extraordinary together: Marvelous Melbourne

Amikor azon gondolkodtunk, hogy a megspórolt pénzünket mely országokban kellene elkölteni hazafelé, egyértelmű volt, hogy Ausztrália keleti partja nem maradhat ki. Eredetileg hosszabbra terveztük a road trip-et, de végül két hetet szabtunk meg a következő útvonalra: Melbourne - Great Ocean Road - Adelaide környéki borvidékek - vissza Melbourne-be - keleti parti út - Sydney. Nagy-nagy szívfájdalom volt a nagy korallzátonyt kihagyni, de be kellett látnunk korlátainkat és inkább a borvidéket választottuk a snorkelezés helyett. Szóval ebben az ütemezésben mindössze két napunk volt felfedezni első úti célunkat Ausztráliában, Melbourne-t.

Még csak pár órája sétálgattunk Melbourne utcáin, de mind a ketten egyetértően megállapítottuk, hogy ha itt töltöttük volna az elmúlt pár hónapot, akkor messze nem lett volna olyan egyértelmű, hogy a borfesztiválra hazaérünk. Ausztrália kulturális központja, a keleti part második nagy városa beszippant és nem ereszt, táplál és bódít, felpezsdít és megmosolyogtat. Igen, Melbourne varázslatos.

A helyi és nemzetközi megítélésben Melbourne minden, ami menő, underground és modern. Street art fővárosként emlegetik, ódákat zengnek a számtalan bárról és étteremről, az utcákon rohanó embereket pedig a felmagasztalt, profi kávézók mozgatják. Ez a kép nem marad el sokkal a valóságtól. A belváros négyzetrácsos hálózatában könnyen lehet tájékozódni, így már pár óra alatt egész magabiztosan mozogtunk a varosban. Gyalogosan is be lehet barangolni a legnyüzsgőbb Southern Cross - Federation Square - Bourke St. háromszöget, de a mindent behálózó villamos rendszer egy bizonyos körön belül ingyenes, ami méginkább megkönnyít minden mozgást.

1-2 órát sétálgatva egészen különböző hangulatú negyedeit fedeztük fel a belvárosnak. A Patricia (a város legjobbnak keresztelt) kávézót kutatva fekete öltönyös, ügyvéd köpenyes forgatagban találtuk magunkat felhőkarcolók közepette, ahol mindenki a délelőtti kávéját élvezte az irodán kívül. A Patricia amúgy egy eldugott sikátor saroképületének kis lyukában van, amit csak az előtte álló sorból lehet észrevenni. Nem gondoljak túl, white / black / filter opciók vannak és egy-két (zseniálisan finom) pékáru. Itt találkoztunk Gergő egy régi kedves ismerősével, Dizzy-vel, aki ellátott pár hasznos jó tanáccsal (pl. gyalogosként se szabálytalankodj, mert könyörtelenül megbüntetnek). Elképzelni sem tudtunk volna jobb első reggelit a városban (és nem csak azért, mert aznap reggel háromkor keltünk Auckland-ben).

Teli hassal már sokkal nyugodtabban tudtuk átadni magunkat a városnak, ahol kómás első nap lévén leginkább csak céltalanul barangoltunk és élveztük az utcáról utcára változó hangulatot. A híres Hosier Lane tele graffitival az egyik leghíresebb utcája a városbak, ahol apró komoly üzenetek mellett egészen öncélú vagy balga firkák is vannak, mindez turisták által körbevéve, a mellékutcákban pedig sokkal valóságosabb hajléktalanokkal és punkokkal. Még fel sem ocsúdtunk az egészen szürreális és kettős élményből máris bekeveredtünk egy szűk gyalogos sikátorba, tele apró kifőzdékkel és kávézókkal, mintha Bangkok egy zsúfolt utcáját varázsolták volna ide, csak európaibb ízekkel. Ekkor már szükségünk volt egy kis ingerszegény pihenőre így betértünk az első alkoholárusító bárba, ami éppen egy olasz-magyar házaspár által működtetett hely volt, a Treviso. Mint kiderült a feleség Zsidai (Szentgotthárd) származású, szóval nagy volt az örömködés.

A Federation Square nem csak közlekedésileg csomópontja a városnak, de összeköti a nyüzsgő főutcákat a zöldebb, békésebb folyóparttal. Egy hatalmas kivetítőn épp az olimpia egy úszó száma ment, így Hosszú Katinkának élőben szurkolhattunk a Federation Square (valószínűsíthető) egyetlen magyarjaként. Még volt időnk a késői ebédünk előtt, így kicsit sétálgattunk a folyó mentén és kértünk térképeket meg infókat a nagyon profi és hatalmas turisztikai központban. Már nagyon vártuk, hogy megéhezzünk, ugyanis a következő helyet már nagyon rég kinéztük magunknak. A Chin Chin egy dél-kelet ázsiai ihletésű hely, Ausztráliára szabva. Legjobb választás a ’Feed me’ opció, $70-ért garantáltan jól laksz. Mi összesen 9 fogást kóstoltunk meg, és nagyon túl ettük magunkat, de mindegyik hibátlan volt. Gergőt sajnos megetették véletlenül rákkal, így kicsit izgultunk, hogy mi lesz a vége (ők is), de végül nem történt baj, és valami elképesztően elégedetten távoztunk. Ekkor még nagyon óvatosan bántunk a költéssel (tekintve, hogy egy 1 hónapos nyaralás első pár napjáról beszélünk), így sajnos nem tudtunk minden helyet kipróbálni, amit akartunk, de ezt kár lett volna kihagyni.

Másnap kimerészkedtünk a belváros bűvös köréből, a Fitzroy negyed és környékének felfedezése volt a terv a nap első felére. Először, reggeli gyanánt a Queen Victoria Marketet kerestük fel, már izgatottan vártuk a nyüzsgő piaci életet, és hogy majd kis zűrös kinézetű kifőzdéből reggelizünk valamit. Nos, a piac zárva volt. Eléggé benéztük... Még jó, hogy volt egy túlélő banán a hátizsákban, így nem kellett elkeseredetten kávézó után kutatni, inkább sétálgattunk. A Carlton Gardens-nél szálltunk le a villamosról, ahol a Royal Exhibition Building és a Melbourne Museum a legfőbb látnivaló, de a mi figyelmünket elterelte két apró színes papagáj a múzeum kertjében. Még csak alig több mint 24 órája voltunk Ausztráliában, így igazi kétkedő közép-európaiként azt hittem, hogy a szép kert és az impozáns környezet érdekében lettek ezek a papagájok 'idetelepítve', de ma már tudjuk, hogy ezek bizony gyakorlatilag mindenhol megtalálhatók. Közel egy éve utazunk és a világ már nem egyszer rácáfolt kétkedő cinizmusunkra, de mi csak nem tanulunk... Azóta is elkápráztat minket minden papagáj, és hát itt nincs kevés... A kert után a Fitzroy negyedben sétálgattunk, ami állítólag a régi zsidónegyedből mára az egyik legmenőbb, élettel teli külvárosi rész lett. És tényleg, hangulatos utcák, kreatív street artok, kávézók, delik, bárok egymás után, nem csak a főutcákon. Azon kívül, hogy a könyv ajánlotta a környéket, másik nagy motivációnk a Belle's Hot Chicken létesítmény volt. A NOMA kapcsán hallottunk róla először, ők a csirkés Sydney-i telephelyén fogyasztották a személyzeti ebédjüket, így gondoltuk nekünk is elég jó lehet. Nagy elvárásokkal érkeztünk, Amerika déli államaiban nem egyszer volt szerencsénk megtömni magunkat a helyi rántott csirke csodájával, de ez sem maradt el az élménytől. Az elképesztően jó rántott csirke részek mellett a hely a természetes borokra specializálódott, így nem csak ebéd közben élvezkedtünk, de ajánlottak egy borboltot a környéken, ahol feltankoltunk a másnap kezdődő lakókocsi túránkra.

Fitzroy után haladtunk tovább kifelé a városból, először a Brighton-i színes strandbódékat akartuk megnézni, majd St Kilda apró pingvinjeit. Kb 40 percet kellett tömeg közlekedni, hogy kiérjünk Brighton-ba, ami a nyári strandoláson kívül színes öltöző bódéival csalogatja a kíváncsiskodókat. Így 'télen', ráadásul pont kicsit borús időnk volt, nagyon erős kontrasztot mutat a tengerparti színes házak és a háttérben meghúzódó Melbourne városkép. Az üres tengerpart és a környék amúgy is üres utcái egészen világvége hangulatot eredményeztek, amit csak egy-egy kínai turista tört meg, de így is nagyon jó élmény volt.

Brighton-tól a város felé a következő tengerparti rész St Kilda. Nyáron nyüzsgő életéről és vidámparkjáról híres, azonban minket nem ezek vonzottak, hanem a móló végén védet apró kék pingvin kolónia. Ugyanilyen csöppségeket próbáltunk meglesni Oamaru-nál (több-kevesebb sikerrel), de ezúttal egészen más volt az élmény. Természetesen turisták itt is voltak, de ez messze nem annyira kiépített vagy reklámozott. A kis pingvinek ugyanúgy naplemente után érkeznek haza a kikötő melletti móló köveihez és itt bújnak meg éjszakára. Egészen közel engedik az embereket az élőterükhöz, de a szigorú pingvinőrző bácsi katonás rendet tartott így senki sem zavarta őket. Elképesztően cukik, ahogy kimásznak a sziklára és le-föl totyognak kis barlangokat keresve. Eleinte a tömegben nem volt egyszerű megküzdeni ázsiai barátainkkal, de a kitartóak nyugodtan élvezhették még egy óra után is a folyamatosan érkező pingvineket.

Ezek után már tényleg nem kellett sok minden a maximális boldogságunkhoz, csak egy vacsora és egy ital. Olvastuk, hogy Melbourne-ben található a 2014-ben megválasztott, világ legjobb pizzája. A Gradi étterem egy klasszikus, neonfényekkel teli kaszinóban van, így egy egészen más képét is láthattuk a városnak. A hatalmas, emberekkel teli étterem igazi üzemként működik, de a pizza tényleg nagyon fasza volt. Ezután az egyik leghíresebb koktél bar, az Eau-de-Vie csodáival búcsúztunk a várostól. Ez az eldugott (tényleg alig találtuk meg) 60-70-es éveket idéző bár valami elképesztő dolgot művel. Híresek a mindenre kiterjedő whisky kínálatukról, de a koktélok sokaságából is nagyon nehéz volt választani. Összesen négy koktélra csábultunk el, de a bár mellett ülve más kreálmányokat is láttunk. Mindig kérdés, hogy a folyékony nitrogén, rendhagyó poharak, kémcsövek, vattacukor és egyéb extra kiegészítők vajon tényleg minőségit adnak-e hozzá a show-hoz vagy csak paraszt vakítás, de itt úgy éreztük, hogy annyira precíz és átgondolt kompozíció részei, hogy helyénvaló és elkápráztató minden, amit csináltak. Igazi méltó búcsúja volt egy városnak, ami rövidke két nap alatt nagyon közel került a szívünkhöz. Élnénk-e itt? Ha egyszer úgy döntünk, hogy nem Magyarországon, akkor komoly versenyző Melbourne a mezőnyben.

a beszámoló képekben: