extraordinary together: Búcsú Új-Zélandtól

Már nagyon vártuk a napot, hogy elinduljunk Marlborough-ból és ismét minden napunk az utazásról szóljon. Egy hetet adtunk magunknak, hogy tegyünk 1-2 kitérőt, elköszönjünk Új-Zélandtól és barátoktól, eladjuk a kocsit és rendet teremtsek a 9 hónap alatt felhalmozott holmik káoszában. Gyakorlatilag négy nagyobb megállónk volt: Welligton, Martiborough, Tongariro majd Hamilton/Auckland.

Wellington

Már amikor mamiékkal voltunk itt, akkor is nagyon szimpatikus volt a város, de azóta még több jót hallottunk gasztro életéről, így adtunk magunknak egy napot a felfedezésére. A reggel 8-as komppal indultunk, hogy minél több időnk legyen a városra. Dél körük már fel is kereshettük a Garage Project nevű sörfőzdét, ami a New Orleans-t és San Francisco-t idéző Aro negyedben bújik meg. Egy benzinkút lett átalakítva sörfőzdének (ez itt Új-Zélandon nem meglepő ingatlan felhasználás, nagyon sok benzinkútból csináltak italboltot), ahol, mint egy cellar door-ban, kóstolni is lehet. A projectet három barát indította el, egyetlen apró sörfőzővel, amiből mára díjazott üzlet és hibátlan sörök kerekedtek. Közel 40 féle sörből lehet választani, amiből 8-at meg is kóstolhattunk. A srác nagyon kedvesen es informatívan mesélt a különféle ízvilágú komlókról és árpákról, az összes név vagy címke figyelemfelkeltő és ötletes volt, legszívesebben mindet megkóstoltuk volna. Kedvencem a fele pinot noir fele sör kombó, ami olyan, mintha ötvöznének egy gyümölcsös rozét egy lágyabb sörrel.. Egészen felbátorodtunk a 8 sör kóstolása után, így pont jól esett egy klasszikus, vékony tésztás (nem az a vastag Pizza Hut-os 5 dolláros), kemencében süt pizza…

A korán kelés miatt elég nyomik voltunk egész nap, meg nehéz is volt újra felvenni a városi ritmust, de nem lustálkodtunk, délután bebarangoltuk Wellington központját. A nyüzsgő, nagyobb utcákat elhagyva szinte bármelyik kis apró sikátorba sétálunk be, mindenhol találni egy hangulatos bárt vagy egy kreatív street artot. Megláttunk egy hatalmas villanykörte utcai lámpát, meg akartuk közelíteni, hogy lefotózzuk, és egyszercsak egy épületek közötti kis hátsó udvarban találtuk magunkat, ahol egy csokoládégyár árulta és kóstoltatta saját gyártású csokijaikat. Nehéz nem mindenhova elcsábulni (természetesen pár pralinét azért megkóstoltunk) de tartogattuk magunkat az 5-kor nyitó Nobel Rot borbárnak. A viszonylag új létesítmény legnagyobb vonzereje, hogy nagyon sok bor van pohárra. Egy bizonyos Coravin technikának köszönhetően bármilyen bort, akár nagyon régi évjáratokat is egészen hosszú ideig is frissen lehet tartani. A dugón átszúrt tűn át helyettesítik a kipréselt bort argon gázzal, így nulla oxigén éri a folyadékot és a dugó is sértetlen marad. Ennek köszönhetően kóstoltunk egy elképesztő 2003-as Gewürztraminert, és egy csodást 2006-os Martinborough-i chardonnay-t. Sajnos sokkal többet nem tudtunk kóstolni, mert muszáj volt egy kis erőt tartalékolni az utolsó úti célnak, ami Wellington egyik legjobb koktélbárja, a Hawthorn volt.

Ez tényleg egy olyan bár, amit csak az talál meg, aki tudja, hol keresse (speakeasy bar). Semmi kiírás az utcáról, így kétkedve léptünk be a megadott cím alatti társasházba, ahol az első emeleten kissé bátortalanul, de megtaláltuk a bejáratot. Az apró szobából álló bár igazi rejtekhely, egészen sötét és sejtelmes a hangulat, minimális világítás az asztaloknál; itt az ember igazán láthatatlanná válhat, ha akar. Mindkét választott koktél nagyon jó volt, nem gondolták túl a dizájnt, a saját koktélok is nagyon kreatívnak tűntek, de azért a nagy otthoni kedvenchez nem ért fel J. Lehetőséginket egészen kimaxolva tértünk nyugovóra, hogy másnap cellar door nyitásra már Martinborough-ban legyünk.

Martinborough

A Wellingtontól egy órányira lévő borvidék neve hivatalosan Wairarapa, és ennek egy városa és alrégiója Martinborough. Egészen picike termelésével nagyon más profilt és hangulatot áraszt, mint Marlborough. A nyugodt munkaóráinknak köszönhetően volt időm megkeresni az összes, télen is nyitva lévő borászatot, és egy borászatlátogatást is leszerveztünk. A kóstolót a Palliser birtokon kezdtük, ami a maga 80 hektárjával az egyik legnagyobb Martinborough-ban. Majdnem minden borászatnál a fő profil a pinot noir és ezen kívül természetesen a többi klasszikusokból áll a sor: sauvignon blanc, chardonnay, pinot gris. A Pallisernél nagyon tiszta és harmonikus borokat kóstoltunk, inkább biztonságos választásnak nevezném őket, mint izgalmasnak. A Muirlea Rise ennek teljesen az ellenkezője, összesen 1000 palacknyi termeléssel a pasi valóban személyiséggel rendelkező, kézműves borokat készít. Nem mondom, hogy egyértelműen hibátlanok, de mindenképpen sajátosak, főleg a syrah-ból és cabernet-ből készült erősített édes vörösbor. Mikor megtudta, hogy a Herzognál sok fajtával dolgoztuk, a Margrain Vineyard-ot ajánlotta, a környéken nekik van a legszélesebb skálájú szortimentjük. Téli időszakot tekintve most inkább a hagyományosabb szőlőfajtákat lehetett megkóstolni, pedig a Chenin Blanc igen csak lázba hozott. A kínálatból leginkább a Pinot Gris tetszett, kicsit komplexebb és markánsabb volt az átlagnál. Ezek után ismét egy aprócska, 4-500 tonna termelésű borászat következett, mégpedig Hans ajánlására a Schubert. A legjobb kóstoló volt az összes közül, igazán szép és elegáns borokat készít a kissé szórakozott és slampos, de nagyon kedves és világ látott Robert Hunter. Különösen tetszett, hogy nem különböző pinot variánsokkal próbált kitűnni, hanem a saját kedvenc stílusait álmondja meg Martinborough-ban: egy francia stílusú Syraht, majd egy 2011-es Con Brio, Syrah, CS és Merlot házasítást is kóstoltunk, ami az egész nap egyik legjobbja volt. Az Új-Zélandi édes bor felhozatalban egészen üdítő volt a 2016-os Müller Thurgau édes bora, ami igazi kis bájos, de lendületes, jó savú desszert bor. Nehéz volt innen tovább lépni, de szerencsénkre a soron következő Cambridge Road egészen más stílust hozott. Egy organikus borászatról beszélünk, akiknek természetes bor is fellelhető a kínálatában, de mindehhez egy profi és modern dizájn társul, tiszta ízekkel. A legjobb tételét majd csak este kóstolhattuk otthon, egy szűretlen, héjon tartott, gyümölcsös Cloudwalker Pinot Grist. Meglátogattuk az Ata Rangi borászatot is, akiknek szintén nagyon szépek és tiszták voltak a boraik, de sajnos az emléküket teljesen elnyomja Haythornthwaite bácsi elképesztő borai. Nem nagy a sor, Pinot Gris, Gewürz és Pinot Noir, de a fehérek valami elképesztő koncentrációval bírtak, főleg a nemzeti felhozatalhoz képest. Az egész szellemiség és ízvilág teljesen Fekete Béla bácsira emlékeztetett. Sajnos már csak két évjáratnyi készlete van (most árulja a 2010-11-es borokat), eladta a borászatot, inkább már csak pihenne, főleg a térdprotézis műtétje után… Igazi, feledhetetlen gyöngyszem Új-Zélandon. Az utolsó állomás egy borászatlátogatás volt az Escarpment Vineyard-nál. Elsődlegesen a PN-ról híresek és nagyon sok jót hallottunk róluk (Wine Spactator 2015-ös Top100 hetedik helye) minden szakmabelitől. A főborász jobb keze, egy fiatal srác vezetett minket körbe, de leginkább pinot-kat kóstoltunk hordóból. Egészen más karakterűek voltak, mint bármi amit Central Ogato-ban van Marlborough-ban kóstoltunk. Komplexek, mélyek és nem túl fiatalosak, érezni a termőhely adta különbségeket és a sajátos elgondolást. Az borvidéken töltött 5 óra alatt meglátogattunk minden nyitva tartó cellar doort, így elégedetten vártuk az esti pihenést, de sajnos az éjszaka nem volt olyan kielégítő, mint a nappal: az elmúlt időszak legrosszabb AirBnb-jét sikerült lefoglalnunk, nem csak piszkos, de elképesztően hideg is volt. Így gyorsan betoltunk egy üveg bort, egy kis ginnel, hogy túl legyünk az éjszakán és indulhassunk Tongariro felé.

Tongariro előtt és után

Mint az előző bejegyzésben említettem, nagyon vártuk, hogy síeljünk Új-Zélandon. Olyannyira, hogy mamiékkal kihozattuk a sícuccainkat… A déli szigeten végül összejött egy kis síelés, de az igazi élményt az északi szigettől vártuk, mégpedig a Tongariro Nemzeti Park, Whakapapa városka síterepétől. Az odafelé vezető úton elég esős időnk volt, és mivel az időjárás jelentés Tongarirora is esőt mondott, így útközben megálltunk Palmerston North városában. Az ország második egyeteme mellett itt található ’A’ Rögbi múzeum, ami ugyebár itt az abszolút nemzeti sport. Gondoltuk, a múzeum segítségével hátha jobban megértjük ezt a sportot (hozzá kell tennem, hogy eddig sosem fektettünk bele sok energiát…), de őszintén szólva nem jött össze. Mindenesetre hasznosabban töltöttük az időt, mintha az ágyban néztünk volna sorozatot. Mikor megérkeztünk vége a nemzeti parkhoz, az északi sziget legmagasabb hegyéhez, semmit nem lehetett belőle látni… Csak az úttal egy szintben lévő bokrokat és a hegyet beborító felhőket… és másnap egész nap is ugyanez volt a látvány. Sípályák lezárva, 25m látótávolság a hegyen… Így síelés helyett igénybe vettük a fapados jakuzzit és szaunát és belemerültünk a filmnézésbe. Igazából jól esett egy nap semmit tevés, de azért nagyon sajnáltuk, hogy nem síeltünk és még csak nem is láttuk a hegyeket…

Másnap se volt sokkal jobb időnk, de reggel azért legalább láttuk a hegy körvonalait, és csodás tájakon mentünk Hamilton felé. Az Új-Zélandi természeti élményekből még hiányzott egy nagyon nagy pipa: a Glowworm barlangok. Sok helyi cseppkőbarlangban folyik keresztül folyó, ami vonzza a parázsférgeket. A parázsférgek lárvái sötétben világítanak, mintha csak kis csillámokat szórnánk el a barlang falain. Tisztességes kelet-európai lévén kissé kétkedtünk eleinte, de valóban olyan volt, mint a prospektus fotóin. Nagyon hangulatos látvány, sajnos amatőr számára gyakorlatilag lefényképezhetetlen, de csodás volt…

Búcsú

Ezek után már nem maradt más hátra, mint hogy elköszönjünk Gáboréktól és Aucklandtől. Megköszöntöttük a hamiltoni magyar kolónia legkisebb várt tagját, majd Aucklandben még utoljára ellátogattunk a Miann álomszerű desszert bárjába. Ezúttal nem fogtuk vissza magunkat, Tasting Menut ettünk, plusz egy két macaron és praliné is becsúszott a zacskóba, de egyszerűen nem lehet ezeknek ellen állni…. Szerencsére a VM-soktól is el tudtunk búcsúzni, iszogattunk egyet, meghallgattuk, hogy milyen rossz a helyzet, és konstatáltuk, hogy a lehető legjobb időben jöttünk el, hogy még szépen emlékezzünk a csapatra. Jó tudni, hogy azért sikerült olyan embereket is megismernünk a 10 hónap alatt, akikre valóban emlékezni fogunk, és boldogan találkoznánk velük bárhol a világban.

A sok örömködés mellett, az utolsó hétvége másik nagy feladat a kocsi eladás volt. Már vagy három hete fent volt a kocsi a Trade Me-n (Új-Zélandi eladós oldal, itt vettük mi is), egyre alacsonyabb árral, de csaknem akartak jelentkezni. Kinéztünk pár kereskedést Auckland-ben, hogy legrosszabb esetben nekik eladjuk. $2690-ért vettük, ha kereskedőnek adtuk volna el, akkor mondjuk $1000-nál sokkal többre nem számíthattunk volna. De! agyafúrt Gergő kinézett egy vasárnapi autóvásárt a városban, gondoltuk, ha nem esik az eső reggel, akkor kimegyünk és szerencsét próbálunk. Alig hajtottunk be a vásár területére, még le se parkoltunk, egy csávó már le is intett minket. Egy cég, aki a miénkhez hasonló autókat alakít át backpackerek számára fél órát tanakodott, próbálták $1990-ről lenyomni az árat $1400-re, és végül megállapodtunk $1800-ban. Elég sikeresnek és gyorsnak ítéltük meg az egész procedúrát, már-már túl gyorsnak is, de leginkább örültünk, hogy túl vagyunk az egészen. Bár nem írtunk alá semmit, csak kontaktot cseréltünk, de náluk volt a kocsi, nálunk meg a készpénz. Hát igen, túl egyszerűen ment. Arab barátaink még aznap felhívtak, hogy megvizsgálták az autót és „hengerfejes”, ami komoly probléma, így nem tudják eladni, és fizessük ki a szervizt, vagy csináljuk vissza az egész üzletet. Mi pontosan tudtuk, hogy az autó motorjának semmi baja sem lehet, valószínű csak megpróbáltak kicsit még faragni az ő javukra. Eléggé megijedtünk - na jó, főleg én - beindult az agyalás, hogy akkor nem tudjuk átíratni, vagy felkeresik a megadott címet (Gáborék), vagy, a legrosszabb esethez is eljutottam fejben, hogy fekete listára kerülünk valamiért és vissza se jöhetünk már soha ide… Szóval kicsit beparáztam, de Gergő higgadtsága megmentett minket, másnap reggel felhívtuk az ügynökséget, akik a kocsik átíratásával foglalkoznak, és megtudtuk, hogy nekünk semmi más dolgunk nincs egy ilyen eladásnál, mint bejelenteni telefonon, hogy eladtuk a kocsit, és utána már nekik kell a saját nevükre íratni. Mi ezt megtettük, majd a következő nap elhagytuk az országot és kikapcsoltuk az Új-Zélandi számunkat. Szóval úgy ítéltük meg, hogy eladtuk az kocsit… Bár nem ment tökéletesen, de végeredményben sikeresek voltunk, és minden papírmunka végeztével 9-én hajnalban kimentünk a reptérre, hogy elinduljunk hazafelé, 1-2 kitérővel…

Link alatt további képekért, és próbálkozások a Glowworm barlangokról... :-)

Garage Project, áruátvétel

a kedvencem

Noble Rot

A borozás után muszáj volt már ennünk valamit, és pont szembe jött velünk egy aranyos dumpingos hely, megváltás volt

a klasszikus French75

gyönyörű út vezetett Martiborough felé

a helyi Fekete Béla bácsi

Escarpment pince

ennyit sikerült utolsó reggel látnunk a Tongariro hegyeiből...

Szóval mondtam, hogy nem lehet lefényképezni... azok a kis apró kék fények a parázsférgek, a sziklafalon. Vaksötétben úgy világítanak, mintha csillagok lennének...