extraordinary together: Melbourne és Sydney között

Barossa után gyakorlatilag 5 napig utaztunk folyamatosan, hogy aztán Sydney-be érjünk. Legelőször is vissza kellett érnünk Melbourne-be egy nap alatt, hogy leadhassuk a lakókocsit, és felvehessünk egy rendes autót. Mókásan hangzik, de így volt a legolcsóbb és legpraktikusabb. Ezúttal a legrövidebb, belső utat választottuk, ami Adelaid-ből egyenesen elvisz Melbourne-ig, kevesebb látnivaló mentén, mint a parti út, de mi így is nagyon éveztük. Szembe jött velünk egy kenguru park, ahol láttunk fehér kengurukat, és egy pink tó is, ami egy bizonyos fajta algától olyan, mintha teleöntötték volna mályvás-rózsaszínes festékkel. Láttunk egy hatalmas, több emeletnyi koala építményt, ami ajándék boltként szolgált, de nagyon szürreális látvány volt a semmi közepén, és gyönyörű fennsíkokon mentünk keresztül. Másnap reggel gond nélkül (és szerencsére viszonylag gyorsan) megtörtént az utó csere, így indulhattunk is a kitűzött keleti parti útra. Már tudtuk, hogy elég lassú a haladás ezeken a lakott területektől távoli vidékeken, így fejben gyorsan szűrtem a megállókat, de voltak bizonyos helyek, amiket így sem lehetett kihagyni. Mindössze 4 napunk volt, hogy közel 900 km megtétele és rengeteg halott útszéli kengurut és wombatot elhagyva megérkezzünk a Sydney-i szállásunkra.

Wilsons Promontory Nemzeti Park (The Prom)

3-4 óra kocsikázásra van Melbourne-től ez az elképesztően csodás nemzeti park, ami a kontinens legdélebbi pontja, és egykor egybeért Tazmániával. Sajnos arra nem volt módunk, hogy nagyobb sétákat is megtegyünk, de ha az ember erre jár és megteheti, akkor érdemes eltölteni itt pár napot. Színes növény és vad világáról illetve fehérhomokos partjairól híres a park, és méltón az. Már a központi kis kemping-településhez vezető 20 km-es út is csodás, letérők nélkül is. Az elég nyüzsgő és láthatóan sűrűn látogatott Great Ocean Road megállói után ez egy más, érintetlen világ volt. A folyómeder és a tengerpart egyaránt gyönyörű, és ha ez még nem lenne elég, akkor itt állat lesre is érdemes időt hagyni. Már a kempingben meglestünk egy wombatot (a koalákkal tartoznak egy családba, csak ők földön, a bozótosban élnek), de később a park egy sétáját megtéve láttunk rengeteg kengurut, wombatot és emu-t is. Az egyik legszebb és legizgalmasabb nemzeti park ahol jártunk…

Lakes National Park

A Prom után már csak el akartunk jutni az aznapi szállásunkra, Sale városába, ami a Lakes National Park egyik főbb városa. Ez a nemzeti park és környéke gyakorlatilag 3, a tengertől egy vékony földnyelvvel elválasztott belső tavat és azok mocsaras vidékét jelenti. Ha az ember nem tölt itt több napt, és nem akarja végig hajózni a csatornákat, bekirándulni a parkokat, akkor kocsival sem nagyon érdemes körbejárni a dolgot. Mi leautóztunk a 90 Mile Beach nevezetű tengerparti részre (vajon hogy lehet két országban is ugyanúgy hívni egy híresebb turista partszakaszt?), ami valóban nagyon szép, de nem különösebb, mint bármelyik szörfös part. Becsülettel beautókáztunk Loch Sport városába, hátha arra látunk majd mocsarasabb vidékek, de leginkább csak egy kicsit elhanyagolt és romos kisvárossal találkoztunk, na meg pár hatalmas kenguruval az egyik utca végén… Amire viszont érdemes rászánni egy órát, az a Sale városához közel lévő Swamp Boardwalk besétálása. Gyönyörű, vad tavakon és lápos vidéken visz át, ahol igazán a természet az úr, és még hatalmas pelikánokat is láttunk. Mielőtt 1-2 óra autókázás után elhagytuk volna a vidéket a Lake Entrance nevű városka melletti kilátóról nagyon jól meg lehet csodálni a tavak és mocsarak, homokos partok és lugasok világát.

Nagy tanulsága ennek a keleti parti útnak, hogy ez nem olyan, folyamatos látványt nyújt, mint az eddig bejártak. Itt vezetés közben nem látsz az útról tájakat, tengerpartokat, stb., csak letérőkkel élvezheted ki a vidéket. Ami nem baj, csak a könyv leírása ezt nem teszi egyértelművé, így sokszor kanyarodtunk le 1-1 mellékútra szép tájat ígérve, ahol leginkább csak fák között ment az út. De így is bővelkedtünk ebben a 4 napban csodákban, így nem panaszkodom… :-)

New South Wales

Eden város már Victoria határát elhagyva, New South Wales-ben van. Az egyik leghíresebb bálnaleső városkáról beszélünk, így természetesen már nagyon izgatottak voltunk, hogy ott lehessünk (ez leginkább kettősünk férfi tagjára mondható el… :-) Időben fel is keltünk, hogy legyen időnk az aznapi tisztességes táv előtt bálnát nézni a híres kilátókról. Sajnos ezúttal sem akartak jönni a fránya bálnák, így kicsit morcosan, de tovább indultunk.

Batemans Bay volt az első megállónk Eden után, ami csodás szörf strandjai mellett arról vált híressé az elmúlt egy évben, hogy megszállták a denevérek. Természetesen mi nem a főúton közelítettük meg a várost, hanem az apró part menti nyaraló településeken keresztül, ahol olyan volt, mintha Balaton egy gazdagabbik vidékén autókáznánk, csak nyaraló házak, ami nappal egy picit kihalt, és láthatóan nem a stressz uralja az életet. A város felé haladva kezdtünk denevérek után kutakodni, de mint kiderült az elmúlt hónapokban a városvezetésnek sikerült kiűznie őket. Pedig Gergő nagyon szeretett volna velük találkozni, én talán kicsit kevésbé… A megálló legjobb része, amikor a kikötőben betoltunk egy gyors fish&chips-szet, miközben tőlünk pár méterre pelikánok heverésztek vagy harcoltak a falatokért a sirályokkal.

Innen csak pár km-re kezdődik a Murramarang National Park, ami egy pici, a főútról könnyen megközelíthető kis eldugott világ, ahova az emberek piknikezés helyett inkább kenguru lesőbe járnak. És valóban, nem kellett sokat sétálni (a kenguru kakikkal borított parkban), hogy szembe jöjjön velünk egy kisebb csapat. Valószínűleg olyannyira hozzá vannak szokva az emberi jelenléthez, hogy nem is zavartatták magukat, legelésztek tovább miközben mi fotóztuk őket. Olyan közel engedtek magukhoz, hogy alaposan meg tudtuk őket figyelni: a mellső lábaikon elég csúnya, 5 éles karom van, az alsókon pedig 1-1 nagyon hosszú. Komoly sérüléseket tudjak velük okozni, ha a farkukra támaszkodva megrúgják az embert. Tartottuk a tisztes távot, de nagyon-nagyon cukik voltak… Ezek kisebb fajták, mint amiket eddig láttunk, ezért mertünk csak kicsit közelebb merészkedni, mint eddig (ne meg, mert hagyták).

Az autópálya ezen része már kevésbé autópálya, mint egy keskeny szerpentines út, ami erdős hegyeken vezet át, de mikor a gyönyörű fehér homokos Jervis Bay után lekanyarodtunk keletre jött csak az igazi móka. Új-Zélandot megszégyenítő szerpentin vezet át a bentebb lévő fennsíkokra. Lehet, hogy nagyobbakat káromkodtunk volna, ha nincs meg a nagyon erős motivációnk, hogy megtegyük ezt a fasza utat: ott várt minket Bowral városában a Biota étterem, ahova már hónapokkal ezelőtt fogaltunk asztalt.

Nagyon sok vendégtől és munkatárstól hallottuk, hogy milyen fantasztikus gasztro élet van Melbourne-ben és Sydney-ben. Tudtuk, hogy alaposan bele akarunk kóstolni, még úgy is, hogy óvatosan kell bánnunk a pénzzel, így mindössze egy drágább éttermet megengedtünk meg magunknak. Az egész vacsora érdemel egy külön bejegyzést így most részletekbe nem merülök bele, de egészen fantasztikus volt az este. Sehol nem volt hibapont, emlékezetes volt, néhol egészen szokatlan. Magas felütése volt Sydney-nek, és csak a kezdete a gasztro kalandoknak.

Mivel Bowral városa mindössze 130km-re van Sydney-től, így végre nem kellett sehova sietnünk. Reggel megnéztük a 80m magasról alázúduló Fitzroy Falls-t, ami egy gyönyörű, már-már Utah-t idéző kanyonra néz. Az út, vissza a partra ugyanolyan, ha nem még kanyargósabb volt, ami ezúttal is megizzasztott minket, de az utána következő partszakasz végre megadta azt az óceáni látványt pár km-en keresztül, amire napok óta vágytam. A Grand Pacific Drive szakaszából csak pár kilométert tettünk meg, a Sea Cliff Bridge vezetett minket ide szerencsére. Maga a híd látványa is szép, de az egész út, és annak messzi látványa lélegzetelállító. Innen a Botany Bay volt utolsó állomásunk Sydney előtt (illetve hivatalosan már ez is a város része…), ahol Cook először partra szállt Ausztráliában. Botany Bay-nak nevezték el, mert csodás állat- és növényvilágot véltek felfedezni, és ide küldték pár évvel később az első flottát, hogy megalapítsák Kelet-Ausztrália fővárosát. Azonban városalapításnak nem volt túl alkalmas az öböl, így egy leltek rá a jelenlegi Sydney öbölre, és indult el a keleti part története. Manapság ezen a sztorin kívül mi másról lenne híres a nemzeti park, mint a bálnanézésről. Gergő kutatásai szerint, ha valahonnan, akkor innen lehet látni bálnákat. Mivel már többször is sikertelenül próbálkoztunk, én eléggé kétkedve, Gergő pedig nagyon optimistán állt a feladat elé. Ezúttal egy órát adtunk a projectnek, de sajnos semmi… Én így is nagyon élveztem, gyönyörű a sziklás partszakasz, de Gergő nagyon feldühödve állapította meg, hogy ez az egész ’partról nézünk bálnát’ egy nagy átverés… Bár ezt akkor még nem tudtuk, de szerencsére a két nappal későbbi bálnanéző túra minden sikeretlen próbálkozásért kárpótolt minket… A Sydney-i csúcsforgalmat és nem egyszerű közlekedést átvészelve érkeztünk meg utolsó Ausztrál állomásunkra.

képek: