extraordinary together: McLaren Vale és Barossa kaland

Nagyon sok fejtörést okozott a két napos borvidéki látogatás megszervezése... Tudtuk, hogy legjobb esetben sincs több időnk, mint két nap, azonban ennél sokkal több időt igényelne, hogy a bejárjuk kívánt terület. Ismét egy Wine Spectator lisát vettünk alapul, illetve utána néztünk pár természetes borászatnak is, na és persze szem előtt akartuk tartani saját fehérbor preferenciánkat is. Így kellett volna besűríteni a 2 napba McLaren Vale-t, Adelaide hills Basket Range kis külön világát, Barossa Valley nagyobb tájait és végül a kicsit messzebb eső Clare Valley híres riesling-jeit. Szóval szűrnünk kellett... Igazából olyannyira nem jutottunk dűlőre, hogy nem is igazán terveztük meg, csak csekkoltuk, hogy melyik kinézett borászatnak van cellar door-ja, kinyomtattuk a listánkat és gondoltuk lesz, ami lesz. Valóban eldőlt magától, a félnapos csúszás és a folytonos időn stresszelés leegyszerűsítette a dolgokat: egy nap McLaren Vale és amit ki tudunk hozni belőle déltől 5-ig, még aznap átvezetünk Barossába, ahol egy egész napot kényelmesen bolyongunk. Ezzel a tervvel érkeztünk meg reggel 6-os kelés és 360km levezetése után McLaren Vale borvidék egyik nyüzsgő kis falujába.

A kissé halott, téli Marlborough után tátott szájjal néztük a tavaszi hangulatú, szó szerint virágzó és élettel teli környéket. Amint a kezünkbe kaptuk a borvidéki térképet láttuk, hogy itt egészen más szinten zajlik a borturizmus; rettentően sok borászat szerepelt rajta, korrekt nyitva tartásokkal. Követtük a listánkat, kibővítve egy-két ajánlással. Nem vagyunk nagyon otthon ausztrál borokban, így McLaren Vale világa egészen új volt. A híresebb Barossától kicsit délebbre található vidék klímában enyhén hűvösebb, mint maszkulin és benga tesója, így borstílusa is elegánsabb. A főbb szőlőfajta természetesen itt is a shiraz, de a boraszatok elképesztően széles kínálatában általában a zászlós vagy csúcsminőségű bort képviselte, mellette sok egyéb szőlőfajta mutatta, hogy a borászatok merre is gondolkodnak. Nagyon sok grenache-t kóstoltunk, a sorban általában a gyümölcs hangsúlyos, de harmonikus bort képviselte, nekünk sokszor ez vitte a prímet, mint a Hugo borászatnál is.

Itt is, mint egész Ausztráliában nagy divatja van az organikus és biodinamikus borászatoknak, az egyik kedvencünk is ide sorolható. A Battle of Bosworth Wines számunkra legkedvesebb tétele a szulfát nélkül palackozott Puritan Shiraz, ami nagyon gyümölcsös, de elegáns bor, érződött, hogy fiatalos, gyors fogyasztásra szánták, de mégsem volt erőltetett a könnyű világa. A Gemtree is ebben a filozófiában dolgozik, és amellett, hogy gyönyörű a kóstoló termük, nagyon komoly borokat sorakoztatnak fel. Sajnos még nagyon fiatalok voltak, amiket kóstoltunk, de nekem az egyik legizgalmasabb ízvilágot mutatták. Nagyon sok borászat próbálkozik sok más szőlőfajtával is, az S.C. Pannell fiatalos, mondhatni trendi dizájnú borászat kifejezetten a nebbiolo-ról híres, a Samuel’s Gorge pedig spanyol fajtákkal kísérletezik. A borfogyasztó közönség egyik kedvenc koncepciója a GSM blendek, ami ebben az esetben grenache, syrah és mourvedre, de a grenache alapot leszámítva ezek a betűk változhatnak. Eleinte rá kellett kérdeznünk, hogy ez pontosan mit is takar ez a rövidítés, mert ők természetesnek vették a koncepció ismeretét.

Ami majdnem mindegyik borászatra elmondható, hogy mindenhol a sort egy vagy két erősített bor zárja. Az édes erősített boroknak nagyon nagy hagyománya vagy a borvidéken, még pár évtizeddel ezelőtt is ez volt a fő profil. Így a hagyományokra való tekintettel nem hanyagolják el ezt a terméket, azonban kiderült, hogy értékesítési szempontból nehéz dolguk van. Ugyan az a helyzet, mint az édesborokkal a világban, a cellar door-okban egészen szépen mennek, azonban a boltokban vagy éttermekben alig viszik, egyre csökken a fogyasztói rétege. Kár, pedig kóstoltunk egy-két kimondottan sajátos és gyönyörű tételt, például az Angove, saját brandyvel erősített, átlag 15 éves Tawny-ja, vagy a borvidék egyik legidősebb, Kay Brothers borászat tételei.

Azt, hogy itt mekkora iparág a borturizmus leginkább a D’Arenberg borászatnál láttuk, ahol egy hatalmas pultnál tömörültek az emberek, 5-7en kóstoltattak egyszerre, és kb 50 fajta borból lehetett választani. Gyönyörűek voltak a vörösborok, amiket kóstoltunk, de mégis egy 2008-as Dry Riesling lett nem csak a borászat, de az egész nap egyik legkiemelkedőbb élménye. Magasan verte a később kóstolt híres Eden Valley rieslingeket. Ennyi borászat fért bele McLaren Vale-i fél napunkba, de nagyon sajnáltuk, hogy nem tölthettünk el itt több időt, mert tényleg gyönyörű vidék, és a borokban is lenne még mit felfedezni. Mennünk kellett tovább, hogy aznap este már Barossa Valley egyik városkájában aludjunk, hogy másnap nyugodtan és kipihenten essünk neki a vidéknek.

Amióta úton vagyunk ez volt az első nap, hogy nem kellett nagyon korán kelnünk, hogy ahogy kivilágosodik, elindulhassunk. Így kényelmes ébredeztünk és reggeliztünk egy kiadósat, hogy bírjuk a napi ütemtervet. Összesen 10 helyre látogattunk el, szintén a Wine Spectator lista vezetett minket, plusz a nagyon fasza térképen kinéztem két kóstoló helységet, ahol több apró borászatot képviselnek egyszerre. Még mikor Marlborough-ból tervezgettünk, nagyon átláthatatlannak éreztem ezt a borvidéket. Több kisebb településből tevődik össze, de az egész vidék ahhoz nagy, hogy ráférjen egy olvasható A4-es térképre, így nem volt egyszerű megtervezni az útvonalat. Ideges is voltam, hogy miért nem tudnak a régiós honlapra feltölteni egy értelmes térképet, ami még most is érthetetlen, hiszen a helyszínen nagyon is jól használható térkép alapján tudtunk tájékozódni. Na mindegy, lépjünk túl ezen a bosszúságon, és örüljünk, hogy végül volt térképünk. Szóval nagy terveink voltak Barossára, és minden elvárást teljesített a borvidék.

A klasszikus, megtanult sablon, hogy a Barossa Shirazok nagy testűek, magas alkohollal, komoly tanninnal és lekváros gyümölcsösséggel. Sok helyen beszélgettünk, és kiderült, hogy akárcsak a kaliforniai agyonhordózott chardonnay, ez is változóban van, próbálnak egy kicsit elegánsabb utat keresni, és olyan szőlőfajtákkal kísérleteznek, ami jól bírja a nagy meleget. Ehhez mérten fehérborokban több helyen is találkoztunk viognier-val, és egyéb Rhone fajtákkal. Rögtön egy gyönyörű viognier-marsanne-roussanne blenddel kezdtük a napot a Torbreck borászatnál. Nem csak a fehérbor fogott meg, a vörösborok is komoly érettséget mutattak és mégsem szaggatták le az arcomat. Gergő kedvence a sort záró erősített, 2016-os évjáratú édesbor volt, ami éppen hogy csak annyira volt édes, mintha egy citrusos, szőlős cukorkát szopogatna az ember. Nagyon jól lehetne használni gasztroban… Ugyanez a profi, letisztult és alaposan átgondolt ízvilág jött át a Two Hands borokról, ahol egészen megadták a módját a kóstolónak. Mivel a borászat több borvidékről is vásárol szőlőt, ezért kóstolhattuk egymás mellett a különböző klímák és talaj adta különbségeket. Az összehasonlításokban itt mindig McLaren Vale vidéke került ki győztesként, de ez nem jelenti, hogy Barossa bármiben is alul maradt volna. Külön öröm (és meglepetés) volt, hogy a kóstoló végén mindenki kapott 1-1 kóstolópoharat, szép díszdobozban, így azóta is abból tudunk iszogatni esténként. Ahogy Marlborough-ban a vadélesztő volt a selling point, itt a tőkék korát emelték ki mindenhol, ami megkülönböztet bizonyos tételek egymástól. A Kalleske biodinamikus borászatnál egészen öreg, több mint 100 éves tőkéjű borokat is kóstolhattunk. A Hentley Farm-nál ért minket utol a vasárnapi bortúrázó tömeg; mi még pont tudtunk magunknak két bárszéket keríteni, hogy ülve kóstolhassunk, de ezen túl magunkra voltunk hagyva, szerencsére ez nem vett el a kóstolási élményből.

Komoly energiát tartogattunk az egyetlen lebeszélt borkóstolóra, ismét a Heinemann-os Keresztény Miki jóvoltából vártak minket egy privát kóstolóra a Peter Lehmann-nál, amit ezúton is köszönünk neki. A meglátogatott borászatok közül neki van a legnagyobb kínálata (2 A4es oldalon sorolják fel, hogy miből választhatsz…), mi ebből 9 bort kóstolhattunk meg, és közben meghallgattuk a mögöttük álló történeteket. A portfóliójukban külön kategória az Aged Wines, főleg fehér borok tekintetében, így a 2011-es Wigan Riesling és egy 2010-es Semillon is kifejezetten úgy készültek, hogy megmutassák egy átlagos borfogyasztónak is a bor érlelési potenciáját. Természetesen a vörösboroké a főszerep a portfólióban, és a többi borászathoz képest itt valóban magas értékekről beszélünk. Ez a 4 kóstolt vörösbor jobban megfogta a számat, mint az egész napos kóstolás, de megvolt a tannint egyensúlyozó test és koncentráció is. A sor legvégén kóstoltunk egy Shiraz tradicionális pezsgőt is, amit szintén nem először láttunk South Australia borvidékein. Nem igazán tudom még értelmezni a vörös habzó borokat, azonban így, palackos erjesztéssel egészen érdekes élmény. Az elsőt a Kay Brothers-nél kóstoltuk, ahol egészen alacsony volt a cukortartalom, így a korty is üde és vibráló volt, de mégis ott volt benne a shiraz fűszeressége és fekete gyümölcsei. A Lehmann pezsgő ezzel szemben egy picit magasabb cukortartalommal dolgozik (még brut kategórián belül) és a friss vibrálásról átkerül a hangsúly a gyümölcsökre, mintha egy szilvás-meggyes pitét öblítenénk le egy pezsgővel. Nem mondom, hogy minden nap innám, de nagyon érdekes lehet hozzá ételt párosítani…

Ezek után már csak a két, kisebb borászatok összegyűjtő hely volt hátra. Az egyik Eden Valley borászatokat kóstoltatott, amit semmiképpen nem akartunk kihagyni, ha már a borvidékre nem jutottunk el. Na meg amúgy is, rieslingeket ne kóstolnánk? Valószínűleg túl nagy lehetett az elvárásunk, mert egy Grüner Veltliner-t leszámítva nem igazán kóstoltunk maradandó tételt. Nem volt baj egyikkel sem, de már fáradtak voltunk fehérborokhoz sajnos… Az utolsó megállónk az Artisans of Barossa volt, ahol az eredeti listánkról megtaláltuk John Duval és Spinifex tételeit. Az utóbbi kimondottan nem tetszett, volt egy kis oxidáltság a boraiban, de John Duval kétség kívül az egyik legjobb élmény volt egész nap, még így, fáradtan is. A neve a Penfolds borászatnál lett híres, 29 évig ott borászkodott, mielőtt úgy döntött, hogy ideje saját borokat alkotnia. Sikerült Barossa erejét izgalmas, harmonikus és dinamikus formába öntenie, úgy hogy közben a bor jóleső ivású, és azon gondolkodom, hogy de jó lenne otthon (tényleg otthon) ezt kortyolgatni, miközben a családdal vacsorázunk. Méltó búcsúja volt Barossának, egy csodás naplementével kísérve.

Mindkét borvidék legnagyobb tanulsága, hogy a borturizmust egészen más szinten művelik, mint Új-Zélandon bárhol… Míg McLaren Vale-ben szinte sehol nem kellett fizetni, addig Barossában már pár helyen kértek egy kisebb fix összeget, de általában kaptál is cserébe valamit. Nagyon sok 5-8 fős csoportot láttunk mozogni, sokszor foglalás nélkül estek be, már tömött borászatokba, de minden kiszolgáláson is érződött, hogy itt hozzá vannak szokva a teltházakhoz. Talán kevésbé személyes, sehol sem meséltek borászokról, tulajdonosokról, csak magukról a borokról, de az biztos, hogy sok időt el lehetne tölteni a vidéken, ha az ember igazán meg akarja ismerni…

konkrét borok és mégtöbb kép a borvidékről: