extraordinary together: Great Ocean Road

A Great Ocean Road Ausztrália egyik leghíresebb útvonala, mint Kaliforniának a Pacific Highway. Rendkívül sok videót néztünk róla, hogy kellően felkészüljünk az útra, és már nagyon vártuk az utazásnak ezt a szakaszát. Nem csak a látványosságok miatt, hanem mert életünkben először utaztunk egy lakókocsiban. Magyarul nem nagyon van rá más szó, de inkább egy furgonból átalakított autó, amiben lehetett aludni is és egy ici-pici konyhával önellátó volt. Szóval nagyon izgatottak voltunk, nyitásra ott is voltunk a kölcsönzőnél, hogy elsőként vehessük át az autót. Sikerült is az elsőként távozni, f12-kor... Amellett hogy kb 2 órás késében voltunk, az egy nap alatt megtehető távolságokat is kicsit elszámoltuk, így elég sietősre sikerült a két nap, amit a parti úton töltöttünk. Azt sem számoltuk bele, hogy itt sötétedés után nagyon nem tanácsos vezetni, mert magas az esélye, hogy kiugrik az ember elé egy kenguru. Ha ezt valaki elfelejtené, akkor az út menti halott állatok folyamatosan figyelmeztetik rá… Na de ennyit a veszélyekről és az aggodalmainkról, próbáltuk átadni magunkat maximálisan a Great Ocean Road szépségeinek.

Hivatalosan Torquay városából indul a kb 300 km hosszú út, aminek leghíresebb megállója a 12 Apostol nevezetű mészkő sziklaképződmények. Azonban még előtte is jó pár dolog van, amiért érdemes megszakítani az utat. Mivel nem volt időnk minden sétára vagy túra útvonalra, így próbáltunk a megérzéseinkre hallgatni, hol érdemesebb többet időzni és szerencsére nem érezzük, hogy bármit is kihagytunk volna. Legelőször a Bells Beach-nél élveztük ki az óceán látványát, ami Ausztrália egyik leghíresebb szörf strandja, itt rendeznek minden évben egy híres versenyt és két nagy szörf márkának is az otthona (Quicksilver, Rip Curl). Tökéletes látvány volt, hogy úgy érezzük megérkeztünk, újra gyönyörű homokos partok és hatalmas hullámok vesznek körül. Innen a következő élhetőbb település Anglesa, ami leginkább a golf pályán tanyázó kengurukról híres. Természetesen megálltunk, lefotóztuk őket, de elég messze voltak, így még nem érintett meg minket a varázsuk, csak majd később… A Great Ocean Road ezen szakaszán (Anglesa – Apollo Bay) nem csak a megállók gyönyörűek, de maga az út is majdnem végig a sziklák szélén fut, hogy teljes látványában ki tudjuk élvezni az óceánt. Aznap még egy kis szivárványt is kaptunk extraként…

Láttuk sok videóban, hogy vannak helyek, ahol kakadukkal is találkozhatunk, de mikor beértünk Lorne városába, egészen elképedtünk. Minden fa, park, eresz, vagy ahol csak le tud szállni egy madár tele volt kakaduval. Ennek megfelelően mintha egy rekedt sziréna vijjogott volna folyamatosan, de a látvány teljesen megérte. Európai berögződéssel elképesztően hihetetlen, hogy ilyen madarak tényleg megtalálhatók ilyen intenzitással a szabadban és ilyen közel az emberhez. Ezt csak fokozta a koala lesés Kennett River kis településénél. Le kell térni a főútról egy bizonyos utcára, ahol magas eukaliptusz fákon lehet kutatni koalák után. Ez nem egy park, vagy egy erdő, ez a házak között húzódó kis utca. Egy büfében (nagyon okosan) madár eledelt árulnak, odaszoktatva a környék papagájait és kakaduit. Olyannyira megszokták a madarak a rivaldafényt, hogy Gergő még ki sem bontotta a kis zacskót már rászálltak, és mikor kibontotta egészen finoman eszegették ki a kezéből a magokat, még a kakadu is, aki ha akarná, könnyedén levehetné bármelyik ujját.

Elég nehéz volt elszabadulni a madár gyűrűből, de elvégre koalákat jöttünk keresni. A parkolóhoz közeli fán már lehetett is egyet látni, ahogy vékony kis ágakon begumózva ül és egészen transzban nyamnyog az eukaliptusz leveleken. Legtöbb esetben csak egy szürke plüss gombócot lehet észrevenni magasan a fán, de szerencsénkre volt 1-2, akik éppen ébren voltak a kábulatból, hogy újabb ágak után kutassanak. Elképesztően édesek és apró medve formájúak, ahogy másznak, de az is, ahogy összegömbölyödve kómáznak. Nem egyszerű észrevenni őket, főleg kocsiból, haladás közben, de szerencsére másnap is volt hozzájuk szerencsénk. Elég sok időt sikerült itt eltöltenünk, így már szak szálláskeresésre jutott időnk. Apollo Bay-ban találtunk kempinget s és boltot is. Éjszaka konstatáltuk, hogy bár napközben kellemes langyos idő van, de nagyon jól tettük, hogy estére vettünk fűtést, mert különben szarrá fagytunk volna… Nem mondom, hogy a legkényelmesebb élményünk volt aznap este az alvás, főleg a hidegben éjszaka wc-re menés a kellemetlen, de határozottan ideálisabb volt, mint az Új-Zélandi autónk csomagtartójában, felfújt matracon gurulni ide-oda, ahogy forgulászunk. Szóval mondjuk kipihenve indultunk tovább másnap, és eltökélt szándékunk volt jóval hosszabb távot megtenni, mint első nap, ugyanis másnap már bort szerettünk volt kóstolni Adelaide-nél (700-800 km Apollo-tól).

Az első letérőnk a Cape Otway kis félsziget volt, mert azt hallottuk, hogy az út mentén, ha szemfülesek vagyunk, akkor lehet látni koalákat. Kiderült, hogy rejtett tehetségem van koala spotting-hoz, így nem is egyet láttunk. Az egyik annyira közel volt, hogy végre nem csak a fényképező fókuszán át tudtuk figyelni, hanem szabad szemmel is lehetett látni rendesen. A legédesebb része a bundája, amit az ember legszívesebben magához ölelne… A Cape Otway-től eltelik legalább egy óra is mire visszakanyarog a partra az út, de olyannyira kanyarog, hogy többször is gondunk akadt a lakókocsiban található tárgyak lokációjával. Először a hűtőszekrény ajtaja nyílt ki kétszer is, és azzal a lendülettel borult ki belőle minden, de a hab a tortán a nyitott, teli bőrönd borulása volt… Hát ezt is meg kellett tapasztalni, most már tudjuk, hogy mit hova nem lehet pakolni…

Szerencsére a következő megálló mindenért kárpótolt. A Port Campbell Nemzeti park húzódik végig a part mentén, ami gyakorlatilag különböző öblöket és sziklaformációkat foglal magába. Ennek leghíresebbje a 12 Apostol, ahol több kisebb-nagyobb, puha mészkőoszlopot szakított le a partfalról az idők során a hullámzás és más természeti erők. Eredetileg nem is Apostoloknak hívták őket, csak a turista csalogatás kedvéért kapták ezt a nevet, és a 12-es szám is csak később került a nevük elé, mivel az Apostolok 12-en voltak. Mészkőoszlopból legideálisabb esetben (hajóról vagy repülőről) is csak 11-et lehet számolni, a gyalogos kilátóról meg még csak annyit se. Folyamatosan változnak, tűnnek el és alakulnak ki újak, így a 12 Apostol inkább egy jól hangzó név, mint bármilyen konkrétum, de tegyük hozzá, ügyes névválasztás turisztikai szempontból. Nagyon szépen kiépített sétavonalon lehet csodálni a partszakaszt különböző szögekből és tényleg lenyűgöző látványt nyújt. Szívesen megnézné az ember a lehető legváltozatosabb időjárási viszonyok között, kék ég, naplemente, fekete borús ég, stb, nekünk fényképezés szempontból nem volt túl szerencsénk, de így is emlékezetes élmény.

Egészen rövid távon belül vannak a következő megállók is, a London Bridge, aminek két pillére közül az egyik a 90-es években leszakadt, így ma már kevésbé emlékeztet hídra. Egy másik boltívet (Arch) is meg lehet csodálni és a Grotto nevű, sziklák által szűkre zárt öböl is gyönyörű, mintha egy lakatlan szigetre sodort volna minket víz. A látványt a Bay of Island zárja, ami megkoronázza az egész délutánt. Nagyon aprónak érzi magát az ember ilyen hatalmas és vad természeti képződmények mellett, egy perc alatt helyre teszi az egónkat. Ami érdekes, és leginkább ezekben a napokban észleltük, hogy Új-Zélandhoz képest meglepően szemetes minden megálló, de a legelhagyatottabb kocsi félreállóknál is mindig lehetett szemetet találni a fűben vagy a parton a sziklák között. Új-Zélandon az ember hamar megérezte, hogy minden a természetnek van alárendelve és mindenki tiszteletben tartotta ezt; itt határozottan érződött az ember keze. Legmegdöbbentőbb és szürreálisabb pár nap múlva volt, egy felföldi úton, ahol tele volt minden hatalmas sziklagömbökkel, mintha egy óriás elszórta volna őket, és mindezek tele voltak graffitizva. A semmi közepén is, messze bármilyen településtől a vad, zöld legelők között. Egy részről logikus, hiszen is jóval több ember fordul meg itt, mint Új-Zélandon, a lakosság is összehasonlíthatatlanul nagyobb, de itt jöttünk rá, hogy milyen jó volt hónapokig úgy járni-kelni ilyen csodák között, hogy nem láttad benne az emberi nyomokat.

Ezek után már csak egy feladatunk volt aznapra (sajnos nem fért bele a nyugatibb része a Great Ocean Road-nak), hogy Warrnambool híres kilátójáról bálnákat nézzünk. Kiépítették a Logan’s Beach Whale-Watching Platform-ot, mert gyakran vonulnak el itt pici borjaikkal a bálnák. Hát mi kitartóan néztük őket, de csak nem akartak jönni… Gergő nagy bánatára muszáj volt tovább indulnunk, el akartunk jutni sötétedés előtt ameddig csak lehetett. Egészen véletlenül néztem ki a térképen Penola városát, útközben volt, és elég nagynak tűnt (voltak mellék utcái is, és pár szállást is mutatott a GPS), hogy legyen benne egy kemping is. Mint aznap este kiderült Penalo Coonawarra borrégió egyik központi városa. Hát igen, érzékünk van hozzá, hogy hol álljunk meg. Így mielőtt megágyaztunk volna a lakókocsiban, gyorsan kimaxoltuk a kisváros adta lehetőséget, és megkóstoltunk pár Cabernet Sauvignont a híres vörös terra rossa-s Coonawarrából. Az este legviccesebb momentuma - igazi megkoronázása az elmúlt két napos bénázásunknak a autóval - hogy a recepciós véletlenül egy nagyon saras beállóba rakott minket, ahol elakadt a kocsi. Így este 9-kor, a recepciós bácsi négykerék meghajtásos segítségével húzott ki minket (szó szerint)a szarból… Ideje volt elrakni magunkat másnapra, mert komoly feladatunk volt: a fennmaradt 360 km levezetése után odaérni legkésőbb délre McLaren Vale borvidékre, hogy a nyitva tartás maradék 4-5 órájában annyi borászatot látogassunk meg, amennyit csak lehet.

érdemes a többi képet is megnézni: