségét. A láthatóan nagy hozamú sodrás viszi magával a random faágakat, szemetet és a rengeteg kis csónakot. A távolban hatalmas felhőkarcolókat és szállodákat látunk, előttük a meder közvetlen partvonalán pedig roskadozó lakóházakat. Inkább összetákolt, négyfalú kockák ezek, ahol láthatóan a mindennapi élet zajlik. Ahogy csordogál a folyó, úgy közeledünk a Palota negyed felé és jelennek meg a magas épület csúcsok, harang alakú tornyok, arannyal és sok más kővel, színes csempével díszítve. Tényleg lenyűgözően néz ki az összes templom, palota, bármilyen funkciójú épület, ami tradicionális thai építészeti stílusban épült. Nem könnyű a sok épületet megkülönböztetni egymástól, melyik is a Grand Palace vagy a Wat Pho, és ha be akartunk volna jutni ezekbe még nehezebb lett volna. Mivel nem volt szándékunk sorban állni és sok pénzt kiadni belépőre és lábunkat eltakaró kendőkre, így megelégedtünk a sétával belátható palota tetőkkel.

Hogy az energiánk is meglegyen hozzá a hajóról leszállva benyomtunk két Hotto Bun bucit egy utcai bódénál, ami egy kicsit modernebb változata volt a helyi street food-nak (amit itt nem kell misztifikálva értelmezni, minden étel, amit az utcai fronton árulnak, a friss haltól a kagylón át bármilyen tésztáig vagy rizses ételig). Hotto Bun-nal és gyümölcs teával feltöltve indultunk neki, hogy besétáljuk a Palota negyedet hőségben. Nem terveztünk útvonalat csak sodródtunk. Így tértünk be egy kis piacra, ahol mindenféle apró tárgyat lehetett venni, érmeket, apró és nagyobb Buddhákat leginkább. Olyannyira öntörvényűek a piacok vagy akár az utcai sikátorok felépítése, hogy igencsak nehéz belőlük kikeveredni vagy megtalálni a megfelelő utat. Azt mondanám, hogy a város legaktívabb élettere a járda. Enni, főzni, aludni, üldögélni, üzletet bonyolítani, bármire alkalmas, amit csak el tud az ember képzelni. Ha ezt a forgatagot és folytonos impulzust elfogadjuk, akkor csodálva sodródunk az árral, de néha egészen meg lehet illetődni a véget nem érő ember mennyiségtől. A folyó menti kis utcácskákból kikeveredve a palota negyed nagyobb terébe érkeztünk, ahol a sétálás nem kis kihívást jelentett a tűző napon és lohasztó hőségben. Próbáltunk árnyékokat keresni, de nem volt könnyű…

A másik híres, leginkább turisták számára fenntartott utazási mód a tuktuk. Mindenhol látni az út mentén tuktuk-okat várakozni, vagy az úton száguldozni. Egy ponton, mikor kicsit tanácstalanul tanakodtunk, hogy merre menjünk, egy kedves úriember egészen tűrhető angolsággal hozzánk lépett, hogy segíthet-e valamiben. Nagyon könnyű bedőlni a kedvességének, pedig ha az ember nem vigyáz pár perc múlva már egy tuktukban találhatja magát, az ígérettel, hogy elvisznek olyan helyekre, ahol nincs belépő. Az első kísértésnek ellen álltunk még, nem adtuk fel, hogy mi márpedig besétáljuk a terepet, de egy újabb félóra napon sétálás után a követező ajánlatra már nem tudtunk nemet mondani. Amúgy nagyon jutányos áron kb másfél óráig furikázott minket a csávó, és valóban elvitt olyan helyekre, amikre nem vettük volna a fáradtságot magunktól. Láttuk az egyetlen álló Buddhát, ami kimagaslik minden körülötte lévő épület közül és volt szerencsénk a Lucky Buddhához is. Itt egy úriember elmondta, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy itt vagyunk és a következő megbeszélt úti célunk is milyen fantasztikus lesz, tényleg mintha egy forró dróton tudatnák a városlakókkal, hogy ki mit akar eladni a turistáknak. Mi tiszteltük annyira a buddhizmust, hogy nem csináltunk úgy mint ők, csakhogy megérintsen minket a Lucky Buddha szele, ez a magatartás eddig elég szerencsét hozott életünk során. Így robogtunk tovább egy másik palotába, majd jött a tuktuk utazás legérdekesebb állomása. Megálltunk egy Factoryként aposztrofált helyen, ahol állítólag szuper ruhaneműket lehet venni, és a leghíresebb ruhaáru piaca a városnak. Gondoltuk, na jó, nem halunk bele, annyira erőltették, hogy ez is benne legyen a programban… Nos ez egy ruhaüzlet volt, nem több. Öltönyt, inget, nyakkendőt és kendőket lehetett venni és varratni. Nem igazán értettük, hogy mit csinálunk ott, de nem voltunk ezzel egyedül. Folyamatosan tértek be, hozzánk hasonló párok, kis csoportok, a tuktukból kiszállva, és az ő arcukra is ugyanez az értetlenség ült ki. Miután elég gyorsan kijöttünk az üzletből, mondta a sofőrünk, hogy szeretne minket egy másik helyre is elvinni… Természetesen tiltakoztunk, de elmagyarázta a deal-t, amit azért már mi sejtettünk. Ha eltöltünk bent 10 percet, vagy veszünk valamit, akkor kap az üzlettől kedvezményt, vagy benzin kupont vagy hasonlót. Jó szolgálatot tett az ürge, így gondoltuk adunk neki 10 percet az életünkből. Vicces módon abszolút bejött a taktikájuk, ugyanis a bent töltött 10 perc alatt meggyőztük magunkat, hogy ha már itt vagyunk, akkor vegyünk az anyukáknak és nekem egy-egy kashmir sálat… Szóval ismét, nem sikerült kikerülni a csapdát, de nem bántuk.

Miután visszatértünk a kiinduló pontra, több tuktukost is próbáltuk rávenni, hogy vigyen át minket a kínai negyedbe, de senki nem volt rá vevő… lehet, hogy mindenkinek megvan a maga városrésze? No nem baj, akkor irány a hajó „állomás”. Jó sokat sétáltunk, amíg betévedtünk egy sikátorba, ami már egyértelműen a kínai negyed része volt. Igazából nem sokban különbözött a többi negyedtől, csak a feliratok mennyisége és kínai nyelvük mutatta, hogy hol vagyunk. Nehéz megkülönböztetni egy utcát, amit akár autók is használhatnak hátsó kijáratok sikátoraitól. Zsákokban árult fűszerek, szárított termések és még nagyobb mennyiségben árult szárított halak és rákok szinte mindenhol megtalálhatóak, de a legjobb, hogy hasonló tematikájú boltok sorakoznak egymás mellett. Vasedényes utcarész, koporsó árusok sora, majd hangszer boltok sorakoznak. Ekkor már úgy éreztük teljesítettük a magunkét arra a napra, így elindultunk haza. Csak, hogy teljes legyen az élmény hazafelé elkapott minket egy monszunszerű zuhatag, próbáltuk mi kivárni a végét, de egy idő után inkább az esőben futást választottuk. Leginkább a hátizsákot és benne minden elektrotechnikai eszközünket védtük, így mire hazaértünk a bugyimból is csavartam a vizet. Költői túlzás nélkül. Ez már tényleg végső jel volt, hogy eltegyük magunkat másnapra.

Bárcsak arról számolhatnék be, hogy másnap mennyi mindent csináltunk, de nem így volt… Egész Bangkok alatt azt éreztük, hogy nem szeretnénk magunk ellen kihívni a sorsot, és inkább biztonsági játékot játszottunk. Megúsztunk egy év utazást nagyobb problémák és balesetek nélkül, nem akartuk megszakítani ezt a jó szerencsét, így elengedtük a városnézést és az élményhabzsolást, és lelkiismeret-furdalás nélkül tettük azt, amihez kedvünk volt: otthon filmet néztünk, ágyban heverésztünk és medencéztünk.

Miután napközben jól kipihentük magunkat, és - ezennel utoljára - be is pakoltam a bőröndöt elindulhattunk utazásunk utolsó estéjére. Amit semmiképpen nem akartunk kihagyni: egy Bangkoki Syk Bar. Talán az elmúlt egy év legdrágább koktéljai voltak, de egy egészen más képét láttuk a városnak fentről, a járdák és az emberektől távol. Egy kozmopolita város, ahol sosem áll meg az élet, és az irodaházakból kiözönlő jólöltözött népek minden estéjüket ebben a látványban töltik. Természetesen ez csak látszat, hiszen az irodaházból kisietve nem lehet nem belebotlani a mindennapi élet nyomorába, de egy fél óra erejéig átadtuk magunkat a vonzóbb városképnek. Ezek után a Soul Food nevű étterembe siettünk, amit a szingapúri Burnt Ends étterem séfje ajánlott. A modernebb felfogásban, de autentikusan főzött thai fogások, amiket egyszerre rendeltünk és folyamatosan lepték el az asztalunkat egyre csak fokozták egymást. A mellett, hogy mindennek intenzív, izgalmas és nagyon jó íze volt, meglepő kombinációkkal is találkoztunk.

Bár gurulásig ettük magunkat, de nem hagyhattuk ki a záró akkordot: a Soi Cowboy utcát. Ez a város egyik „piros lámpás” utcája, híres a hatalmas neonfényes portálokról, na meg a fehérneműben ácsorgó lányokról. A pici utcácskában tényleg nincs semmi más, mint sztriptíz bárok, ahova az utcáról bikinis lányok hívnak be, bent pedig már annál is kevesebb ruhában billegnek. Lehet, hogy még korán volt mikor ott voltunk vagy csak nem jött át a dolog, de elég kiábrándítóak voltak a leélt és kiégett tekintetek. Érdekes élmény volt, a legtöbben csak turistaként nézegettek, mint mi, de furcsa elképzelni, hogy sokan valóban kihasználják az utca potenciálját.

Hát így zárult Bangkok. Másnap hajnalban mentünk a reptérre, elindultunk a z utazás leghosszabb repülésére, hogy 24 óra múlva megérkezzünk a budapesti reptérre.

Videó:

Képek:

a folyó...

forgalom

The Grand Palace

a délutáni siesta nem csak a spanyoloknak megy :-)

azt hiszem még ez is a Grand Palace része...

Lucky Buddha

óriás álló Buddha

diszkrét szoborcsoport

mikor vártuk a hajót, egy kis vendéglátó egységben ücsörögtünk (erős a vendéglátó egység szó a három asztalra és egy hűtőre ami képezte a dolgot) és a helyi néni mutogatott valamit, de nagyon lelkesen. Alig vettük észre...